EGY KAPÓRA JÖTT BALESET

Május 11-én¹ délelőtt tíz órakor a Seamew elhagyta La Orotava kikötőjét. A program szerint ugyan 7-én reggel hat órakor kellett volna fölszedniük a horgonyt, de Thompson úgy ítélte, hogy négynapos késésükhöz nyugodtan hozzácsaphat még négy órát. A dolognak amúgy sem volt nagy jelentősége, hiszen hajójuk hazafelé indult, így az utasok kedvükre megnyújthatták a jótevő reggeli pihenést.

Mint látjuk, Thompson újból nyájas módszerekhez folyamodott. Most, hogy a hajócsavar minden fordulatával közelebb kerültek a Temze partjához, az állt érdekében, hogy körüludvarolja utasait, akik közül többel is hadilábon állt. Egy hétnapos tengeri úton némi ügyességgel sok mindent el lehet érni, sok eltévedt bárányt vissza lehet terelni a karámba. Mit is érne el vele, ha zordon képet vág? A Seamew már egy kikötőben sem áll meg, a fedélzeten pedig nem bukkanhat fel újabb ellenség.

Az utasok nagyra értékelték ügyintézőjük figyelmességét. Aznap mindenki soká heverészett az ágyában. Amikor a Seamew felszedte a horgonyt, még egy lélek sem jött elő a kabinjából.

De Thompson figyelmessége ezzel még nem merült ki. Utasítására a kapitány úgy készült, hogy megkerülik a szigeteket: mielőtt Anglia felé vennének irányt, előbb még kellemes sétahajózás gyanánt áthaladnak Tenerife és La Gomera között, majd megkerülik El Hierro szigetét. Ezután La Palma felé fordulnak - igaz, e sziget közelébe már csak éjszaka érnek. De ki törődne ilyen kicsiséggel? Azt mégsem várhatják el Thompsontól, hogy a kedvükért lelassítsa a nap járását. Az utasok így tehát sort kerítenek a Kanári-szigetek mindegyikére, és reggelre kelve annál nagyobb örömmel látják majd meg a nyílt tengert.

A javított és bővített program szerint a Seamew előírásos, tizenkét csomós sebességével haladt Tenerife nyugati partja mentén, amikor felhangzott az ebédre szólító harang.

Igen gyér közönség verődött össze. Az utasok többségét a fáradtság vagy valami más ok a fülkéjében marasztalta.

Pedig a Picóról könnyebb és gyorsabb volt a lejutás, mint amilyen a megmászása volt. Csupán a legmagasabb orom meghódítóinak kellett néhány nehézséggel megküzdeniük, hiszen Altavistáig jóformán csak csúszkálhattak a lejtős hegyoldalban. Onnan viszont már öszvérháton kellett végigmenniük a kanyargós ösvényen, amelyen veszélyesebb volt leereszkedni, mint amilyen nehéz a felkapaszkodás volt. Las Cañadas völgykatlanától kezdve a visszaút már semmiben sem különbözött az odaúttól, s este hétre a nyolc rettenthetetlen túrázó épen és egészségesen tért vissza a Seamew fedélzetére.

Érthető, hogy ennek a nyolc turistának még ki kellett pihennie magát, a többiek azonban addigra már két teljes éjszakát is átaludhattak.

Két napja Pip kapitány végignézte, hogyan térnek meg utasai szép sorban a hajóra. Délelőtt jöttek meg az első fecskék, és egymás után futottak be a többiek is. Utolsónak Piperboom érkezett, este hétkor, de neki sem esett baja, csak a gyomrában tátongó űr kínozta.

A kiszámíthatatlan utasok közül mégis sokan hiányoztak, nyilván azért, mert a fáradtság sosem a teljesítménnyel, mindig az erőkifejtéssel áll arányban. Mindenkinek megvolt a maga baja: az egyiket az izomláz vette elő, a másikat a Las Cañadas fehér sztyeppjén szerzett hóvakság gyötörte, a harmadik meghűlt a jeges hegyi szélben.

Komolyabban azért egyikük sem betegedett meg, hiszen egy órán belül a maródiak is előszállingóztak, épp akkor, amikor a Seamew Tenerife szigetének nyugati csúcsát, a Teno-fokot kerülte meg.

Kis távolságra már láthatták is La Gomera szigetét. A Seamew gyorsan a közelébe ért, s attól kezdve három mérföld távolságra követte a sziget partvonalát.

Két óra körül La Gomera fővárosa, San Sebastián mellett haladtak el: ez a jelentéktelen városka a történelemkönyvekből mégis ismerős, hiszen e kikötőben állt meg utoljára Kolumbusz Kristóf, mielőtt 1492. szeptember 7-én végleg nekivágott az ismeretlennek. A halhatatlan utazó harmincnégy nappal később fedezte fel Amerikát.²

Párat fordult a hajócsavar, s ezúttal El Hierro szigete bukkant fel. El Hierrót huszonkét mérföld választja el La Gomerától, s a Seamew két óra alatt tette meg ezt a távolságot.

Fél öt volt, amikor a szigetcsoport e legdélibb tagjának partjaihoz értek. Az északi szélesség 28º 30’-én és a nyugati hosszúság 20º-án³ található szigetnek kereskedelmi jelentősége nincsen, és ismertségét egyetlen földrajzi érdekességnek köszönheti: hosszú ideig az El Hierro-sziget délköre szolgált kiinduló meridiánként, vagyis a földkerekség bármely pontjának hosszúsági fokát az határozta meg, hogy keleti vagy nyugati irányban milyen messze volt az El Hierro-szigettől.⁴

A Seamew utasainak szerencséjére a sziget e sajátosságon kívül látnivalókat is tartogat az utazóknak. El Hierro festői komorsága igazolta Thompson választását, hogy éppen ezt a kitérőt szabta meg hajójuknak. A szigetcsoportnak ez az előretolt őrszeme nem tör olyan magasba, mint Tenerife, Palma vagy akár Gran Canaria csúcsai, de a tengerről nézve még ezeknél is zordonabb látványt nyújt. A sziget jóformán megközelíthetetlen, mert minden oldalról irdatlan sziklafal övezi, amely ezer méter magasba emelkedik a habokból. Az érckemény falat sehol nem töri meg egyetlen öblöcske, egyetlen nyílás sem.

A szigetlakók, mivel partközelben nincs maradásuk, túlnyomórészt a sziget belsejében telepedtek meg. A világtól szinte elzártan élnek, mert alig akad hajó, amely dacolni merne a sziget körüli temérdek szirttel, az erős áramlatokkal és a veszélyes szelekkel, melyek mind pokollá teszik a tengerész életét ezen a tájon.

Egy gőzhajónak persze nem kell törődnie sem a szelekkel, sem az áramlatokkal. A Seamew zavartalanul követhette a kietlen partot, amelynek vad fenségét e három óra alatt egyetlen ház, egyetlen fa sem derítette föl.

Északkeletről, La Gomera szigete mögül a ködbe vesző Tenerife-csúcs köszönt vissza annak a maréknyi utasnak, akiknek a minap sikerült meghódítaniuk. Fél hétkor azután, amikor a Seamew megkerülte a Restinga-fokot, utoljára tekinthettek vissza e tüneményes hegycsúcsra: ha letűnik a fok mögé, már nem látják többé. A kapitány közben fokozatosan észak felé fordíttatta a hajót: visszavonhatatlanul rátértek a hazafelé vivő útra.

Hét órakor mindenki megjelent a vacsoránál: Thompson szokás szerint az asztalfőn ült, a kapitány vele szemben, az utasok mind a maguk törzshelyén. A tenger nyugodt volt, a vacsora tisztességes, nem hiányzott semmi, hogy ez az estebéd avassa fel a kibékülés korszakát. Az étkezés mégis súlyos csöndben, nyomott hangulatban kezdődött.

Különösen Alice és Robert között volt szinte tapintható a feszültség. A Teide-csúcson oly sokat s mégis oly keveset mondtak el egymásnak, hogy most egyikük sem merte felvenni a félbeszakadt beszélgetés fonalát. Az immár végleg szabadságolt Robert nem találhatott ürügyet az eltűnésre, mégis makacsul hallgatott egész délután, míg Alice magányosan merengett. Roger a szeme sarkából figyelte őket: kellemetlenül lepte meg, hogy furfangjai csak ennyi eredménnyel jártak.

„Szép kis szerelmesek!” - gondolta csúfondárosan.

Pedig milyen szembeötlő volt a zavaruk, amikor Dolly meg ő utolérték őket a Pico csúcsán! Roger ebben bizonyosan nem tévedett. De világosan látta a pár mostani meghátrálását is, és bosszúsan állapította meg, hogy nem lett volna szabad olyan korán megzavarnia meghitt együttlétüket.

Bár a többi turistának ilyen oka nem lehetett, rájuk is átragadt ez a feszélyezettség. A hajón nyomott kedély uralkodott el.

Az senkit nem lepett meg, hogy Jack Lindsay is komoran mered maga elé, hisz neki ez volt a szokásos lelkiállapota. Félrevonulva, dühtől fuldokolva idézte föl magában az előző napi eseményeket. Mi történt azután, hogy félúton föladni kényszerült a harcot, mikor pedig még hajtotta volna előre a gyűlölet? Nem volt nehéz kitalálnia, de ő nemcsak sejteni, hanem látni és tudni akart.

Dührohamok törtek rá. Ó, bárcsak egy fejszecsapással léket üthetne ezen az átkozott hajón! Örömest lökné társait a habokba, s utánuk ugranék maga is, feltéve, hogy egyúttal elveszejtheti sógornőjét és annak gyűlöletes megmentőjét is!

Jack rosszkedvére tehát könnyű volt magyarázatot adni, de miért eresztették búnak a fejüket a többiek is? Miért nem verődtek össze délután kis csoportokban a fedélzeten, úgy, mint utazásuk legelején? Miért hallgatott ki-ki félrehúzódva ahelyett, hogy megosztotta volna benyomásait a többiekkel a zordon El Hierro-szigetről?

Azért, mert mindnyájan kifogytak abból, ami a legfontosabb, s ami szükség esetén minden mást pótolni tud: a reménységből. Eddig a jövő kedvéért mindig elviselték a jelent. Egy sikeres kirándulás, egy kényelmes szálloda, egy kellemes gyaloglás eddig mindig kárpótolhatta őket egy elrontott kirándulásért, egy botrányos szállodáért, egy kimerítő gyaloglásért. De mára a könyv utolsó lapjára értek, utazásuk a végéhez közeledett, és nem számíthattak több meglepetésre. Ezért idézték föl magukban az őket ért összes kellemetlenséget, s ezért hallgattak oly mélyen, a legutóbbi csalódásuktól végképp kiábrándulva: szégyellték egymás előtt, hogy hagyták magukat felültetni.

Saunders mélységesen élvezte a hosszas csöndet. Érezte a bujkáló feszültséget, tudta, hogy a kisülés elkerülhetetlen. Csak a kedvező alkalomra várt, hogy előidézze. A sors úgy hozta, hogy nem kellett soká várnia.

Már több rosszindulatú, ám visszhangtalan élccel próbálkozott, amikor fürkész szeme rátévedt két rendszerint foglalt, ám most üres székre.

„Lám csak, két értelmes utas búcsú nélkül hagyott ott minket Las Palmasban” - gondolta először, de a behatóbb vizsgálódás meggyőzte tévedéséről. A két üres hely a nászutaspáré volt, akik szokásukhoz híven Santa Cruzban is tüstént partra szálltak a kikötés után.

Saunders mindjárt közhírré is tette fölfedezését, és megkérdezte, tud-e valaki a távollévőkről. Senki nem látta őket.

– Talán rosszul érzik magukat - vetette föl Thompson.

– Már miért éreznék magukat rosszul? - vágott vissza harapósan Saunders. - Hisz nem tartottak magával tegnap reggel.

– No de akkor maga szerint hol vannak? - replikázott szelíden Thompson.

– Honnan tudnám? - kérdezett vissza Saunders. - Gondolom, Tenerifében felejtette őket.

Saunders amúgy mellékesen jegyezte meg mindezt. Thompson csak a vállát vonogatta.

– Hogyan felejthettük volna el őket? Talán nem ismerik az útitervet?

Erre már fölfortyant a baronet is.

– Szép kis útiterv az olyan - húzta föl az orrát -, amelyik szerint nem június 7-én, hanem 4-én indulunk, mégpedig nem La Orotavából, hanem Santa Cruzból. S maga erre az útitervre alapozna!

– Bizonyára kaptak tájékoztatást a programmódosításokról - felelte Thompson. - Amúgy pedig mi sem könnyebb, mint bekopogni a fülkéjükbe.

Két perc múlva Roastbeaf úr azzal jött vissza, hogy a kabin üres. A nászutaspárnak vitathatatlanul nyoma veszett.

Thompsonnak megszokott magabiztossága odalett, enyhén el is sápadt: ennek már a fele se tréfa! Legombolni az utasokról a részvételi díjat, azután útközben szépen faképnél hagyni őket: eredeti ötlet, az angol bíróságok is értékelik majd!

– Csak egy dolgot tehetünk - mondta percnyi töprengés után. - Ha nincs ellenükre, visszatérünk Santa Cruz de Tenerifébe. Hála az iménti kitérőnknek, Santa Cruz amúgy is szinte útba esik, s így már holnap reggel...

Az általános fölzúdulás torkára forrasztotta a szót. Minden utas összevissza beszélt. Hogy egyetlen éjszakával, egyetlen órával is tovább utazzanak az Általános Ügyintéző társaságában? Arról szó sem lehet. A szikra lángra lobbant, kitört a vihar. Saunders tett róla, hogy a ménkű is lecsapjon.

Mindenkit túlkiabálva, rozsdás dugattyúként rángatta-csikorgatta tagjait:

– Még hogy kikössünk? - rikácsolt. - A nemjóját! Nem mi tehetünk róla, hogy maga úgy potyogtatja az utasait, mint más a zsebkendőjét! Rendezze csak külön a dolgát amazokkal, mi erre nem érünk rá! Ítéletnapig is bolyonghatnánk, ha mindennek utána kéne járnunk, amiről maga a Kanári- és Azori-szigeteken meg Madeirán megfeledkezett: például az ígéreteiről! De Londonban majd leltárt csinálunk! - fejezte be dörgő hangon, noteszével vagdalkozva.

Thompson felállt az asztal mellől.

– Nem tűrhetem, uram, hogy ilyen hangon beszél velem - próbált önérzetes maradni. - Vegye tudomásul, hogy én itt berekesztem a vitát, és visszavonulok.

Az ilyesfajta sértések valójában leperegtek Thompsonról. Az ő vastag bőre meg sem érezte az ilyen szurkapiszkát. Mégis bosszantotta, hogy épp akkor kerül sor szóváltásra, amikor úgy kellene neki a békesség, mint egy falat kenyér. Térjen csak vissza a nyugalom, s akkor ő majd tovább építi és néhány utas-visszaédesgető vacsorával meg is koronázza békeművét.

Alábecsülte az ellenségét. Hiába menekült Thompson a viharfedélzetre, Saunders a sarkában volt, s mögötte jöttek az utasok is mind egy szálig, ki dühében, ki meg csak a mulatság kedvéért, mint Roger és a két amerikai hölgy - ám meg kell jegyeznünk, hogy ha Saunders szónoklatának a betűjével nem is, de a szellemével minden utas egyetértett.

– Bizony, uram! - folytatta Saunders. Sarokba szorította a szerencsétlen Általános Ügyintézőt, és noteszével az orra alatt hadonászott. - Londonban majd leltárt csinálunk, sorra vesszük beváltatlan ígéreteit, és meghallgatjuk, hogyan vélekedik a bíróság a maga kiváló tréfáiról. Kiállítom a számlámat: be fogom bizonyítani, hogy maga összesen huszonhét font sterlinggel, kilenc shillinggel és öt pennyvel (hatszáznyolcvanhat frankkal és nyolcvan centime-mal) rövidített meg, tudniillik ezt az összeget kényszerültem a maga szélhámossága miatt a jegyem árán fölül a saját zsebemből kifizetni! És be fogok számolni Lindsayné asszony balesetéről, a São Miguel-i lavináról, a hortai ebédről, Hamilton úr reumájáról, Blockhead úr lumbágójáról...

– Már engedelmét, uram! - szólt közbe elhaló hangon Blockhead.

– ...a piszkos fogadókról, az összes kirándulásról, mindegyik kiválóan szervezett túráról, beleértve a legutóbbit, a Tenerife-csúcs esztelen megmászását is, ahonnan a legtöbb utasa betegen tért meg, de még a legkitartóbbaknak sem jutott más, csak egy marék bolha!

– Bravó, bravó! - éljenzett a hallgatóság a bosszú örömétől elcsukló hangon.

– Úgy bizony, uram - folytatta a lendületbe jött Saunders -, pontosan így fogok eljárni. De jobb, ha máris kerek perec kimondom az igazságot: maga kizsebelt minket, uram!

A jelenet kezdett elfajulni. Eltökélt ellenfelének kemény szavai megértették Thompsonnal, hogy ezt már nem hagyhatja szó nélkül. Nem is hagyta.

– No de uram, ez már mégiscsak több a soknál. Ha, mint állítja, bírósághoz kíván fordulni, akkor várja meg nyugodtan az ítéletét, és kíméljen meg ettől a kutyakomédiától. Az indulástól fogva senki mással sem volt gond, csak magával. Ha maga nincs itt, most mindenki roppant elégedett. Mi a baja velem? Nem is ismerem magát, Saunders úr!

– De még mennyire, hogy ismer! - vágott vissza Saunders.

– Ismerem?

– Ismer bizony.

A kibékíthetetlen utas lecövekelt az Általános Ügyvezető előtt.

– Nekem nem Saunders a nevem - közölte.

– Micsoda? - meredt Thompson döbbenten az ellenfelére.

– Uram, engem Bakernek hívnak! - kiáltotta az, és az égnek vetette csápszerű karjait.

– Bakernek?

– Úgy van, uram, Baker vagyok, egy utazási iroda igazgatója, amelynek hála istennek semmi köze nincs a magáéhoz!

Az ilyen váratlan fordulatra mondják: deus ex machina⁵. Az utasok meglepetten fölkiáltottak, majd csöndben Bakerre néztek, aki kihívó tartásban várta, milyen hatása lesz bejelentésének.

Láthatóan azzal számolt, hogy végső csapást mér Thompsonra, de az éppen hogy föllélegzett a bejelentéstől.

– Szóval maga Baker! - szólt csúfondárosan. - Most már minden világos! És én még képes voltam odafigyelni a szüntelen lamentálására! De hiszen ez nem más, mint a konkurencia otromba mesterkedése!

Thompson megvetően legyintett. De nem legyintgethetett soká, mert Baker - akit ettől kezdve a valódi nevén fogunk nevezni - olyan rémisztő képet vágott, hogy a hamari Ügyintéző sarjadozó jókedve csírájában fagyott el.

– Ezen a hajón - szólt ridegen Baker - én épp olyan utas vagyok, mint bárki más, és ugyanúgy állíthatom, hogy megloptak, mint bárki más.

– No de mit művel itt egyáltalán? - nyögött föl keservesen Thompson. - Ki kényszerítette, hogy ide jöjjön?

– Noná - szólt Baker -, gondolja, majd ölbe tett kézzel nézem, hogyan tesz tönkre? Hogy mit művelek itt? Jól kinyitom a szemem! Semmi nem marad rejtve előttem. Most már tudom, mi rejlik a magafajta tréfamesterek észbontó árengedményei mögött. Ezenkívül jó szórakozásra is számítok. Nyilván ismeri annak az angolnak a történetét, aki mindenhová követett egy állatszelídítőt, remélve, hogy egy szép napon majd csak felfalják az állatai. Nos, én is pontosan így teszek.

Thompson elfintorodott.

– Egy dologban mégis különbözöm az angoltól: én szívesen meg is kóstolnám a szelídítőt! És tudja-e, hogy ha nem fékezném magam, akkor most maga kóstolná meg az öklömet?

Hangos üdvrivalgás köszöntötte a két bajvívót. Baker a bátorító éljenzésre szabályos ökölvívó-alapállásba helyezkedett, majd egyet lépett előre.

Thompson a maga részéről szívesebben lépett volna inkább hátra. De hogyan is törhette volna át a köréjük fonódó embergyűrűt?

– Uraim! Uraim!... - kérlelte őket mindhiába.

Baker pedig csak jött előre, már csupán idő kérdése volt, hogy szavát tettre váltsa...

Ebben a pillanatban a hajó hevesen megrázkódott, és a gőzgépből fülsiketítő sípolás tört az égre.

Mindenki megmerevedett a döbbenettől, beleértve a hadviselő feleket is. A sípolásba most segélykiáltások keveredtek. A gépháztető alól és a szellőzőnyílásokból sűrű gőz tört elő. A hajócsavar leállt.

Mi történt?

Elsőnek Pip kapitány indult rohanvást oda, ahol a veszély fenyegetett. Épp rálépett volna a gépházba vivő vaslétrára, amikor egy fűtő ugrott ki a fedélzetre, és kiáltozva elrohant. Követte egy második, majd egy harmadik is - végül minden fűtő épségben előkerült.

Azaz mégsem: egy fűtő még hiányzott. Végül fölbukkant az is, Bishop úr támogatta, azaz szinte a karjában hozta. Ez az ember iszonyúan jajgatott: súlyos baleset érte, több helyen összeégett a teste.

Bishop úr lefektette a férfit a fedélzetre, minél messzebb a továbbra is zúgva feltörő gőzsugártól, majd fölegyenesedett. Most látták csak, hogy az ő melle és arca is súlyosan megégett. Ő azonban ügyet sem vetett erre, és máris figyelmesen várta a kapitány kérdéseit.

– Mi történt, uram? - kérdezte emez higgadtan.

– Baleset. Megmondtam, parancsnok úr, hogy kutyából nem lesz szalonna. A kazán megrepedt, szerencsére a tövénél, és kialudt a tűz.

– Ki lehet javítani a hibát?

– Nem, uram.

– Rendben, uram - szólt Pip kapitány, s míg az utasok Fliship irányításával a két sérültnek nyújtottak elsősegélyt, ő fölment a parancsnoki hídra, és szokásos hangján elrendelte:

– Főtörzsvitorlát bonts! Külső másodorrvitorlát bonts! Mindent lebontani!

Miután még egy pillantást vetett Bishopra és a sebesült fűtőre, akiket ájultan vittek le egy fülkébe, Tatárbochoz fordult, aki semmilyen rendkívüli esemény kedvéért el nem hagyta volna a szolgálati helyét.

A kapitány tehát Tatárbocra tekintett, Tatárboc pedig a kapitányra. E baráti összenézés után az előbbi olyat kancsalított, amilyet csak a legemlékezetesebb alkalmakkor szokott, majd egy hegyeset köpött a tengerbe, és így szólt:

– Az anyám szakállára, mester, ezt nevezem kalamajkának!