A 129-es claim

A Forty Miles Creek jobb partján, amint már elmondtuk, a 129-es claim az utolsó volt Klondike-ban, a nyugati szélét jelölő cövekek egyúttal az alaszkai-kanadai határvonalat is jelölték.

Déli irányban, túl a 129-es claimen, két dombocska között szépen zöldellő legelő terült el, amelyet két oldalról nyír- és nyárfaerdők szegélyeztek.

A claimtől északra a folyócska akkoriban közepes hozamú, sebes folyású vize szelíd hajlatú dombok között igyekezett lefelé. A bal parton azonban egy valahonnan északabbról kiinduló hegylánc húzódott végig, amely egy kanyarodóval éppen a folyócska partjáig ért, és a hirtelen támadó szélrohamoktól megvédte azokat az alacsonyabb dombokat, amelyek merőlegesen futottak rá a folyó medrére, és a Josias Lacoste birtokának keleti határát képezték. E dombok mögött, a túlsó lejtők tövében Jane Edgerton már közel egy hete dolgozott keményen, de nem sok eredménnyel, amikor végre június 10-én a két unokafivér útja céljához ért.

Akármerre néztek, mindenfelé láthatták a claimtulajdonosok kunyhóit és házacskáit. Két-három kilométeren több száz keményen dolgozó embert lehetett megszámlálni.

A határ másik oldalán, az amerikai területen, hasonló épületfélék álltak. Közvetlen szomszédságukban a 131-es claim terült el, a texasi Hunter tulajdona; ott a tavaly dolgoztak először, s az idén már másodszor fognak neki a kitermelésnek. Amilyennek Huntert megismerték, Summy Skim és Ben Raddle igazán lehetségesnek vélte, hogy ez a texasi ilyen-olyan fordulattal próbálta Josias Lacoste-nak kedvét szegni. De úgy látszik, a próbálkozásaik kudarcba fulladtak. Ugyanis a fennálló törvények értelmében a 129-es claim tulajdonjoga vitathatatlan volt. A nyilatkozatot, hogy aranyra bukkant, Josias Lacoste letette, és azt az állami hatóságok el is fogadták, és a domíniumok Bányaügyi Biztosának irodája a kötelező évi harmincöt dollár befizetése ellenében vissza is igazolta. Ezen felül a kitermelt arany tíz százalékát a királyi kincstárba, mint adót, be kellett szolgáltatni, s aki ez alól kivonta magát, azt ki lehetett sajátítani. De Josias Lacoste a törvényeket sohasem hágta át, és azt is betartotta, amely szerint bármely claim, amely a meleg évszakban több mint tizenöt napig kihasználatlanul áll, visszaáll a köztulajdonba. A 129-es claimen a munkálatok csak addig szüneteltek, amíg a tulajdonos elhalálozása után várni kellett a jogutódokra, hogy átvegyék az örökséget.

Josias Lacoste vállalkozása tizennyolc hónapig tartott. Az igazat megvallva nem sok haszna származott belőle; a felszerelés költségei, a munkások bére, a szállítási költségek stb. szép summákat emésztettek fel. Ráadásul egyszer a Forty Miles Creek is kiöntött, s a folyónak ez a rakoncátlansága bizony nagy károkat okozott. Egyszóval: mikor itt hagyta ezt az árnyékvilágot, a 129-es claim tulajdonosának bevételei éppen csak fedezték a kiadásokat.

De ugyan melyik aranyásó veszti el valaha is a reményét, akad-e köztük akár egy is, aki ne bízna abban, hogy egyszer csak gazdag rétegre bukkan, talál egy értékes aranyrögöt, vagy egyetlen szitamerítés ezer, kétezer, netán négyezer frankkal teszi majd gazdagabbá?... Talán - bár kezdetleges eszközei voltak, Josias Lacoste is zöld ágra vergődött volna.

Az unokafivérek nagybátyjuk munkavezetőjétől a kitermelést illetően minden felvilágosítást megkaptak. Miután a munkásokat elbocsátották, ő maradt a claim őre, és várta, hogy a munkálatok, akár az örökösök, akár valamely új tulajdonos irányításával megkezdődjenek.

A munkavezetőt Lorique-nak hívták. Kanadai francia származék volt, negyvenéves és igen értette az arany felkutatásának mesterségét. Mielőtt ide, a Yukon mentére jött volna, éveket dolgozott a californiai és a brit-columbiai aranyvidéken. Nála jobban senki sem magyarázhatta volna meg Ben Raddle-nak, hogy a 129-es claimen mi a helyzet; mennyit jövedelmezett a múltban, mi remélhető belőle a jövőben, és hogy voltaképpen mekkora lehet a valódi értéke.

Lorique elsősorban arra törekedett, hogy Ben Raddle-nak és Summy Skimnek a lehető legjobb lakhatási körülményeket biztosítsa, mert előreláthatóan mindkettőjüknek néhány napot a Forty Miles Creek mellett kell időzniök.

A sátor helyett szívesebben meghúzódnak abban a szerény, de tiszta házacskában, amelyet még Josias Lacoste építtetett a maga és munkavezetője számára. A claimtől délre húzódó dombok aljában; nyír- és nyárfák sűrűjében ez a házacska kielégítő enyhelyet biztosított az évnek ebben a szakában, amikor az időjárás mostohára fordulásától nem kellett tartani.

A munkavezetőnek az új gazdák élelmezéséről sem volt nehéz gondoskodnia. Itt is, mint Klondike-ban mindenütt, jól működnek az utánpótlással foglalkozó kereskedelmi társaságok. Ezek székhelye Dawson City, ahova a Yukonon élelmiszerekkel megrakott nagy hajók érkeznek, ezek látják el az aranyvidékeket; természetesen busás haszon fejében, amely a közszükségleti cikkek felemelt árából és az itt alkalmazott nagyszámú bérmunkás szükségleteinek kielégítéséből származik.

Másnap, hogy a Forty Miles Creek mentére megérkeztek, Lorique vezetésével Ben Raddle és Summy Skim megtekintette a claimet, közben munkavezetőjük azt is elmesélte, hogy miként kezdték meg itt a kitermelést.

– Josias Lacoste úr vagy ötven munkást is felfogadott - mondta Lorique -, de először nem az aknákat ásatta ki a folyó partján. Megelégedett annyival, hogy az egész kiaknázó területről elhordatta a hordalék földet, és csak az első munkaidőszak végén ásatta ki az első aknát le az aranytermő rétegig.

– Összesen hány aknát ásatott? - érdeklődött Ben Raddle.

– Tizennégyet - válaszolta a munkavezető. - Valamennyinek legalább három négyzetméter volt a nyílása, egyébként ezt önök is láthatják. Itt sorakoznak épen, úgyhogy a termelést azonnal meg lehetne kezdeni.

– De mielőtt az aknákat kihányták volna, abból az elhordott talajrétegből sikerült valami kis aranyat összekaparni? És a kitermelt mennyiség fedezte-e a kiadásokat?

– Meggyőződésem szerint nem, uram - vallotta be Lorique. - De ez majdnem mindenütt így van, a felületi iszap- és homokréteg mosásából nem sokat remélhetünk.

– Csak serpenyőt és szitát használtak? - kérdezte meg Ben Raddle.

– Igen, uram, és egy szita csak ritkán hozott három dollárt.

– Miközben az a hír járja, hogy a Bonanza mentén öt-hatszázat is szokott hozni! - kiáltott fel Summy Skim.

– Kérem, higgyje el, ezek csak kivételek - jelentette ki a munkavezető -, ha átlagosan elérik a húsz dollárt, az emberek már nagyon meg vannak elégedve. Mi a 129-es claimen csak egy dollár átlagot ha elértünk.

– Szomorú!... Nagyon szomorú!... - dünnyögte Summy a fogai között.

Ben Raddle hirtelen más irányba terelte a beszélgetést:

– Milyen mélyek ezek az aknák?

– Tíz-tizenöt láb. Annyi már elég, hogy elérjük az aranyat tartalmazó réteget.

– Mekkora a vastagsága ezeknek a rétegeknek?

– Olyan hat láb lehet.

– És egy köbláb homokot hány szitával emelnek ki?

– Majdnem tízzel, és egy jó dolgú munkás naponta vagy száz szitát moshat ki.

– Tehát az aknákat még egyáltalán nem használták?... - kérdezte Ben Raddle.

– Már éppen készen álltunk, mikor Josias Lacoste úr elhalálozott, s a munkálatok megszakadtak.

Az természetes, hogy Ben Raddle nagyon érdeklődött a claimmel kapcsolatos kérdések iránt, de azok unokabátyját sem hagyták hidegen. Máskülönben hogyan tudná megbecsülni, hogy mennyit is ér voltaképpen a 129-es claim... Ezért őmaga is közvetlen kérdéssel fordult a munkavezetőhöz, mire az így felelt:

– Olyan harmincezer franknyi aranyat szedtünk innen ki, de a kiadások elnyelték az egész összeget. Viszont meg vagyok győződve, hogy a Forty Miles Creek jó aranymezőn folyik keresztül. A szomszéd claimek mindig kielégítő mennyiséget adtak.

– Gondolom, Lorique, hallott arról az ajánlatról, amelyet az a chicagói társaság tett... - folytatta Ben Raddle.

– Hallottam, uram. Az ügynökeik egy idő óta errefelé koslatnak és ugyancsak szemlélgetik a claimet...

– A társaság ötezer dollárt ígért. A maga véleménye szerint ez elég?

– Nagyon kevés - mondta Lorique meggyőződéssel. - Ha tekintetbe vesszük a többi claim hozamát, én az önökét legalább negyvenezer dollárra becsülöm.

– Szép summácska - hagyta rá Summy Skim. - Szavamra, ha ezt az árat megkapjuk, nem bánom, hogy idáig utaztunk érte. De sajnos, nagyon nehéz lesz túladni ezen a claimen, amíg a határvonal kérdését meg nem oldják.

– Annyi baj legyen!... - vélte a munkavezető. - Akár kanadai, akár alaszkai legyen a 129-es, az értéke így is, úgy is megmarad.

– Ebben igaza van! - hagyta helyben Ben Raddle. - De az sem kevésbé igaz, hogy a társaság, annak ellenére, hogy oly keveset ígért, meggondolta magát, és visszavonta az ajánlatát.

– Mondja, Lorique, remélhetjük, hogy ez a határkiigazítás rövidesen megtörténik? - kérdezte Summy Skim.

– Csak annyit tudok, uraim, hogy e célból bizottságot alakítottak. De hogy mikor fejezik be a munkát?... Azt hiszem, ezt még a bizottsági tagok sem tudnák megmondani. Egyébként Klondike legnevesebb földmérője áll a rendelkezésükre, egy nagy tapasztalatú ember, Ogilvie úr az, aki ennek a kerületnek a kataszteri helyszínrajzát is elkészítette.

– És vajon milyen kimenetele lesz a munkálatoknak? - tapogatózott Ben Raddle.

– Hogy az amerikaiak megjárják, mert ha kiderülne, hogy nem jó helyen húzódik az a határvonal, akkor csakis nyugatabbra kell majd helyezni.

– Ez pedig egyszer s mindenkorra eldöntené, hogy a 129-es claim kanadai birtok marad - tette le a pontot Summy Skim.

Ben Raddle ezután megkérdezte, hogy Josias Lacoste és a 131-es claim tulajdonosa között milyen volt a viszony.

– Az a texasi és a barátja? - kiáltott fel a munkavezető. - Hunter és Malone?

– Igen, ők.

– Szavamra, uram, kibírhatatlanok, hogy az igazat kimondjam. Ez a két amerikai két bandita. Minden alkalmat megragadtak a kötődésre, az utóbbi időben már csak pisztollyal a derekunkon dolgozhattunk. Többször is a rendőrségnek kellett fellépnie, hogy lecsendesítse őket.

– Éppen ezt mondta a rendőrség parancsnoka is, akivel Fort Cudahy-ban találkoztunk - mondta Ben Raddle.

– Attól tartok, hogy ezután többször lesz alkalmuk közbelépni - tette hozzá Lorique. - Önök is meglátják, uraim, hogy amíg ezeket a semmirekellőket meg nem regulázzák, nem lesz nyugtunk tőlük.

– De hogy lehessen őket ráncba szedni?

– Annál mi sem lesz könnyebb, ha a határt majd nyugatabbra helyezik. Akkor a 131-es claim kanadai földön lesz, és Hunternek alá kell vetnie magát a mi törvényeinknek.

– Nyilván ő is azok közé tartozik, akik amellett kardoskodnak, hogy a száznegyvenegyes délkört helyezzék keletebbre, ugyebár? - érdeklődött Summy Skim.

– Természetes - válaszolta a munkavezető. - Ő biztatta fel a többi amerikait is itt a határ környékén, a Forty Miles Creek és a Sixty Miles mentieket elsősorban. Nemegyszer azzal fenyegetőznek, hogy megrohannak bennünket és egyszerűen elveszik a claimjeinket. Ilyen piszkos dologra csak Hunter és Malone volna képes. Az ottawai hatóságok már többször is panaszt emeltek ellenük Washingtonban, de ott nem igyekeznek kivizsgálni az efféle ügyeket.

– Valószínűleg várják, hogy rendezzék a határvonal kérdését.

– Valószínű, Raddle úr. De addig nagyon ébernek kell lennünk. Ha ez a Hunter megneszeli, hogy az új tulajdonosok megérkeztek a Forty Miles Creekhez, biztos, hogy valami disznóságot fog kirobbantani.

– Tudja ő már, hogy kivel lesz dolga - mondta Summy Skim -, mert volt szerencsém bemutatkozni őuraságának.

Miután bejárták az egész claimet, a két unokafivér s a munkavezető megállt egy cövek mellett, amely a 129-es parcellát a 131-estől elválasztotta. Ha a 129-es elhagyott volt, a 131-esen annál serényebben folyt a munka. Hunter munkásai a vízfolyás menti aknákban dolgoztak. Miután kimosták az iszapos homokot, kiemelték a gödörből, s a Forty Miles vizéhez vitték.

Ben Raddle és Summy Skim hiába erőltette a szemét, hogy a 131-esen sürgölődők között Huntert vagy Malonét felismerjék. Nem pillantották meg egyiket sem. Egyébként Lorique azt gyanította, hogy azok csak pár napot töltöttek a claimen, aztán nyugatabbra mentek, olyan alaszkai tájakra, ahonnan újabb lelőhelyek felfedezését jelentették.

Miután a claimet megtekintették, a két unokafivér és a munkavezető visszatértek a házikóhoz, ahol Neluto várta őket a kész ebéddel.

– Hadd lássam, révész úr, mi jót főztél? - kérdezte vidáman Ben Raddle.

– Nagyon finom, Raddle úr... hacsak valamit el nem hibáztam... - válaszolta az indián kijelentését szokásához híven némi kis fenntartással megtoldva.

Miután megebédeltek, Summy Skim megkérdezte az öccsétől, hogy mit forgat a fejében.

– Most már ismered a 129-es claimet - mondta -, azt is tudod, hogy mennyit ér. Nem hiszem, hogy okosabbak leszünk, ha továbbra is vesztegetjük az időt.

– Nekem más a véleményem - válaszolta Ben Raddle. - Még néhány részletkérdésről szeretnék elbeszélgetni ezzel a munkavezetővel, és át szeretném nézni a Josias bácsi üzletkönyveit. Gondolom, ehhez még szükséges legalább negyvennyolc óra.

– Isten neki, ha csak annyiról van szó - hagyta rá Summy -, közben én vadászgatok itt a környéken...

– Vadássz öregem, vadássz. Legalább jól elszórakozod azt a pár napot, amit még itt kell időznünk.

– Né, te né - jegyezte meg Summy Skim mosolyogva -, máris „pár nap” lett a „negyvennyolc órából”.

– Bizony - sóhajtott fel Ben Raddle. - Be jó volna látni a saját munkásainkat munka közben... amint mossák az aranyat...

– Oh! Oh! - kiáltott fel Summy Skim. - Úgy látszik a „pár nap” legjobb úton halad a pár hét felé... Gondold meg, Ben, gondold meg!... Ne feledd, mi nem vagyunk aranyásók...

– Megegyeztünk, Summy. Elvégre amíg nem tárgyalhatunk a claim eladásáról, nem látom be, hogy Lorique miért ne foghatna hozzá... miért tétlenkedjünk, amíg az a bizottság helyére nem teszi a határvonalat.

– Szóval arra vagyunk kárhoztatva, hogy ide gyökerezzünk, amíg azt az átkozott délkört a helyére nem tolják?

– Itt, vagy máshol, nem mindegy? Ugyan hova siessünk, Summy?

– Például Dawson Citybe!

– Gondolod, hogy ott jobban éreznénk magunkat?

Summy erre már nem válaszolt. Mivel torkon ragadta a düh, inkább vette a puskáját, hívta Nelutot, vele együtt lépett ki a házikóból s vágott neki, hogy felkapaszkodjon a délre fekvő dombok oldalán.

Igaza volt Summynak, amiért megharagudott: Ben Raddle valóban elhatározta, hogy megpróbálkozik a birtokukban levő parcella kiaknázásával. Ha már a körülmények arra kényszerítették őket, hogy néhány héttel meghosszabbítsák tartózkodásukat a Forty Miles Creek mentén, a mérnök hogy is állhatott volna ellen a kísértésnek, hogy megvizsgálja a claim hozamát, elvégre még az aknák is ott álltak készen kiásva?... Vajon Josias bácsi mindent megtett az eredményes munka érdekében?... Hátha megelégedett a régimódi aranyásó módszerekkel, amelyek annyira kezdetlegesek, hogy azoknál egy mérnök minden bizonnyal szaporább és termelékenyebb eljárásokat tervezhetne?... Végül is ha a birtok méhében százezer, vagy esetleg egymillió frank értékű arany rejtőzik, okos dolog volna bagóért lemondani róla?

Ben Raddle bizony így gondolkozott. Az igazat megvallva cseppet sem bánta, hogy a határvita olyan érvvel szolgált, amely előtt Summy Skimnek is meg kellett hajolnia, és mivel világéletében bizakodó ember volt, még abban is reménykedett, hogy hátha a bátyja is kedvet kap arra, amiért ő lelkesedik.

Miután Josias bácsi számvetéseit átnézte, és a munkavezető is minden más számadást, amiből tájékozódhatott, eléje terjesztett, kertelés nélkül megkérdezte:

– Mondja, Lorique, ha munkásokat szeretnék felfogadni, volna honnan?

– Természetesen, Raddle úr - válaszolta a munkavezető. - Ezer és ezer bevándorló lohol munka után az egész kerületben, és nemigen talál. Naponta jönnek ide is a Forty Miles gazdag lelőhelyeire. Mivel sokan vannak, azt hiszem nem kérnek magas bért.

– Ötven aranyásó elég lenne?

– Bőségesen. Josias Lacoste úr sem foglalkoztatott soha többet.

– Mennyi idő alatt lehetne összeszedni őket? - kérdezte Ben Raddle.

– Huszonnégy óra alatt.

Aztán pár pillanat múlva a munkavezető megkérdezte:

– Vagyis, Raddle úr, úgy gondolja, hogy személyesen foglalkozna a kitermeléssel?

– Esetleg... legalábbis addig, amíg a 129-es claimért nem kapjuk meg a megfelelő árat.

– Igen, és közben ön is megtapasztalja, hogy mennyi valójában az értéke...

– Különben is, mivel üssem agyon az időt, amíg megoldják azt a határkérdést.

– Igaza van - biztatta a munkafelügyelő -, de akár Kanadához, akár Amerikához tartozzék a 129-es claim, nem fog kevesebbet érni. Nekem mindig is az volt a véleményem, hogy a Yukon bal oldali mellékfolyói semmivel sem alábbvalók, mint a jobb oldaliak. Higgyje el, Raddle úr, a Sixty Miles mentén legalább úgy meg lehet gazdagodni, mint a Bonanza, vagy az Eldorado partján.

– Elhiszem, Lorique - fejezte be a beszélgetést Ben Raddle igen elégedetten, mert a munkavezető biztatása pontosan egybevágott az ő vágyaival.

Persze még hátra volt Summy Skim meggyőzése. Lehet, hogy ő ezt a pirulát nagyon keserűnek fogja találni. Ebből a szempontból Ben Raddle nyugtalanabb volt, mint ahogy magamagának is bevallotta.

Csakhogy a szerencse mellészegődött. A magyarázkodásra, amelytől annyira tartott, nem is került sor. Summy Skim ugyanis öt óra körül nem egyedül érkezett haza. Ben már a claimet határoló dombok peremén megpillantotta, amint Summy egy mindenféle cipelnivalóval megrakott óriás és egy apró termetű személy társaságában közeledett. Summy már messziről hívogatóan integetett.

– Hé, gyere már, Ben! - kiáltotta, amint hallótávolba értek. - Gyere, hadd mutassam be a szomszédunkat.

– Miss Jane! - csodálkozott Ben Raddle, mikor felismerte a bátyja kíséretében közeledő lányt.

– Ő bizony! - kürtölte Summy. - Méghozzá egyben a 127/b számú claim tulajdonosa.

Felesleges elmondani, hogy a mérnök mily szívesen fogadta az amerikai hölgyet. Aztán elbeszéltette üzlettársnője kalandjait, megdicsérte elszántságát és sajnálkozott a viszonylagos sikertelenségek miatt. Summy kihasználta az alkalmat, hogy előhozakodjék a kérésével.

– Megígértem kedves szomszédunknak, hogy te egy-egy jó tanácsot nem tagadsz meg tőle. Remélem nem hazudtolsz meg, esetleg...

– Ugyan, ne bolondozz! - nevetett Ben Raddle.

– Akkor elmész, hogy megnézd azt a claimet?

– Feltétlenül!

– Alaposan át is vizsgálod?

– Magától értetődik.

– És szakvéleményt is mondasz?

– Akár holnap. Szükség esetén a Lorique véleményét is kikérem, mert ő nálamnál jobban ismeri ezt a vidéket.

– Jól van, Ben, belevaló fiú vagy. Ön pedig, kisasszony, legyen nyugodt, az Isten tenyerébe került - jelentette ki Summy Skim mély meggyőződéssel.

Ben Raddle pedig úgy gondolta, hogy elérkezett az alkalmas pillanat; most kell közölnie a bátyjával, amit határozott.

– És még egy újság, Summykám - folytatta, de nem mert a bátyja szemébe nézni.

– Újság?

– Az bizony. Tudniillik... hogy végeredményben csak vesztegelnünk kellene amiatt az átkozott délkör miatt, hát ezért elhatároztam, hogy amíg elrendezik, mi itt dolgozunk. Lorique már holnapra elszegődtetett néhány munkást...

Ben Raddle várta a robbanást. És majd hanyatt esett, mikor az unokabátyja szelíd hangon így szólt:

– Nagyon jó gondolat volt, Ben! Valóban nagyon jó!

Aztán másra terelte a szót, mintha a felvetett kérdésnek nem is volna jelentősége.

– Apropó, Ben, bátorkodtam Jane kisasszonynak éjszakára felajánlani a vendégszeretetünket, mert másképpen a szabad ég alatt aludna. Remélem, nincs ellene kifogásod?

– Micsoda kérdés! Edgerton kisasszony, házunk magától értetődően mindig a rendelkezésére áll.

– Akkor minden tökéletes rendben van. Más nincs is hátra, mint hogy kedves szomszédunknak megmutassuk a birtokunkat - fejezte be Summy a beszélgetést boldogan, és válaszra sem várva, útnak eredt Jane Edgertonnal, utánuk Ben Raddle lépkedett némán a csodálkozástól, hogy bátyja oly könnyen kötélnek állt.

Közben Summy igen komolyan így szólt a lányhoz:

– Azért néha az aranyásók próbálkozásai jó eredménnyel járnak. Mert nézze csak, Jane kisasszony, az aranyrögök...

Mivel Ben Raddle képtelen volt megérteni ekkora változást, rágyújtott egy cigarettára, és megvonta a vállát.