A Great-Eastern valóban készült az útra. Öt kéményéből már fölcsavarodott a füst és a gépház környékén érezhető volt a kazánok melege. Néhány hajós törülgette azt a négy ágyút, amellyel az indulás pillanatában Liverpooltól búcsút vesznek; mások az árbocokon futkároztak s itt-ott még munkások is dolgoztak, de ezek csakhamar eltávoztak a rájuk váró helyi hajóval. Nemsokára gőzt eresztettek a kormánykerékbe is, melynek működését szintén kipróbálták.

Az idő elég szép és kedvező volt. Az égen gyorsan úszó felhők csak néha s ekkor is rövid időre takarták el a napot. Kint, a nyílt tengeren erős szél lehetett, de a Great-Eastern e miatt nem nagyon aggódott.

A tisztek már mind a hajón voltak, a rendes helyükön, hogy mindent előkészítsenek az indulásra. A főtisztek száma kilenc volt: a parancsnok, két kapitány, öt hadnagy, köztük egy francia, egy önkéntes, aki szintén francia volt.

Anderson kapitány, a parancsnok, a legkiválóbb angol hajóstisztek egyike volt. A tengeralatti kábel lerakása neki köszönhető. Igaz ugyan, hogy az ő munkája könnyebb volt, mint kudarcot vallott előzőié, mert ő a Great-Eastern-nel dolgozott; de azért mégis megkapta a «lord» címet, az angol királyné őfelsége kegyelméből. Egyébként nagyon kedves és szeretetreméltó férfiú volt; igazi angol, nyugodt, vidám, kissé gúnyolódásra hajló, ötven év körüli, erőteljes szőke tengerész, aki büszke volt a mesterségére, mindig kifogástalanul öltözködött és mindenkivel kifogástalanul udvarias volt.

A másik kapitány éppen ellentéte volt a parancsnoknak: alacsony, de izmos, lobbanékony természetű férfiú, akinek arcát csaknem a szeméig benőtte a fekete szakáll; egyébként élénk, tevékeny, a szükséghez képest goromba tengerész, igazi tengeri medve, aki röviden, hangosan parancsolt s utána nézett, hogy a parancsait teljesítsék. Azt hiszem, hogy az angol haditengerészetben szolgált és csak különös engedelemmel állhatott be a Great-Eastern tisztikarába.

A gépek vezetésére külön főmérnököt szerződtettek, akinek nyolc vagy tíz kipróbált gépésze volt. Egyébként pedig egész kis hadsereg dolgozott a gépeknél: kétszázötven fűtő, fékező, gépkenő s más efféle munkás, akik úgyszólván sohasem jöttek fel a födélzetre a hajó mélyéből. Ami természetes is, mert a tíz kazán mindegyikének tíz kemencéje volt; száz kemencét fűteni pedig ennyi embernek is elég dolgot ád.

Maga a hajóslegénység, mely kizárólag a gőzös vezetésére, kormányzására és ellátására volt fogadva, összesen száz főre rugott; ezek részint kormányosok, részint vitorlamesterek, részint matrózok és hajóssuhancok voltak. Rajtuk kívül még kétszáz steward, vagyis pincérféle utazott a hajón, az utasok kényelmére s kiszolgálására.

Mindenki készen állt a helyén. A révkalauz, akinek ki kellett vezetnie a gőzöst a Mersey folyóból, már tegnap este óta a hajón volt. Láttam aztán még egy révkalauzt; ez francia volt a Moléne-szigetről és velünk jött Liverpoolból New-Yorkba, hogy visszatérve, bevezesse a gőzöst a bresti kikötőbe.

– Most már valóban kezdem hinni, hogy útnak indulunk, - szóltam a francia hadnagyhoz.

– Még csak az utasokat várjuk, - felelte udvarias földim.

– Sokan vannak?

– Tizenkét- vagy tizenháromszáz.

Akárcsak egy népes falu!

Féltizenkettőkor megjött a helyi hajó, mely zsúfolásig tele volt utasokkal. Egymás hátán álltak a hídon, ahol nagy halomba voltak hányva a podgyászok. A világ minden vidéke és nemzetisége képviselve volt ott: angolok és amerikaiak, franciák és németek, oroszok és spanyolok tolongtak a hídon, köztük nem egy Európaszerte ismert név tulajdonosa.

A helyi hajó odaállt a gőzös följárója mellé és kikötött. Ekkor megkezdődött a vándorlás, amelynek vége-hossza nem volt; utasok, podgyászvivők szakadatlan sorban jöttek felfelé, de nem tolakodtak, nem kiabáltak, nem civódtak, csak jöttek szép lassan és rendben, mintha haza mennének. A franciák bizonyára megrohanták volna a hajót és úgy viselkedtek volna, mint az ostromló zuávok a megszállott város falai alatt.

Mihelyt az utasok felértek a hajóra, első gondjuk volt lemenni az ebédlőbe, hogy ki-ki lefoglalja magának a neki tetsző helyet. Elég volt, ha a kiválasztott helyre odatette a névjegyét vagy egy darab papirost, amelyre a nevét fölírta. Pár perc mulva már fölszolgálták az első villásreggelit s nemsokára az összes utas vidáman falatozott az asztaloknál.

Én odafönt maradtam a hídon, hogy végignézzem a beszállást és a podgyászok átvételét. Fél egykor már minden és mindenki a hajón volt. Ezer különböző alakú és nagyságú podgyász hevert ott, össze-vissza hányva; kocsi nagyságú ládák, melyekben egész bútorok elfértek, meg apró elegáns kézitáskák, angol utazótáskák, amerikai podgyászok, amelyekre könnyen rá lehetett ismerni fényes szíjjaikról, bonyolult zárjaikról és vászontakaróikról. De a sok ezer podgyász csakhamar eltűnt a raktárakban s pár perc mulva a közszolgák és szállítók is eltűntek a Great-Eastern fedélzetéről.

Megfordultam, hogy a hajó orrára menjek, midőn hirtelen előttem termett ugyanaz a fiatal ember, akit pár nappal előbb futólag láttam a New-Prince rakodóparton. Mikor megpillantott, azonnal hozzám lépett s felém nyujtotta a kezét, melyet melegen ráztam meg.

– Ön az, Fabian!? - kiáltottam föl. - Ön itt van?

– Csakugyan én vagyok, barátom.

– Tehát mégsem csalatkoztam és valóban ön volt az, akit pár nappal előbb a rakodóparton láttam?

– Az valószínű, - felelte Fabian; - de én nem vettem észre önt.

– S ön is Amerikába utazik?

– Mindenesetre! Pár hónapi szabadságot kaptam s használhatom-e jobbra, mint hogy szétnézzek egy kissé a világban?

– Igazán szerencsés véletlen, hogy a Great-Eastern-t választotta ki erre a célra.

– Ez nem véletlen, kedves barátom. Valamelyik újságban olvastam, hogy ön is a Great-Eastern födélzetén utazik s mivel már néhány év óta nem láttuk egymást, elhatároztam, hogy magam is a Great-Eastern-nel utazom; legalább együtt megyünk át az oceánon.

– Ön Indiából jön?

– Igen; a Godavery gőzös hozott Liverpoolba, éppen ma egy hete.

– S ön utazik, Fabian?... - kérdeztem tőle, mialatt fürkészve néztem halvány szomorú arcát.

– Úgy van; hogy szórakozzam, ha tudok, - felelte Mac Elvin kapitány és meghatva szorította meg a kezemet.