Akadályok az úton

Amióta elindultunk, annyi meglepetésben volt részem, hogy azt hittem, már semmin sem tudok csodálkozni, közönyös lettem az új csodákkal szemben. De a háromszáz éve felvésett két betű teljes ámulatba ejtett. Nemcsak a monogramját találtuk meg a sziklán a tudós alkimistának, de kezemben volt a szerszám is, amivel felírta. Igazán rosszindulat kellett volna ahhoz, hogy még mindig kételkedjem nagy elődünk létezésében és utazása valódiságában. Írása láttán mindent elfelejtettem, az utazás eddigi veszélyeit és a hazatérés várható nehézségeit is. Ha valaki más megtehette ezt előttünk, én is meg akartam tenni; semmit nem éreztem lehetetlennek.

– Gyerünk, gyerünk! - sürgettem az indulást.

Már lódultam volna a sötét folyosó felé, de a professzor megállított, és éppen ő, a szenvedélyek embere, intett engem türelemre és hidegvérre.

– Menjünk először vissza Hanshoz, és hozzuk ide a tutajt.

Szót fogadtam, bár nehezemre esett, és gyorsan visszaindultam a part sziklái közt.

– Tudja-e, Lidenbrock bácsi - kérdeztem, miközben visszafelé igyekeztünk -, hogy eddig csodálatosan kedveztek nekünk a körülmények?

– Gondolod, Axel?

– Bizony, még a vihar is, amiért nem vitt bennünket egyenesen tovább. Éljen az égiháború! Visszahozott bennünket erre a partra, ahonnan a jó idő eltávolított. Gondolja csak el, hogy ha a tutajunk orra elért volna a Lidenbrock-tenger déli partjára, mi lett volna velünk? Nem fedeztük volna fel Saknussemm nevét, és most ott állnánk elhagyottan egy parton, ahonnan nincs kiút.

– Igaz, Axel, van abban valami sorsszerű, ahogy dél felé hajózva pontosan északra értünk vissza, a Saknussemm-fokhoz. Ez nemcsak megdöbbentő, hanem megmagyarázhatatlan is.

– Mit bánom én! Nem magyarázni kell a tényeket, hanem hasznosítani.

– Persze, fiam, de hát...

– Most elindulunk az északi úton, áthaladunk Európa északi tájai: Svédország, Oroszország, Szibéria alatt, vagy mit tudom én, hol, ahelyett, hogy Afrika sivatagjai vagy az óceán habjai alá kerülnénk. Ennyi nekem elég, nem is akarok többet tudni!

– Igazad van, Axel, minden a legjobban van így, ahogy van, hiszen elhagyhatjuk ezt a sehova se vezető, vízszintes tengert. Megyünk lefelé, mindig csak lefelé. Tudod-e, hogy már csak 1500 mérföld van hátra a Föld középpontjáig?

– Ez már igazán szóra sem érdemes. Gyerünk gyorsan! - kiáltottam.

Ilyen őrült beszélgetés közben értünk a vadászhoz. Minden készen állt az azonnali indulásra, minden csomagunk a hajón. Helyet foglaltunk a tutajon, felhúztuk a vitorlát, és Hans a part mentén a Saknussemm-kikötő felé kormányzott minket.

A szél kedvezőtlen volt az olyan alkotmány számára, amely, mint a mienk, nem volt alkalmas arra, hogy partközelben hajózzék. Sokszor csak szöges botjainkkal csáklyázva tudtunk előrejutni. Helyenként kerülgetni kellett a víz alatt előrenyúló szirteket. Végre háromórai hajózás után, vagyis este hat felé elértünk egy kikötésre alkalmas helyre.

Kiugrottam a partra, nagybátyám és az izlandi utánam jött. A hajóút alatt sem sikerült lecsillapodnom, ellenkezőleg, lelkesedésem még nőtt. Már azt is javasoltam, égessük el vízialkalmatosságunkat, hogy elvágjuk a visszafordulás lehetőségét. De nagybátyám ellenezte - általában meglepően közönyösnek találtam.

– Akkor legalább induljunk azonnal! - mondtam.

– Jól van, fiam. De előbb vizsgáljuk meg ezt az új folyosót, hadd lássuk, elő kell-e készíteni a kötélhágcsókat.

Nagybátyám működtetni kezdte a Ruhmkorff-féle készüléket. A tutajt a folyosó bejáratától vagy húszlépésnyire kikötöttük, és kis csapatunk megindult befelé. Én mentem az élen.

A folyosó szája majdnem teljesen kör alakú volt, az átmérője másfél méter lehetett. Sziklába vágott fala teljesen sima volt, úgy látszik, valamikor erre ömlött ki a láva. A bejárat alja éppen a talaj szintjén volt, így könnyen bejutottunk.

Majdnem egészen vízszintesen indultunk el, de már a hatodik lépésnél hatalmas szikla állta az utunkat.

– Átkozott kő! - kiáltottam fel dühösen, amiért ilyen áthághatatlan akadály került elém.

Hiába próbálkoztunk jobbról-balról, fent és lent, nem volt átjáró út, sem elágazás. Roppant csalódott voltam, nem akartam tudomásul venni, hogy nem tudunk továbbjutni. Lehajoltam, a sziklatömb alá néztem. Sehol semmi nyílás. Fölágaskodtam: ott is gránitakadályra találtam. Hans körbejáratta a lámpa fényét a falon, de sehol sem láttunk lehetőséget a továbbjutásra.

Föl kellett adnunk minden reményt.

Leültem a földre. Nagybátyám öles léptekkel rótta a folyosót.

– De hát akkor Saknussemm mit csinált? - kérdeztem.

– Tényleg... - esett gondolkodóba nagybátyám. - Megakadt volna ennél a kőkapunál?

– Nem, az nem lehet - jutott eszembe. - Valami földrengés vagy a földkéregben még működő vulkáni hatás következtében hirtelen záródhatott el ez az átjáró. Sok év telhetett el Saknussemm visszaérkezése és a kőtömb lezuhanása közt. Egészen nyilvánvaló, hogy valamikor ez volt a láva útja, és a kitöréskor az anyagok szabadon hatolhattak át rajta. Nézze, új repedések barázdálják a gránitmennyezetet. A mennyezet összehordott kőzetdarabokból áll, hatalmas kövekből, úgy, mintha egy óriás rakta volna össze. Egyszer a nyomás valamiért nagyobb lehetett, és ez a kőtömb, amely olyan volt, mint egy boltozat záróköve, lecsúszhatott a földre, és elzárta a folyosót. Ezzel az akadállyal Saknussemm nem találta szembe magát, és ha nem vagyunk képesek elhárítani, akkor meg sem érdemeljük, hogy eljussunk a Föld középpontjába.

Bizony addigra már én is így beszéltem!

– Jól van - felelte a nagybátyám -, vágjunk magunknak utat csákánnyal, baltával, verjük szét a falat!

– Túl kemény ez a csákánynak.

– Hát a balta?

– Az meg túl rövid hozzá.

– De hát akkor?...

– Puskapor! Robbanóanyag! Az kell ide! Aknázzuk alá, és repítsük a levegőbe!

– Puskapor?

– De hiszen csak egy szikladarabot kell szétrepesztenünk.

– Rajta, Hans! - kiáltott a nagybátyám.

Az izlandi visszaballagott a tutajhoz, és hamarosan megjelent egy csákánnyal, hogy nyílást vágjon a robbanóanyag számára.

Ez sem volt kis munka. Akkora rést kellett vágnia, hogy 25 kiló lőgyapot beleférjen: ennek a hatékonysága négyszerese a puskaporénak.

Kimondhatatlanul izgatott voltam. Amíg Hans a falat véste, én nagybátyámnak segítettem elkészíteni a kanócot, hosszú vászonzsákba tömött, nedves puskaporból.

– Át fogunk jutni - mondogattam.

– Át, át - erősítette meg a nagybátyám.

Éjfélre befejeztük az előkészületeket. A lőgyapot bent volt a nyílásban, a kanóc végighúzódott a folyosón, egészen a barlang száján túlra.

Most már egy szikra is elég volt ahhoz, hogy működésbe hozza a pokolgépet.

– Majd holnap - mondta a professzor.

Bizony erőt kellett vennem magamon, hogy elviseljek még hatórai várakozást.