Vihar a Lidenbrock-tengeren

Augusztus 21., péntek. Másnapra eltűnt a csodálatos gejzír a hátunk mögött. Frissebb lett a szél, gyorsan távolodtunk az Axel-szigettől. Lassan elhalt a zúgás is.

Az időjárás - ha egyáltalán annak lehet nevezni - alighanem változóban van. Az atmoszféra megtelt gőzökkel, a sós vizek elektromossággal töltötték fel a levegőt, a felhők alacsonyabban járnak, és színük olajzöldre vált. Az elektromos sugarak alig bírnak áthatolni a sűrű függönyön, amely leereszkedett, hogy eltakarja a készülődő vihar drámai színpadát.

Elfogódottságot érzek, mint minden élőlény a Földön, amikor valami természeti csapás közeledik. A délen torlódó gomolyfelhők fenyegetőek: olyan kérlelhetetlenül gyülekeznek, mint vihar előtt. A levegő ólmos, a tenger csendes.

A távoli felhők, mint nagy vattagombócok, festői összevisszaságban torlódnak egymásra. Lassacskán megduzzadnak, számuk csökken, terjedelmük nő; már olyan súlyosak, hogy nem tudnak elszakadni a látóhatártól, de a légáramlatok hatására lassan összeolvadnak, elsötétülnek, és hamarosan egybefolyó réteget alkotnak, mind ijesztőbbé válnak. Néha egy-egy megvilágított gőzpamacs bukkan ki ebből a szürke szőnyegből, hogy aztán újra eltűnjön az átlátszatlan tömegben.

A levegő páratelt, én magam is csuromvíz vagyok, a hajam égnek mered, mintha elektromos készülék közelében állnék. Ha társaim most megérintenének, alighanem erős áramütés érné őket.

Reggel tízre a vihar előjelei még nyilvánvalóbbá lesznek. Mintha a szél is azért csillapulna, hogy új erőre kaphasson. A felhőzet hatalmas tömlőként gyűjti magába az orkánt.

Már nem akarok hinni az ég fenyegetésének, de nem állom meg, hogy annyit ne mondjak: - Rossz idő készül.

A professzor nem felel. Gyilkos kedvében van, látva, hogy az óceán vég nélkül nyújtózik előttünk. Válaszul csak megrándítja a vállát.

– Vihar lesz - mutatok a látóhatár felé. - Úgy lógnak a felhők a víz fölé, mintha rá akarnának zuhanni.

Általános csend. Elhallgatott a szél. A természet nem lélegzik, szinte halott. Az árbocon már feltűnik gyöngén Szent Elmo tüze, a légköri elektromosság kisülése, a meglazult vitorla súlyos redőkben omlik le. A tutaj mozdulatlan a fémes, moccanatlan víz közepén. De ha már nem haladunk, miért tartjuk fent ezt a vitorlát, amely a vihar első rohamánál bajba dönthet bennünket?

– Eresszük le - mondom -, hajtsuk le az árbocrudat, legyünk óvatosak.

– Egy csudát! - kiált fel nagybátyám. - Szó se róla! Hadd rántson magával a szél, hadd sodorjon a vihar! De legalább meglássam a túlsó part szikláit, még ha ezer darabra is törik rajta a tutaj!

Még el se hangzottak utolsó szavai, amikor a déli látóhatár hirtelen megváltozik: a felgyűlt gőzök vízként csapódnak le, és a légüres teret egyszerre betölteni akaró levegő viharrá változik. A vihar az üreg legtávolabbi zugaiból érkezik. Hirtelen besötétedik. Alig tudok néhány szót a naplóba jegyezni.

A tutaj megemelkedik, meginog. Nagybátyám elesik. Nagy nehezen odatornázom magam hozzá. Erősen kapaszkodik egy kötéldarabba, és boldogan szemléli az elszabadult elemek látványát.

Hans nem mozdul. Hosszú haját lobogtatja a szél, a homlokába verődő fürtök különös kifejezést adnak mozdulatlan arcának, mert minden hajszál végén kis fénylő pamacs gyullad. Olyan most, mint egy vízözön előtti ember, az Ichthyosaurusok és Megatheriumok kortársa.

Az árboc még ellenáll. A vitorla úgy feszül, mint a kipukkadáshoz közel álló léggömb. A tutaj gyorsan száguld, már nem tudom felbecsülni a sebességét, de még mindig nem olyan gyors, mint a vízcseppek, amiket szétfröccsent maga körül, és amik egyenes vonalakként húznak el mellettünk.

– A vitorla, a vitorla! - kiáltozom, és integetek, hogy eresszék le.

– Nem eresztjük le - jelenti ki nagybátyám.

– Nej - rázza meg Hans nyugodtan a fejét.

Előttünk a látóhatár szélén az eső zúgó felhőszakadásként ömlik.

Őrült iramban repülünk feléje. De még mielőtt odaérnénk, szétszakad felettünk a felhőzet, a tenger forrni kezd, és az elektromosság - a felső rétegekben végbemenő vegyi folyamat eredményeképpen - átveszi az uralmat. A dörgésekbe a mennykőcsapások szikrázó sistergése vegyül. Villámlások keresztezik egymást szünet nélkül, hatalmas égzengések közepette. A gőztömegek fehéren izzanak, a jégeső fényesen csapkodja fémszerszámainkat és fegyvereinket. Az emelkedő hullámok megannyi tűzokádó száj, belsejében izzó tűzzel; minden hullámtaréjon lángcsóva táncol.

A szememet elvakítja a fény, a fülemet megsüketíti a dörgés. Kapaszkodom az árbocba, de az is nádszálként hajladozik a viharban...

Augusztus 23., vasárnap. Hol vagyunk? Hova jutottunk ilyen hihetetlen sebességgel?

Az éjszaka iszonyú volt. A vihar nem csendesedik. Szüntelen zaj, dörgés vesz körül. A fülünk már vérzik. Egyetlen szót sem tudunk váltani.

A villámlás nem szűnik. Látom az oda-vissza cikázó fényeket, amint hirtelen lecsapnak a vízre, aztán lentről felszaladnak, és nekiütődnek a gránitboltozatnak. Ha leszakad ez a mennyezet! Másutt a villámok kétfelé ágaznak, vagy tűzgolyóvá gömbölyödnek, és bombaként robbannak. Az általános zaj nem növekszik tovább, már túlhaladta az intenzitásnak azt a fokát, amit emberi fül még elviselni képes, és ha most a világ minden lőporos hordója egyszerre robbanna fel, azt se hallanók meg.

A felhőkön egyenletes fényjelenség látható: az elektromos töltés folyamatosan válik ki a vízcseppek molekuláiból. Nyilván a levegő gázösszetétele változott meg. Számtalan vízoszlop lövell fel a magasba, és zuhan vissza habot ontva.

Hová megyünk? Nagybátyám a tutaj végén hasal.

A forróság nő. Megnézem a termométert: a hőmérséklet... (A szám elmosódott.)

Augusztus 24., hétfő. Ennek sose lesz vége! Elképzelhető, hogy ha a sűrű atmoszféra állapota egyszer megváltozik, akkor a változás végleges marad.

Halálosan fáradtak vagyunk. Hans olyan, mint mindig. A tutaj változatlanul délkelet felé repül. Az Axel-sziget elhagyása óta több mint kétszáz mérföldet tettünk meg.

Délben megkettőződik a vihar ereje. Erősen meg kell kötöznünk a tutajon minden tárgyat. Mi magunk is odakötözzük magunkat. A hullámok átcsapnak a fejünk felett.

Három napja nem tudtunk szólni egymáshoz. Hiába nyitjuk ki a szánkat, hiába próbálkozunk: egyetlen érthető hangot se tudunk kiadni. Még egymás fülébe is hiába kiabálunk.

A nagybátyám odahajol hozzám. Valamit mond. Úgy értem, mintha azt mondaná: „- Végünk van!” De nem vagyok benne biztos.

Megpróbálom írásban megértetni magam. Ezt írom: „Húzzuk be a vitorlát.”

Int, hogy beleegyezik.

Alig bólintott, amikor fénygömb jelenik meg a tutaj szélén. Az árboc és a vitorla egyszerre leszakad, aztán hihetetlen magasságba röppen, akár egy Pterodactylus, az első korszak fantasztikus madara.

Megdermedünk a rémülettől. A félig fehér, félig égszínkék gömb akkora, mint egy 30 centiméteres bomba. Lassan mozog, de meglepő gyorsasággal perdül meg a vihar ostorcsapásaira. Fel-alá futkos, felszáll a tutaj egy gerendájára, ráugrik az élelmiszer-raktárra, könnyedén leereszkedik, ugrik, hozzáér a lőporos ládához. Borzalom! Fel fogunk robbanni! De nem. A ragyogó golyó eltávolodik a ládától, Hanshoz közeledik. Hans mereven nézi. Onnan a nagybátyámhoz lódul, aki térden kúszva tér ki előle, aztán hozzám röppen. Én sápadozom, és reszketek a fényben és hőségben. A gömb a lábamnál piruettozik, próbálom visszarántani a lábam, de nem sikerül.

Salétromos gáz szaga tölti meg a levegőt, behatol a torkunkba, a tüdőnkbe. Fuldoklunk.

Miért nem tudom visszahúzni a lábam? Mintha hozzászögezték volna a tutajhoz. Az elektromos gömb megdelejezett minden vasat a hajónkon: a szerszámok, a műszerek, a fegyverek mind ugrálnak, és éles csörgéssel verődnek össze. A cipőmbe vert szögek hozzátapadtak egy, a tutaj fájába illesztett fémlaphoz, ezért nem tudom mozdítani a lábam.

Végre összeszedem minden erőmet, és éppen akkor rántom vissza a lábam, amikor a golyó körben forogva arra a pontra jut, hogy a lábamat megragadva engem is magával vonszoljon...

Egyszerre iszonyú fény! Felrobbant a földgolyóbis! Szikraeső borít be bennünket.

Aztán minden kialszik. Még látom, hogy a nagybátyám elterült a tutajon, és hogy Hans változatlanul ott áll a kormánynál. A testét átjáró elektromosság hatására „tüzet hány”.

Mi lesz velünk? Mi lesz velünk?

...

Augusztus 25., kedd. Hosszú ájulásból ébredek. A vihar még tombol, a villámok olyanok, mintha egy fészekalja kígyó szabadult volna el a levegőben.

Még mindig a tengeren vagyunk? Igen, és hihetetlen gyorsan száguldunk a vízen. Elhaladtunk Anglia, a La Manche-csatorna, Franciaország, talán egész Európa alatt.

...

Újabb zaj hallatszik. Alighanem sziklákon megtörő hullámok hangja. De akkor...

...