Hans tutajt épít

Másnap tökéletesen gyógyultan ébredtem. Úgy gondoltam, hogy jót tenne egy fürdő, és néhány percre megmártóztam ennek a „Földközi-tenger”-nek a vizében. Mert ha van „földközi” tenger, akkor ez az.

Jó étvággyal ültem le reggelizni. Hans értett hozzá, hogyan kell elkészíteni kis menünket: most volt vize is, tüze is, kissé változatosabbá tehette a szokott étrendet. Desszertként még egy csésze kávét is felszolgált: soha még nem ízlett ennyire ez a remek ital.

– Most pedig itt a dagály ideje - mondta nagybátyám -, nem szabad elszalasztanunk az alkalmat a tanulmányozására.

– Dagály? - csodálkoztam.

– Persze.

– Hát a Hold és a Nap hatása itt is érezhető?

– Miért ne? Az univerzális vonzás a testek egész tömegére hat. Hogyan vonhatná ki magát ez a víztömeg az általános törvény alól? A tükrére nehezedő atmoszferikus nyomás ellenére is látni fogod, hogy ugyanúgy emelkedik, mint maga az Atlanti-óceán.

Eközben a parti homokban jártunk, és láttuk, hogy a hullámok valóban mind beljebb hatoltak a fövényre.

– Máris kezd áradni! - kiáltottam fel.

– Bizony, Axel, és majd ha elcsitul, meglátod, hogy vagy háromméternyit emelkedett a tenger.

– Hihetetlen!

– Nem, ez természetes.

– Akármit is mond, számomra ez fantasztikus, alig hiszek a szememnek. Ki gondolta volna, hogy a földkéregben igazi óceán rejtőzik, apállyal és dagállyal, szelekkel és viharokkal?

– Miért ne? Ellentmond ez valamilyen természeti törvénynek?

– Azt hiszem, semmilyennek, ha leteszünk a központi hő elméletéről.

– Akkor eddig bebizonyítottnak vehetjük a Davy-elméletet?

– Bizony, és így semmi sem cáfolja, hogy lehetnek tengerek és hegyvidékek a Föld belsejében.

– Lehetnek, de csak lakatlanok.

– Hogyhogy? Miért ne lakhatnának ismeretlen fajtájú halak ezekben a vizekben?

– Hát eddig egyetlenegyet se fedeztünk fel.

– Tudja mit, készítsünk horgászbotot, és nézzük meg, ér-e itt is annyit a horog, mint a földi vizekben.

– Majd megpróbáljuk, Axel, mert hiszen fel kell tárnunk ennek az új tájnak minden titkát.

– De hol is vagyunk tulajdonképpen? A műszerei biztosan elárulták, csak én nem tudom még a választ.

– Vízszintes irányban 350 mérföldnyire Izlandtól.

– Ilyen messze?

– Biztosra veszem, hogy ezer méternél nem tévedek többet.

– És az iránytű még mindig délkeletet mutat?

– Igen, 19 fok 42 perces nyugati deklinációval, pontosan úgy, mint a Földön. De az inklináció különösen viselkedik, ezt nagyon alaposan megfigyeltem.

– Hogyan?

– A tű, ahelyett, hogy a pólus felé hajolna, mint az északi féltekén szokott, ellenkezőleg: felemelkedik.

– Ebből azt a következtetést kell levonni, hogy a mágneses sarok a Föld felszíne és a mi tartózkodási helyünk közt található.

– Úgy bizony, ha a sarkvidék alá érkeznénk, a 70. fok környékére, ahol James Ross felfedezte a mágneses sarkot, akkor azt tapasztalnánk, hogy a tű függőlegesen felmeredne. Ez azt jelenti, hogy az a titokzatos vonzásközpont nincs túl nagy mélységben.

– Ez bizony olyan tény, amit a tudomány nem is sejtett.

– A tudomány, fiam, csupa tévedésből áll, de a tévedéseket el kellett követni, hogy lassan eljuthassunk az igazsághoz.

– És milyen mélyen vagyunk?

– Harmincöt mérföldnyire.

Megnéztem a térképet.

– Akkor Skócia hegyvidéke van a fejünk felett, a Grampian-hegység hóborította csúcsa emelkedik felettünk.

– Igen - nevetett a professzor -, kicsit nehéz is, szerencse, hogy a boltozat elég erős. A világmindenség nagy építésze jó anyagból emelte, ember soha nem csinálhatta volna ilyen tartósra. A hidak pillérei, a katedrálisok boltívei közelébe se jönnek ennek a három-mérföldes sugarú építménynek, amely alatt kényelmesen terpeszkedik egy óceán, az összes viharaival.

– Attól nem is félek, hogy az ég a fejemre szakad. És most mi a terve, Lidenbrock bácsi? Nem akar még visszamenni a Föld felszínére?

– Visszamenni? Hogyisne! Folytatjuk az utat, ha már eddig minden ilyen jól ment.

– El se tudom képzelni, hogy hatolunk át ezen a vízen.

– Nem is akarok fejest ugrani bele. De ha az óceánok is csak tavak, mert hiszen szárazföld veszi körül őket, mennyivel inkább az ez a víz, amelyiket gránitmasszívum kerít be.

– Ez nem vitás.

– A szemközti parton pedig találunk továbbvezető utat.

– Milyen hosszúra becsüli ezt a tengert?

– Harminc- vagy negyvenmérföldesre.

– Igen? - Arra gondoltam, hogy jócskán pontatlan is lehet ez a becslés.

– Így aztán nincs veszteni való időnk. Holnap tengerre szállunk.

Önkéntelenül is körülnéztem, nem látok-e hajót, amely átszállítson.

– Úgy, szóval tengerre szállunk. És hol találunk ehhez hajót?

– Nem hajó lesz az, fiam, hanem egy jó és megbízható tutaj.

– Tutaj? De hiszen tutajt építeni ugyanolyan lehetetlen, mint hajót, és nem látom...

– Nem látod, Axel, de ha hallgatóznál, akkor hallanád.

– Mit hallanék?

– A kalapácsütéseket, amikből kiderül, hogy Hans már működik.

– Tutajt gyárt?

– Azt.

– Hogyhogy? Kivágott fákat?

– Már ki voltak vágva. Gyere, nézd meg, mit csinál.

Negyedórai járás után, a hullámtörő szikla mögött, ahol a kis természetes kikötő képződött, megláttam Hansot. Nagy meglepetésemre már félig kész tutaj hevert előtte a homokon. Szokatlan fájú gerendákból készült, lécek, szíjak, kötelek tartották össze, és fűzték szorosra az alját. Egész hajóhad gyártására elég anyag volt együtt.

– Miféle fa ez, Lidenbrock bácsi?

– Lucfenyő, erdei fenyő, nyír meg mindenféle északi toboztermő fa, melyek a tengervíz hatására megkövesedtek.

– Ez lehetséges?

– Hogyne. *Surtarbrandur*nak nevezik, másképpen fosszilis fának.

– De hát akkor kőzetkeménységű, olyan, mint a lignit, és nem marad fenn a vízen!

– Előfordul az is. Némelyik ilyen fa valóságos antracittá vált, de vannak - akár ezek itt -, amelyek még csak a kezdetén állnak az átalakulásnak. Nézz ide!

Ezzel behajított a tengerbe egy ilyen értékes maradványt. A fadarab először eltűnt a vízben, aztán felbukkant, és ott lebegett a habokon.

– Meggyőztelek?

– Meg, különösen arról, hogy ez hihetetlen.

Másnap estére, hála vezetőnk ügyességének, elkészült a tutaj. Három méter hosszú, több mint másfél méter széles volt. Az erős kötelekkel egybetákolt surtarbrandur gerendák biztos felületet alkottak. Rögtönzött hajónk, amint vízre tettük, csendesen ringani kezdett a Lidenbrock-tengeren.