Saknussemm titkosírása

– Ez kétségkívül rúnaírás - mondta a professzor, szemöldökét ráncolva. - De valami titka van, és azt ki fogom deríteni, akármi lesz is...

Heves mozdulattal szakította félbe önmagát.

– Ülj oda - mutatott az asztalra - és írj!

Egy pillanat alatt felkészültem az írásra.

– Most lediktálom neked a mi ábécénk minden olyan betűjét, amely megfelel valamelyik izlandi jelnek. Majd meglátjuk, mi alakul ki belőle. De az istenért, el ne tévessz egy betűt!

Megkezdődött a diktálás. Minden erőmből igyekeztem pontosan írni, és az egymás mellé tett betűkből a következő értelmetlen szavak alakultak:

mm.rnlls esreuel seecJde sgtssmf unteief niedrke kt,samn atrateS Saodrrn emtneI nuaect rrilSa Atvaar nscrc ieaabs ccdrmi eeutul frantu dt,iac oseibo KediiY

Amint a munkát befejeztük, nagybátyám megragadta a papírt, és hosszan, figyelmesen tanulmányozta.

– Mit jelent ez, mit jelenthet ez? - ismételgette gépiesen.

Hát én aztán igazán nem tudtam volna válaszolni a kérdésére. Igaz, hogy a kérdés nem is nekem szólt, és ő tovább is csak magában beszélt: - Ez alighanem titkosírás, ahol az értelmet szándékosan összekevert betűk mögé rejtették, és csak akkor válik belőlük értelmes mondat, ha sikerül elrendezni. Nem lehetetlen, hogy valami nagy felfedezés magyarázata vagy kiindulópontja van a kezünkben!

Én a magam részéről úgy gondoltam, hogy semmi sincs a kezünkben, de ezt a véleményemet bölcsen magamban tartottam.

A professzor most a könyvet és a pergamendarabkát vette kézbe, és összehasonlította őket.

– A két írás nem ugyanattól a kéztől származik - mondta. - A titkosírás későbbi, mint a könyv, erre csalhatatlan bizonyítékom is van. Az első betű kettős m, amit hiába is keresnénk Sturlasson könyvében, mert csak a XIV. században került bele az izlandi ábécébe. Így tehát, legalább kétszáz év telt el a könyv és a lapocska megírása közt.

El kellett ismernem, hogy ez elég logikusan hangzott.

– Arra gondolok, hogy talán a könyv valamelyik tulajdonosa írta ezeket a titokzatos betűket. De ki az ördög lehetett az? Hátha ráírta valahova a nevét?

Nagybátyám letette a szemüvegét, erős nagyítót vett elő, és gondosan végigvizsgálta a könyv első lapjait. A második lap hátán, a címoldal fonákján egy kis foltot fedezett fel, olyan volt, akár egy tintapaca. De ha közelebbről megnézte az ember, fel lehetett fedezni néhány elmosódott betűfélét. Nagybátyám érezte, hogy ez fontos, tovább szemlélte, és erős nagyítója segítségével végül is felfedezte a következő, rúnaírással írt szöveget:

Ezt azután már könnyen elolvasta.

– Arne Saknussemm! - kiáltott fel diadalmas hangon. - De hiszen ez név, méghozzá izlandi név, egy XVI. századi tudósé! Híres-nevezetes alkimista volt!

Bizonyos csodálattal néztem a nagybátyámra.

– Abban a korban az igazi, az egyedüli tudósok az alkimisták voltak - magyarázta. - Avicenna, Bacon, Lulle, Paracelsus olyan dolgokat fedezett fel, hogy joggal lepődünk meg rajtuk ma is. Nem lehetetlen, hogy ez a Saknussemm valami világraszóló találmányát írta le titkosírással. Alighanem ez történt. Sőt biztos.

A professzor fantáziája kigyulladt erre a feltevésre.

– Biztosan így is van - kockáztattam meg -, de mi oka lehetett annak a tudósnak arra, hogy valami remek felfedezését így elrejtse?

– Mi oka, mi oka? Eh, mit tudom én! Hát Galilei nem ezt tette a Szaturnusszal kapcsolatban? No de majd meglátjuk! Megfejtem én ennek az okiratnak a titkát, addig nem eszem, nem alszom, amíg ki nem találtam!

Ejha! - gondoltam magamban.

– De te sem ám, Axel! - tette hozzá.

Még szerencse, hogy kettő helyett ebédeltem - vigasztaltam magam.

– Először is - folytatta - rá kell jönnünk, milyen nyelven íródott ez a szöveg. Ez nem lehet nehéz.

Felkaptam a fejem. Nagybátyám folytatta a monológját:

– Sőt ennél mi sem egyszerűbb. 132 betű van a szövegben, ebből 80 mássalhangzó, 52 magánhangzó. Nagyjából ilyen arányokon épültek a déli nyelvek szavai, az északiakban sokkal több a mássalhangzó. Tehát dél-európai nyelvről van szó.

Következtetései teljesen helytállóknak tűntek.

– De melyik ez a nyelv?

Erre vártam én is a feleletet tudósomtól, mert meggyőződhettem róla, hogy igen alapos elemző.

– Ez a Saknussemm - folytatta - művelt ember volt. Ha tehát nem az anyanyelvén írt, akkor valószínűleg a XVI. század tudósainak nemzetközi nyelvét választotta, vagyis a latint. Ha tévedtem, akkor még megpróbálkozhatom a spanyollal, franciával, olasszal, göröggel vagy héberrel. De a XVI. századi tudósok általában latinul írtak. Így hát jogomban áll eleve kijelenteni: ez latin szöveg.

Összerándultam. Latinórai emlékeim fellázadtak a gondolat ellen, hogy ezek a zagyva szósorok Vergilius édes nyelvén íródtak volna.

– Igen, latin - folytatta nagybátyám -, de elrontott latin.

No hiszen - gondoltam -, beleöregszel, bácsikám, mire ezt rendbe teszed!

– Vizsgáljuk meg jól - vette újra kezébe azt a szöveget, amit én írtam le. - Ez a 132 betű látszólag rendetlenül követi egymást. Vannak szavak, melyekben csak mássalhangzók állnak, mint az elsőben: „mm.rnlls”, másokban éppen ellenkezőleg, túl sok a magánhangzó, mint például a második oszlop második szavában: „unteief” vagy az utolsó előttiben: „oseibo”. Ezt az elrendezést biztosan nem találomra csinálták, hanem egy matematikai rendszer szerint állították sorba a betűket. Biztosra veszem, hogy eredetileg szabályosan leírták a mondatot, aztán valamilyen rendszer szerint megkeverték. Ezt a rendszert kell felfedezni. Aki megszerzi a titkosírás kulcsát, az folyékonyan olvashatja a szöveget. De mi ez a kulcs? Axel, tudod a kulcsát?

A kérdésre nem válaszoltam, meg is mondom, miért. A szemem megakadt a falon függő képek egyikén, Grauben portréján. Nagybátyám nevelt lánya akkoriban Altonában volt, egy rokonánál, és én nagyon búsultam utána, mert most már megvallhatom: a szép virlandi lány és a professzor unokaöccse szerette egymást, a németekre jellemző türelemmel és békével. Nagybátyám tudta nélkül jegyeztük el egymást, mert ő annyira csak geológus volt, hogy nem értett volna meg hasonló érzelmeket. Grauben csinos, kék szemű, szőke lány volt, kissé túlságosan komoly, meggondolt. De engem szeretett, én pedig egyenesen imádtam - ha ugyan létezik ez a kifejezés a jó németek nyelvén.

Az én kis virlandi szerelmem képe tehát egy pillanat alatt elvezetett a valóságból az ábrándok és emlékek közé.

De a nagybátyám öklével az asztalra csapott, és így hirtelen visszarántott a valóságba.

– Lássuk csak - mondta -, ha egy mondat betűit össze akarjuk keverni, az első ötletünk az, hogy függőlegesen írjuk le a szavakat, nem vízszintesen.

No lám - gondoltam.

– Meglátjuk, mi lesz belőle. Axel, írj le bármilyen mondatot erre a papírra, de ne egymás után írd le a betűket, hanem egymás alá, függőleges oszlopokba, és csinálj belőlük ötös vagy hatos csoportokat.

Megértettem, hogy mit akar, és azonnal leírtam, fentről lefelé:

N n e , a p b
a s t d , G e
g z l r s r n
y e e á z a !
o r k g é u

– Rendben van - mondta a professzor, de nem olvasta el a szöveget. - Most írd ezt le vízszintes sorokban.

Szót fogadtam és az eredmény ez volt:

Nne,apb
astd,Ge
gzlrsrn
yeeáza!
orkgéu

– Kitűnő! - mondta a nagybátyám, és kitépte a kezemből a papírt. - Ez már hasonlít is erre az ősrégi iratra. A magán- és mássalhangzók ugyanolyan összevisszaságban csoportosulnak. Még nagybetűk is vannak a szavak közepén, sőt vesszők is, ugyanúgy, mint Saknussemm pergamenjén!

Kénytelen voltam elismerni, hogy megjegyzései találóak.

– Most tehát - fordult hozzám a nagybátyám -, ha el akarom olvasni, amit írtál, csak össze kell olvasnom minden szó első betűjét, aztán a másodikat, a harmadikat és így tovább...

És ezzel nagy meglepetésére - és az enyémre is - felolvasta:

– „Nagyon szeretlek, drága, szép Grauben!” Hm... - szólt a professzor.

Hát igen, amilyen mafla szerelmes voltam, szinte tudtomon kívül írtam le a kompromittáló mondatot.

– Úgy, szóval szereted Graubent? - vette fel a nagybátyám a gyámi hangot.

– Igen... nem... - dadogtam.

– Úgy, szereted Graubent - ismételte gépiesen. - Na, most alkalmazzuk ezt az eljárást erre a dokumentumra.

Ezzel ismét elmerült tanulmányaiban, és el is feledkezett oktalan kijelentésemről. Oktalannak nevezem, mert az ő tudós feje nem foghatta fel a szív szavát. Szerencsére azonban az irat minden másról elterelte a figyelmét.

Hozzáfogott a döntő kísérlethez, módszere kipróbálásához. Szeme villámokat szórt a szemüvegen át, az ujja reszketett, amikor kézbe fogta a pergamen lapot. Szemmel láthatólag izgatott volt. Néhányszor hangosan köhintett, aztán komor hangon olvasta fel a szavak első és második betűjét egymás után. Ezt diktálta:

*mmessunkaSenrA.icefdoK.segnittamurtn
ecertserrette,rotaivsadua,ednecsedsadne
IacartniiluJsiratracSarbmutabiledmek
meretarcsilucoYsleffen SnI*

Meg kell mondanom, hogy amikor befejezte, magam is izgatott lettem. Ezek az egyenként diktált betűk semmit se mondtak nekem, azt vártam tehát, hogy a professzor csodálatos latinsággal remek mondatot formáljon belőlük.

De mi történt? Az asztal megrázkódott nagybátyám dühödt ökölcsapása alatt. A tintásüveg felugrott, a toll kiesett a kezemből.

– Ez nem az - kiáltott fel a professzor -, ennek semmi értelme!

Mint a kilőtt puskagolyó, úgy nyargalt át a dolgozószobáján, hógörgetegként zúdult le a lépcsőn, kirohant a Königstrasséra, és eltűnt.