Utazás a Föld alatt

Másnapra elfelejtettük az átélt szenvedéseket. Ébredéskor meglepődtem, hogy már nem vagyok szomjas, és töprengtem, miért is nem. A lábam előtt csobogó kis patak adta meg a választ.

Megreggeliztünk, és ittunk a remek vasas vízből. Mintha újjászülettem volna, alig vártam, hogy továbbmenjünk. Miért ne érhetne célhoz a nagybátyám, amikor csupa lelkesedés ő maga, és amikor olyan derék vezetője van, mint Hans, és olyan „rátermett” unokaöccse, mint én? Ilyen büszke gondolatok kerengtek a fejemben, és ha valaki azt mondta volna, hogy visszamehetek a Snaefells csúcsára, méltatlankodva utasítottam volna el az ajánlatát.

De szerencsére szó sem esett másról, mint a leereszkedésről.

– Induljunk! - rikkantottam, felriasztva ujjongó hangommal a vén Föld rejtett visszhangjait.

Csütörtök reggel nyolckor kerekedtünk fel újra. A gránitfolyosó váratlan kanyarulatai néhol már a labirintusok tekervényeit utánozták, de főirányuk még mindig délkelet volt. Nagybátyám minduntalan elővette az iránytűjét, hogy figyelemmel kísérhesse az útirányt.

A folyosó szinte vízszintesen haladt, legfeljebb ha három centimétert lejtett méterenként. A patak halkan csörgedezve, csendesen folydogált a lábunk alatt. Olyan volt, mint valami jóindulatú szellem, amely a Föld mélyébe vezet bennünket; gondolatban megsimogattam a kedves najád fejét, akinek az éneke kísért bennünket. Jókedvemben szeretek mitológiai párhuzamokat vonni.

A nagybátyám azonban szitkozódott; a „mélységek emberét” a csaknem vízszintes haladás kihozta a sodrából. Az utat beláthatatlanul hosszúnak találta, szeretett volna a földgömb sugarán lesiklani - ahogy kifejezte magát -, nem pedig végigsétálni egy húrján. De választásunk nem volt, és amíg akármilyen lassan is, de a középpont felé vitt az út, nem volt okunk panaszra.

Itt-ott kissé meredekebbé vált a lejtő; ilyenkor a najád gyorsabb futásnak eredt, hangosabban csörgedezett, és mi vele együtt mélyebbre ereszkedtünk.

Egészben véve aznap és a rákövetkezőn hosszú utat tettünk meg vízszintes irányban, de viszonylag keveset haladtunk függőlegesen. Július 10-én, pénteken este becslésem szerint harmincmérföldnyire lehettünk Reykjavíktól délkeleti irányban, és két és fél mérföldnyire a föld színe alatt.

Ekkor egyszerre félelmesen mély kút tátongó torkához értünk. Nagybátyám örömében összecsapta a kezét, amikor meglátta a meredek lejtőt.

– Ez aztán pompás! Könnyen lejutunk rajta, a szikla kiszögellései valósággal lépcsőt alkotnak!

Hans úgy helyezte el a köteleket, hogy kivédje a baleset minden lehetőségét. Megindultunk lefelé. Már nem akarok veszélyt emlegetni, mert addigra megszoktam ezt a fajta testmozgást.

A kút a masszívum egy keskeny rése volt, olyasmi, amit repedésnek neveznek. Feltehetően a kihűlő földgolyóbis összehúzódásakor keletkezett. De ha ezen a hasadékon köpte ki valamikor a Snaefells a vulkáni anyagokat, akkor nem értem, miért nem hagytak ezek nyomot. Mintha emberi kéz faragta volna a csigalépcsőt, amin leereszkedtünk.

Negyedóránként meg kellett állnunk pihenni, és a lábizmainkat lazítani. Ilyenkor leültünk valami sziklakiszögellésre, lógáztuk a lábunk, beszélgettünk, ettünk is, aztán jót ittunk rá a patakból.

Azt nem is kell mondanom, hogy ebben a kútban a Hans-patakból vízesés lett, és kissé szétszóródott ugyan, de így is bőségesen elég volt a szomjunk oltására. A kevésbé meredek lejtőkön majd biztosan visszanyeri békés patak formáját. A vízesés nagybátyám türelmetlenkedéseire, dühöngésére emlékeztetett engem, a csendes patak meg a békés izlandi vadászra.

Július 12-én és 13-án tovább követtük a hasadék zegzugait, újabb kétmérföldnyit hatoltunk mélyebbre a földkéregben, így tehát már csaknem öt mérfölddel kerültünk a tenger színe alá. 14-én délben azonban a kút fala délkeleti irányban sokkal enyhébb, 45 fok körüli lejtővé vált.

Az út kényelmesebb, de tökéletesen egyhangú lett. Nem is lehetett másképp, hiszen ezt az utazást nem élénkítette fel a táj változatossága.

Szerdán, 15-én hétmérföldnyire jártunk a föld alatt és ötvenmérföldnyire a Snaefellstől. Kissé fáradtak voltunk ugyan, de kutya bajunk se volt, még hozzá se nyúltunk az útipatikához.

Nagybátyám óránként ellenőrizte az iránytűt, a kronométert, a manométert és a termométert - ezeket az adatokat később közzétette az út tudományos beszámolójában. Műszerei segítségével pontosan tudott tájékozódni. Amikor bejelentette, hogy ötven mérföldre távolodtunk el kiindulási pontunktól, önkéntelenül felkiáltottam.

– Mi van? - kérdezte.

– Semmi, csak eszembe jutott valami.

– Micsoda, fiam?

– Az, hogy amennyiben a számításai pontosak, már nem Izland alatt vagyunk.

– Gondolod?

– Erről könnyen meggyőződhetünk.

Méricskélni kezdtem a térképen.

– Bizony nem tévedtem. Elhagytuk a Portland-fokot, és ha ötven mérföldet tettünk meg délkeleti irányban, akkor felettünk a nyílt óceán van.

– A nyílt óceán - dörzsölgetve a kezét örömében a nagybátyám.

– Az óceán van a fejünk felett! - ismételtem meg hangosan.

– Ugyan, Axel, ebben aztán nincsen semmi különös. Hát Newcastle, ahol a szénbányák nyúlnak be a tenger alá?

Lehet, hogy a professzor magától értetődőnek tartotta a helyzetet, de engem bizony szüntelenül foglalkoztatott a gondolat, hogy micsoda víztömegek alatt járkálunk. Pedig hát valóban nem sokat számít, hogy Izland síkságai és hegyei vagy az Atlanti-óceán hullámai nehezednek fölénk, feltéve, hogy a gránitállványzat elég tartós a fejünk felett. Lassan magam is hozzászoktam ehhez a gondolathoz, hiszen a folyosó hol egyenesen, hol kanyarogva, szeszélyes lejtőkkel és kitérőkkel, de állandóan délkeletnek tartott, és mind mélyebbre fúródva, sebesen vezetett le minket a szédítő mélységekbe.

Három nap múlva, július 18-án, szombaton este valami hatalmas barlangfélébe jutottunk. Nagybátyám átadta Hansnak az elmúlt hétre járó szokásos három rigsdalert, majd elhatároztuk, hogy másnap pihenőt tartunk.