Axel szomjazik

Másnap kora hajnalban indultunk. Sietnünk kellett. Ötnapi járásra voltunk az útkereszteződéstől.

Nem akarom részletezni a visszatérés keserveit. Nagybátyám az olyan ember dühével viselte a nehézségeket, aki nem érzi magát egészen a helyzet magaslatán; Hans békés beletörődéssel; én, megvallom, panaszkodva és kétségbeesetten: nem tudtam bátran szembenézni a balszerencsével.

Ahogy előre láttam, az első nap végére teljesen elfogyott a vizünk. Nem maradt más folyadék, csak a borókapálinka, de ez a pokoli itóka égette a torkunkat, és én már látni se bírtam. Úgy éreztem, megfulladok ebben a légkörben, a fáradtság teljesen megbénított. Nemegyszer csaknem összeestem. Ilyenkor megálltunk, és nagybátyám vagy az izlandi vadász igyekezett talpra állítani, de már látszott, hogy az előbbi is keservesen viseli a rendkívüli fáradtságot és a vízhiányt.

Végre július 8-án, kedden reggel tízkor, térden, négykézláb csúszva, félholtan elértünk a két folyosó találkozásához. Úgy maradtam ott fekve, mint a hulla, elterültem a lávaömlésen.

Hans és a nagybátyám a falnak támaszkodva megpróbált elrágcsálni néhány darab kétszersültet. Az én dagadt ajkamról hosszú nyögések szálltak. Mélységes álomba zuhantam.

Egy kis idő múlva a nagybátyám odahajolt hozzám, és átölelt.

– Szegény gyerek - mormolta szánalommal teli hangon.

Szavai meghatottak, nem voltam szokva gyöngédséghez a mogorva professzornál. Reszkető kezét a kezembe fogtam. Hagyta, nézett rám. A szeme nedvesen csillogott.

Akkor egyszerre leemelte az oldaláról a kulacsot. Meghökkenésemre a számhoz tartotta.

– Igyál.

Jól hallottam? Megbolondult? Értetlenül néztem. Sehogy se ment a fejembe, mit akar.

– Igyál - ismételte meg. És megemelve kulacsát, a tartalmát a számba öntötte.

Micsoda végtelen boldogság! Egy korty víz nedvesítette meg lángoló számat, egyetlen korty, de ez elég volt arra, hogy visszarántson az életbe.

Összetett kézzel köszöntem meg.

– Igen - mondta -, egy korty víz. Az utolsó, érted, a legutolsó. Féltve őriztem a kulacsom fenekén. Hússzor, százszor kellett ellenállnom a gyötrő kísértésnek, hogy megigyam. De nem ittam meg, Axel, neked őriztem.

– Köszönöm - mormoltam, és nagy könnyek szöktek a szemembe.

– Igen, szegény gyerekem, sejtettem, hogy az útkereszteződésre érve félholtan esel össze, és azért tartogattam ezt a pár csepp vizet, hogy életet öntsek beléd.

– Köszönöm, köszönöm...

A szomjúságom ugyan alig csillapult, de az erőm visszaszállt.

Nyelőcsövem, amelyik addig görcsösen összehúzódott, most kisimult, a szám már kevésbé égett. Meg tudtam szólalni:

– Hanem most nincs más választásunk: vissza kell mennünk, mert nincs vizünk.

Nagybátyám kerülte a tekintetemet, amíg beszéltem. Lehajtotta a fejét, a szeme másfelé járt.

– Vissza kell mennünk - kiáltottam -, újra végig kell mennünk a Snaefells útján! Isten adjon erőt nekünk, hogy feljussunk a kráter szájáig!

– Visszamenni - mondta a nagybátyám, mintha inkább magának felelne, nem is nekem.

– Igen, visszamenni, méghozzá rögtön.

Egy hosszú percig csönd volt.

– Így hát, Axel - szólalt meg újra a professzor furcsa hangon -, ez a csepp víz nem adta vissza a bátorságodat és az energiádat?

– A bátorságomat?

– Látom, hogy ugyanolyan levert vagy, mint előtte, és most a kétségbeesés beszél belőled.

Micsoda ember ez, miféle terveket sző megint merész szelleme?

– Hogyhogy, csak nem akar...

– Lemondani erről az expedícióról, éppen akkor, amikor minden arra vall, hogy sikerülni fog? Soha!

– Bele kell tehát nyugodnom a pusztulásba?

– Nem, Axel, nem. Menj csak el! Nem akarom a halálodat. Majd Hans elkísér. Hagyj engem egyedül.

– Elhagyjam magát?

– Mondom, hogy hagyj... Én fogtam ehhez az úthoz, végig is járom, ha addig élek is. Eredj, Axel, eredj!

Nagybátyám hihetetlen izgatottan beszélt. A hangja, amely az előbb egy pillanatig meghatott volt, most újra kemény és fenyegető lett. Kétségbeesett erővel harcolt a lehetetlenség ellen.

Nem akartam otthagyni a verem mélyén, ugyanakkor az életösztön menekülésre késztetett.

Vezetőnk szokott egykedvűségével figyelte a jelenetet. Megérthette, mi folyik le két útitársa között, mozdulataink ékesszólóan mutatták azt az utat, amelyikre terelni akartuk egymást. De úgy tűnt, hogy Hansot kevéssé érdekli ez a kérdés, pedig a léte forgott kockán: kész volt továbbindulni, ha arra kap utasítást, vagy ott maradni a gazdája legkisebb intésére.

Mennyire sajnáltam, hogy abban a pillanatban nem tudtam megértetni magam vele! A szavaim, a nyöszörgésem, a hangom meggyőzte volna ezt a hideg természetű embert. Úgy tűnt, nem is gyanítja, milyen veszedelmek várnak ránk, de én világosan megmagyaráztam volna neki. Ketten együtt talán meg tudtuk volna győzni a nyakas professzort. Ha kell, erőszakkal kényszeríthettük volna, hogy visszatérjen a Snaefells csúcsára.

Közelebb léptem Hanshoz, a kezem a kezére tettem. Nem mozdult. Megmutattam neki a kráter felé vezető utat. Mozdulatlan maradt. Rémült arcom beszélt a szenvedéseimről. Az izlandi szelíden ingatta a fejét, és nyugodtan mutatott a nagybátyámra.

– Herre - mondta.

– A gazdád! - kiáltottam fel. - Te őrült, az életeddel nem rendelkezik! Menekülnünk kell! Magunkkal kell őt vinnünk! Hallasz engem? Értesz?

Karon ragadtam Hansot. Arra akartam kényszeríteni, hogy álljon fel. Birkóztam vele. A nagybátyám közbelépett.

– Nyugalom, Axel! Semmit se fogsz elérni ennél a rendíthetetlen szolgánál. Inkább hallgasd meg, mit ajánlok neked.

Keresztbe fontam a karom, szembenéztem a nagybátyámmal.

– Csak a vízhiány akadályozza tervünk megvalósítását. Ebben a lávából, palából, kőszénből álló folyosóban egyetlen molekula folyadékot sem találtunk. Lehetséges, hogy a nyugati alagútban szerencsésebbek leszünk.

Hitetlenkedve ráztam meg a fejem.

– Hallgass végig! - folytatta a professzor emeltebb hangon. - Amíg te itt félájultan feküdtél, én bementem, hogy megismerkedjem a folyosó fekvésével. Egyenesen belefúródik a Föld mélyébe. Néhány óra alatt a gránitmasszívumba vezet bennünket. Ott bőséges forrásokra kell akadnunk. A szikla természete ezt hozza magával, és az ösztönöm és logikám együtt támogatja a meggyőződésemet. Tehát a következőt javaslom. Amikor Kolumbusz három napot kért a legénységtől, hogy elérje a szárazföldet, a beteg, rémült legénység engedett a kérésének, és így felfedezhette az Újvilágot. Én, ezeknek a föld alatti országoknak a Kolumbusza, én csak egyetlen napot kérek. Ha addig nem találunk vizet, esküszöm, hogy visszatérünk a Föld felszínére.

Ingerültségem ellenére is meghatottak szavai és a tudat, mekkora erőfeszítésre volt szüksége, hogy ilyen beszédet tartson.

– Rendben van! - kiáltottam. - Legyen, ahogy kívánja! Remélem, Isten megjutalmazza emberfölötti energiáját. Már csak néhány órája van a sors megkísértésére. Induljunk!