Axel hiábavaló ellenvetései

Stapi mintegy harminc kunyhóból álló falu volt. Lávára épült, a vulkánról visszaverődő napfényben sütkérezett. Egy kis fjord végénél terült el, rendkívül különös hatású sziklafal ölében.

Tudjuk, hogy a bazalt vulkanikus eredetű barna kőzet. Szabályos formát ölt, meglepő alakulatokban. A természet itt geometrikus formákat hoz létre, mintha emberi alkotás volna, amihez szögmérőt, iránytűt, függőónt használt. Mindenütt másutt azzal hat, hogy rendszer nélkül szór el hatalmas tömegeket, határozatlan körvonalú csúcsokat, tökéletlen piramisokat bizarr rajzú vonalakkal. Itt, éppen ellenkezőleg, a szabályosságra akar példát mutatni, megelőzve az ókori építészeket, szigorú rendet teremt, amilyet sem Babilon pompája, sem a görögök csodái nem múlhattak felül.

Hallottam már az Óriások Útjáról Írországban, Fingal barlangjáról a Hebridák egyik szigetén, de ilyen bazaltépítmény még nem került a szemem elé.

Hát Stapiban teljes szépségében bontakozott ki ez a látvány.

A fjord fala, mint a félsziget egész partja, tíz méter magas, függőleges oszlopsorból állt. Az egyenes, tiszta arányú törzsek bolthajtást tartottak, amely előrehajolva félboltozatot képezett a tenger felett. Helyenként a természetes védőpárkány alatt csodálatos vonalú csúcsíves nyílásokat fedezhettünk fel. A nyílt tenger hullámai habosan törtek át rajtuk. Néhány, az óceán haragjától elsodort bazaltdarab ott feküdt a földön, mint egy antik templom maradványa, örökifjú rom, amelyen a századok nyomtalanul haladnak át.

Ez volt földfelszíni utunk utolsó szakasza. Haris okosan vezetett bennünket idáig, és engem kissé megnyugtatott az a tudat, hogy továbbra is velünk marad.

Megérkeztünk a lelkipásztor házához, egy alacsony, egyszerű kis kunyhóhoz; se szebb, se kényelmesebb nem volt, mint a szomszédai. A ház előtt megláttam egy embert, amint éppen a lovát patkolta, a kezében kalapáccsal, a derekán bőrköténnyel.

– Saellvertu! - üdvözölte őt a vadász.

– God dag! - felelte kifogástalan dánsággal a patkolókovács.

– Sognepraest - fordult Hans a nagybátyámhoz.

– A lelkipásztor - ismételte meg a professzor. - Úgy látszik, Axel, ez a derék ember maga a pap itt.

Ezalatt a vezetőnk tájékoztatta a sognepraestot a helyzetről, amire az abbahagyta a munkát, és egy nagyot kurjantott, úgy, ahogy a lókupecek szoktak a lovuknak. A hangra egy terebélyes asszonyság sietett elő a kunyhóból. Lehetett vagy két méter magas.

Megijedtem, hogy majd izlandi módra csókkal üdvözli az utasokat, de erről szó sem volt. Ellenkezőleg, meglehetősen barátságtalanul vezetett be bennünket a házba.

A vendégszoba a presbitériumnak alighanem a legrosszabb szobája volt, szűk, piszkos és bűzös. Meg kellett elégednünk vele, a lelkipásztor, úgy látszik, nem gyakorolta az antik vendéglátási szokásokat. Éppen ellenkezőleg. Az este folyamán azt tapasztaltam, hogy inkább kováccsal, halásszal, vadásszal, áccsal van dolgunk, mintsem az Isten szolgájával. Igaz, hogy hétköznap volt; talán vasárnap összeszedi magát.

Nem akarok semmi rosszat mondani ezekről a szegény papokról, akik végül is nagy nyomorúságban élnek: a dán kormánytól nevetséges fizetést húznak, és egyházközségük adójának negyedét kapják, ami még hatvan márkát se tesz ki. Így hát dolgozniok kell, hogy megéljenek, és ha az ember halászik, vadászik, lovat patkol, akkor végül is felveszi a halászok, vadászok és más egyszerű emberek szokásait, modorát és erkölcseit. Még aznap este felfedeztem, hogy házigazdánk a józanságot sem sorolhatja az erényei közé.

Nagybátyám hamar megértette, miféle emberrel van dolga. A várt kiváló és méltóságteljes tudós helyett durva és nehézkes parasztot talált; elhatározta tehát, hogy a lehető leghamarabb belevág nagy expedíciójába, és itthagyja ezt a nem túl vendégszerető papot. A fáradsággal nem törődve, néhány napot a hegyen szándékozott tölteni.

Így hat Stapiba érkezésünk másnapján már fel is készültünk a továbbindulásra. Hans felbérelt három izlandit, hogy felváltsák a lovakat a csomagok hordozásában, de határozottan kikötöttük, hogy amint elérjük a kráter mélyét, a bennszülöttek visszafordulnak, és magunkra hagynak bennünket.

Ezúttal nagybátyám kénytelen volt közölni a vadásszal, hogy a vulkánban olyan mélyre szándékozunk hatolni, amennyire lehetséges.

Hans csak bólintott. Mindegy volt neki, hogy ide megyünk-e vagy oda, behatolunk-e a sziget mélyébe, vagy csak végigmegyünk rajta; engem azonban megint teljes erőből elfogott az izgalom. Eddig az utazás eseményei elterelték a figyelmemet a dologról, kissé megfeledkeztem a jövőről. Mit tegyek? Hamburgban még megpróbálhattam volna ellenszegülni Lidenbrock professzornak, de most itt, a Snaefells lábánál?

Különösen egy gondolat kínzott, egy szörnyű gondolat, amely nálam erősebb idegzetűeket is elrémített volna.

Lássuk csak - gondoltam -, felmegyünk a Snaefellsre. Eddig rendben van. Megnézzük a kráterét, rendben van. Mások is megtették előttünk, és nem haltak bele. De ez még nem minden. Ha találunk egy utat, amin leszállhatunk a föld mélyébe, feltéve, hogy ez a szerencsétlen Saknussemm igazat írt, akkor eltévedhetünk a vulkán föld alatti alagútjaiban. És mi bizonyítja, hogy a Snaefells teljesen kihunyt? Ki tudja, nem készül-e újabb kitörésre? 1229 óta alszik ez a szörny, de következik-e ebből, hogy nem is fog soha felébredni? És ha felébred, mi lesz velünk?

Kínzó volt erre gondolni - és én egyébre se gondoltam. Ahányszor elaludtam, vulkánkitörésről álmodtam, és egy cseppet se találtam tréfásnak, hogy álmaimban a vulkáni salak szerepét kellett eljátszanom.

Végül is nem bírtam tovább. Elhatároztam, hogy a lehető legügyesebben előadom a dolgot a nagybátyámnak; méghozzá valami teljesen megcáfolhatatlan elmélet kíséretében.

Megkerestem a professzort. Előadtam, hogy mennyire félek - és mindjárt visszahúzódtam, hogy kedvére kitombolhassa magát.

– Gondoltam rá - válaszolta meglepő egyszerűséggel.

Mit jelent ez? Talán hallgat az okos szóra? Hajlandó volna letenni a tervéről? Ez túl szép, hogy igaz legyen.

Néhány percnyi hallgatás után, mialatt mukkanni se mertem, így folytatta:

– Gondoltam rá. Stapiba érkezésünk óta foglalkozom azzal a súlyos kérdéssel, amit most előadtál, mert nem szabad meggondolatlan lépéseket tenni.

– Nem bizony - feleltem határozottan.

– A Snaefells hatszáz éve hallgat. De megszólalhat. A kitöréseket azonban mindig jól ismert jelenségek előzik meg. Kikérdeztem tehát a környék lakosságát, megvizsgáltam a talajt, és biztosíthatlak, Axel: nem lesz kitörés.

Erre az állítására elnémultam, válaszolni se tudtam.

– Kételkedsz a szavaimban? - kérdezte. - Jól van, akkor gyere velem.

Gépiesen követtem. A presbitériumból kimenve, egyenesen elindult egy úton, amely a bazaltfal egy nyílásán keresztül a szárazföld belseje felé vezetett. Hamarosan kiértünk a kopár mezőre - ha egyáltalán nevezhetünk így egy vulkanikus kövekkel teleszórt területet. Olyan volt a táj, mintha hatalmas sziklák, trapp, bazalt, gránit és mindenféle vulkanikus kőzet esője söpört volna végig rajta.

Itt-ott fumarolákat láttam emelkedni. Ezek az izlandi nyelven *reykir*nek nevezett fehér gőzök melegforrásokból származnak, és a talaj vulkanikus tevékenységét jelzik. Úgy gondoltam, hogy létük éppen aggodalmaim jogosultságát igazolja. Nagyon meglepődtem, amikor a nagybátyám azt mondta:

– Látod azokat a gőzfelhőket, Axel? Hát ezek bizonyítják, hogy nem kell félnünk a vulkán dühétől.

– Hogyhogy?! - kiáltottam fel.

– Tanuld meg - folytatta a professzor -, hogy ha kitörés készül, akkor a fumarolák eleinte megkettőzik tevékenységüket, majd a kitörés ideje alatt teljesen eltűnnek, mert a nyomásnak engedő légnemű anyagok kellő feszültség híján a kráterek felé veszik az útjukat, ahelyett, hogy a földfelszín repedésein távoznának. Ha tehát ezek a gőzök a szokásos állapotban vannak, ha az energiájuk nem növekszik, és ha ehhez a megfigyeléshez hozzáadod, hogy a szeles, esős időt nem váltotta fel ólmos, csendes levegő, akkor biztosan állíthatod, hogy nem várható hamarosan kitörés.

– De...

– Csend legyen! Ha a tudomány nyilatkozott, akkor mindenki másnak hallgass a neve.

Lógó orral mentem vissza a paplakba. A nagybátyám tudományos érvekkel győzött le. De volt még egy reményem: ha leérünk a kráter mélyébe, föld alatti alagút híján lehetetlen lesz még lejjebb mennünk, a világ minden Saknussemme ellenére.

Éjszaka lidérces álmok űztek: vulkán közepén, a föld méhében és a világűrben repültem, vulkáni kőzet magam is.

Másnap, június 23-án Hans és élelemmel, szerszámokkal, műszerekkel felmálházott társai vártak ránk. Nagybátyám és én szöges bottal, puskával, tölténytáskával szereltük fel magunkat. A gondos Hans teli tömlőt csatolt a csomagokhoz, és így a mi kulacsainkkal együtt nyolc napra való vizet biztosított számunkra.

Kilenc óra, reggel volt. A lelkipásztor és jól megtermett gazdasszonya a kapu előtt várt ránk. Biztosan végső búcsút akartak mondani az utasoknak. De ez a búcsúszó váratlan formát öltött egy hatalmas számla alakjában, ahol a paplaknak még a levegőjét is felszámították nekünk, pedig az ugyancsak bűzös volt. A derék pár úgy megzsarolt bennünket, mint egy svájci fogadós, jó áron mérte a vendégszeretetét.

A nagybátyám alkudozás nélkül fizetett. Aki a Föld közepébe indul, mit törődik az pár rongyos *rigsdaler*ral!

Amint ez elintéződött, Hans jelt adott az indulásra, és néhány perc múlva már el is hagytuk Stapit.