Hans, a vezetőnk

Este sétáltam egyet Reykjavík tengerpartján, aztán korán hazamentem lefeküdni. Durva deszkákból ácsolt ágyamban mélyen aludtam.

Amikor felébredtem, a nagybátyám szapora beszédét hallottam a szomszéd szobából. Kiugrottam az ágyból, és siettem, hogy csatlakozhassam hozzá.

Dánul beszélgetett egy magas, szikár férfival. Ez a nyurga legény nem mindennapi erőt sejtetett. Nagy feje, naiv arckifejezése, értelmes, álmodozó kék szeme volt. Atlétavállára hulló hosszú haja még Angliában is vörösnek számított volna. Mozdulatai hajlékonyak voltak, de a karját ritkán emelte meg, mint aki nem ismeri vagy méltatlannak tartja a gesztikulálást. Minden arra vallott, hogy tökéletesen nyugodt természetű, nem közönyös, de békés ember. Érezni lehetett, hogy senkitől sem kér semmit, örömmel dolgozik, és hogy életszemléletét a világon semmi sem zavarhatja, semmi sem rendítheti meg.

Jellemvonásait elárulta a mód, ahogy nagybátyám szenvedélyes szóáradatát hallgatta. Keresztbe font karral, mozdulatlanul állt, szemben hadonászó nagybátyámmal. Ha tagadott, a fejét balról jobbra mozdította, ha helyeselt, megbiccentette, de csak annyira, hogy hosszú haja alig lebbent. A mozdulatokkal a fukarságig takarékoskodott.

Biztos, hogy sose néztem volna ezt az embert vadásznak. Aligha ijedt meg tőle a vad, de hogy is tudott beléjük lőni?

Minden világossá vált, amikor Fridriksson úrtól megtudtam, hogy ez a csendes ember csak „dunnalúdvadász”. Ennek a madárnak a tolla a sziget legnagyobb kincse. Ebből a tollból készülnek a derékaljak, és a begyűjtéshez nem szükséges sok mozgás.

A nyár első napjaiban a nőstény dunnalúd fészket rak a fjordok csipkés szélű sziklái közé. A kész fészket a hasáról kitépdesett finom pelyhekkel béleli ki. A vadász, vagyis inkább tollkereskedő, odasiet, elveszi a fészket, és a madár újrakezdi a munkát. Így megy ez mindaddig, amíg már csak alig marad tolla a tojónak. Mikor a tojó már kopasz, a hímre kerül a sor. Csakhogy a hím tollai kemények és durvák, nincs semmi kereskedelmi értékük, így a vadásznak már nem érdemes kirabolnia a fészket. Befejeződik tehát a fészeképítés, a nőstény lerakja a tojásait, a kicsik kikelnek - és a következő évben újrakezdődik a „derékaljszüret”.

Mivel pedig a dunnalúd nem a meredek sziklákra építi a fészkét, hanem inkább a könnyen megmászható, vízszintes, tengerbe nyúló sziklákat választja, az izlandi vadász nagy erőfeszítések nélkül folytathatja a mesterségét. Olyan gazdálkodók ezek, akiknek se vetni, se aratni nem kell, csak betakarítani.

A mi komoly, egykedvű és csendes emberünket Hans Bjelkének hívták, Fridriksson úr küldte, ő volt a mi jövendő vezetőnk.

Modora mulatságos ellentéte volt a nagybátyáménak, mégis hamar megértették egymást. Egyik se törődött a pénzzel, Hans kész volt elfogadni bármennyit, amit ajánlottak neki, a professzor hajlandó volt mindent megadni, amit kértek tőle. Soha még könnyebben meg nem kötöttek alkut.

A megegyezés tehát úgy szólt, hogy Hans elkísér bennünket Stapiba, a Snaefells-félsziget déli partján fekvő faluba, a vulkán lábához. Körülbelül 22 mérföld szárazföldi útra kellett számítani, tehát nagybátyám véleménye szerint kétnapos utazásra.

De amikor megtudta, hogy dán mérföldről van szó, amely az angol mérföldnek majd négyszerese, meg kellett változtatnia a számítását, és az utak minőségére való tekintettel hét-nyolc napos útra kellett felkészülnie.

Négy lóra volt szüksége: egyre magának, egyet nekem szánt, kettőt pedig a csomagjainknak. Hans, szokása szerint, gyalog szándékozott menni. Tökéletesen ismerte a tengerpartnak ezt a szakaszát, és megígérte, hogy a legrövidebb úton vezet bennünket.

Hans azonban nemcsak Stapiig szegődött el vezetőnknek. Heti három rigsdalerért vállalta, hogy velünk marad, ameddig tudományos expedíciónkhoz szükségünk van rá. Csak azt kötötte ki, hogy bérét minden szombat este kézhez kapja: ez volt szerződése egyetlen feltétele.

Június 16-ára tűztük ki az indulás időpontját. Nagybátyám át akarta adni a vadásznak a foglalót, de az egyetlen szóval utasította vissza.

– Efter - mondta.

– Utána - okított engem a professzor.

Hans azonnal visszavonult, amint megállapodtak a professzorral.

– Kitűnő ember! - kiáltott fel a nagybátyám. - Nem is képzeli, milyen csodálatos szerepet tartogat számára a jövő.

– Hát elkísér bennünket egészen a...

– Igen, Axel, egészen a Föld középpontjáig.

Még 48 óra volt hátra. Nagyon sajnáltam, hogy ezt az időt előkészületekre kellett fordítanom. Minden intelligenciánkat latba kellett vetnünk, hogy összes darabjainkat a lehető legjobban helyezzük el, a műszereket az egyik oldalra, a fegyvereket a másikra, a szerszámokat ebbe a csomagba, az élelmiszert amabba. Összesen négy csoportba rendeztük a holminkat.

A műszerek közt volt

először: egy Eigel-féle Celsius-skálájú hőmérő, 150 fokig terjedő beosztással, amit én túl soknak vagy túl kevésnek találtam. Túl soknak, ha arra gondoltam, hogy a környező hő idáig emelkedhet; kevésnek, ha arról volt szó, hogy források vagy olvadó anyagok hőmérsékletét vizsgáljuk vele;

másodszor: egy sűrített levegővel működő nyomásmérő, amelyik alkalmas volt arra, hogy a tenger szintjére számított légköri nyomásnál nagyobb nyomást is mérjen. Ehhez a közönséges barométer nem lett volna elég, mert az atmoszferikus nyomás a Föld színe alá ereszkedésünkkel arányosan növekszik;

harmadszor: egy precíziós óra, a genfi ifjabb Boissonnas-tól, tökéletesen beszabályozva a hamburgi idő szerint;

negyedszer: két iránytű a deklináció és inklináció mérésére;

ötödször: egy éjszakai távcső;

hatodszor: két Ruhmkorff féle készülék¹, amely elektromos áram segítségével igen erős, biztos és alig zavaró fényt ad.

A fegyverzet két Purdley More & Co.-féle rövid vadászpuskából és két Colt revolverből állt. Hogy mire kellettek a fegyverek, mikor se vademberektől, se vadállatoktól nem kellett tartanunk? Nos, nagybátyám ugyanúgy ragaszkodott a fegyvertárához, mint a műszereihez, különösen a jelentős mennyiségű, nedvességnek ellenálló robbanógyapothoz, amelynek a feszítőereje sokkal nagyobb, mint a közönséges puskaporé.

Szerszámaink: két csákány, két kampó, két selyemhágcsó, három szöges bot, egy fejsze, egy kalapács, tucatnyi vasék, csavar és hosszú, megcsomózott kötelek. Nehéz volt ebből csomagot csinálni, mert a hágcsó száz méter hosszú volt.

Végül itt volt az elemózsia: a csomag nem volt nagy, de kielégítőnek tartottam, mert tudtam, hogy hat hónapra elegendő húskivonatot és száraz kétszersültet tartalmaz. Az egyetlen folyadék a borókapálinka volt, vizet egyáltalán nem vittünk, de voltak szalmafonatos üvegeink, és nagybátyám arra számított, hogy majd találunk forrásokat, ahol megtölthetjük a palackokat. Ellenvetéseimet, melyek a források esetleges minőségére, hőmérsékletére, sőt teljes hiányára vonatkoztak, elengedte a füle mellett.

Hogy útifelszerelésünk felsorolása teljes legyen, megemlítem a hordozható patikát, tompa hegyű ollókkal, töréshez való sínekkel, nyersvászon pántokkal, kötszerrel, tapaszokkal, érvágáshoz való tálkával és mindenféle ijesztő holmival. Volt ezenkívül egy sor üveg, benne dextrin, sebalkohol, folyékony ólomecet, éter, ecet és ammoniák, csupa olyan gyógyszer, aminek az esetleges használata aggodalommal töltött el. Végül ott voltak a Ruhmkorff-féle műszerhez szükséges anyagok.

Nagybátyámnak gondja volt arra is, hogy legyen megfelelő mennyiségű dohány, puskapor és tapló. Beszerzett egy bőrövet, és a derekára csatolta; az övben elegendő aranyat, ezüstöt és papírpénzt helyezett el. A holmi közt volt hat pár cipő, kátrányos és gumitartalmú kenőccsel vízhatlanítva.

– Miért ne juthatnánk akármeddig, ha ilyen öltözetünk, cipőnk, felszerelésünk van? - mondta nagybátyám.

14-én egész nap az útiholmi elcsomagolásával foglalkoztunk. Este Trampe bárónál vacsoráztunk, a reykjavíki polgármester és dr. Hyaltalin, országos hírű orvos társaságában. Fridriksson úr nem volt közöttünk: később tudtam meg, hogy a kormányzóval haragot tart valami adminisztratív kérdés miatt, és nem is érintkeznek. Így aztán egy szót sem értettem abból, amit vacsora közben félhivatalosan beszélgettek. Csak azt figyeltem meg, hogy egész idő alatt a nagybátyám beszélt.

Másnap, 15-én befejeztük az előkészületeket. Házigazdánk láthatóan örömet szerzett a professzornak azzal, hogy átnyújtott neki egy izlandi térképet, amelyik sokkal pontosabb volt, mint a Handerson-féle. Olaf Nikolas Olsen 1:48 000-es léptékű térképét az Izlandi Irodalmi Társaság adta ki, Scheel Frisac geodéziai munkái alapján, Bjorn Gumlaugsonn helyszíni felmérései segítségével. Értékes okmány volt ez egy mineralógus számára.

Az utolsó este barátságos beszélgetésben telt el Fridriksson úrral. Élénk rokonszenv ébredt bennem. A békés beszélgetést nyugtalan alvás követte, legalábbis ami engem illet.

Reggel ötkor az ablakom előtt kapáló lovak nyerítésére ébredtem. Sietősen öltöztem, és lementem az utcára. Hans éppen akkor fejezte be a csomagok felrakását. Rendkívüli ügyességgel, alig észrevehető mozdulatokkal dolgozott. Nagybátyám többet hangoskodott, mint segített, de vezetőnk, úgy tűnt, nem sokat törődött a parancsaival.

Hat órára minden készen állt. Kezet szorítottunk Fridriksson úrral, nagybátyám izlandi nyelven szívből megköszönte szíves vendéglátását. Jómagam legjobb latin tudásom szerint igyekeztem szívélyesen elbúcsúzni, aztán lóra szálltunk, és Fridriksson úr utolsó üdvözletként azt a Vergilius-sort kiáltotta utánam, melyet mintha nekünk, ismeretlen útra induló utasoknak írt volna a költő:

Et quamcumque viam dederit fortuna sequamur

azaz:

Járjuk végig az utat, bármilyet ád a szerencse.