Doctor Johansen.

John Cort, Max Huber, sőt maga Khamis is, csak azért nem kiáltottak föl e név hallatára, mert álmélkodásukban elállt a szavuk.

A Johansen doktor neve egyszerre fölvilágosította őket. Leleplezte egy részét annak a rejtélynek, mely a legfantasztikusabb modern tudományos kísérletre borult, s a melyben a nevetséges összevegyült a komollyal, sőt a tragikussal is, mert azt kellett hinniök, hogy e kísérletnek nagyon szomorú vége lett.

Nagy híre volt annak idején, hogy az amerikai Garner tanulmányozta a majmok beszédét, s elméletét, hogy ugyanis a majmok beszélnek, tudományos kísérletekkel és megfigyelésekkel is bizonyította. John Cort és Max Huber, valamint Kongóban és Kamerunban még számosan, nagyon jól emlékeztek a professzor nevére, a newyorki Hayser’s Weekly czímű folyóiratban közre adott czikkeire és nevezetes könyvére, melyet francziára, németre, sőt magyar nyelvre is lefordítottak az angol eredetiről.

– Hát ő az! - kiáltott föl Max Huber - ő az, a kiről semmi hírt sem hallottunk!...

– S akiről eztán sem tudunk meg semmit, mert nincsen itt, hogy kutatásairól beszámoljon! - tette hozzá John Cort.

Ez az «ő» nem Garner volt, hanem Johansen doktor.

De előbb csak beszéljünk Garner professzorról.

A nevezetes amerikai sokáig tanulmányozta a majmok állítólagos beszédét a washingtoni állatkert foglyai közt, s arra a meggyőződésre jutott, hogy a majmok tagolt nyelven, szavakkal beszélnek, megértik egymást, s külön szavuk van például az éhség és szomjúság kifejezésére is. Hogy szótárba gyűjthesse a majom-nyelv szókincsét, fonográfot állított föl a washingtoni állatkertben, hogy fölfogja és megörökítse velük a majmok társalgását. Sőt azt is megfigyelte, hogy a majmok - s ebben különböznek leglényegesebben az embertől - csak akkor beszélnek, ha okuk, szükségük van rá.

Már Garner tanulmányai előtt is tudvalévő dolog volt, hogy az emlősök egynémelyikének (például a kutyának is) egészen olyan alkotású torka és gégéje van, mint az embernek, tehát ha tudna, vagy rászorulna, beszélhetne is. De tudva lévő dolog volt az is, hogy a gondolat, illetőleg gondolkodás, mindig megelőzi a beszédet. Hogy beszélhessünk, gondolkodnunk kell, a gondolkodás pedig föltételezi az okoskodást, a logikát és következtetést, ez a tehetség pedig nincs meg az állatokban. Beszél a papagály is, de egy szót sem ért abból, a mit mond. Szóval az az igaz, hogy az állatok csak azért nem beszélnek, mert a természet nem adott nekik hozzá elegendő értelmet: mert máskülönben mi sem gátolná őket, hogy beszéljenek. Garner professzor azonban mit sem törődött e józan igazsággal.

Természetes, hogy az amerikai professzor elméletét több oldalról hevesen megtámadták. Ő tehát elhatározta, hogy közvetlen közelből, a szabad természetben fogja megfigyelni a majmokat, s ezért Közép-Afrikába utazott. Ha ott majd megtanulja a gorilla- és csimpánz-nyelvet, visszamegy Amerikába, közrebocsátja a majom-nyelvtant és a majom-szótárt. Akkor aztán senki sem kételkedhetik elmélete helyességében.

Elutazott tehát a Kongó-államba s 1892 október 12-dikén megérkezett Librevillebe, a hol John Holtand & Co. faktóriájában lakott egészen 1894. február haváig.

Csak e hosszú pihenés után szánta rá magát tanulmányai megkezdésére.

Kényelmes gőzösön fölhajózott az Ogué-folyón, április 22-dikén kikötött Lambaréneben, s onnan tovább ment a Fernand-vazi katholikus misszióba.

A vendégszerető hittérítők nagyon szívesen látták az amerikai professzort rendházukban, mely a gyönyörű Fernand-Vaz-tó partjain épült, s mindenképpen segítettek neki, hogy tudományos kísérletei eredménnyel járjanak.

A rendház mögött mindjárt óriási erdőség terült el, melyben tömérdek volt a majom. Kívánni sem lehetett jobb alkalmat a majmok megfigyelésére, csakhogy persze a tudósnak a majmok közé kellett keverednie, a megosztania velük a mindennapi életet. E czélra Garner összerakható vasketreczet készíttetett magának, s ezt a ketreczet a rengetegben állíttatta föl. Aztán, a mint ő maga mondja, három hónapig lakott ott, legtöbbnyire teljesen egyedül, hogy zavartalanul tanulmányozhassa a négykezű állatokat.

De Garner elveti a sulykot. Az az igaz, hogy az óvatos amerikai a hittérítők rendházától húsz percznyire állíttatta föl ketreczét, közel a kúthoz, s ezt a helyet Gorilla-térnek keresztelte el. A rendháztól odáig kényelmes, árnyékos úton járhatott-kelhetett. De három egymásra következő éjszakán kint is aludt a ketreczében. Tovább azonban nem bírta ki, mert a szúnyogok kegyetlenül csípték; szétszedette hát a ketreczet, s megint behurczolkodott a rendházba, a hol újra szívesen látták vendégül, egészen június 18-ikáig. Ekkor végre szedte a sátorfáját, s Anglián keresztül visszatért Amerikába, s utazásának egyetlen emlékeként két fiatal csimpánzt vitt haza, a melyek azonban makacsul vonakodtak vele társalogni.

Ez volt az eredménye Garner professzor tudományos vállalkozásának, a mely semmivel sem vitte előbbre annak a nevezetes kérdésnek a megoldását, hogy csakugyan beszélnek-e a majmok, vagy sem.

Garnernek azonban akadt egy követője is, a ki, ha nem volt is oly óvatos, mint az amerikai professzor, minden esetre sokkal lelkiismeretesebb volt nála.

Németország kameruni gyarmatában, Malinba városkában lakott egy Johansen nevű orvos-doktor, a ki azonban jobban szerette a botanikát és zoológiát, mint az orvostudományokat. Mikor megtudta Garner vállalkozásának eredménytelenségét, elhatározta, hogy ő is megkísérti a majom-nyelv kérdésének megoldását.

John Cort jól ismerte a különcz tudóst, mert Librevilleben sokszor találkozott és beszélt vele. Johansen doktor ötven éves, de erőteljes, egészséges agglegény volt. Nem lévén rokonai, azt tehette, a mit akart, s mivel elegendő vagyona is volt, teljes életében mindig valamelyik tudományos bogarának élt.

Most az lett a bogara, hogy beköltözködik valami vadonba, de nem húsz percznyire, hanem, húsz, száz, kétszáz mérföldnyire a lakott vidéktől, s ott fog lakni a majmok között.

Bennszülött szolgája, ki valósággal rajongott gazdájáért, szó nélkül beleegyezett, hogy elkíséri urát a négykezűek közé.

Hozzáláttak tehát az előkészületekhez. Először is szétszedhető, kényelmes ketreczet hozattak Németországból, aztán hosszabb időre való eleséget szereztek, becsomagoltak néhány szükséges főzőedényt, s a doktor szerzett egy verklit, magyarul kintornát is, azt vélve bölcsen, hogy a majmok alighanem kedvelik a zenét. Egyidejűleg nagy csomó nikkel-érmet is veretett, rajta a neve meg az arczképe, abból a czélból, hogy e rendjellel majd kitünteti annak a majom-gyarmatnak a jelesebb tagjait, melyet Közép-Afrika rengetegeiben szándékozott alapítani.

Végre 1896 február 13-dikán a doktor meg szolgája csónakon elindultak Malinbából...

De hová?... Ezt a bogaras német nem mondta meg senkinek. Később azonban mégis kiszivárgott annyi, hogy a csónak, fölmenvén a Nbarril folyón vagy száz mérföldnyire, Nghila falunál kötött ki. Onnan húsz poggyászvivő szerecsen kíséretében a doktor keletnek indult, s azóta senki sem hallott hírt felőle. A Nghilába megtért szerecsenek nem tudták pontosan megjelölni a helyet, a hol megváltak a doktortól...

Elmúlt félév, egy év, két év... de minden kérdezősködés, kutatás sikertelen maradt: akár csak a föld nyelte volna el a doktort meg a szolgáját:

De most Max Huber és John Cort legalább részben kitalálták, hogy mi történt.

Johansen orvos, miután ráakadt az Ubanginak erre a mellékfolyójára, mely átszelte a vadon őserdőt, elbocsátotta a szerecseneket, ő pedig szolgája segítségével összeácsolta ezt a tutajt, s idáig lehajózott a folyón.

Itt aztán fölállította ketreczét, s aztán...

Nos, aztán?... Mi történt vele aztán?... Miért volt üres a kunyhó?... Hová lettek a lakói?... Mikor hagyták el?... Önként távoztak-e el, vagy úgy hurczolták el őket?... De kicsodák?... A bennszülöttek?... vagy a fenevadak?...

Egy szóval: az volt a kérdés, él-e még Johansen doktor meg a szolgája?... S erre a kérdésre a kis társaságnak egyetlen tagja sem bírt megfelelni.

– Nézzük végig a jegyzőkönyvet - tanácsolta John Cort.

– Úgy van; ez lesz a legokosabb - felelte Max Huber.

S fölnyitotta a kis könyvet, melynek a lapjai szinte egymáshoz tapadtak a nedvesség miatt.

– Nem hiszem, hogy sokat tudhassunk meg belőle - szólt a fejét csóválva.

– Miért?...

– Mert minden lapja üres... kivéve az elsőt.

– Hát az első, Max?...

– Azon is csak néhány odavetett jegyzet van, egy pár száraz adat, a melyből a doktor később talán a naplóját akarta megírni...

És Max Huber lassan, nehezen betűzte ki ezeket a czeruzával írott sorokat:

1896. július 29. - Megérkezem a csapattal az Ubangi-erdőség széléhez... Tanyát ütünk egy folyó jobb partjára... Összerójuk a tutajt.

Augusztus 3. - A tutaj kész... A csapatot visszaküldöm Nghilába... Megsemmisítem itt lételünknek minden jelét... A tutajra szállok hű szolgámmal.

Augusztus 9. - Lefelé ereszkedünk a folyón, akadály nélkül, teljes egy hétig... Egy tisztáson kikötünk... Köröskörül igen sok a majom... Úgy látszik, ez a hely nagyon megfelelő.

Augusztus 10. - Partra szállítjuk a holmit... Helyet keresünk a kunyhó-ketrecznek a jobb parti fák alatt, a tisztás szélén... Nagyon sok a majom: csimpánzok és gorillák.

Augusztus 13. - Végképp megtelepedtünk... Behurczolkodunk a kunyhóba... A vidék teljesen elhagyatott... Sehol nyoma sincs az embernek: sem bennszülötteknek, sem fehéreknek... Sok a vízi szárnyas... A folyó haldús... Vihar ellen jól megvéd a kunyhó.

Augusztus 25. - Három hét múlt el... Végképp megszoktuk a vadonbeli életet... A folyóban több vízilovat láttam, de békés természetűek... Szarvasokat és antilopokat lőttünk... A múlt éjjel nagy majmok jöttek kunyhónk közelébe... Miféle fajták?... Még nem határozhattam meg... Ugráltak a fákon, szaladoztak a földön, de nem látszottak ellenséges indulatúaknak... Úgy rémlett, hogy pár száz lépésnyire tüzet is láttam a bokrok közt... Úgy tetszett, mintha ezek a majmok beszélgetnének... Az egyik, kölyök-majom volt, azt mondta: - «Ngora!... Ngora!... Ngora!»... a mi a bennszülöttek nyelvén annyi, mint: anya...

Llanga figyelmesen hallgatta, a mit Max Huber olvasott, s most hirtelen fölkiáltott:

– Igaz... Igaz!... Ngora... anya... Ngora... anya!...

Most John Cortnak is hirtelen eszébe jutott, hogy a múlt éjjel szintén hallotta ezt a szót. Most már bizonyos volt, hogy nem álmodott, s midőn Max Huber fölkiáltott:

– E szerint hát mégis igaza lenne Garner professzornak?... és a majmok csakugyan beszélnének?...

John Cort határozottan mondta:

– Én csak annyit mondhatok, kedves Max, hogy magam is hallottam ezt a szót: «Ngora!»

S elmondta, hogy az éjjel, míg őrt állt, egy panaszos hang többször ismételte ezt a szót.

– Lám, lám!... - tűnődött Max Huber - ez már csakugyan rendkívüli!...

– Hát hisz ön rendkívülit kívánt, kedves Max! - mondta John Cort nevetve.

Khamis nem nagy érdeklődéssel hallgatta Johansen doktor jegyzeteit. Ő csak azzal törődött, hogy ez a véletlen eset ne késleltesse hazatérésüket. Mindjárt föltette magában, hogy ha John Cort meg Max Huber keresni akarják az elveszett doktort, lebeszéli őket erről a hiábavaló kísérletről és sürgetni fogja a hazautazást.

Mert ugyan mi eredménye is lehetne immár kutatásaiknak?... A szűkszavú napló utolsó följegyzése 1896 augusztus 25-dikéről kelt, azóta tehát több mint három év telt el... A doktor ekkor tűnhetett el... Hogy hová? Annak semmi nyoma nem volt.

Ekkor John Cort megszólalt:

– Kétségtelen, hogy Johansen doktor csak augusztus 9-dikétől 25-dikéig, tehát rövid két hétig lakott e kunyhóban...

– S hogy azután mi történt vele, azt el sem képzelhetjük - tette hozzá Khamis.

– S én nem is vagyok rá kíváncsi - mondta Max Huber.

– Akkor tehát készüljünk az útra - fejezte be Khamis.

Mindenesetre ez volt a legokosabb, a mit tehettek. Úgy, a hogy most voltak, négyen, úgyszólván fegyvertelenül - mert hisz alig volt harmincz töltésük - nem is gondolhattak arra, hogy Johansen doktor fölkeresésére induljanak. Ha később Kongóból vagy Librevilleből expedícziót indítanak a német tudós fölkeresésére, ehhez már ők is csatlakozhatnak, s akkor inkább remélhetik, hogy a kutatásnak eredménye is lesz.

Khamis még egyszer alaposan megvizsgálta a kunyhót, hogy nem talál-e benne valamit, a minek hasznát vehetnék. Különös és szinte megmagyarázhatatlan volt, hogy a néhány, már fölsorolt csekélységen kívül semmi egyéb nem volt a kunyhóban. Pedig a doktor bizonyára hozott magával sok egyéb eszközt, edényt, bútort is... Hová lettek ezek?... Nem gondolhattak mást, mint hogy a kunyhót kirabolták... De kik?... A bennszülöttek?... Aligha, mert az afrikai törzsek soha sem mertek ily messzire bemenni a rengetegbe.

Khamis már üres kézzel akart távozni a kunyhóból, mikor az egyik sarokban megbotlott valamiben.

– Mi lehet ez?...

– Láda! - kiáltott föl Max Huber.

Valóban láda volt, kicsiny, megvasalt, pántos láda, mely félig el volt ásva abban a földben, a mit a szél és eső hordott rája a ketrecz nyitott rácsozatán át.

Izgatottan, türelmetlenül törték föl a kis ládát, azt vélve, hogy valami titok nyomára jutnak, vagy megtalálják a doktor eltűnésének a nyitját, de a ládában csak valami száz töltés volt.

Az utasok azonban mégis nagyon megörültek e váratlan ajándéknak, s Max Huber ujjongva kiáltott föl:

– Köszönjük, kedves doktor!... S bár egy napon kamatostól visszafizethetnők ezt a szívességet.

Most már csakugyan nem volt egyéb hátra, mint hogy kijavítsák a tutajt és induljanak hazafelé.

– Előbb azonban nézzünk körül itt a közelben, - mondta John Cort - hogy nem akadunk-e valahol a doktor nyomára... Lehet, hogy a bennszülöttek megtámadták és elhurczolták, de az is lehet, hogy megölték... s talán temetetlenül hever valahol szolgájával együtt.

– Akkor kötelességünk eltemetni őket - mondta Max Huber.

Tovább egy óránál kerestek, kutattak vagy ötszáz méternyi területen, de sehol semmit sem találtak. Azt kellett hinniök, hogy azok a nagy majmok, melyektől Johansen doktor a «Ngora» szót hallotta, tulajdonképpen nem is majmok, hanem bennszülöttek voltak, s másnap mindjárt megtámadták, elhurczolták, vagy megölték a német tudóst szolgájával együtt.

– Ebből az következik, - jegyezte meg John Cort - hogy ebben az erdőben bennszülöttek is járnak, tehát jól kell vigyáznunk magunkra.

– Igaza van, John úr - felelte Khamis. - Most pedig menjünk a tutajra.

– Előbb azonban együnk valamit, - szólt Max Huber - mert én már alig látok az éhségtől.

Mivel a többieknek is farkas-étvágyuk volt, Khamis először is harapni valót készített, még pedig ezúttal, Max Huber különös kívánságára, levest főzött. Most már ezt is megtehették, mert volt vasfazekuk, sőt még lábasuk is.

Aztán lázas sietséggel fogtak hozzá a tutaj kitatarozásához. Szerencsére nem sok javítani való volt rajta: néhány szálfát kicseréltek, a meglazult gerendákat erős növényindákkal szorosabban összekötözték, s még valamivel napnyugta előtt teljesen rendbe hozták a tutajt.

Az indulást másnap hajnalra halasztották, mert az ég nagyon borús volt. Nyolcz óra tájban csakugyan meg is eredt az eső és úgy szakadt, zuhogott, mintha sajtárból öntötték volna.

Mielőtt lefeküdtek, Max Huber így szólt:

– Hallgasson ide, kedves John, s ön is, Khamis... Van egy ajánlatom...

– Halljuk, Max!...

– Valamit mégis kellene tennünk azért a szegény doktorért...

– Micsoda? - kiáltott föl a foreloper ijedten - talán csak nem akar a keresésére indulni?...

– Azt nem, - felelte Max Huber - de szeretném, ha róla keresztelnők el ezt a folyót...

A foreloper megkönnyebbülten egyezett bele ebbe a kívánságba, s miután John Cortnak sem volt ellenvetése, elkeresztelték a folyót Rio-Johansennek s azóta csakugyan ezen a néven is szerepel Afrika legújabb térképein.

Az éjszaka különben csöndes és nyugodt volt: sem Khamis, sem Max Huber, sem John Cort nem hallottak egyetlen egy szót sem.