Erőszakos megoldás.

A szerencse kedvezni látszott a szökevényeknek. A zajt nem hallották meg a városban, s a nagy tér a királyi palota előtt teljesen néptelen volt. Sőt, a mint sietve befordultak az első utczába, ott sem járt egy lélek sem.

Majdnem temetői csönd mindenfelé... de egyúttal oly koromsötét is volt, hogy nem igen tudtak tájékozódni... Hogyan találják meg a lépcsőt ebben a fekete éjszakában?...

Hirtelen egy vagdi ugrott ki az egyik fa árnyékából, s elállta a meghökkent foglyok útját...

Lo-Mai volt, a kis fiával. A gyerek látta őket, a mint este elindultak kunyhójukból, s utánuk ment egészen a királyi palotáig. Mikor látta, hogy bemennek, ijedten szaladt haza az apjáért. A derék Lo-Mai pedig, félve, hogy Khamist és társait valami baj éri, a segítségükre akart sietni...

S így toppant elébük a sötétben, de a meghökkent szökevények mihelyt megismerték, rögtön megkönnyebbültek... Sőt örültek is a váratlan találkozásnak.

Tudván, hogy Lo-Mai barátjuk, töredezett szavakkal, jelekkel értésére adták, hogy szökni akarnak, de nem találják meg a lépcsőt. A hálás Lo-Mai ekkor rögtön ajánlkozott, hogy oda vezeti őket.

Ez nagy szerencse volt, mert nélküle a foglyok egyike sem bírta volna megtalálni az oda vivő utat.

De mikor a lépcsőhöz értek, keserű csalódás várt rájuk!

Raggi, egy tuczat katonával, őrizte a lejárást.

... Mit tegyenek?... Ők csak négyen voltak, a katonák tizenketten, s mind ügyesebbek és erősebbek, mint ők... Aztán meg a dulakodás zajára oda csődül a még nem ittas nép és legyűri őket!...

Max Huber azt vélte, hogy most már csakugyan itt az ideje, hogy hasznát vegyék a puskájuknak...

Raggi, két más harczossal, fenyegetőleg jött feléje és rá akart rohanni...

A franczia visszaugrott pár lépésnyire, lekapta válláról a puskáját... czélzott és lőtt...

Raggi, szívén találva, holtan roskadt össze.

Kétségtelen, hogy a vagdiak nem ismerték a puskát s annál kevésbé ismerték gyilkos hatását. A dörrenés, meg Raggi rögtöni halála irtózatos félelembe ejtette őket. Ha a villám fényes nappal az ünnepélyen sújtotta volna agyon vezérüket, nem rémültek volna meg úgy, mint most. A tizenkét harczos egy szempillantásban eltűnt: ki a házakba rohant, ki meg őrülten szaladt le a lépcsőkön.

Az út tehát szabad volt.

– Előre! - kiáltotta Khamis.

Csak Lo-Mait és kis fiát kellett követniök, a kik előttük siettek le a lépcsőkön.

A szökevények veszedelmes gyorsasággal siklottak le a lápcsőkön s aztán futva igyekeztek a város alatt a folyó felé. Pár percz múlva odaértek, eloldoztak egy csónakot, beleültek s magukkal vitték Lo-Mait és kis fiát is, a kik önként mentek velök.

De ekkor fáklyák gyúltak ki köröskörül s mindenfelől tömegesen özönlöttek feléjök a vagdiak, a kik üldözőbe vették a menekülőket. Dühös ordítások, vad fenyegetések töltötték be az éjszakát s egész nyílzápor röpült a csónak felé.

– Rajta! - kiáltott föl John Cort - feleljünk nekik!

A franczia és az amerikai a puskájukhoz kaptak, mialatt Khamis készen tartotta a töltéseket, hogy szükség esetén gyorsan újra tölthessenek.

Két lövés dördült el, csaknem egyszerre. Két vagdi nyögés nélkül összeroskadt s az ordító, üvöltő tömeg rémülten menekült.

E pillanatban a csónak kiért a kis folyó közepére s gyorsan siklott lefelé a sűrű fák között...

*

Fölösleges volna részletesen megírni a menekülők útját az Ubangi-rengetegen keresztül. Mivel töltésük bőven volt, a vad pedig nem hiányzott a folyó partjain, nem kellett félniök, hogy nem lesz mit enniök.

Másnap este Khamis egy kis parthajlásban kikötött.

John Cort és Max Huber az egész úton a legnagyobb hálával és figyelemmel halmozták el Lo-Mait és kis fiát. Valósággal megbarátkoztak velük, még pedig a szó emberi értelmében.

Llanga viszont igazi testvérként szerette a kis Li-Mait. Gyermeki lelke és tökéletlen értelme nem látott semmi különbséget önmaga és a kis erdőlakó közt; úgy bánt vele, mint a kis öccsével és Li-Mai tiszta szívéből viszonozta ezt a szeretetet.

A két európai szerette volna és remélte is, hogy Lo-Mai elkíséri őket Librevillebe. Az út most már könnyű és biztos volt: ez a folyó bizonyosan az Ubangi mellékfolyója s ha vízesések nem szakítják meg, akkor veszedelem nélkül és kényelmesen érhetnek az európaiaktól már látogatott vidékre.

Április 16-ika volt, mikor kikötöttek, húsz órai csónakázás után. Khamis számítása szerint nyolczvan-száz kilométernyire lehettek a levegőben épült várostól.

Elhatározták, hogy itt alszanak. Jó étvággyal megvacsoráltak, aztán Lo-Mai magára vállalta a virrasztást, többiek pedig lefeküdtek. Nyugodtan alhattak reggelig, semmi sem zavarta meg erősítő álmukat.

Khamis reggelit készített s mikor mindnyájan jóllaktak, csak be kellett szállniok a csónakba.

De Lo-Mai fölállt, kézen fogta kis fiát és nem akart beszállni.

John Cort és Max Huber hiába könyörögtek neki: a derék vagdi szomorúan rázta a fejét és a sűrű rengetegre mutatott.

Ekkor odajött Llanga is: megölelte kis pajtását és gyöngéden, szeretettel akarta bevinni a csónakba...

De a kis Li-Mai is a fejét rázta és csak egy szót mondott:

– Ngora!...

Úgy van... Anyja otthon maradt Ngalában és ő is meg apja is haza vágytak hozzá... A családi köteléket és szeretetet semmi más érzés nem semmisíthette meg!

Ekkor a két jó barát bőven ellátta Lo-Mait eleséggel és elbúcsúzott megmentőjétől... Fájt nekik, hogy soha sem fogják viszontlátni ezt a két derék, egyszerű teremtést, a ki, bár nem volt egészen ember, mégis sokkal jobb volt szívben és lélekben, mint akárhány olyan teremtése az Istennek, a ki csak bitorolja az ember nevét...

A szegény Llanga ezalatt sírva fakadt és görcsösen zokogott. Vele sírt a kis Li-Mai is és könnyeikbe csakhamar belevegyültek Lo-Mai keserű könnyei is...

– Nos, kedves Max, - kérdezte John Cort - hiszi-e már, hogy ezek a szegény teremtések is emberek?...

– Hiszem, John - felelte a franczia meghatva - mivel nem csak mosolyogni tudnak, mint az emberek, hanem sírni is...

A csónak lassan siklott lefelé a víz tükrén, mialatt Lo-Mai és kis fia a partról integettek távozó barátaiknak...

A menekülők négy nap alatt értek el az Ubangi-folyóhoz s mivel a víz sodra sebes volt, úgy számították, hogy körülbelül háromszáz kilométernyire lehetnek Ngalától.

A folyó, a melyen jöttek, kevéssel a Zongo-vízesések fölött szakadt az Ubangiba.

Ezeken a vízeséseken nem mehettek át csónakkal s ha tovább akarták folytatni útjukat az Ubangi folyón lefelé, ki kellett húzniok a csónakot a vízből s a hátukon vinniök több kilométernyire a vízesésen alul.

Szerencsére a véletlen megkímélte őket ettől a fáradtságtól.

A Zongo-vízeséseken alul ugyanis az Ubangi már hajózható egészen addig, a hol a Kongó-folyamba torkollik. Az Ubanginak ezen a szakaszán nem ritkák a nagyobb bárkák és hajók, melyek a kereskedelmet és forgalmat közvetítik a parti misszionárius-telepek és kereskedő-faktóriák közt.

Khamis és társai is egy ilyen nagyobb bárka födélzetén tették meg azt az ötszáz kilométernyi utat, mely a Kongó-folyamtól elválasztotta őket.

Április 26-dikán értek oda, a hol az Ubangi a Kongóba torkollik. Itt rögtön karavánt szerveztek s a foreloper vezetése mellett indultak el a nagy kongói síkságon nyugat felé. Librevilleig még kilenczszáz kilométernyi útjuk volt, de ezt már könnyen, pihent erővel és veszedelem nélkül tették meg, négy hét alatt.

John Cort, Max Huber, Khamis és Llanga május 20-án érkeztek meg a glassi faktóriába, a hol barátaik már nyugtalanul várták és tárt karokkal fogadták őket a nagyon is hosszú távollét után.

Sem Khamis, sem Llanga soha többé nem váltak meg európai barátjaiktól. Az elsőt a faktória fogadta örökös szolgálatába, Llangát pedig a két jó barát fogadta örökbe...

... Hát Johansen doktor?... És Ngala, a levegőben épült város?...

Hírlik, hogy előbb-utóbb tudományos expedíczió indul útnak a csodás rengeteg kikutatására s valószínű, hogy akkor visszahozzák Mszelo-Tala-Tala ő felségét is, a ki bizonyára ráveszi alattvalóit, hogy ismerjék el Németország fönnhatóságát...

Ámbár meglehet, hogy Anglia elébe vág s elkaparítja a konczot Németország orra elől...

-&-