Íme, hála Barbicane elnök buzgalmának, ennyi haszon származhatik a forgástengely módosításából. Egyébként tudnivaló, hogy ez a módosítás nem érinti érezhető módon földgolyónk Nap körüli forgását. A Föld továbbra is le fogja írni változhatatlan bolygópályáját az űrben, s a napévek körülményeit egyáltalán nem zavarja meg semmi.

Mihelyt a tengely megváltoztatásának következményeit világgá kürtölték, rendkívüli visszhangja támadt. A felsőbb mechanikának ez a problémája azonnal viharos érdeklődést keltett. Annak a lehetősége, hogy az évszakok változása helyett egyforma, mégpedig „a fogyasztók” tetszése szerinti időjárás lesz, valósággal elbűvölte az embereket. Úgyszólván „agyonlelkesültek” arra a gondolatra, hogy hamarosan mindenki élvezheti majd az örökös tavaszt, melyet Telemachus énekese¹ Calypso szigetén virágoztat fel, sőt hűvösded meg langyos tavasz közt is válogathatni majd. Ami magát az új tengely fekvését illeti, mely körül a napi körforgás a jövőben végbemegy, az még olyan titok volt, amit, úgy látszik, sem Barbicane elnök, sem Nicholl kapitány, sem J. T. Maston nem voltak hajlandók nyilvánosságra hozni. Vajon előre leleplezi-e, vagy csak a kísérlet végén tudja meg a világ? Több se kellett ennél, s egy kicsit máris nyugtalankodni kezdett a közvélemény.

Egy ötlet természetesen máris felvetődött, s a lapok élénken tárgyalták. Vajon miféle mechanikai úton valósítható meg ez a nyilván óriási erő alkalmazását feltételező változás?

A Forum, egy tekintélyes New York-i folyóirat, méltán jegyezte meg:

Ha a Föld nem forogna tengelye körül, talán elég lenne egy viszonylagos gyenge lökés is, hogy holmi önkényesen választott tengely körül mozgásba hozza magát; de a Föld roppant giroszkópnak² is felfogható, mely elég gyorsan mozog, s természeti törvény szabja ki, hogy egy ilyen készülék ugyanazon tengely körül törekedjék forogni. Ezt Léon Foucault kézzelfoghatóan bebizonyította nevezetes kísérleteivel. Tehát nagyon bajos lesz, mondhatni lehetetlen, hogy a Föld forgástengelyét meg tudják változtatni.

Mi sem világosabb ennél. Tehát miután felvetették a kérdést, vajon miféle erőt alkalmaznak a North Polar Practical Association mérnökei, éppolyan kíváncsiak voltak rá, hogy észrevétlenül vagy hirtelen állítják-e munkába ezt az erőt. S az utóbbi esetben nem történnek-e szörnyű szerencsétlenségek a földgolyón, abban a pillanatban, mikor a tengelyváltozás a Barbicane és Társai eljárása folytán végbemegy?

Volt tehát mivel lekötni az Ó- és Újvilág tudósainak s laikusainak figyelmét. Végre is egy lökés mégiscsak lökés, s egyáltalán nem kellemes a hatást vagy akár a visszahatást elviselni. Valóban úgy látszott, az ügy mozgatói semmiképp nem számoltak azzal a felfordulással, melyet vállalkozásuk a mi szerencsétlen földtekénken előidézhet, s csupáncsak a kísérlet előnyeire gondoltak. Az európai kiküldöttek tehát, akik most mérgelődtek csak igazán, mindenképpen élni akartak az alkalommal, s kezdték a közvéleményt ügyesen a Gun Club elnöke ellen fordítani.

Az olvasó bizonyára emlékszik még rá, hogy Franciaország semmilyen igényt nem akart formálni a sark körüli területekre, s így nem szerepelt az árverésen részt vevő többi nagyhatalom közt. De ha hivatalosan távol tartotta is magát e kérdéstől, egy francia, mint már tudjuk, kapta magát, s Baltimore-ban termett, hogy a saját szakállára, pusztán egyéni kedvtelésből figyelemmel kísérje a gigászi vállalkozást. Bányamérnök volt, s mindössze harmincöt esztendős. A műegyetemen első volt a felvételi vizsgán, első a szakvizsgán is, tehát méltán mutathatjuk be mint elsőrangú matematikust s valószínűleg J. T. Mastonnál különbet, aki ugyan a maga személyében páratlan számbúvár volt, de mégiscsak számbúvár, s holmi Le Verrier lehetett egy Laplace vagy egy Newton mellett.³

Ez a mérnök rokonszenves, ötletes, élénk képzeletű, eredeti fickó volt, amilyen találkozik olykor a hidászoknál, de a bányamérnökök közt csak elvétve. Sajátos beszédmodora volt, s jókat tudott mondani. Mikor baráti körben elbeszélgetett, sőt akkor is, ha tudományos dolgokról esett szó, azt is az afféle párizsi fenegyerek hányavetiségével cselekedte. Szerette a közönséges, köznapi nyelvet s azokat a kifejezéseket, melyeknek a divat oly hamar ad polgárjogot. Fesztelen pillanataiban a jelenlevők óhatatlanul megjegyezték magukban, hogy beszédmodora kevéssé illeszkedik az akadémiai hangnemhez, melynek alkalmazására csak akkor szánta rá magát, ha tollat ragadott. De egyúttal olyan munkaerő is volt, aki, ha nekiveselkedett, akár tíz óra hosszat is képes volt rajztáblája előtt rostokolni, s olyan folyékonyan írta oldalszámra az algebrai tételeket, mint más egy levelet. A naphosszat űzött felsőbb matematikán kívül legkedvesebb szórakozása a whist⁴ volt, amit közepesen játszott, bár annak minden eshetőségét átlátta. S valahányszor „a kéz meghalt”, csak hallani kellett, ahogy a bányászcsemetéknek annyira kedves latin konyhanyelven felkiáltott: „A holttest pusztulandum est!”

Alcide Pierdeux-nek hívták ezt a különös fickót, de rögeszméje volt a rövidítés - ebben egyébként nem állt egyedül mérnöktársai között -, ezért csak *Pierd*nek, sőt *Pi*nek írta alá magát, hanem a pontot nem rakta fel az i-re soha. Olyan heves vitatkozó volt, hogy „lobbanó Alcide”-nek keresztelték el. Termetre több volt, mint nagy: szálas. Pajtásai váltig azt hajtogatták, hogy akkora, mint a délkör negyedének ötmilliomod része, vagyis valami két méter, s nemigen tévedtek ebben. S ha domború mellkasához és széles vállához képest kissé kicsinyded volt is a feje, ugyancsak élénken forgott a nyakán ide-oda, s kék szeme fürge pillantásokat lövellt orrcsiptetőjén keresztül. Igen jellegzetes volt az arckifejezése, abból a fajtából, mely komolyságában is derűs, annak ellenére, hogy a tantermek gázvilágítása és az algebrai jelekben való tobzódás következtében korán kopaszodott. Mindazonáltal nála derekabb fickó emberemlékezet óta nem fordult meg a műegyetemen, s amellett minden nagyképűség nélkül való volt, mindig alávetette magát az x-kódex előírásainak, melyet a műegyetemisták a bajtársiasság és az egyenruhának kijáró tisztelet dolgában kötelezőnek ismertek el. Egyaránt becsülték őt az „akácos” udvar fái alatt (azért nevezték így, mert nem volt akácfa benne), valamint a „kuckó”-ban, vagyis a hálóteremben, ahol vaspántos ládájának meg födeles kosarának kínos rendje akkurátus, pedáns egyéniségre vallott.

Ha Alcide Pierdeux feje kissé kisdednek tűnt is hatalmas teste ormán, hát üsse kő! Mindenesetre elhihetjük, hogy agyon volt az tömve velejéig. Elsősorban matematikus volt, mint ahogyan kollégái is azok, vagy valamikor azok voltak. De ő csak azért foglalkozott a matematikával, hogy kísérleti tudományokra alkalmazza, melyek viszont csak azért bűvölték el, mert az iparban hasznukat lehetett venni. Jól tudta ő, hogy ez gyenge oldala a természetének, de hát az ember gyarló lény. Szóval teljesen olyan tudományok tanulmányozására adta a fejét, melyek, roppant előrehaladottságuk ellenére, mindig tartogatnak és fognak is tartogatni valami titkot beavatottjaik számára.

Mellesleg jegyezzük meg, hogy Alcide Pierdeux agglegény volt. Ahogy gyakran emlegette, még mindig „egyenlő volt az eggyel”, bár égett a vágytól, hogy megduplázza magát. Barátai össze is akarták már boronálni egy bájos, vidám, szellemes, Martigues-ből való provence-i lánnyal. Szerencsétlenségére az apa megbicsakolta magát, s már az első puhatolózáskor, amolyan „martigues-i” módon, kereken kijelentette:

– Nem, ez a maguk Alcide-ja nagyon is tudományos ember! Szegény leánykámnak teletömné a fejét mindenféle érthetetlen dologgal.

Mintha bizony minden igazi tudós nem szerény és egyszerű lenne!

Ezen aztán megdühödve, a mi mérnökünk fejébe vette, hogy jókora darab tengert hevenyész Provence és maga közé. Egyévi szabadságot kért és kapott, s úgy gondolta, hogy okosabbra nem fordíthatná azt, mint ha elmegy és közelről kíséri figyelemmel a *North Polar Practical Association-*féle ügyet. Hát ezért tartózkodott mostan az Egyesült Államokban.

Mióta Alcide Pierdeux Baltimore-ban volt, a Barbicane és Társai cég roppant vállalkozása nem győzte eléggé foglalkoztatni. Az, hogy a Föld, tengelyének megváltoztatásával, jupiteri lesz, mit sem jelentett számára. De hogy mi módon lehet azzá, ez már nagyon felcsiklandozta tudós kíváncsiságát, mégpedig nem ok nélkül. S festői nyelvén szólva így okoskodott:

„Barbicane elnök nyilván nagyot akar rúgni a mi földgolyóbisunkon!... De hogyan és mily értelemben?... Ez itt a kérdés!... Istenemre! Gondolom, finoman akarja fogni, mint valami biliárdgolyót, ha kereszt-duplára akarjuk megjátszani. Ha telibe fogná, biz a golyóbis kisétálna a pályáról, akkor aztán pokolba a mostani évekkel, szép kis vállalkozás lenne! Nem így van az. Ezek a jámbor emberek nyilván csak új tengellyel akarják kicserélni a régit!... Semmi kétség! De sehogy se látom át, hol a csudában kerítenek hozzá támaszpontot, meg hogy miféle rázkódást akarnak előidézni kívülről!... Persze, ha nem forogna a tengelye körül, csak meg kellene fricskázni... De hát forog!... És nem is lehet csak úgy megállítani!... Hát itt van a dolog toxidentuma!”

Ez a bámulatos Pierdeux nyilvánvalóan méregfogat akart mondani.⁵ - Mindenesetre - tette hozzá -, bárhogyan fognak is hozzá, égszakadás-földindulás lesz a vége!

Egy szó, mint száz, a mi tudósunk hasztalan törte ezen a kobakját, még csak sejtelme sem volt róla, hogy Barbicane és Maston miként képzelik el ezt a kísérletet. S ez annál sajnálatosabb, mert ha fogalma lett volna az eljárás módjáról, mindjárt levezeti belőle a mechanikai formulákat.

Ezért méregette hát december 29-én Alcide Pierdeux, a francia bányamérnökök nemzeti testületének tagja hosszú lábaival - mint valami óriáskörző tágra nyitott száraival - Baltimore mozgalmas utcáit.