Vajon ezt a december 3-i vásárt miért az Árverési Csarnokban tartják meg, ahol csak ingóságokat, bútorokat, házi felszerelést, szerszámokat, eszközöket stb. vagy műtárgyakat, képeket, szobrokat, érmeket, régiségeket árvereznek? S ha már ingatlant árvereznek, miért nem a közjegyzőnél történik az, vagy az effajta ügyek intézésére szolgáló törvényszék előtt? S mire való a becsüs beavatkozása, mikor a földgolyó egyik részének eladásáról van szó? Hát olybá vehetik-e a földkerekségnek ezt a darabját, mint valami ingóságot? Hát van-e a világon, ami ennél „ingathatatlanabb”?

Biz ez elég ésszerűtlennek látszott. De hát mégiscsak ebben maradtak. A teljes sarki részt ily módon fogják elárverezni, de azért a szerződés változatlanul jogerős lesz. S ez nem azt jelentette-e, hogy a North Polar Practical Association szemében a szóban forgó ingatlan holmi ingóságnak is számít, olyasvalaminek, amit adott esetben el lehet mozdítani a helyéről? Némely különösen éles látású személyiséget - amilyen egyébként az Egyesült Államokban is ritkaságszámba megy - erősen nyugtalanított is ez a furcsaság.

Egyébként volt már példa ilyesmire. Egyszer dobra verték planétánknak egy darabját az Árverési Csarnokban, a nyilvános árveréseken működő becsüs bevonásával. Mégpedig éppen Amerikában.

Csakugyan, néhány évvel ezelőtt a kaliforniai San Franciscóban a Nagy- vagy Csendes-óceán egy szigetét, a Spencer-szigetet adták el a gazdag William W. Kolderupnak, aki ötszázezer dollárral licitálta túl vetélytársát, a stockholmi J. R. Tasskinart¹. Négymillió dollárt fizettek ezért a Spencer-szigetért. Meg kell hagyni, lakható sziget volt, mindössze néhány foknyi távolságra a kaliforniai partoktól, erdőkkel, folyóvizekkel, termékeny, megbízható talajjal, minden bizonnyal művelhető mezőkkel, rétekkel, nem holmi sivatagi terület, esetleg örök jéggel borított, áthatolhatatlan jégtorlaszoktól védett tenger, amit soha senki birtokba nem vehet. Így hát föltehető volt, hogy az árverésre kerülő, ismeretlen sarki birodalom nem fog elérni ekkora vételárat.

Mindazonáltal az üzlet különös volta, ha nem is sok komoly érdeklődőt, mindenesetre nagyszámú kíváncsit mozgósított ezen a napon, akik sóváran lesték, hogyan végződik a vásár. Valóban nagyon érdekesnek ígérkezett az összecsapás.

Ezenfelül az európai kiküldötteket Baltimore-ba érkezésük óta sokan ostromolták, sokan keresték fel, s magától értetődik, hogy újságíró is kért interjút tőlük. S mivel Amerikában történt a dolog, senkit sem lephetett meg, hogy mindez a legnagyobb mértékben felcsigázta a közvéleményt is. Ezért is estek esztelen fogadások, ami az Egyesült Államokban leggyakoribb tünete a kedélyek túlcsigázottságának, s aminek kárhozatos példája, sajnos, kezd egyre inkább átragadni Európára is. Ha az amerikai államszövetség polgárai, mind Új-Anglia, mind a központi, a nyugati, és a déli államok polgárai vélemény dolgában különböző csoportokra oszlottak is, nyilvánvalóan mindnyájan tulajdon országukért izgultak. Abban bizakodtak, hogy az északi pólus a harmincnyolc csillagú lobogó² ráncai mögé húzódik majd. De mégsem voltak egészen nyugodtak. Sem Oroszország, sem Svédország-Norvégia, sem Dánia, sem Hollandia csekély esélyeitől tartottak. De itt volt az Egyesült Királyság, területekre éhesen, mindent elnyelő becsvággyal, közismert szívósságával, mindent elárasztó bankjegyeivel. Az árverés valóban tetemes tételt mozgósított. Úgy fogadtak Amerikára meg Nagy-Britanniára, mintha versenyparipákra fogadtak volna, s csaknem egyenlő alapon. Viszont Dániára, Svédországra, Hollandiára, Oroszországra tizenkétszeres és tizenhárom és félszeres pénzt is kínáltak, mégsem akadtak, akik rájuk fogadtak volna.

Az árverést déli tizenkét órára tűzték ki. A kíváncsiak tömegei már kora reggel megszállták a Bolton-streetet. Az előző nap óta végletekig fokozódott az érdeklődés. Az újságok, tenger alatti kábeleken, az imént értesültek róla, hogy az amerikaiak által ajánlott fogadásokat javarészt tartják az angolok, s a fogadások tétjeit Dean Toodrink azonnal kifüggesztette az Árverési Csarnokban. Híre járta, hogy Nagy-Britannia kormánya tekintélyes tőkét bocsátott Donellan őrnagy rendelkezésére. A tengerészeti hivatalban - jegyezte meg a New York Herald - az admirális lordjai váltig tüzelnek a már előre kijelölt sarki területek megvételére, hogy bekebelezhessék azokat az angol gyarmatok közé.

Mi volt igaz ezekből a híresztelésekből, mi a valószínű e fecsegésekből, nem tudni. Hanem ezen a napon Baltimore-ban a józanul számító emberek úgy gondolták, hogy amennyiben a North Polar Practical Association csak a saját pénzforrásaira lenne utalva, a küzdelem egykönnyen Anglia javára dőlhetne el. Azért igyekeztek a legtüzesebb jenkik nyomást gyakorolni a washingtoni kormányra. E forrongás közepette az ügynökének, William S. Forsternak szerény személyében megtestesült új társulat egyáltalán nem látszott nyugtalankodni az általános izgalom miatt, mintha törik-szakad, a siker máris biztosítva lenne számára.

Minél inkább közeledett az árverés megkezdésének időpontja, annál nagyobb tömeg tolongott végig a Bolton-streeten. Három órával kapunyitás előtt már lehetetlen volt az épület közelébe jutni. A közönség számára fenntartott minden hely zsúfolásig megtelt. Néhány korláttal védett ülőhelyet fenntartottak az európai kiküldöttek részére. Valóban, erre szükség volt, hogy figyelemmel kísérhessék az árverés lefolyását, s kedvükre licitálhassanak.

Itt volt Eric Baldenak, Borisz Karkov, Jacques Jansen, Jan Harald, Donellan őrnagy és titkára, Dean Toodrink. Egyetlen tömböt alkottak, szorosan tömörülve, akár a katonák, ha rohamosztagokba verődnek. Csakugyan azt mondhatta volna az ember, hogy rohamra készülnek az Északi-sark ellen!

Amerika részéről senki sem jelent meg, hacsak nem a tőkehal-bizományos, kinek közönséges arcán tökéletes közöny ült. A jelenlevők közt nyilván ő volt a legkevésbé megilletődve, s kétségtelenül annak a szállítmánynak elhelyezésén járt az esze, mely a New Foundlandből kifutó hajókon hamarosan megérkezik. De kik voltak azok a tőkepénzesek, akiket ez a jámbor szerzet képviselt, s aki netalán dollárok millióit fogja mozgósítani? Oly kérdés volt ez, mely nagyon felcsigázta az egybegyűltek kíváncsiságát.

Persze senki sem gyaníthatta, hogy J. T. Mastonnak s Evangelina Scorbitt asszonynak valami része lehet a dologban. Hogyan is találhatták volna ki? De azért itt voltak mindketten, körülvéve J. T. Maston néhány kollégájától, a Gun Club tekintélyesebb tagjaitól, de elvesztek a tömegben, mivel külön helyük sem volt. Látszólag egyszerű szemlélődők, akik a teljes érdektelenség benyomását keltették. Úgy látszott, hogy maga William S. Forster sem ismeri őket.

Mondanunk sem kell, hogy a szokásos eljárást mellőzve, az árverésre kerülő tárgyat nem tehették ki közszemlére. Nem lehetett az Északi-sarkot kézről kézre adni, sem aprólékosan szemügyre venni, nagyítóval vizsgálni vagy körömmel kaparni s megállapítani, vajon valódi-e vagy hamis a patinája, ahogy azt az antik csecsebecsékkel teszik. Pedig bizony antik volt az, régebbi a vaskorszaknál, bronzkorszaknál, kőkorszaknál, vagyis a történelem előtti időknél, mivel a földi világ kezdetétől való!

De ha az Északi-sark nem volt is ott a becsüs asztalán, egy hozzáférhető helyen kifüggesztett nagy térkép, összevissza színfoltjaival jó tájékoztatást adott a sarkvidék külső formájáról. Tizennégy fokkal a sarkkör fölött egy nagyon szembeszökő, a szélesség 84°-án húzott piros vonás írta körül a földgömbnek azt a részét, melynek elárverezését a North Polar Practical Association elindította. Ezt a területet szemlátomást ugyancsak vastag jégkéreggel borított tenger foglalhatta el. De hát ez már a vásárlókra tartozott. Így legalább nyilvánvaló volt, hogy az áru természetét illetőleg nem csapták be őket.

Mihelyt elütötte a delet, Andrew R. Gilmour, a becsüs belépett egy hátsó, faburkolatba vágott kis ajtón, s helyet foglalt az asztala előtt. Kikiáltója, a mennydörgő hangú Flint, lomposan cammogva, akár a ketrecbe zárt medve, ott járt-kelt már a közönséget elrekesztő korlát mögött. Mindkettőjüket örömmel töltötte el a gondolat, hogy százalékos járandóságuk ez után az ügylet után roppant nagy összegre fog rúgni, s egy pillanatig sem haboztak, hogy zsebre vágják-e a pénzt. Magától értetődik, hogy az árverésen amerikai szokás szerint készpénzzel kell a vevőnek fizetnie. Ami a vételárat illeti, bármilyen nagy összegre rúgjon is az, a maga egészében kézhez kapják a kiküldöttek, azoknak az államoknak a részére, melyeket túllicitáltak.

E pillanatban megkondult a teremharang, s harsányan jelezte a kinnlevőknek - erre mondhatjuk, hogy urbi et orbi³ -, hogy az árverés mindjárt megkezdődik.

Mily ünnepélyes pillanat! Minden szív nagyot dobbant a kerületben, az egész városban. A Bolton-streeten s a szomszédos utcákon hullámzó közönség sorain moraj futott keresztül s hatolt be a terembe.

Andrew R. Gilmournak, mielőtt megszólalhatott volna, várnia kellett, hogy elüljön a tömeg kavargó zajgása.

Akkor aztán felemelkedett ültéből, s végigjártatta tekintetét a jelenlevőkön.

Majd szemüvegét mellére ejtve, kissé meghatott hangon így szólt:

– Uraim! A szövetségi kormány indítványára s ama körülmény folytán, hogy ezt a javaslatot az Újvilág, sőt az Óvilág államai elfogadták, áruba bocsátunk egy tétel ingatlant, az Északi-sark körül, úgy, amint van, a szélesség 84°-a által határolva szárazföldekkel, tengerekkel, tengerszorosokkal, szigetekkel, zátonyokkal, jégtorlaszokkal egyetemben, szilárd vagy cseppfolyós állapotban.

Majd ujjaival a falra mutatva, folytatta:

– Legyenek szívesek egy pillantást vetni erre a legújabb felfedezések alapján készült térképre. Láthatják, hogy e földrészlet hozzávetőleg négyszázhétezer négyzetmérföldet foglal magába egy darabban. A vásárt megkönnyítendő, elhatároztatott, hogy a vételárkínálat csak négyzetmérföldenként történhetik. Egy cent tehát kerek számban négyszázhétezer centnek számít, s egy dollár négyszázhétezer dollárnak. Egy kis csendet, uraim!

A figyelmeztetés nem volt hiábavaló, mert a közönség türelmetlensége lármába csapott át, amit az árverés zaja bajosan nyomhatott volna el.

Midőn félig-meddig csend lett, kivált a kikiáltó, Flint közbelépésére, aki úgy bőgött, mint a vészsziréna tengeri ködök idején, Andrew R. Gilmour a következő szavakkal folytatta:

– Mielőtt elkezdenők, fel kell még hívnom a figyelmet az árverés egyik kikötésére, arra ti., hogy a sarki ingatlan úgy, amint azt jelenleg a szélesség 84°-a határolja, véglegesen gazdára talál, s perrel megtámadhatatlanul, bármilyen földrajzi vagy meteorológiai változások álljanak is be a jövőben.

Már megint ez a különös, a hirdetménybe iktatott kikötés, mely ha egyeseket tréfás megjegyzésekre késztetett is, másokban viszont élénk érdeklődést keltett.

– Az árverés elkezdődött! - szólt a becsüs átható hangon.

S miközben elefántcsont kalapácsa meg-megreszketett a kezében, a nyilvános árveréseken megszokott módon orrhangon hozzátette:

– Kikiáltási ár tíz cent négyzetmérföldenként.

Tíz cent, azaz egytized dollár - ez negyvenezer-hétszáz dollárt tett ki az egész sarki ingatlanért.

Akár volt vevője Andrew R. Gilmournak, ilyen áron, akár nem, kínálatát azonnal verte Eric Baldenak, a dán kormány megbízottja.

– Húsz cent! - mondotta.

– Harminc cent! - szólt Jacques Jansen, Hollandia megbízottja.

– Harmincöt! - szólt Jan Harald, Svédország, Norvégia megbízottja.

– Negyven! - szólt Borisz Karkov, minden oroszok megbízottja.

Ez már százhatvankétezer-nyolcszáz dollárt jelentett, pedig az árverés csak az imént kezdődött.

Meg kell jegyeznünk, hogy Nagy-Britannia képviselője még meg sem szólalt, sőt hozzá még keményen össze is szorította az ajkát.

William S. Forster, a tőkehal-bizományos a maga részéről rendületlenül hallgatott. Sőt e pillanatban szemlátomást a Mercurial of New Foundland olvasásába volt elmerülve, mely a szállítmányok érkezéséről meg az amerikai piacokon kialakult árfolyamokról tájékoztatta.

– Negyven cent négyzetmérföldenként - ismételte Flint, a mondat végén felkunkorodó hangon -, negyven cent!

Donellan őrnagy négy társa összenézett. A küzdelem csak most kezdődött, és ők már kimerítették volna lehetőségeiket? Hát máris odajutottak, hogy hallgatniok kell?

– Rajta uraim! - folytatta Andrew R. Gilmour - negyven cent! Senki többet?... Negyven cent!... A „sarki sapka” többet ér!...

Azt hitte volna az ember, hogy még hozzáteszi:

– ... garantált valódi jég.

De megszólalt a dán kiküldött:

– Ötven cent!

A holland kiküldött túllicitálta tíz centtel.

– Hatvan cent négyzetmérföldenként - kiáltotta Flint. - Hatvan cent! Senki többet?

Ez a hatvan cent kétszáznegyvennégyezer-kétszáz dollárnak felelt meg. Ez pedig már tekintélyes összeg!

A jelenlevők elégedett mormogással fogadták Hollandia kínálatát. Különös, de nagyon is emberi jelenség: ezek a nyomorult, nincstelen cockneyk⁴, ezek a szegény ördögök, akiknek egy vasuk sem volt, úgy látszik, ezek érdeklődtek leginkább a dollárcsata iránt.

Közben, Jacques Jansen közbelépése után, Donellan őrnagy, fejét felszegve, titkárára, Dean Toodrinkra nézett. De mivel az észrevétlenül tagadólag intett neki, tovább hallgatott.

William S. Forster még mindig mélyen el volt merülve a piaci közleményekben, s ceruzával holmi széljegyzeteket firkált.

J. T. Maston pedig könnyed fejbiccentéssel válaszolt Evangelina Scorbitt asszony mosolyára.

– Rajta, uraim! Kicsit több lendülettel!... Csigaléptekkel haladunk!... Nagyon lagymatagok vagyunk!... - folytatta Andrew R. Gilmour. - Lássuk csak!... Senki többet?... Máris elkelt volna?

A kalapács le s fel himbálózott, mint a szenteltvízszóró holmi egyházi szolga kezében.

– Hetven cent! - szólt Jan Harald professzor, kissé remegő hangon.

– Nyolcvan! - vágott közbe csaknem tüstént Borisz Karkov ezredes.

– Gyerünk!... Nyolcvan cent! - kiáltotta Flint, kinek nagy, kerek szeme kigyúlt az árverés hevében.

De most Donellan őrnagy Dean Toodrink egy mozdulatára úgy felpattant, mint egy ördögmotolla.

– Száz cent! - szólt kurtán Nagy-Britannia képviselője.

Ez a két szó négyszázhétezer dollárra kötelezte Angliát.

Azok, akik az Egyesült Királyságra fogadtak, erre éljenkiáltásban törtek ki, s a közönség egy része velük tartott.

Azok meg, akik Amerikára fogadtak, csalódottan néztek össze. Négyszázhétezer dollár? De hisz ez máris nagy összeg a fantasztikus északi-sarki tájért! Négyszázhétezer dollár ára jéghegy, jégmező, jégtorlasz!

S lám, a North Polar Practical Association embere még egy árva szót sem szólt, s még csak a fejét sem emelte fel! Nem szánná rá végre magát, hogy túllicitálja a többieket? Ha csak arra várt, hogy a dán, svéd, holland és orosz kiküldöttek anyagi lehetőségei kimerüljenek, úgy látszik, ez a pillanat elérkezett. Magatartásuk elárulta, hogy Donellan őrnagy „száz cent”-jére készek otthagyni a küzdőteret.

– Száz cent négyzetmérföldenként! - ismételte kétszer is a becsüs.

– Száz cent!... száz cent!... száz cent!... - ismételte a kikiáltó Flint, félig csukott tenyeréből szócsövet formálva.

– Senki többet? - folytatta Andrew R. Gilmour. - Végeztünk? Befejezett dolog?... Nem lesz szánom-bánom?... Leüssem?

S behajlított karral emelte magasra a kalapácsot, miközben kihívóan legeltette szemét a jelenlevőkön. A terem moraja döbbent némasággá enyhült.

– Először!... Másodszor! - folytatta Andrew R. Gilmour.

– Százhúsz cent! - szólt William S. Forster nyugodtan, még csak fel sem pillantva, miután lapozott egyet az újságjában.

– Hip!... Hip!... Hip!... - kiabáltak azok a fogadók, akik az Amerikai Egyesült Államokra tettek nagy összegeket.

Most Donellan őrnagy kiegyenesedett. Hosszú nyaka gépiesen irgett-forgott két válla szögében, ajka megnyúlt, mint valami csőr. Tekintete villámként sújtott az amerikai társulat közönyös képviselője felé, de nem sikerült visszavágásra ingerelnie, s még csak farkasszemet se nézett vele ez az ördöngös William S. Forster. Meg se moccant.

– Száznegyven! - szólt Donellan őrnagy.

– Százhatvan! - szólt Forster.

– Száznyolcvan! - kiáltott az őrnagy.

– Százkilencven! - mormogta Forster.

– Százkilencvenöt cent! - üvöltötte Nagy-Britannia kiküldöttje.

Aztán, amint karját keresztbe fonta, olyan volt, mintha egymaga hadat üzenne mind a harmincnyolc szövetséges államnak.

Még a hangya járását, a hal úszását, a pillangó röptét, a giliszta mászását, a mikroba moccanását is meg lehetett volna hallani a teremben. Megdobbant minden szív. Minden szem Donellan őrnagy ajkán csüngött immár. Máskor oly mozgékony feje most meg se moccant. Toodrink annyira vakarta a tarkóját, hogy csaknem feltépte a fejbőrét.

Andrew R. Gilmour várt néhány végtelennek tetsző pillanatig. A tőkehal-bizományos tovább olvasta az újságát, s számokat jegyezgetett ceruzájával, aminek láthatólag semmi köze nem volt a szóban forgó ügyhöz. Vajon már az ő teherbíró képessége is kimerült volna? Vagy egyszerűen letett róla, hogy tovább licitáljon? Vagy úgy gondolta, hogy négyzetmérföldenként százkilencvenöt cent, vagyis hétszázkilencvenháromezerötven dollár az egész ingatlanért máris elérte a képtelenség végső határát?

– Százkilencvenöt cent! - mondta újra a becsüs. - Leüthetem?

Csak egy pillanat még, s kalapácsa az asztalra koppan.

– Százkilencvenöt cent! - ismételte a kikiáltó.

– Üsse le!... Üsse le!...

Néhány türelmetlen néző nógatta az árverésvezetőt, mintha meg akarta volna róni Andrew R. Gilmourt habozása miatt.

– Először!... Másodszor!... - kiáltotta az.

Minden pillantás a North Polar Practical Association képviselője felé fordult.

No nézd csak! Ez a fura ember éppen az orrát törölte akkurátusan egy nagy, kockás zsebkendőbe, s ugyancsak nyomorgatta vele roppant orrlyukait.

J. T. Maston majdnem átszúrta pillantásával, s Evangelina Scorbitt asszony ugyanabba az irányba tekintett. Már elhalványuló arcukon észre lehetett venni, mekkora felindultságon igyekeztek úrrá lenni. Vajon miért habozott William S. Forster túllicitálni Donellan őrnagyot?

William S. Forster másodszor kifújta az orrát, aztán harmadszor is, akkora zajjal, mintha valami rakéta pukkant volna. Hanem most, a két utolsó orrfúvás közt, szelíd és szerény hangon motyogta:

– Kétszáz cent!

Izgalom borzolta végig a termet. Majd az Amerika-pártiak mennydörgésszerű éljenkiáltásai megreszkettették az ablakokat.

Donellan őrnagy lesújtva, összetörve, megsemmisülve hanyatlott Dean Toodrink mellé, aki éppúgy meg volt zavarodva, mint ő. Ez az összeg az egész területre számítva nem kevesebb, mint nyolcszáztizennégyezer dollárra rúgott, s látható volt, hogy Nagy-Britannia képviselője nem képes túllicitálni ekkora ajánlatot.

– Kétszáz cent! - ismételte Andrew R. Gilmour.

– Kétszáz cent! - kiabálta Flint.

– Először!... Másodszor!... - folytatta a becsüs. - Senki többet?

Donellan őrnagy önkéntelenül újra kiegyenesedett, s a többi kiküldöttre nézett. Ezek csak tőle remélték, hogy az Északi-sark ki ne csöppenjen az európai nagyhatalmak kezéből. Hanem ez már a végső erőfeszítés volt. Az őrnagy kinyitotta a száját, majd megint becsukta, s személyében Anglia elterült a porondon.

– Elkelt! - kiáltotta Andrew Gilmour, s elefántcsont kalapácsa végével megkoccantotta az asztalt.

– Hip! Hip! Hurrá, Egyesült Államok! - bömbölték a győztes, Amerika-párti fogadók.

Az árverés eredményének híre pillanatok alatt elterjedt Baltimore városában, majd távírón eljutott az államszövetség minden részébe, végül kábelen beszáguldotta az Óvilágot is.

Így hát az álrészvényes William S. Forster révén a North Polar Practical Association lett a szélesség 84°-án túli sarki területek tulajdonosa.

Másnap, mikor William S. Forster felfedte a vásárlási megbízó nevét, kiderült, hogy Impey Barbicane az; az ő személyében testesült meg szövetkezeti alapon az említett társulat: Barbicane és Társai.