Wamasai ország Közép-Afrika keleti részén fekszik, a zanguebari partvidék és a nagy tavak közt, ahol a Victoria-Nyanza és a Tanganyika tavak megannyi belső tengerként terpeszkednek. Hogy részben ismerős föld, az angol Johnstonnak, Teleki grófnak és a német Meyer orvosnak köszönhető, akik jártak erre. A hegyes vidék felett Bali-Bali szultán uralkodik, kinek népe harminc-negyven millió négerből áll.

A Kilimandzsáró hegylánca három fokkal az egyenlítő alatt emelkedik, legmagasabb csúcsai - köztük a Kibo - 5704 méter magasra nyúlnak. A hatalmas, a Mozambik területén át a Victoria-Nyanza-tóig nyúló hegység lábánál dél, észak és nyugat felé Wamasai roppant nagy és termékeny síkságai terülnek el.

Néhány mérfölddel a Kilimandzsáró első hágcsói alatt van Kisongo mezővároska, a szultán állandó lakóhelye. Ez a főváros; tulajdonképpen csak egy nagy falu. Igen kezes és értelmes nép lakja, mely maga is buzgón végzi a dolgát, s a rabszolgákat is ugyanúgy dolgoztatja, Bali-Bali szultán könyörtelen vasfegyelme alatt.

A szultánt méltán emlegetik a legjelentősebb uralkodók egyikének Közép-Afrika népei között, melyek szeretnének szabadulni az angol befolyástól, vagy hogy az igazságnak megfelelően fejezzük ki magunkat: az angol uralomtól.

Barbicane elnök és Nicholl kapitány, mindössze tíz, az ügy iránt odaadó munkavezetővel érkeztek ez év januárjának első hetében Kisongóba.

Az Egyesült Államokat elhagyva - amiről csak Evangelina Scorbitt asszony tudott -, New Yorkban útra keltek a Jóreménység foka felé, honnét hajó vitte őket Zanzibárba, hasonló nevű szigetre. Itt egy titokban bérelt bárkán jutottak az afrikai partvidéken, a csatorna túlsó partján fekvő Mombasa-öbölbe. Itt a szultántól kirendelt kíséret várt rájuk, aztán hegyes-völgyes, vadregényes, erdőkkel elegyes patakoktól meg-megszakított, mocsaras vidéken keresztül, mintegy száz mérföldnyi keserves zarándoklás után a királyi palotába érkeztek.

Barbicane elnök, mihelyt áttanulmányozta J. T. Maston számításait, összeköttetésbe lépett Bali-Bali szultánnal, mégpedig egy svéd kutató közvetítésével, aki néhány évet töltött ezen a vidéken. A szultán, aki híres, Hold körüli útja óta egyik leglelkesebb híve lett Barbicane elnöknek - mert a különös utazás visszhangja e távoli tájakig is elhatott -, barátságába fogadta a vakmerő jenkit. Impey Barbicane, anélkül hogy elárulta volna, mily célból kéri, engedélyt kapott Wamasai uralkodójától, hogy fontos munkálatokat végezzen a Kilimandzsáró-hegység lábánál. Bali-Bali jókora összegért, kerek háromezer dollárért kötelezte magát, hogy a vállalkozáshoz szükséges teljes személyzetet rendelkezésre bocsátja. Ezenkívül feljogosította Barbicane-t, hogy azt tehessen a Kilimandzsáróval, amit akar. Tetszése szerint rendelkezhet a hatalmas hegylánccal, földig lebonthatja, ha úgy tartja kedve, el is hordhatja, ha bírja. A North Polar Practical Association, komoly összeg ellenében - amelyből természetesen a szultán is jócskán részesült - ugyanúgy birtokba vette az afrikai hegységet, akár az északi-sarki domíniumot.

Barbicane elnököt és kollégáját a legszívélyesebben fogadták Kisongóban. Bali-Bali szultán szinte a bálványozással határos csodálatot érzett e két hírneves utazó iránt, akik nemrég oly hősiesen robogtak a levegőégen át, hogy elérjék a Hold körüli régiókat. Egyébként is határtalan rokonszenvet tanúsított a királyságában végbe viendő titokzatos munkálatok tervezői iránt. Amellett teljes titoktartást ígért az amerikaiaknak, mind a maga, mind alattvalói részéről, kiknek közreműködését minden tekintetben biztosította. A műhelyekben dolgozó négerek közül egyiknek sem volt szabad távoznia, egyetlen napra sem; mégpedig a legválogatottabb kínzások terhe alatt.

Azért volt hát olyan titokzatos a vállalkozás, hogy még a legszemesebb amerikai és európai ügynökök sem láthattak bele. S hogy ez a titok mégiscsak kitudódott, pusztán azért történt, mert a szultán a munkálatok bevégzése után engedett a szigorúságból, meg aztán mindenütt akadnak árulók vagy fecsegők, még a négereknél is. Richard W. Thrust, a zanzibári konzul, így neszelte meg, mi folyik a Kilimandzsáró-hegységben. Hanem ekkor, szeptember 13-án már nagyon késő volt ahhoz, hogy Barbicane elnököt tervei végrehajtásában megakadályozzák.

És most néhány szót arról, hogy a Barbicane és Társai cég miért Wamasait szemelte ki kísérlete színteréül. Először is azért, mert megfelelt neki az ország, mivel Afrikának kevésbé ismert részén feküdt, s távol esett az utazóktól rendszeresen látogatott területektől. Aztán meg a Kilimandzsáró hatalmas tömbjében teljes mértékben megtalálta a szilárd építkezés, valamint a tájolás minden lehetőségét. S hozzá még a föld felszínén szinte kéznél voltak éppen azok a nyersanyagok, amelyekre szükségük volt, mégpedig felhasználásra különösen alkalmas állapotban.

Csakugyan, Barbicane elnök már jó néhány hónappal az Egyesült Államokból való távozása előtt megtudta a svéd kutatótól, hogy a Kilimandzsáró hegylánc tövében, szinte a talaj felső rétegeiben bőségesen található vas és kőszén. Aknát sem kell vájni, rétegeket sem kell keresni néhány ezer lábnyira a föld kérgében. Csak le kellett hajolnia a vasért, kőszénért, s föltétlenül többet kaphattak belőlük, mint amennyire a tervek szerint szükségük volt. Ezenkívül a hegység tőszomszédságában gazdag, a méli-mélonite gyártásához szükséges szódanitrát- és pirit-erek voltak.

Barbicane elnök és Nicholl kapitány tehát senki emberfiát nem vitt magával, csak tíz teljesen megbízható munkafelügyelőt. Ezeknek kellett irányítania a tízezer, Bali-Bali által rendelkezésükre bocsátott négert, kiknek az volt a feladatuk, hogy az ágyúszörnyeteget s a nem kevésbé szörnyű lövedéket előállítsák.

Két héttel Barbicane elnök és kollégája Wamasaiba érkezése után három hatalmas műhelyt rendeztek be a Kilimandzsáró déli lábánál, egyet az ágyú, a másikat a lövedék megöntésére, a harmadikat a méli-mélonite gyártására.

De mindenekelőtt: miért szánta rá magát Barbicane elnök erre a kísérletre, hogy ilyen óriási méretű ágyút öntessen? Mindjárt meglátjuk, s azt is megértjük, hogy egy ilyen ágyú megöntése, aminek vesződséges volta lett volna a menekvés végső lehetősége, hogyan kerülhette el a két világrész figyelmét.

Valóban olyan ágyút önteni, mely egymilliószor nagyobb, mint a huszonhét centiméteres, emberfölötti munka lett volna. Hiszen tudnivaló, hogy milyen bajos már a negyvenhét centis ágyúk gyártása is, melyek kétszázhetvennégy kilogramm lőporral hétszáznyolcvan kilogramm súlyú golyót lőnek ki. Ilyesmire Barbicane és Nicholl nem is gondoltak. Nem ágyút, még csak nem is mozsárágyút szándékoztak ők csinálni, hanem egész egyszerűen egy, a Kilimandzsáró hegység ellenálló tömegébe fúrt, föld alatti folyosót vagy aknalyukat, ha úgy tetszik.

Ez az aknalyuk, ez a roppant dőlt röpítőakna bízvást helyettesíteni tudott holmi ércágyút, óriási Columbiadot, melynek előállítása éppolyan költséges, mint bajos lett volna, s melyet, a felrobbanás eshetőségét elkerülendő, elképzelhetetlenül vastagra kellett volna formálni. A *Barbicane és Társai*nak kezdettől fogva ilyen kísérlet forgott a fejében, s valahányszor J. T. Maston jegyzetfüzetében ágyúról esett szó, ez csak azért volt, mert a huszonhét centis ágyú szolgált a számítások mintájául.

Mindenekelőtt megfelelő helyet kellett tehát keresni, százlábnyi magasságban a hegylánc déli hátánál, melynek tövében messzeségbe vezető síkságok nyíltak, így semmi sem fogja gátolni a lövedéket, ha kiröppen a „furatból”, melyet a Kilimandzsáró hegység oldalában építettek meg.

Rendkívüli pontossággal s ugyancsak kemény munkával vágták ezt a föld alatti folyosót. Barbicane, a hatalmas vízesések erejét használva fel légsűrítésre, könnyen szerkeszthetett s működtethetett aránylag egyszerű fúrógépeket. Akkor azután az így kifúrt lyukakat megtöltötték méli-mélonite-tal. De szükség is volt erre az erős robbanószerre, hogy a rendkívül kemény, ortoklász földpátból és amfibolból álló szienit-sziklát repessze. Egyébként még szerencse volt ez, mert a szikla ellent kellett hogy álljon a gáz terjedése következtében keletkezett rettenetes nyomásnak. Hanem a Kilimandzsáró magas és tömött rétegződésű hegység volt, s ez elegendő biztosítékot nyújtott arra, hogy a robbanások nem okoznak külső repedést.

Egy szó mint száz, ezer meg ezer munkás a tíz munkavezető irányításával s Barbicane elnök legfőbb vezetésével olyan buzgón és olyan megértéssel végezte feladatát, hogy a furat és a lövedék hat hónap alatt elkészült.

A folyosó huszonhét méter átmérőjű volt és hatszáz méter mélységű. Mivel súlyosan esett latba, hogy a lövedék egészen súlyos falon csússzék végig, anélkül hogy a fellobbanó gáz veszítene erejéből, az akna belsejét tökéletesen simára öntött burkolattal páncélozták.

A valóságban ez a munka sokkal jelentősebb volt, mint amit azzal a híres moon-cityi Columbiaddal végeztek, mely alumínium lövedéket röpített a Holdba. De hát mi lehetetlen a modern kor mérnökeinek?

Amíg a fúrást a Kilimandzsáró oldalán végezték, a második műhely munkásai sem tették ölbe a kezüket. Miközben az érchüvely készült, egyidejűleg a roppant lövedék gyártásával foglalatoskodtak.

Csupán ehhez a művelethez száznyolcvanmillió kilogramm, vagyis száznyolcvanezer tonna hengerkúp alakú öntött anyagra volt szükség.

Természetesen szó sem lehetett arról, hogy egy darabból öntsék ki a lövedéket. Ezertonnás tömbönként kellett azt gyártaniuk, a tömböket aztán sorjában a folyosó nyílásába emelték be s a lőszerkamrával szemközt helyezték el. Ott halmozták fel előzetesen a méli-mélonite-ot. Ezek a csapszögekkel egymáshoz erősített részek tömör egészet alkotnak majd, mely a cső belső falán siklik végig.

Körülbelül négyszázezer tonna ércet kellett tehát szállítani a második műhelybe, valamint hetvenezer tonna mészkőoldatot és négyszázezer tonna kovácsszenet, amit előbb kemencékben kétszáznyolcvanezer tonna koksszá alakítottak át. Mivel a fejtőerek a Kilimandzsáró szomszédságában voltak, az egész csupán fuvarozás kérdése volt.

Az ércolvasztáshoz szükséges kohók megépítése járt talán a legtöbb nehézséggel. Mindazonáltal egy hónap alatt tíz harminc méter magas kohó állt működésre készen, s ezek egyenként napi száznyolcvan tonnát termeltek. Ez huszonnégy óránként ezernyolcszáz tonna volt, s száz munkanap után száznyolcvanezer tonnát jelentett.

A méli-mélonite gyártásához szükséges harmadik műhelyben kényelmes munka folyt, de olyan titoktartással, hogy ennek a robbanószernek összetétele még nem volt végérvényesen meghatározható.

Folyt a munka, mint a karikacsapás. A creusot-i, cai-i, indre-i, seyne-i, birkendheadi, woolwichi vagy cockerilli gyártelepeken¹ sem járhattak volna el nagyobb eredménnyel. Háromszázezer franknyi munkára alig esett egy baleset.

Gondolhatni, hogy a szultán mennyire el volt ragadtatva. Mindvégig szüntelen érdeklődéssel figyelte a munkálatokat. Azt meg mondanunk sem kell, hogy a félelmetes fenség jelenléte mennyire felcsigázta hűséges alattvalói buzgalmát!

Ha Bali-Bali olykor érdeklődött, hogy mire való ez a roppant sürgés-forgás, Barbicane elnök így felelt:

– Olyan munkáról van szó, mely meg fogja változtatni a világ képét!

– Olyan munkáról - tette hozzá Nicholl kapitány -, mely elévülhetetlen hírnevet biztosít Bali-Bali szultánnak Kelet-Afrika valamennyi királya között!

Hogy ezek hallatára Wamasai szultánja mint reszketett a gyönyörűségtől uralkodói kevélységében, felesleges volna részleteznünk.

Augusztus 29-én véglegesen befejezték a munkát. Az előirányzott térfogat szerint vájt hatszáz méter hosszú folyosót sima „béléssel” látták el. Legbelül volt a fulmináttal teli tartály, ezzel érintkezett kétezer tonna méli-mélonite. Aztán következett a százöt méter hosszú lövedék. Nem számítva azt a helyet, melyet a lőpor és a lövedék foglalt el, az utóbbinak négyszázkilencvenkét méter kifutása volt a cső végéig, s így a kiterjedő gáznak megvolt minden lehetősége, hogy tökéletesen kifejthesse lökőerejét.

Most már az volt az első, méghozzá merőben hajítástani kérdés: eltér-e vajon a lövedék attól a röppályától, melyet számára J. T. Maston számításai kiszabtak? Semmi szín alatt! A számítások pontosak voltak. Ezek világosan megjelölték, hogy a lövedéknek a Föld saját tengelye körüli forgása következtében milyen mértékben kell a Kilimandzsáró délkörétől keletre elhajlania, és hogy roppant kezdősebessége alapján miféle hiperbolikus kört ír le.

Második kérdés: vajon látható lesz-e a lövedék repülés közben? Nem, mivel a folyosóból kiérve, a Föld árnyékába kerülve nem lehet majd észrevenni; egyébként is, alacsony röpte következtében igen nagy szögsebességgel halad előre. Mihelyt pedig megvilágosított övezetbe kerül, csekély térfogata miatt nem lehet meglátni a legerősebb szemüveggel sem s még kevésbé, mikor majd a földi vonzásból kiszabadulva megkezdi örök pályáját a Nap körül.

Annyi bizonyos, hogy Barbicane elnök és Nicholl kapitány büszkék lehettek vállalkozásukra, melyet végre sikerült befejezniük.

Miért is nem volt itt J. T. Maston, hogy megcsudálja, milyen jól végezték el feladatukat, melyet az ő pontos számításai sugalmaztak?... S legkivált, miért lesz olyan távol, nagyon de nagyon távol, mikor a szörnyű robbanás visszhangja felveri Afrika legtávolibb partjait is?

A két kolléga, rá gondolva, szentül meg volt győződve, hogy a Gun Club titkárának, miután a baltimore-i börtönből megszökött, menekülnie kellett a „Röppálya-lak”-ból, s kénytelen-kelletlen elrejtőzött, hogy drága életét megmentse. Persze arról fogalmuk sem volt, hogy a közvélemény mennyire kikelt a North Polar Practical Association mérnökei ellen. Egyáltalán nem tudták, hogy menten lemészárolják, felnégyelik, lassú tűzön égetik meg, ha galléron ragadhatják őket. Valóban, még szerencse, hogy a lövés eldördülése pillanatában csak Kelet-Afrika egyik néptörzse üdvözölheti őket örömujjongásával.

– Végre! - szólt Nicholl kapitány Barbicane elnökhöz, mikor szeptember 22-én este mindketten fáradt-büszkén ültek ott, befejezett művük előtt.

– Igen!... végre!... ah!... - mondotta Impey Barbicane, s megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Mi lenne, ha újra kellene kezdenünk?...

– Hát újra elkezdenénk!

– Mily szerencse - jegyezte meg Nicholl kapitány -, hogy rendelkezésünkre állt ez a csudálatos méli-mélonite...

– Mely magában is dicsőségére válnék önnek, kedves Nicholl!

– Kétségtelenül, Barbicane - felelt Nicholl kapitány szerényen. - De tudja-e, hány folyosót kellett volna vágnunk a Kilimandzsáró oldalában, hogy ugyanezt az eredményt érhessük el, ha csak olyan lőgyapotunk lett volna, mint az, mely lövedékünket a Hold felé röpítette volt?

– Hányat, kedves Nicholl?

– Száznyolcvan folyosót, kedves Barbicane!

– Nos, mi azokat is kifúrtuk volna, kapitány!

– És száznyolcvanezer tonnás lövedéket kellett volna öntenünk!

– Megöntöttük volna, Nicholl!

Hát lehet az ilyen fickókkal okosan beszélni? De hát mire nem lennének képesek az olyan tüzérek, akik már jártak a Hold körül!

S ugyanaznap este, mindössze néhány órával a lövés pontosan kijelölt perce előtt, mialatt Barbicane elnök és Nicholl kapitány így gratulált egymásnak, Alcide Pierdeux, baltimore-i szobájába zárkózva, valósággal indiánüvöltésbe tört ki elragadtatásában. Aztán hirtelen felugrott az asztal mellől, melyen algebrai képletekkel teleírt lapok hevertek garmadában, és így kiáltott fel:

– Ó, ez a gézengúz Maston!... Micsoda jószág!... Engem akar falhoz állítani a problémájával?... De hogy is nem jöttem rá előbb?... Adta koszinusza!... Csak tudnám, hol kódorog e pillanatban, meghívnám vacsorára, innánk egy pohár pezsgőt abban a pillanatban, amikor feldördül az ő mindent összezúzó masinája!

S e vad bömbölés után, mellyel whistpartiját fűszerezni szokta, így folytatta:

– A vén kelekótya!... Biztosan kapatos volt, mikor azt a Kilimandzsáró-ágyút kiagyalta!... Sokkal több kellett volna neki abból!... Ez volt az a bizonyos sine qua non... vagy sine canon, ahogy a műegyetemen mondtuk volna.²