Felhőcske a szemhatáron.

Most már a dolgot okvetlenül meg kellett magyarázni; de mivel Ursiclos Aristobulusnak ahhoz épenséggel semmi köze sem volt, miss Campbell hidegen köszöntötte őt és visszafordult a Caledonian-szálló felé.

Ursiclos Aristobulus a leány köszöntését ép oly hidegen viszonozta. Az a tapasztalat, hogy az ő tudós személyiségét egy zöld sugárral egyenlőnek tekintették, hideg zuhanyként hatott reá és igy tehát, érthetlen szavakat dörmögve magában, tovább folytatta utját a tengerpart hosszában.

Sam és Sib testvér is igen kelletlenül érezte magát. Külön szobájukba lépvén, lehorgasztott fővel várták, hogy miss Campbell megszólaljon.

A nyilatkozat elég rövid, de annál érthetőbb volt. Obánba jöttek, hogy korlátlanul szabad tengeri szemhatárt lássanak; olyant itt egyáltalán nem lehet látni, vagy csak oly csekély terjedelmüt, hogy nem is érdemes róla szólni.

A bácsik legfeljebb azzal védekezhettek, hogy ők jóhiszemüleg cselekedtek. Azelőtt ők maguk sem ismerték Obant. Ki sejthette volna, hogy a tenger, a nyilt, szabad tenger ne legyen ugyanott feltalálható, a hová annyi fürdővendég özönlik? Itt persze az egész partnak az az egyetlen pontja volt, a hol a szerencsétlen Hebridák következtében, a viznek határvonala nem érintkezik az éggel!

– Nos jól van, mondá miss Campbell oly hangon, melynek lehető legszigorubb jelleget és szinezetet igyekezett adni, - e szerint nem marad egyéb hátra, mint hogy uj partot keressünk fel, ha mindjárt annak a beláthatlan horderejü veszélynek lennénk is kitéve, ha mindjárt attól a megbecsülhetetlen szerencsétől fosztatnánk is meg, hogy Ursiclos Aristobulussal együtt legyünk!

Melvill-testvérek ösztönszerüleg hajtották le fejüket, a nélkül, hogy erre a kis czélzásra feleltek volna.

– Azonnal megteszszük a szükséges intézkedéseket, szólt miss Campbell tovább, hogy még ma elutazzunk.

– Igen, igen, el fogunk utazni! - szólt a két bácsi, kik meggondolatlanságukat csak a passiv engedelmesség tényei által vélték ellensulyozhatni.

Régi szokás szerint ujra felhangzott tehát:

– Bet!

– Beth!

– Besz!

– Betsey!

– Betty!

Besz asszony megjelent és Patridge követte. Mindkettővel közölték az uj elhatározást és mert ők régideje tudták már, hogy mindig ifju urnőjüknek van igaza, nem is keresték e gyors és hirtelen elutazás okát.

Itt azonban a szó szoros értelmében a még csak elejtendő medve bőrére alkudtak. Teljesen megfeledkeztek Mac-Fyneről, a Caledonian-szálló tulajdonosáról.

Ezt a derék iparost még a máskülönben oly vendégszerető Skócziában is félre kellene ismerni, hogy feltegye róla az ember, miszerint ő egy, három személyből és két cselédből álló családot oly könnyen elbocsájtana, meg nem kisértvén mindent, hogy őket visszatarthassa. És ez történt a jelen esetben is.

Mac-Fyne mester alig értesült a reá nézve nagy horderejü elhatározásról, azonnal előállt avval, hogy mindent közmegelégedésre lehet elrendezni, nem is emlitvén az ő személyes megelégedését, melyet afelett érzett, hogy ily tisztességes vendégeket minél tovább láthat házában.

Mit kivánt miss Campbell és mit kivántak ezért a Melvill urak?

Korlátlan kilátást a tengerre, legalább nyugat és északnyugat felé? Ezt az óhajtást könnyü teljesiteni, miután alapjában véve mégis csak az a fődolog, hogy a nap lementét láthassák. Az obáni partról nem láthatják? Nem. Lehetséges volna ez talán Kerrera szigetről? Onnan sem. Az előtte elterülő nagy Mull sziget miatt legfölebb az atlanti oczeánnak igen korlátozott részére, délnyugati irányban nyilik kilátás. Ha azonban a parton lemennek, a kis Seil szigetre érnek, melynek legészakibb pontja hid által van Skóczia szárazulatával összekötve. Itt, a szélrózsának két ötödrészére terjedőleg, a nyugat felé való kilátást semmi sem zavarhatja.

Hogy arra a szigetre juthassanak, legfeljebb négy-öt órai sétautat kell megtenniök, - többet nem; kedvező időben jó és gyorslábu lovakkal felszerelt kocsi kényelmesen odajuttathatja miss Campbellt és kisérőit másfél óra alatt.

Állitásainak támogatására a bőbeszédü vendéglős a ház előcsarnokában függő és a környéket nagy arányokban feltüntető térképre hivatkozott. Miss Campbell tehát könnyü szerrel meggyőződhetett arról, hogy Mac-Fyne mostan igazat beszél. A Seil-szigetnek a viz felé eső részétől nyugatnak tényleg egy széles, a szemhatárnak legalább egyharmadát befolyó iv terjed el, melyen a nap, több héten keresztül, a napéj előtt és után, átvonul.

A dolog tehát Mac-Fyne mester legnagyobb megelégedésére és a Melvill-testvérek legnagyobb kényelmére rendbejött. Miss Campbell nemes módon, teljes bünbocsánatot biztositott nekik és még Ursiclos Aristobulusnak ittlétére vonatkozólag sem tett semmiféle sértő megjegyzést.

– De mégis csak különös, mondá Sam testvér, hogy ép Obannak nincs tengeri szemhatára!

– Igen, a természetnek is megvannak a maga szeszélyei! felelt Sib testvér.

Ursiclos Aristobulus kétségkivül igen szerencsés volt, hogy miss Campbell a megfigyelésre alkalmasabb hely keresése miatt el nem ment; de ő annyira elmélyedt tudományos problémáiba, hogy a dolog felett érzett megelégedésének kifejezést adni teljesen elfelejtette.

A fantasztikus fiatal leány hálás volt iránta e tartózkodó viseletéért, mert habár ezentul is közönyösen beszélt vele, mégis kevésbé hidegen fogadta, mint az első találkozás alkalmával.

Az égboltozat jellege időközben némileg megváltozott. Habár az idő szép maradt is, napkeltekor és naplementekor mégis egyes felhőrétegek lepték el a szemhatárt, melyeket a déli forróság sem volt képes feloszlatni. Teljesen hiábavaló dolog lett volna tehát, hogy Seil szigetén most keressenek megfigyelő pontot; hiábavaló fáradság lett volna és igy tehát türelemmel kellett várni.

E hosszu napokon miss Campbell, ki a bácsijait szivesen átengedte az általuk választott jegyes társaságának, néha Besz asszony kiséretében, többnyire azonban egyedül, az öböl kinyuló részein bolyongott.

Szivesen kerülte a naplopók ama társaságát, mely, ugyszólván mindenütt, egyenlő jelleggel, a fürdőhelyek csillogó népességét képezi; a családokat, melyeknek egyetlen foglalkozása abból áll, hogy a dagályt és apályt lesik, mig a kis leányok és kis fiuk igazi britt fesztelenséggel gurulnak a futóhomokban; kerülte a már öreg, komoly és gyakran nagyon is testedző fürdőruhákba bujt, flegmatikus öreg urakat, kiknek főfoglalkozásuk az volt, hogy hat percznyi időtartamra merültek a sós viz alá; a legjobb »respectability« dicssugarával övezett urakat és hölgyeket, kik mozdulatlanul és mereven ültek a piros párnás, zöld fapadokon, azokban a papirkötésü, illusztrált és többnyire nagyon szük nyomásu könyvekben lapozva, a milyeneket, mint az angol könyvnyomtatás terményeit, sajnos, nagyon sokat lehet találni; kerülte a magános turistákat, kik szijra erősitve czepelik távcsövüket, puha kalapot nyomnak a fejükbe, hosszu száru czipőket hordanak lábaikon, esernyőt szorongatnak hónuk alatt, - kik tegnap érkeztek és holnap már ismét tovább indulnak; rosszul érezte magát a nagy tömegben, a mozgó és hordozható ipart üző kereskedők közt, - az elektrikusok közt, kik a titokzatos fluidumot két pence-ért mindenkinek eladják, a ki annak kipróbálására kedvet érez magában; kerülte a müvészeket, kiknek kerekeken járó géporgonájuk honi dalokat kalapál elferditett franczia chansonettekkel vegyest; a szabad ég alatt müködő fényképészeket, kik a véletlenül együvé került családokról nyomban és tuczatszámra csinálják a pillanatfelvételeket; a fekete kabátos kereskedőket, a virágos kalappal ékeskedő üzérnőket, kik apró targonczáikat tologatják maguk előtt, melyekben a világ legszebb gyümölcseit árulgatják; kerülte végre a »minstrels«-eket, kik fura pofákat vágnak, népies jeleneteket játszanak kiméletlen elferditéssel és szivszakgató utczai dalokat énekelnek számtalan szakaszban, gyermekek egész serege előtt, kik a refraineket szent áhitattal énekelik utánuk.

Miss Campbellre nézve a fürdőhelyek e mindennapi, mozgalmas jellege nem birt többé az ujdonság ingerével. Ő inkább kerülni igyekezett az emberek csődülését, kik oly idegeneknek látszottak egymás mellett, mintha a világ legellentétesebb tájairól kerültek volna össze.

A mikor az elmaradásán aggódó bácsik keresni akarták őt, az öböl egy-egy kinyuló részén eső magános helyre kellett fáradniok, hogy megtalálhassák.

Ott ült miss Campbell, a »Kalózok« gondolkozó Minnájához hasonlóan, karjait a sziklára támasztva, fejét az egyik tenyerén pihentetve, mig a másik kezével vad köményt tisztogatott, mely itt, a kövek közt nőtt. Szórakozott tekintete az egyik »stack«-ról, melynek sziklacsucsa függélyesen meredt a magasba, egy másik sötét nyilás felé fordult, egyik fele ama »helyers«-eknek, mint Skócziában nevezik, melyek a beözönlő tenger zugásától visszhangzanak.

A távolban, hosszu egyenes sorokban, tengeri hollók ülnek mozdulatlanul és még messzebb távolba követi őket tekintetével, a mikor azok, nyugalmukból felzavartatva, nehézkes szárnycsapásokkal simulnak el közvetlenül a megtörő hullámok felett. Valjon mire gondolt az a leány?

Ursiclos Aristobulus kétségkivül elég elbizakodott, a bácsik elég naivak lehettek volna, hogy azt higyjék, miszerint ő reá gondol; alaposan csalódtak volna e feltevésükben.

Emlékezetében miss Campbell még egyszer átélte a Corryvrekan mellett történteket. Ujból látja a pusztulással fenyegetett dereglyét, a »Glengarry« mozdulatait, a mint ez a szük vizi utra behatol. Szive mélyében és teljes erővel ujra érzi azt az izgatottságot, mely akkor még a lélegzetét is majd elfojtotta, a mikor a meggondolatlanok a keringő viz örvényében eltüntek… Aztán a sikerült mentést látja képzeletében, a kellő pillanatban kidobott kötelet, az elegáns fiatal urat, a mint a hajó fedélzetére lépett, - oly nyugodtan, oly mosolygó arczczal és oly kevés izgatottsággal, akár ő maga, - fesztelen kézmozdulatokkal üdvözölvén a gőzös utasait.

Egy kissé ábrándos főre nézve ez regény kezdete lehetett, de itt ugy látszott, mintha a regény az első fejezeten nem igen haladna tul. A megkezdett könyv miss Campbell kezeiben hirtelen bezárult. Annak melyik oldalát nyithatná fel ismét, miután »hőse«, a gaeli ősidők Wodanjahoz hasonlóan, soha többé meg nem jelenik?

De hát egyáltalán kereste-e őt, a közönyösen egymás mellett elsiető tömegben, mely valósággal rajzott az obani parton? - Talán igen. - Meglátta őt? - Nem. Ő persze fel sem ismerhette volna ujra. Már hogy is vette volna észre a »Glengarry« fedélzetén, a hol oly sokan voltak? - Már miért közeledett volna leginkább ő hozzá? Hogy sejthette volna, hogy megmenekülését részben csak neki köszönhette? Pedig mindenekfelett mégis csak ő volt, ki a veszedelembe került jármüvet észrevette; ő volt az első, ki megkérte a kapitányt, hogy segitségére siessen. És végül, minden valószinüség szerint, az este a zöld sugarat is elvesztette miatta!

Ezt tényleg igy lehetett gondolni.

A három nap alatt, mely a Melvill-családnak Obanba érkezése óta elmult, az égboltozat az edinburghi vagy greenvichi csillagászokat valósággal kétségbeejthette volna. Valami finom gőz egészen eltakarta és ez a megfigyelést jobban gátolta, mint az egyes, de határozottan elkülönitett felhőrétegek. A leghatalmasabb távcsövek vagy teleskopok, a cambridgei tükörteleskop ép ugy, mint a parsontowni óriási készülék, egyaránt képtelen lett volna rajta áthatolni. Legfölebb a napnak lett volna elég ereje, hogy sugaraival áttörje, leszálltakor azonban a tenger határa finom ködbe burkolódzott, mely a nyugati eget biborszinnel öntötte el.

A zöld sugár persze ily körülmények közt nem juthatott el a megfigyelő szeméig.

Kissé ábrándos képzelettel eltelve, miss Campbell álmodozásaiban a corryvrekani örvény hajótönkje egybeolvadt a zöld sugárral alkotott figyelemmel. Az egyik bizonyára ép oly kevéssé fog feltünni, mint a másik. Ha azt a gőzrétegek boritják, ezt az inkognito védi.

Ha Melvill-testvérek kisérletet tettek, hogy unokahugukat türelemre intsék, szörnyen megjárták vele. Miss Campbell egyenesen őket tette felelőssé a makacs légköri zavarokért; ők maguk ismét a kitünő aneroid-barométerre hivatkoztak, melyet biztos előrelátással Helensburghból hoztak el magukkal, melynek mutatója azonban semmikép sem akart előrehaladni. Minden habozás nélkül szivesen odaadták volna drága dohányszelenczéjüket, hogy csak egyszer lássanak felhőtlen és ködmentes égen végbemenő napnyugtát.

A tudós Ursiclos egy napon, vonatkozással a gőztömegekre, melyek az eget boritották, azt az ügyetlenséget találta elkövetni, hogy azok keletkezését egészen természetesnek találta. E nyilatkozattól a természettanból tartandó vándorelőadásig nála csak egy lépés volt, melyet miss Campbell jelenlétében meg is tett. Beszélt a felhőkről általánosságban, azoknak lefelé haladó mozgásáról, mely a légmérséklet csökkentésével a szemhatár felé tereli, a gőzöknek hólyagocskákra való átváltozásáról, tudományos beosztásukról, mely nimbus, stratus, cumulus, cyrrus elnevezés alatt ismeretes; felesleges persze megjegyeznünk, hogy gyönyörrel úszott az élvezetben, a mikor bölcsességét hirdethette.

Oly tisztán fejtett ki mindent, hogy Melvill-testvérek nem is tudták, mily állást foglaljanak el e rögtönzött előadással szemben.

Miss Campbell maga - hogy modern dandy-kifejezéssel éljünk - egyszerüen »észre nem vette« a fiatal tudóst; elébb ugy tett, mintha egészen más irányba nézne, hogy őt ne hallja; aztán folytonosan a Dunolly-kastélyt nézte, hogy őt észrevehető módon mellőzni lássék; végül csinos fürdőczipői orrát nézte, a mi a közöny félreérthetetlen jeléül és a tisztelet oly teljes hiányának bizonyitékául tekintendő, milyent csak egy fiatal skót nő, a beszélő szavaival és személyével szemben egyaránt kifejezni képes.

Ursiclos Aristobulus, ki rendszerint csak önmagát látta és hallotta, ki csak mindig mintegy magában beszélt és bölcselkedett, mindebből sem vett észre persze semmit, vagy legalább is ugy tett, mintha észre nem venné.

Igy mult el augusztus 3., 4., 5. és 6. napja; az utolsó napon azonban, Melvill-testvérek nagy örömére, a barometrum pár vonallal túlhaladt a »változó«-n.

A következő nap a legkedvezőbb jelek közt virradt fel. Reggeli tiz órakor a nap vakitó fényében ragyogott és az ég zavartalan tisztasággal terjesztette azurkék szinét a tenger felett.

Miss Campbell ezt a kedvező alkalmat semmikép sem akarta elmulasztani. A Caledonian-szálló fészerében mindig készen és rendelkezésére állt egy kocsi. Most vagy soha, itt az alkalmas pillanat és azt fel kell használni.

Esti öt órakor tehát miss Campbell a Melvill-testvérekkel együtt helyet foglalt a hintóban, melynek bakján a négyes fogat hajtását jól értő, ügyes kocsis ült. Patridge a hátsó padkán foglalta el az inashelyet és a hosszu zsinóros ostor által buzditott lovak vágtatva mentek az Obanból Clachanba vezető országuton.

Ursiclos Aristobulus, legnagyobb sajnálatára, - aligha miss Campbell sajnálatára is - sürgős munkával, egy tudományos értekezés megirásával lévén elfoglalva, nem vehetett részt a kirándulásban.

A kocsizás minden tekintetben érdemes volt. A hintó a part és a tengerszoros hosszában gördült tova, mely Kerrera szigetét a skót szárazulattól elválasztja. A vulkanikus eredetü sziget remek látványt nyujtott, miss Campbell szempontjából azonban megvolt az a szörnyü nagy hibája, hogy a tengerre nyiló szabad kilátástól fosztotta meg. Miután azonban ily viszonyok közt csak négy és fél mértföldnyi utat kellett járni, mégis csak megbámulta egy keveset harmonikus élét, melynek metsző vonalai annál tisztábban váltak el a ragyogó háttértől, melyet egy dán várkastélynak kimagasló romjai ékitettek.

– Ez volt hajdanában a lomei Mac-Douglasok törzsfészke, jegyezte meg Sam testvér.

– És a mi családunkra nézve, tette hozzá Sib testvér, kiválóan történelmi érdekü az a kastély, mert Campbellek pusztitották el, miután összes lakóinak kiméletlen felkonczolása után felgyujtották.

Ez a hőstett kiváltkép Patridge tetszését látszott kiérdemelni, ki a clan tiszteletére halkan tapsolt kezeivel.

A mint Kerrera sziget mellett elhaladtak, a kocsi keskeny, némileg lejtős útra fordult be, mely Clachan faluba vitt. Ott gördült át a mesterséges isthmus felett, mely hid alakjában, korlátok közé szoritott vizi utat fog be két oldalról és Seil szigetét a szárazfölddel összeköttetésbe hozza. A kocsit egy regényes völgykatlanban hagyva, a kis társaság megmászta egy domb eléggé meredek lejtőjét, aztán a kiszögellő sziklaszélen, egész közel a parthoz, helyet foglaltak.

A nézőknek nyugot felé irányuló tekintetét ezuttal nem zavarhatta semmisem, sem Easdale sziget, sem a kis Inish, melyek olyanoknak látszanak, mintha Seil közelében zátonyra kerültek volna. Az északnyugaton levő Hebridák egyik legnagyobbján, a Mull szigeten emelkedő Ardanalish fok és a délnyugoti Colonsay sziget közt a sehol meg nem szakitott tenger tükre csillogott, melyben nemsokára a napkorong fogja tüzét eloltani.

Gondolataiba merülten, miss Campbell még mindig elmaradt egy keveset a többiektől. Csak egyes ragadozó madarak, sasok vagy solymok élénkitették e pusztaságot, nagy köröket vonva a »dens«-ek felett, melyek tulajdonkép tölcséralaku, a sziklás falakba vésett völgyek.

Csillagászati számitás szerint a napnak ez évszakban és e szélesség alatt, hét óra negyvenöt perczkor, ép az Ardanalish fok irányában kell leszállnia.

Pár héttel később már lehetetlen lett volna lenyugtát a tenger határvonalán túl megfigyelni, mert ott és akkor már a Colonsay sziget vonta volna el a szemlélő elől.

Ép ez este tehát az idő és a hely ama tünemény megfigyelésére a leghelyesebben volt megválasztva.

A nap most már igen ferde irányban mozog a teljesen felhőtlen égen.

A szem alig képes elviselni korongjának lángoló pirosba áttért szinét, melyet a viz hosszu, csillogó fénysávok alakjában tükrözött vissza.

És daczára ennek, sem miss Campbell, sem a bácsik egy pillanatra sem birták volna szemeiket behunyni, nem, e döntő pillanatban ez lehetetlen lett volna!

De mielőtt a nap a szemhatárt alsó szélével megérintette volna, miss Campbellből a csalódás kiáltása tört ki.

Ép most tünt fel egy finom kis fellegecske, vékony, mint egy tollvonás, de hosszu, akár egy hadihajó lobogója. A nap korongját két egyenlőtlen részre osztja és vele együtt a tengerbe látszik alámerülni.

A legkisebb szellő, a legkönnyebb lehelet elüzhette, szétoszlathatta volna!... A szellő nem támadt.

És a mikor a napkorongból már csak egy piczi szelet volt látható, az a gőzfelhőcske eltakarta a határvonalat az ég és a viz között.

A gyönge kis felhőcskébe tünő utolsó zöld sugarat a figyelő szeme nem észlelhette, el nem érhette.