A zöld sugár.

A friss levegő behatása alatt, miss Campbell pár perczczel később, a Clam-Shell barlangban ujra felnyitotta szemeit, mintha valami álomból ébredne, melyet Sinclair Olivér képe élénkitett és töltött be, annak minden egyes részében.

A veszélyekre, melyeknek oktalan módon kitette magát, alig emlékezett már.

Beszélni még nem tudott: Sinclair Olivér láttára azonban a hála könnyei gyültek szemeibe és kezeit nyujtotta megmentője felé.

Sam bácsi és Sib bácsi szótlanul, de annál hevesebben zárták karjaikba a fiatal embert. Besz asszony ismételten meghajtotta magát előtte és Patridgenak is nagy kedve lett volna, hogy szivéhez ölelje.

De végre is valamennyiükön erőt vett a fáradtság és miután a tenger és az éj által egyformán átáztatott ruháikat felváltották, elaludtak és az éj hátralevő része zavartalan békében mult el.

Az a benyomás persze, mely az érdekeltekben, valamint a Fingal barlangban lejátszódott jelenet tanuiban megmaradt, kétségkivül sohasem fog többé egészen elenyészni.

Mialatt miss Campbell másnap a Clam-Shell barlangnak hátterében, a részére fentartott helyen pihent, a Melvill-testvérek karonfogva járkáltak a partgát szomszédos részén. Nem beszéltek ugyan semmit, de nem is érezték szükségét, hogy teljesen megegyező gondolataiknak szóbeli kifejezést is adjanak. Mindketten egy és ugyanazon pillanatban mozgatták fejüket felülről lefelé, a mikor valamit helyeselni akartak és balról jobbra, ha valamit elleneztek.

És mit helyeselhettek a tényen kivül, hogy Sinclair Olivér saját élete koczkáztatásával mentette meg az elővigyázatlan fiatal leányt? És mit tagadtak? Hogy korábbi terveik most már végrehajthatatlanok. E néma társalgás közben sok olyanfélét is elmondtak, a minek bekövetkezését Sam bácsi és Sib bácsi a legközelebbi jövőben fogja látni. Az ő szemükben Olivér már nem volt Olivér. Ő most egy cseppel sem volt kevesebb, mint Arnim, a gaëli mondakör legkiválóbb hőse.

Sinclair Olivér pedig a maga részéről a nagyon is természetes tulizgatottság zsákmánya volt.

Kiméletes gyengédség utalta arra, hogy a többiektől távol tartsa magát. Elfogultnak érezte magát Melvill-testvérek előtt, mintha jelenlétével azt akarná kifejezni, hogy áldozatkészségeért jutalmat vár.

Igy hát már korán eltávozott a Clam-Shell barlangból és egyedül bolyongott a sziget fensikján.

Gondolatai persze maguktól is miss Campbellhez siettek. A veszélyekre, melyekkel szembeszállt és melyeket megosztott vele, bizonyára nem gondolt többé, az ő emlékében ama borzasztó éjből csak a boldog órák maradtak meg, melyeket Ilona mellett töltött el, a mikor ama sötét fülkében karjaival fogta körül, hogy a hullámok rohama ellen megvédje.

A villódzó fény mellett, képzeletében még most is látja a szép, fiatal leányt, ki inkább kimerültségből volt halvány, mint félelemből, a mikor a vihar géniuszaként a dühöngő tenger láttára felegyenesedett. Még most is hallja, a mint reszkető hangján kérdezte: »Hogyan, ön tudja?...«, a mikor azt mondta neki: »Tudom, hogy mit tett értem, a mikor közel voltam hozzá, hogy a Corryvrekan örvényében elpusztuljak!«

Ismét ama kis mélyedés fenekén, abban a fülkében képzeli magát, mely inkább egy kőszobor felállitására látszott rendeltetve lenni, a hol két szerető, fiatal lény oly hosszu, rémes órákat töltött el és egyik a másik oldalánál harczolt. Ott nem voltak ők már Sinclair és miss Campbell, ott Olivér és Ilona néven szólitották egymást, mintha abban a pillanatban, a mikor a halál fenyegette őket, uj életet akarnának együtt kezdeni.

Ilyen gondolatok keringtek a fiatal ember agyában, a mikor Staffa fensikján bolyongott.

Bármennyire vágyott is miss Campbellhez visszatérni, valami ellenállhatatlan erő mindig és akarata ellenére visszatartotta, mert az ő jelenlétében talán beszélt volna, holott hallgatni akart.

Időközben, mint az a légkörnek hirtelen és erőszakkal történt megzavarása után gyakran elő szokott fordulni, az idő meglepően szépre fordult és csodálatos tisztaságában ragyogott az éj. Hiszen itt akárhányszor, a leghevesebb délnyugati viharok sem hagynak nyomokat hátra, sőt inkább páratlanul átlátszóvá teszik a levegőt. A nap tulhaladt már legmagasabb pontján és a szemhatáron még eddigelé nem mutatkozott a legkisebb gőzfoltocska sem.

Sinclair Olivér forró fejjel járkált a keleti fénysugarakban, melyeket a sziget fensikja tükrözött vissza. Valósággal fürdött a meleg kisugárzásban teli tüdővel szivta magába a jótékony hatásu tengeri szellőt és ott edzette magát a vakitó légkörben.

Hirtelen egy gondolata támadt most, - oly gondolat, melyet most a többiek mellett, melyek reá hatoltak, majdnem elfeledett volna - a mikor a remek, tiszta szemhatárt megpillantotta.

– Óh, a zöld sugár! kiáltott fel. Ha az ég csak valaha is kedvezni akar megfigyeléseinknek, ugy ma ez az eset beállt! Se felhő, se gőzréteg! Sőt nagyon valószinütlen az is, hogy akár az egyik, akár a másik megjelennék még ma, miután a tegnapi hatalmas vihar, okvetlenül messze keletre üzte el. És miss Campbell bizonyára nem is gondol arra, hogy a nap még fényes naplementét is hozhatna neki. Nekem kell... igen... nekem kell őt értesitenem!

Örvendve a szerencsének, hogy ily természetes ürügy alatt mehet Ilonához, Sinclair Olivér visszatért a Clam-Shell barlangba.

Pár másodperczczel később ott állt miss Campbell és a bácsik előtt, kik szeretettel nézték a leányt, mig Besz asszony a kezét tartotta.

– Miss Campbell, mondá, jobban érzi magát?... Látom... ujból megerősödött?

– Igen, Olivér ur, felelt miss Campbell és a fiatal embert megpillantva, kissé összerezzent.

– Azt hiszem, jó hatással lenne kegyedre, szólt Sinclair Olivér tovább, ha felmenne a fensikra és ott a vihar által megtisztitott levegőt élvezné. A nap pompásan ragyog és fel fogja önt melegiteni.

– Sinclair urnak igaza van, mondá Sam testvér.

– Igen, teljesen igaza, tette hozzá Sib testvér.

– És ha már mindent el szabad árulnom, ha sejtelmem nem csal, szólalt meg ujra Sinclair Olivér, ugy azt hiszem, hogy néhány óra mulva egyik legforróbb vágya fog teljesedni.

– Vágyaim legforróbbja? rebegett miss Campbell, mintha csak magában beszélt volna.

– Igen... az ég bámulatosan tiszta és minden valószinüség szerint az várható, hogy a nap teljesen felhőtlen szemhatáron fog leszállni.

– Lehetséges-e! kiáltott Sam testvér.

– Lehetséges-e! ismétlé Sib testvér.

– Van okom feltenni, tette hozzá Sinclair Olivér, hogy kegyed ma este láthatni fogja a zöld sugarat.

– A zöld sugarat!... felelt miss Campbell.

Ugy látszott, mintha kissé zavaros emlékezetében előbb kutatnia kellene, hogy mi is van tulajdonképen azzal a zöld sugárral.

– Ah, igaz!... mondá aztán rövid szünet után. Hisz mi eredetileg azért jöttünk ide, hogy a zöld sugarat lássuk!

– Nos hát, előre! mondá Sam testvér, ki örült, hogy alkalom kinálkozik, melylyel kiragadhatja a leányt érzéketlenségéből, mely már-már állandóvá kezdett benne válni. Menjünk a sziget túlsó felére.

– És majd csak akkor ebédelünk, ha visszajövünk, tette hozzá Sib testvér.

Délutáni öt óra volt most.

Sinclair Olivér vezetése mellett az egész család, Besz asszonyt és Patridget beleértve, ott hagyta a Clam-Shell barlangot, felmászott a falépcsőkön és azzal a fensík szélére értek.

Milyen örömük volt a bácsiknak, a mikor a csodaszép eget meglátták, melyen lassan haladt lefelé a nap.

Talán ma túloztak egy keveset, de még soha, soha sem mutattak ennyi lelkesedést a várva várt tünemény iránt. Ugy látszott, mintha csak a saját kedvükért és nem is miss Campbell kivánságára vándoroltak folytonosan és szenvedték el a sok kényelmetlenséget, melynek Ilonavárból történt elutazásuk óta az Obanba vezető úton és Jonától Staffáig, ki voltak téve.

De a mai naplenyugta tényleg oly pompásnak igérkezett, hogy a legérzéketlenebb, legjózanabb és legprózaiasabb londoni kalmárnak vagy nagykereskedőnek is meg kellett volna bámulnia azt a tengeri panorámát, mely itt mindnyájuk szeme előtt elterült.

Miss Campbell nemsokára ujjászülöttnek érezte magát a sógőzzel telitett légkörben, melyet a könnyed szellő hozott magával.

Nagyra nyiltak szép szemei, a mint az Atlanti óczeán viztükrére kitekintett. A kimerüléstől elsápadt orczáira visszatértek skót szinének rózsái. Mily szép is volt ő! Mily ellenállhatatlanul bájos volt a megjelenése!

Sinclair Olivér közvetlenül mögötte haladt és szótlanul nézte őt. És ő, ki máskülönben a legelfogulatlanabb szivvel kisérte a leányt hosszu sétáin, mostani kedélyállapotában alig merte szemeit rá emelni.

A Melvill-testvérek, a szó szoros értelmében, ép oly ragyogóknak látszottak, mint maga a nap. Lelkesedéssel beszéltek hozzá, felkérték, hogy a tiszta, gőzmentes szemhatáron szálljon le és e pompás nap befejezéséül ne vonja el tőlük utolsó sugarát.

Egyidejüleg ismét eszükbe jutottak a szép ossiáni versek és el is mondták azok néhány szakát.

– »Te, ki elgördülsz fejeink felett, oly gömbölyü alakban, mint hajdanában őseink pajzsai, mondd meg nekünk, honnan erednek sugaraid, honnan van örökszép fényed?«

– »Fenséges szépségben lebegsz tova! A csillagok elrepülnek az égboltozatról, a halvány, hideg hold félve búvik el nyugaton, csak te maradsz, ó Nap!«

– »Ki kisérhetne utaidon? A hold eltünik az égen, Te, csak Te, mindig egyforma vagy és mindig mosolyogva, ragyogva járod be messze utadat.«

– »És a mikor a menny dörög, a kék villámok czikkáznak a felhők harczi zajában, te változatlan szépségedben lépsz fel és változatlanul neveted a vihart!«

Különösen emelkedett hangulatban haladtak mindnyájan Staffának ama végpontja felé, mely a szabad tengerre néz. Ott leültek a legszélső szikladarabokra és előttük oly szemhatár terült el, melynek az ég és a viz érintkezési pontjába eső körvonalát semmi sem látszott megzavarhatni.

Ez egyszer még a szerencsétlen Ursiclos Aristobulus sem ékelhet be Staffa és a naplementének helye közé valami vitorlát és nem üzhet fel tengeri madarakat sem.

A szél estefelé teljesen elcsendesedett, az utolsó hullámok is szétoszoltak a sziklák lábainál, a gyöngéden ringatódzó árban.

Messze távolabb, a tenger síma volt, mint a tükör és azt a szinte olajszerü felületet mutatta, melyen a felette elsimuló legkisebb árnyékot is észre lehetett volna venni.

Minden feltétel megvolt tehát, a mi a tünemény megfigyelésének kedvezhetett.

Fél órával később azonban Patridge hirtelen dél felé nyujtotta kezét és igy kiáltott:

– Vitorla!

Vitorla! Ma megint ép abban a pillanatban vonulna el a nap előtt, a mikor az a viz alatt eltünik? Ez mégis csak csunya szeszélye lenne a sorsnak!

A kérdéses jármű a szűk útról jött, mely Jona szigetét a vele szemben fekvő Mull szigetnek csúcsától elválasztja. Inkább a dagályon simult, mintsem a szellő hajtotta, melynek utolsó lehelete alig lett volna képes vitorláit megdagasztani.

– Ó, az a »Clorinda«! kiáltott Sinclair Olivér, és mert az kétségkivül Staffa keleti része felé igyekszik, mögöttünk fog elhaladni és megfigyeléseinket nem fogja megzavarhatni.

Tényleg a »Clorinda« volt, mely Mull déli felét körülevezvén, most ismét a Clam-Shell öbölben készült horgonyát kivetni.

Minden szem ismét a nyugati szemhatár felé fordult most.

A nap most már oly gyorsasággal sülyedt, mely a tengerhez való közeledténél még fokozódni látszik. A viz felületén, messzire elnyuló ezüstsáv rezgett, mely a ragyogó korongból indult ki, de a melynek kisugárzását a szem még nem birta elviselni. Az ó-arany szinből, melyet leszálltában vett fel, izzó vörös aranyba tért át. Ha a pillákat erősen lecsukta valaki szemei felett, piros, ferde négyszögeket és sárga keresztecskéket láthatott villogni, melyek a kaleidoszkop röpke képeihez hasonlóan metszették egymást. Könnyü, finom hullámsávok ékitették még ez üstökösfark-félét, melyet a visszatükröződés alkotott a viz felületén. Ezüstcsillám pehelyhullásához hasonlitott, melynek fénye a parthoz való közeledés arányában fogyott.

A szemhatár egész területén felhőnek vagy még oly csekély gőzrétegnek nyoma sem látszott.

Semmisem zavarta e körvonal tisztaságát, melyet körzővel sem lehetett volna egy papirlapra pontosabban leirni.

Mindannyian mozdulatlanul, de azért nagyon is izgatottan nézték a világitó, ragyogó gömböt, mely ferde irányban haladt útján a szemhatár felé és mintha egy örvény felett meggyökeredzett volna, egy pillanatra megállni látszott.

Aztán - a sugártörés következményekép - mindinkább elváltozott a gömb alakja; függélyes átmérője rovására kiszélesedett és az etruszk nagyhasu edényekre emlékeztetett, melyek alsó része vizben áll.

Hogy a tüneménynek ma mutatkoznia kell, ahhoz kétség sem férhetett többé.

Semmi sem zavarja a sugárzó csillagzatnak bámulatosan szép leszállását! Misem tartóztathatja fel utolsó sugarait!

Nemsokára már a nap felerésze eltünt a szemhatár vonala alatt. Kiröpitett arany nyilakhoz hasonló egyes fénycsóvák érték Staffa első szikláit.

Kissé távolabb, Mull meredek partját és Ben Moore ormait izzó pir futja be.

Végre már csak egész keskeny körszelet nyulik ki a viz tükrének felső ivéből.

– A zöld sugár! A zöld sugár! kiáltottak Melvill-testvérek, Besz asszony és Patridge, kiknek szemei egy negyedmásodperczig a cseppfolyós nephirit szinének páratlanul szép behatását szivták magukba.

Csak Olivér és Ilona nem látott semmit a tüneményből, mely végre, oly sok hiábavaló fáradozás után, mégis csak mutatkozott.

Abban a pillanatban, a mikor a nap utolsó sugarát küldte a földnek itt látható részére, a fiatalok tekintete találkozott és mindketten elmerültek egy és ugyanazon szemlélődésbe.

Ilona a sötét sugarat látta, mely a fiatal ember szemeiben villant fel; Olivér pedig a kéket, mely annak, a leány szemeiből jött eleibe.

A nap most már teljesen leszállt!...

Sem Olivér, sem Ilona nem látta a zöld sugarat!