Miss Campbellért.

Pár másodperczczel később Sinclair Olivér már elsietett a partgát hosszában és ott, hol a bazaltlépcsőzet a magasba visz, elérte a barlang bejárását.

Melvill-testvérek és Patridge nyomban követték.

Besz asszony szörnyü aggodalmak közt maradt Clam-Shellben, de mindent elkészitett, hogy Ilonát visszatértekor fogadhassa.

A tenger oly magasan járt most már, hogy a felső lépcsőfokot mosta; sőt a vasrácsozaton is túlcsapkodott és a belső oldaljárdán lehetetlenné tette az előmenetelt.

Abból, hogy gyalog lehetetlen volt a barlangba jutni, okszerüen következett, hogy ép oly lehetetlen onnan kikerülni. Ha miss Campbell bent van, ugy ő fogoly. De mint lehessen ezt megtudni, mint lehessen hozzájutni?

– Ilona! Ilona!

A hullámok őrjitő zajába orditott e nevet meg lehetett-e hallani? Köröskörül szüntelenül dörgött a szél és a viz és bóditó zajgása megakadt a barlangban. Sem a hang, sem a szem át nem hatolhatott rajta.

– Miss Campbell talán egyáltalán nincs itt, mondá Sam testvér, ki saját megnyugtatására kapaszkodott e reménybe.

– Hát hol lehetne? kérdé Sib testvér.

– Persze, hol lehetne másutt? kiáltott Sinclair Olivér. Nem hiába kerestem őt a sziget fensíkján, a part sziklái alatt és mindenütt? Nem tért volna hozzánk vissza, ha erre képes lett volna? Ő itt van és csakis itt lehet!

Eszükbe jutott most a leánynak ismételten kifejezett lelkes és nagy bátorságot tanusitó óhajtása, hogy a Fingal-barlangban vihart szeretne látni. Elfeledte tehát azt, hogy a tenger e barlangot ily esetben gyakran a tetejéig megtölti és börtönné változtatja át?

Mit lehetett most egyebet megkisérteni, hogy hozzá lehessen jutni és meg lehessen őt menteni?

Az orkán hatalmának engedve, mely a sziget e részét rémitő erővel érte, a hullámok akárhányszor már a boltozat csúcsáig emelkedtek. Ott aztán süketitő ropogással törtek meg. Az akadály folytán összetorlódott viztömegek a Niagara vizeséseihez hasonlóan, habzó örvényekben hulltak alá; a hullámoknak, a felkavart tenger által korbácsolt alsó része pedig a benső területet lepte el a hegyi folyam zugásával, melynek gátja hirtelen engedni volt kénytelen. Csak a barlangnak legvégső hátterében tört meg a tenger a sziklafalon, forrongó örvényhez hasonlóan.

Hol találhatott volna miss Campbell menhelyet, a hová a hullámok el nem juthattak volna? A barlang felső vége ezek rohamának közvetlenül volt kitéve és ugy az oda-, mint a visszaömlésnél, a viz okvetlenül és ugy eláraszthatta a járdát, hogy azon senki meg nem állhatott.

És mégis védekezni akartak a feltevés ellen, hogy a rettenthetetlen fiatal leány egyáltalán itt volna. E zsákutczában mikép is állhatott volna ellen a dühöngő tenger hullámárjának? Megcsonkitott, darabokra szaggatott testét nem röpitette volna még ki a kavargó örvény? Az áradat, az ép most jelentkező dagály alkalmával nem ragadhatta volna már rég el a partgát és Clam-Shell bérczei mellett?

– Ilona! Ilona!

A szél és a hullámok őrült zajába ujra és ujra kiáltották e nevet.

Nem felelt e hivásra senki, nem is felelhetett.

– Nem, nem, ő nincs e barlangban! ismétlék Melvill-testvérek kétségbeesetten.

– De mégis bent van! makacskodott Sinclair Olivér.

Állitásának mintegy igazolásául egy darab szövetre mutatott, melyet a visszatorlódó hullám ép most vetett oda a bazaltlépcsők egyikére.

Sinclair Olivér odarohant.

A »Snod« volt, a skót szallag, melyet miss Campbell mindig a hajában szokott viselni.

Lehet és szabad-e még tovább is kételkedni?

És mégis, ha e szallagot a viz elragadta tőle, képzelhető-e, hogy ugyanaz a szörnyü hullámverés egyidejüleg nem nyomta oda miss Campbellt is a sziklához, hol aztán súlyosan megsérült?

– Mindjárt megtudok mindent! kiáltott Sinclair Olivér.

Felhasználva a pillanatot, a mikor a visszafolyó viz a karzatot félig szabadon hagyta, megragadta a rácsozat legelső, hosszu vasrudját; de ugyanakkor már egy ujabb, óriási hullám rohant ugyanoda és odaszoritotta őt a lépcső aljához.

Ha Patridge saját élete koczkáztatásával nem vetette volna magát rá és vissza nem tartotta volna a fiatal embert, Sinclair Olivér okvetlenül lecsúszott volna a legalsó lépcsőig és a tenger menthetetlenül magával ragadta volna.

Sinclair Olivér felegyenesedett; elhatározása, hogy a barlangba behatol, távolról sem ingott meg.

– Miss Campbell ott bent van! ismétlé, miután testét nem mosta ki a viz ép ugy, mint e szallagot. Meglehet tehát, hogy valamelyik falmélyedésben védelmet talált. Ereje azonban el fogja hagyni; nem fogja addig kibirni, mig ismét apály áll be. Hozzá kell tehát jutnunk, akárhogy is!

– Én bemegyek! kiáltott Patridge.

– Nem!... Én megyek! felelt Sinclair Olivér.

A végső eszközhöz akart nyulni, hogy miss Campbellig hatolhasson, habár az az eszköz nem valami kedvező eredménynyel kecsegtette.

– Várjanak engem itt, uraim, mondá Melvill-testvéreknek. Öt percz mulva ujra itt leszünk. Jöjjön Patridge!

A bácsik ott maradtak a magas part védelmében, a szigetnek egyik legszélsőbb és leginkább kiszögellő sarkához közel, oly helyen, melyet a tenger el nem érhetett, - mig Sinclair Olivér és Patridge gyors lépésekben sietett vissza Clam-Shellbe.

Félkilencz volt most. Öt perczczel később a fiatal ember és a vén szolga ujra feltünt és a part mentén a »Clorinda« kis csolnakát vonszolták, melyet John Olduck kapitány hagyott nekik.

Sinclair Olivér csakugyan a vizi utat merné választani, miután a gyalogutat elzárta előtte az ár?

Igen, meg akarta kisérteni. Igaz, hogy életét koczkáztatta. Jól tudta ő ezt, de azért nem habozott.

A csolnakot, a hullámtörés ellen védett helyre, a lépcsőzet aljához, a bazalt lépcsők egyike mögé tették.

– Önnel megyek, mondá Patridge.

– Nem, Patridge, felelt Sinclair Olivér, nem! E gyenge jármüvet hiábavaló módon nem szabad tulterhelnünk. Ha miss Campbell még él, elég, ha egyedül megyek.

– Olivér! kiáltottak a bácsik, kik már nem birták zokogásukat visszafojtani. Olivér, mentse meg leányunkat!

A fiatal ember kezet szoritott velük, aztán beugrott a csolnakba, odaült a középső padkára, megragadta a szijakat és két evezőcsapással ügyes módon jutott az örvény közepébe, hol bevárta egy rengeteg hullám visszafolyását, mely ép a Fingal-barlang bejárása előtt érte őt.

Itt a csolnak magasan felrepült, de a bátor fiatal ember, ügyes intézés által, egyenes irányban birta megtartani; ha oldalt fordul, menthetetlenül felborul.

A haragvó tenger most majd a boltozat tetejéig dobta a törékeny jármüvet, azt lehetett volna hinni, hogy e dióhéjnak a sziklafalon kell szétzuzódnia, - a mint azonban a hullám visszaesett, ellenállhatatlan erővel ujra visszavitte a barlang külső oldalához.

Háromszor érte e sors a csolnakot, háromszor repült ki és be, - de a bejárás előtt összetorlódó viztömegeken keresztül nem juthatott. Sinclair Olivér a leghiggadtabban tartotta magát a szijak segélyével.

Végre még egy magasabb hullámnyereg ragadta meg a csolnakot; egy pillanatig ott ingott a folyékony szörnyeteg hátán, ugyszólván egyforma magasságban a sziget fensikjával; aztán egyszerre mély örvény tátongott és Sinclair Olivér, ferde irányban, mint egy vizesés hirtelen eső faláról, lerepült.

A jelenet szemlélői nagyot kiáltottak. Ugy látszott, hogy a csolnaknak a baloldalt álló bejárás pillérein mulhatatlanul szét kell zúzódnia.

A rettenthetetlen fiatal ember azonban, egy erőteljes evezőcsapással megforditotta a csolnakot és miután a bejárást elérnie sikerült, nyilsebességgel tünt el a barlang bensejében, mielőtt még a viz óriási hegygyé dagadhatott volna.

Egy másodperczczel később a hullámok megint betörtek és a sziget felső széléig csapták fel habos tarajukat.

Szétzuzódik-e valjon a csolnak a barlang hátterében és két áldozat lesz-e egy helyett? Szerencsére, nem.

Sinclair Olivér gyorsan és a nélkül, hogy beleütközött volna valamibe, elsiklott az egyenetlen boltozat alatt.

A kiálló oszlopszögletekbe ütközést csak ugy kerülhette ki, hogy teljesen meglapult a csolnakban. Egy másodpercz időtartama alatt ismét az ellenkező oldalfalhoz repült és csak attól félt, hogy az ár ujra kilódithatja, mielőtt még valami kiálló támponthoz juthatna a háttérben. A csolnak most, az önmagában szétáradó hullámmozgás következtében, csak gyöngén ütközött ugyan ama orgonakar pilléreibe, mely a Fingalbarlang hajójában emelkedik, de azért mégis ketté tört a közepén; Sinclair Olivér azonban szerencsésen megragadhatott még egy bazaltdarabot, ereje teljes megfeszitésével kapaszkodott belé és ugy emelkedett a viz felé.

Csak egy másodperczczel később már, a visszatorlódó hullám ragadta meg a csolnak romjait, melyek ki is repültek és Melvill-testvérek, valamint Patridge azokat meglátván, végtelenül elszomorodhattak a gondolatnál, hogy a merész mentőnek el kellett vesznie.