Sinclair Olivér.

Sinclair Olivér »csinos fiu« volt, hogy azt a kifejezést használjuk, melyet hajdanában Skócziában előszeretettel alkalmaztak a derék, élénk és szellemileg is kiváló fiatal emberekre; de ha ezt a jelzőt szellemi tekintetben teljesen megérdemelte, őszintén megvallva, külsőleg is igen ráillett.

Mint utolsó sarja egy edinbourghi előkelő családnak, az északi Athén ez ifju athénije, fia volt Mid-Lothian főváros egyik öreg tanácsosának. Korán vesztvén el apját, anyját, bácsijánál, a közigazgatási biróság négy főbirájának egyikénél nevelkedett és az egyetemen jó sikerrel tette le vizsgáit; husz éves korában, a ráháramlott jelentékeny örökség nagyobb függetlenséget biztositott neki és mert a világot vágyott látni, beutazta Európa legfontosabb államait, továbbá Indiát és Amerikát és az edinbourghi ismert »Szemle« több czikket közölt az ő utazásairól. Igen tehetséges festő, ki nagy árakon adhatta volna el képeit; költő, a mikor költői hangulatban van - és kivel nem esnék ez meg abban a korban, a mikor az egész élet rámosolyog? Meleg kedélylyel megáldva, művész a természettől fogva, arra volt hivatva, hogy általában tessék és ő tetszett, bár se nem hivalkodott, sem hiu nem volt.

Az ősi Caledonia fővárosában könnyü megházasodni. A nemek mennyiség dolgában nagyon egyenlőtlenek és a gyönge nem jóval túlhaladja az erősebbet. Egy fiatal, művelt, szeretetreméltó, előkelő és szép alkatu fiatal embernek számtalan alkalma nyilhatott, hogy izlése szerint való vagyonos nőt vegyen el.

Sinclair Olivér, ugy látszik, még huszonhat éves korában sem érezte a páros élet szükségét. Talán oly keskenynek tartotta az élet ösvényét, hogy nem mert rajta másodmagával elindulni? Nem, bizonyára nem; de minden valószinüség szerint jobban érezte magát, hogy egyedül járhatott, bolyonghatott kedve szerint ide-oda, a mint művészizlése sugalta, ha nem az utazó kerekedett benne felül.

– Csak egy kis baleset, nem szerencsétlenség, felelt a fiatal ember mosolyogva. Mázolás, semmi egyéb és a golyó a legigazságosabb birálatot végezte rajta.

Sinclair Olivér oly nyilt őszinteséggel mondta mindezt, hogy a Melvill-testvérek minden habozás nélkül fogtak volna vele kezet. Mindenesetre azonban ugy vélték, hogy be kell magukat mutatniok, mint az a gentlemanok közt szokás.

– Melvill Sámuel ur, mondá Sib testvér.

– Melvill Sebestyén ur, mondá Sam testvér.

– És unokahuguk, miss Campbell, tette hozzá Ilona, ki, nehogy kintrekedjen, mindjárt inkább önmagát mutatta be.

Ez a fiatal emberhez intézett egyenes felhivás volt, hogy most már ő is megmondja nevét és állását.

– Miss Campbell, uraim, mondá igen komolyan, én azt felelhetném önöknek, hogy »fock«-nak (végczölöp a croquetnél) hivnak, miután az a golyó engem talált meg; tényleg azonban, egész egyszerüen, Sinclair Olivér a nevem.

– Sinclair ur, kezdé most miss Campbell, ki az ő válaszát nem birta eléggé értelmezni, még egyszer, engedje meg utoljára, hogy a legudvariasabban bocsánatot kérjek.

– És mi is, szóltak Melvill-testvérek.

– Miss Campbell, felelt Sinclair Olivér, ismételten mondom, hogy az egész dolog szót sem érdemel. A megtörő hullámok szinhatását igyekeztem ellesni és nem valószinütlen, hogy az ön golyója - ép ugy, mint nem tudom, melyik ókorbeli festő szivacsa, melyet az festményéhez vágott - ép azt a hatást idézte elő, melyet én az ecsetemmel hasztalan igyekeztem elérni.

Ezt oly kedves és rokonszenves hangon mondta, hogy miss Campbell és a Melvill-testvérek önkéntelenül is elmosolyodtak.

Nem akarjuk itt elmulasztani annak megemlitését, hogy Ursiclos Aristobulus nem jött el ide, e szerint hát nem is hallotta a kölcsönös bókolást és udvariaskodást.

Sinclair Olivér egyébként határozottan arra volt teremtve, hogy Skóczia valamelyik ifju, szőke hölgyének keblében a puszta rokonszenvnél különb érzelmet keltsen. Előkelő termete, férfias kifejezésü, nyilt arcza, melyet vonásai erélyessé tettek, mig szemei gyöngédnek tüntették fel, mozdulatainak természetes kecsessége, lényének előkelősége, folyékony és szellemes beszéde, könnyed járása, mosolygó tekintete, mindez együttvéve bizonyos vonzerővel ruházta fel őt. Persze sokkal szerényebb volt, mintsem maga is ügyelt volna erre, de szándékosan sem ügyelt, mert nem volt kedve, hogy lekösse magát.

Ha Auld-Reeky¹ női clanja csak hizelgőt tudott felőle mondani, ifjukori társainak és egyetemi barátainak nem kevésbé tetszett; egy kedves, gaëli közmondás szerint azokhoz tartozott: »kik sem barátnak, sem ellenségnek sohasem forditanak hátat«.

Ma, az ismert támadás perczében persze, hátat forditott miss Campbellnek. Ámde miss Campbell sem barátja, sem ellenfele nem volt neki. Állásában, helyesebben mondva ülésében, az ifju leány ütése által oly meggondolatlan módon tovaüzött golyót persze nem vehette észre. Igy történt aztán, hogy a löveg ép az ő festményének belső közepére pattant és összes szereit halomba döntötte.

Miss Campbell az első tekintetre felismerte a corryvrekani hőst; a hős azonban nem ismerte fel a »Glengarry« ifju utazónőjét. Scarba szigettől Obánig utaztában miss Campbellt aligha vette észre a fedélzeten. Ha sejtette volna, mily nagy és személyes része volt neki az ő szerencsés megmentésében, ha csak puszta udvariasságból is, de okvetlenül külön köszönetének adott volna kifejezést; azt azonban még nem tudta és valószinüleg sohasem fogja megtudni.

Még ugyanaz napon megtiltotta, - igen, ez a helyes szó - megtiltotta miss Campbell a bácsiknak ép ugy, mint Besz asszonynak és Patridgenek, hogy azon fiatal urral szemben bármiféle czélzást tegyenek az eseményekre, melyek a »Glengarry«-n az ő megmentése előtt lejátszódtak.

A golyóval történt eset után Melvill-testvérek, kik lehetőleg még jobban nyugodtak, mint huguk, utána siettek és ép saját személyükben védekeztek az ifju müvész előtt, ki e szavakkal vágott közbe:

– Kisasszony... uraim... kérem, higyjék el, az egész dolog szót sem érdemel.

– Uram, felelt Sib testvér, nem, mi igazán vigasztalhatatlanok vagyunk...

– És ha a baj helyrehozhatatlan lenne, a mi sajnos, ugy lehet... tette hozzá Sam testvér.

A játszma befejeztével az ifju tudós, kit bántott, hogy elméleti ismereteit a gyakorlati ügyességgel nem birta egyensulyba hozni, visszavonult a szállóba. Három-négy nap letelte előtt, ujabb feltünésére bajosan lehetett számitani, mert ép Luing szigetre, a kis Hebridák egyikére, szándékozott utazni, mely Seil sziget déli részén fekszik, hogy ott geologiai szempontból a bőséges palarétegeket megvizsgálja.

A beszélgetést nem fenyegették tehát tudományos félbeszakitások, melyeket a kiröpitett testek gyorsaságáról, valamint egyéb a balesettel összefüggő kérdésekről, okvetlenül feltálalt volna.

Sinclair Olivér arról is értesült különben, hogy ő a Caledonian-szálló vendégei előtt nem teljesen ismeretlen és megtudott egyetmást az átkelés alatt történtekből.

– Hogyan, miss Campbell és önök, uraim, mondá, önök ott voltak a »Glengarry« fedélzetén, mely engem még idejekorán kihalászott?

– Igen, Sinclair ur.

– És ön nem keveset ijesztett meg bennünket, tette hozzá Sib testvér, a mikor, szinte véletlenségből, megpillantottuk az ön, a Corryvrekan örvényében elveszett csolnakát.

– Igen, nagyon szerencsés véletlen folytán, folytatta Sam testvér és ha közbe nem lép... Miss Campbell itt jelekkel igyekezett vele megértetni, hogy nem óhajt mint mentőnő szerepelni. A »hajótöröttek szent szüze« szerepére semmikép sem akart vállalkozni.

– De Sinclair ur, szólt Sam testvér ujból, hogy is lehetett az ön kisérője, az a vén halász, oly oktalan, hogy abba az örvénybe mert menni.

– Melynek veszélyességét pedig, mint e föld szülötte, ismernie kellett? fejezte be Sib testvér a mondatot.

– Ő nem hibás, uraim, felelt Sinclair Olivér. Oktalan, meggondolatlan csak én voltam, sőt rövid ideig azt hittem, hogy a derék ember halálának is én leszek az oka. De mert a keringő viz felszinén oly szinek pompáztak, hogy ugy látszott, mintha kék selyem alapra finom csipke lenne kifeszitve, minden gondolkodás nélkül vadászatra indultam, néhány ujabb árnyalatot lestem e fényterhes viztömegben. Ugy jutottam mind előbbre és előbbre. Öreg halászom igen jól ismerte a veszélyt és visszatartani igyekezett bennünket, a Jura-sziget partjára akart átevezni, de én alig hallgattam rá, mignem örvény ragadta meg csolnakunkat és ellenállhatatlanul ragadta tovább. Mindent megkisérlettünk, hogy a vonzerőt ellensulyozzuk... de akkor egy hatalmas hullámcsapás sebezte meg kisérőmet, ki azontul nem birt engem támogatni és a »Glengarry« feltünése, a kapitány készsége és az utazók emberszeretete nélkül, a halászszal együtt, most már én is a legendának estem volna áldozatul és a »Corryvrekan« nekrologjába jegyeztek volna be!

Miss Campbell szótlanul hallgatta őt és gyakran emelte szép szemeit a fiatal emberre, ki őt semmikép sem igyekezett zavarni. Önkénytelenül is elmosolyodott, a mikor vadászatáról, illetve a tenger szinvegyülékei ellen irányzott halászatáról beszélt.

Valjon ő maga is nem ahhoz hasonló, bár kevésbé veszélyes kalandra indult, az ég egy szinárnyalatát, a zöld sugarat vadászván?

Melvill-testvérek akaratlanul is odaczélzó megjegyzést tettek, felemlitve az okot, mely őket Obanba hozta; a szándékot, hogy azt a természeti tüneményt akarják megfigyelni, melynek mibenállását az ifju festő előtt is megmagyarázták.

– A zöld sugár! kiáltott Sinclair Olivér.

– Ön már talán látta volna, uram? kérdé élénken a fiatal leány, már ön látta egyszer?

– Nem láttam, miss Campbell, felelt Sinclair Olivér. Csak egyáltalán tudtam volna, hogy valahol zöld sugár létezik! Nem, igazán nem láttam! Nos, jól van, most már én is akarom látni. A nap sohasem fog ezentul a szemhatár alatt letünni a nélkül, hogy bucsuzásának én tanuja nem lennék, és szent Dunstanra esküszöm, ezentul mindig csak utolsó sugara zöldjét fogom festeni!

Eleinte nehéz lett volna eldönteni, hogy Sinclair Olivér nem egy kissé gunyosan beszél-e, avagy, hogy müvész természete által tényleg oly hirtelen elragadtatta magát. Miss Campbellnak valami sejtelme sugta, hogy a fiatal ember nem tréfál.

– Sinclair ur, mondá aztán, a zöld sugár nem az én kizárólagos tulajdonom; az egész világ számára ragyog és értékéből mitsem fog vesziteni, ha több kiváncsinak mutatkozik is egyszerre. Ha tehát önnek is ugy tetszik, ezentul együtt kereshetjük és megkisértjük, hogy együtt lássuk.

– A legnagyobb örömmel, miss Campbell.

– Csakhogy jó adag türelem kell hozzá.

– Abban nem lesz hiány...

– És egy kis szemfájástól sem szabad visszariadni, szólt közbe Sam testvér.

– A zöld sugár kedvéért még azt is érdemes megkoczkáztatni, mondá Sinclair Olivér és kijelentem, hogy Obanból addig el nem megyek, a mig nem láttam.

– Egyszer már elmentünk Seil szigetre, mondá miss Campbell, hogy a sugarat megfigyeljük, de ép abban a pillanatban, a mikor a nap elmerült, kicsiny, a szemhatáron elvonuló felhőcske fedte el.

– Kellemetlen dolog lehetett!

– Bizony, nagyon kellemetlen, Sinclair ur, mert azóta még egyszer sem volt elég tiszta égboltozatunk.

– No majd lesz még az is, miss Campbell! A nyár még nem mondta ki az utolsó szót és higyje meg, mielőtt a rossz időjárás bekövetkezik, a nap megajándékoz bennünket a zöld sugár alamizsnájával.

– Hogy mindent megvalljak önnek, Sinclair ur, szólt miss Campbell folytatólag, hát mi augusztus másodikán, a Corryvrekan szemhatárán bizonyára láthattuk volna, ha figyelmünket el nem tereli bizonyos mentési munkálat, melyben...

– Hogyan, miss Campbell, szólt közbe Sinclair Olivér, hát én lettem volna az a szerencsétlen ember, ki az ön figyelmét egy oly döntő pillanatban elterelte? Oktalanságom a zöld sugártól fosztotta volna meg önt? De hisz akkor nekem kell öntől bocsánatot kérnem és azt ezennel meg is teszem, kifejezve egyuttal ügyetlen közbejöttöm felett érzett legmélyebb sajnálatomat. No, ez másodszor nem fog megtörténni!

Több mindenféléről folyt még a beszélgetés a Caledonian-szállóba való visszatérés alatt, a hol aztán Sinclair Olivér is letelepedett, miután Dalmaly vidékére tett kirándulásáról megérkezett. A fiatal embernek, kinek nyilt lénye és közlékeny vigsága a bácsiknak épenséggel nem volt ellenére alkalma nyilt egyszer, hogy Edinbourghot és nagybátyját, Oldimer Patrick főbirót is szóba hozhatta. Akkor aztán kitünt, hogy a Melvill-testvérek Oldimer főbiróval több éven át ismeretségben voltak. A két család közt akkoriban elég bizalmas érintkezés folyt, melyet később csakis a lakásváltozás szakitott meg. Igy tehát már megvolt az ismeretség és Sinclair Olivért felszólitották a Melvill-testvérek, hogy azt az összeköttetést folytassa. Mivel pedig neki épenséggel semmi oka sem volt, hogy müvészsátrát Obanon kivül üsse fel, az eddiginél is határozottabban kijelentette, hogy itt fog maradni és részt fog venni a zöld sugár keresésében.

Miss Campbell, Melvill-testvérek és ő, a következő napok folyamán gyakran találkoztak az obani parton. Együtt vizsgálták, hogy a légkör állapota nem változik-e végre kedvezőbbé. Napjában tizszer is nézték a légsulymérőt, mely néha emelkedési hajlamot látszott mutatni. És csakugyan, augusztus 14-én reggel, a kedves kis eszköz túllépte a harminczhét, hét tized hüvelyket.

Mily örömteli megelégedéssel adta tudtára Sinclair Olivér e hirt miss Campbellnek! Az ég oly tiszta, mint egy Madonna szeme; az azurkék végigmegy az indigó és az ultramarin közé eső összes árnyalatokon. Vizgőznek nyoma sincs a levegőben, pompás estére van kilátás és oly napnyugtára, mely minden csillagászt elragadtatott volna.

– Ha naplementekor ma sem látnánk zöld sugarunkat, igazán vaksággal kellene megverve lennünk, szólt Sinclair Olivér a leghatározottabban.

– Halljátok, kedves bácsik, mondá miss Campbell, ma este tehát!

Megegyeztek abban, hogy ebéd előtt Seil szigetére mennek és ez öt óra felé meg is történt.

A glanchani, festőileg szép úton vitte a kocsi miss Campbellt, kinek arcza örömtől ragyogott, Sinclair Olivért, ki e sugarakat visszatükrözte és Melvill-testvéreket, kiknek szintén kijutott a ragyogásból. Valóban azt lehetett volna mondani, hogy a napot is magukkal viszik és hogy az elegáns fogat négy lova Apollónak, a nap istenének hyppogryphjeit képezi.

Seil szigetén a már azelőtt is nekilelkesedett nézők oly láthatárral kerültek szembe, melynek éles körvonalait nem szakitotta meg semmiféle akadály. Leültek egy keskeny fok legvégső csúcsán, mely a partnak két öbölbevágását választotta el és egy mértföldre nyult be a tengerbe. Itt, nyugot felé és a szemhatár egy negyedrészén túl, semmi sem zárhatta el a kilátást.

– Végre látni fogjuk azt a csodás sugarat, mely oly nagyon kényeskedik, mielőtt egyszer megmutatja magát, mondá Sinclair Olivér.

– Azt hiszem én is, mondá Sam testvér.

– Én biztosra veszem, tette hozzá Sib testvér.

– Én pedig remélem! vélekedett miss Campbell, mialatt a puszta tengert és a felhőtlen eget nézte.

Tényleg arra mutatott minden, hogy a tünemény a nap leszálltakor teljes fényében fog mutatkozni.

A sugárzó gömb, mely ferde irányban szállt lefelé, már csak pár fokkal volt a szemhatár felett. Pirosan izzó lapja egyenletes szinnel öntötte el az esti égboltozatot és hosszu, fényes sávot vetett a mintegy álomba merült tengerre.

A jelenés várásában szótlanul, a szép nap befejezésétől kissé izgatottan, mindnyájan a napot nézték, mely mind mélyebbre esett és rendkivül nagy tűzgolyóhoz hasonlitott. Miss Campbellből egyszerre csak és önkéntelenül, éles kiáltás tört ki; aztán aggódó felkiáltás követte ezt, melyet sem a Melvill-testvérek, sem Sinclair Olivér el nem fojthatott.

Az Easdale sziget felől, a Seil sziget lábánál, ép egy dereglye indult el és nyugotnak fordult. Ernyő gyanánt kifeszitett vitorlája túlemelkedett a szemhatár körvonalán. Ép abban a pillanatban fogja a napot elfedni, a mikor az a hullámokba merül?

Ez csak másodperczek kérdése volt most már. Visszasietni, az egyik vagy a másik oldalra átmenni, hogy az utolsó érintkezési ponttal szembe kerüljenek, arra már nem értek rá. A hegyfok keskenysége miatt megfelelő szög alá nem távozhattak, hogy aztán a nappal megint az előbbi irányba kerüljenek.

E kellemetlenség miatt valósággal kétségbeesve, miss Campbell ide-oda futkosott a sziklán. Sinclair Olivér elég érthető módon integetett a dereglyének és felhivta, hogy vonja be a vitorlákat.

Hiábavaló igyekezet! Ott nem látták őt, hallani pedig semmikép sem lehetett. A dereglyét röpke szellő hajtotta a szél irányában és mindinkább nyugat felé.

Abban a pillanatban, a mikor a nap felső szélének már el kellett tünnie, a vitorla ép elsimult előtte és elfedte átláthatatlan szövetével.

Kegyetlen csalódás! A zöld sugár ezuttal a gőzmentes szemhatár legalsó vonalából indult ki, megakadt azonban a vitorlában, még mielőtt a hegyfokot elérte, a hol pedig oly sok szem mohó vágygyal leste.

Valósággal megrökönyödve és talán sokkal haragosabban, mint a hogy azt a szerencsétlen véletlen megérdemelte, miss Campbell, Sinclair Olivér és a Melvill-testvérek mintegy megmerevedve álltak helyükön és még a távozásról is megfeledkeztek, mialatt a dereglyét és a benne ülőket átkozták.

A csolnak időközben a Seil sziget egy kis öbléhez ért és a hegyfok lábánál kikötött.

Egy utas ugrott ki a partra, mig a halászok, kik Luing szigetéről a tengeren áthozták, a járműben visszamaradtak; az az utas körülfutotta a földnyelvet és a legelső, járható sziklákon a magasba igyekezett, nyilván azzal a szándékkal, hogy a hegyfokra jusson.

A szerencsétlen furulyás kétségkivül észrevette és megismerte a fensíkon álló nézőket, mert bizonyos bizalmassággal üdvözölte őket.

– Ursiclos ur! kiáltott miss Campbell.

– Ő! Ő volt az! feleltek a testvérek.

– Ki lehet az az ur? kérdezte magában Sinclair Olivér.

Csakugyan, Ursiclos Aristobulus volt saját személyében, ki több napra terjedt kirándulásából, Luing szigetéről most tért vissza.

Hogy mikép fogadták azok, kiknek legforróbb vágyuk teljesülését hiusitotta meg, azt aligha kell leirnunk.

Sam és Sib testvérek, a szokott udvariasság legelemibb szabályairól is megfeledkezve, még Sinclair Olivért és Ursiclos Aristobulust sem mutatták be egymásnak. Ilona észrevehető elégedetlenségének láttára inkább lesütötték szemeiket, hogy ne is lássák az általuk kiválasztott jelöltet.

Kis kezeit ökölbe szoritva, karjait keble felett keresztbe fonva, szemeivel szikrákat szórva, miss Campbell csak nézte őt, de egy szót sem szólt hozzá. Végre e szavak törtek ki belőle:

– Ursiclos ur, ön is jobban tette volna, ha nem ép idejekorán jön, hogy ostobaságot kövessen el!