3.
A három toronyőr
Az évnek ebben az időszakában - novembertől márciusig - a legnagyobb errefelé a tengeri forgalom. A tenger azonban mindig zord ezen a környéken. De - ha a két óceán felől jövő óriási hullámokat nem is törheti meg vagy csitíthatja el semmi -, legalább a légköri viszonyok kiegyensúlyozottak, és az ezt megzavaró, nagy magasságba elérő viharok csak átmenetiek. A gőzhajók és vitorlások szívesebben vállalkoznak ebben a csendesebb időszakban arra, hogy a Horn-fok körül kerüljék meg az Újvilágot.
Az évszak hosszú nappalainak egyhangúságát mégsem tudják megtörni a Le Maire-szoroson átkelő, vagy a szigetet dél felől megkerülő hajók. Soha nem jártak errefelé sokan, de ekkoriban még kevesebben jöttek, mert a gőzhajózás fejlődésével és a tengerészeti térképek tökéletesedésével a Magellán-szoroson keresztül vezető rövidebb és könnyebb út sokkal biztonságosabb is lett.
A világítótornyok életéhez hozzá tartozó monotóniát a toronyőrök maguk azonban alig érzékelik, hiszen őket azért lekötötte a szolgálat. Ezek az emberek általában tengerészek vagy halászok voltak valaha. Soha nem ültek ölbe tett kézzel, mindig találtak tennivalót, mulatságot. A szolgálat különben nem csak abból állt, hogy napnyugta és napkelte között biztosítsák a világítást. Vásqueznek és társainak figyelmébe ajánlották, hogy gondosan ügyeljenek az Elgor-öböl környékére, hetente többször is menjenek el a San Juan-fokhoz, s tartsák szemmel a keleti partvidéket a Several-földnyelvig, de soha ne távolodjanak el három-négy mérföldnél messzebbre. Vezetniük kellett a „toronynaplót”, feljegyezni az esetleges incidenseket; az elhaladó vitorlás- és gőzhajók nemzetiségét, s ha hívójelükkel együtt közölték, nevüket is; az árapály-különbséget, a szélirányt és szélerősséget; az időjárás változását; az esők időtartamát, a viharok gyakoriságát, a barométer emelkedését és süllyedését, a hőmérsékletet és más olyan adatokat, amelyek segítségével meg lehet rajzolni a vidék meteorológiai térképét.
Vásquez, akárcsak Felipe és Moriz, argentin volt. Őt nevezték ki az Államok-szigeten a világítótorony őrparancsnokává. Negyvenhét éves volt ekkor: erőteljes, makkegészséges, rendkívül kitartó, ahogy illik is egy tengerészhez, aki nem is egyszer szelte át a Föld száznyolcvan szélességi fokának többségét; elszánt, energikus, veszélyhez szokott ember, aki több ízben vágta már ki magát életveszélyes helyzetekből. Nemcsak kora miatt jelölték ki őrparancsnoknak, hanem bizalomgerjesztő, szilárd jellemének köszönhetően is. Bár nem vitte feljebb a fedélzetmesterségnél a köztársaság hadiflottájában, köztiszteletnek örvendve szerelt le. Így hát, amikor megpályázta ezt az állást az Államok-szigeten, a hajózási hatóság nem habozott, hogy elfogadja jelentkezését.
Felipe és Moriz ugyancsak tengerész volt, az egyik negyven, a másik harminchét éves. Vásquez régóta ismerte családjukat, és ő maga ajánlotta őket a kormánynak. Az előbbi agglegény volt, akárcsak a feljebbvalója. Hármójuk közül egyedül Moriz volt házas, bár gyermektelen; felesége Buenos Airesben szolgált egy szállásadónőnél.
Három hónap múltán a Santa Fé fedélzetén váltás érkezik az Államok-szigetre, Vásquez, Felipe és Moriz pedig visszamegy a szárazföldre, és csak újabb három hónap múltán váltja fel társait.
Június, július és augusztus, azaz a tél közepe lesz a következő három szolgálati hónap. Így tehát az első időszak után - mely alatt nem kell sokat szenvedniük az időjárás viszontagságaitól -, amikor visszatérnek a szigetre, nehezebb idők várnak rájuk. De gondolható, hogy ez a legkevésbé sem nyugtalanította őket. Vásquez és társai akkorra már szinte teljesen hozzászoknak az éghajlathoz és kiállják majd a sarkvidéki tél hidegét, viharait, és minden megpróbáltatását.
E december tizediki naptól kezdve szervezték meg a rendszeres szolgálatot. Minden éjjel az őrszobában ügyelő őr felügyelete mellett működtek a lámpák, miközben a másik kettő a szálláson pihent. Nappal ellenőrizték, megtisztították, ha szükség volt rá, új lámpabéllel látták el a szerkezetet - egyszóval felkészítették -, hogy napnyugtakor kibocsáthassa erős fénysugarait.
Időközben, a szolgálati szabályzatnak megfelelően, Vásquez és társai az Elgor-öbölben néha leereszkedtek a tengerig: vagy gyalog valamelyik parton, vagy a használatukra otthagyott vízi járművön, azon az orrvitorlával és előtörzsvitorlával felszerelt, félfedélzetes bárkán, amelyet használaton kívül egy kis öbölben kötöttek ki. Ott teljes biztonságban volt, hisz az egyedül veszélyt jelentő keleti széltől megvédték a magas sziklafalak.
Magától értetődik, hogy Vásquez, Felipe és Moriz közül valaki mindig ott maradt őrködni a körfolyosón, ha a másik kettő az öbölbe vagy a környékre kirándult. Megtörténhetett ugyanis, hogy épp akkor halad el egy hajó az Államok-sziget mellett, és hívójelét közölni akarja. Ezért volt fontos, hogy az egyik őr mindig a helyén legyen. A töltésről a tengert csak kelet-északkelet irányban lehetett belátni. A többi égtáj felé az építménytől párszáz ölre magasodó sziklafalak takarták el a kilátást. Ebből adódott, hogy valakinek mindig ott kellett lennie az őrszobán, hogy jelzést válthasson az elhaladó hajókkal.
Az ágyúnaszád távozása utáni első néhány napban nem történt semmi figyelemre méltó. Az idő szép maradt, a hőmérséklet elég magas. A hőmérő higanyszála el-elérte a plusz tíz Celsius-fokot is. Napkelte és napnyugta között a szél a nyílt tenger felől fújt, többnyire szelíden, majd az este eljöttével megfordult, és nyugatról, Patagónia és a Tűzföld tágas pusztái felől érkezett. Néhány órán át esett azért az eső is, és mivel egyre melegebb lett, számítani lehetett rá, hogy újabb zivatarok módosítják a légköri viszonyokat.
Az immár éltető erejű napsugarak hatására kezdett hírt adni magáról a növényvilág. Az épület körül teljesen eltűnt a tél fehér takarója, s láthatóvá vált a rét halványzöld szőnyege. A sarki bükkfa erdőben az ember szinte elnyújtózott volna a friss lombkoronák alatt. A hóolvadástól felduzzadt patak bő vízhozammal torkollt a kis öbölbe. A fák tövében így hát megjelentek a mohák, zuzmók, és beborították a sziklák oldalait, akárcsak a skorbut ellen oly hatásos kalánfű. Nem is a tavasz - nem használják ezt a szép szót Magellániában -, hanem a nyár uralkodott még néhány hétig az amerikai kontinens legdélibb csücskében.
Napnyugta felé, mielőtt meggyújtották volna a fényeket, Vásquez, Felipe és Moriz szokásához híven a fényszóró körüli körerkélyen ült és beszélgetett; természetesen a rangidős vitte a szót.
– Nos, fiúk - szólt, miután alaposan megtömte pipáját, s két társa is követte példáját -, hogy tetszik ez az új életforma?... Kezdtek hozzászokni?
– Persze, Vásquez - felelte Felipe. - Ilyen rövid idő alatt nem fáradhat el, és nem is unhatja el magát az ember.
– Csakugyan - tette hozzá Moriz -, de úgy elszalad majd az előttünk álló három hónap, hogy észre sem vesszük.
– Bizony, fiam, olyan sebesen, mint egy teljes vitorlázatú korvett!
– Az ám, a hajók! - jegyezte meg Felipe -, ma egyet sem láttunk, még a láthatáron sem...
– Majd jönnek, Felipe, majd jönnek - felelte Vásquez, szeme köré tölcsért formálva kezével, mintha messzelátón nézne. - Mert akkor ugyan minek emelték az Államok-szigeten ezt a szép világítótornyot, hisz’ ennek a fénye tíz mérföldre is ellátszik, kár lenne, ha egyetlen hajó sem venné hasznát.
– Különben is, még vadonatúj a tornyunk - jegyezte meg Moriz.
– Ahogy mondod, fiam! - felelte Vásquez. - És idő kell hozzá, hogy a hajóskapitányok tudomást szerezzenek róla: van fény ezen a partvidéken. Mihelyt megtudják, nem fognak habozni, hogy közelebb jöjjenek a parthoz és bemerészkedjenek a szorosba, hiszen így előnyösebb nekik! De nem elég tudniuk, hogy van itt egy világítótorony; meg kell hogy bizonyosodjanak arról is, hogy napnyugtától napkeltéig mindig világít.
– Ezt pedig csak akkor tudják meg, ha a Santa Fé visszatért Buenos Airesbe - szólt Felipe.
– Igazságod van, fiam - jelentette ki Vásquez -, s mihelyt közzéteszik Lafayate kapitány jelentését, a hatóságok majd sietnek elterjeszteni a hírt tengerészkörökben. De szerintem a hajósok nagy részének már most is tudomása van arról, mi készült itt.
– Ami a hadihajót illeti - folytatta Moriz -, csak öt napja indult el, azaz még...
– Feltételezem, hogy kevesebb mint egy hét alatt odaér! - vágott közbe Vásquez. - Az idő szép, a tenger nyugodt, a szél jó irányból fúj... A naszád éjjel-nappal hátszéllel halad, és beszámítva a gőzgépet is, meg volnék lepve, ha nem szelné kilenc-tíz csomóval a tengert.
– Mostanra már maga mögött kellett hagynia a Magellán-szorost, és vagy tizenöt mérfölddel a Virgenes-fokot is - mondta Felipe.
– Biztosan, fiam - jelentette ki Vásquez. - Ebben a szent pillanatban a patagón partok mentén halad, és akár kihívhatná versenyre az ottani lovakat! Bár Isten tudja, hogy lovasaik fel tudják-e venni a versenyt egy jó széllel haladó elsőrangú fregattal szemben!
Érthető, hogy a Santa Fé még foglalkoztatta ezeket a derék embereket, hiszen, a hajóval együtt mintha szülőföldjük egy kis darabja hagyta volna el őket, hogy hazatérjen. Gondolatban útja végéig követni fogják a hajót.
– Jó kapás volt ma? - folytatta Vásquez, Felipéhez fordulva.
– Meglehetősen, Vásquez, kifogtam pár tucat csíkot és elkaptam egy jó nagy, háromfontos tarisznyarákot, mielőtt elsiklott a sziklák közt.
– Jól tetted - felelte Vásquez -, sose félj, nem fogod kipusztítani az öböl lakóit!... Ahogy mondani szokás, minél több halat fog ki az ember, annál több akad horogra, így aztán megtakaríthatunk jópár font sózott szalonnát és szárított húst!... Ami a zöldséget illeti...
– Én - jelentette be Moriz - voltam a bükkerdőben. Kiástam a földből néhány gyökeret, és - ahogy azt a naszád tapasztalt szakácsától ellestem - jó, ízletes fogást tálalok nektek belőle!
– Szívesen vesszük majd az asztalnál - jelentette ki Vásquez -, hiszen nem élhetünk állandóan konzerven, akármilyen kiváló legyen is!... Az nem veheti fel a versenyt azzal, amit frissen fogtunk, frissen lőttünk vagy frissen szedtünk!
– Hát, ha még - szólt Felipe - néhány kérődző is erre tévedne a sziget belsejéből, mondjuk egy vadláma pár vagy valami hasonló.
– Nem mondom, egy vadlámacomb vagy hátszínszelet nem volna épp megvetendő - felelte Vásquez. - Egy jókora darab vadhúsnál alig szolgálhatunk kedvesebb meglepetéssel a gyomrunknak! Szóval, ha vad kerül a szemünk elé, lesz gondunk rá, hogy elejtsük. De vigyázzatok, fiúk, a vadászat hevében ne kerüljetek túl messze az épülettől! A legfontosabb, hogy tartsuk magunkat az előírásokhoz, és ne távolodjunk el a toronytól, hacsak nem azért, hogy megfigyeljük az Elgor-öblöt vagy a San Juan-fok és a Diegos-földnyelv közötti partszakaszt.
– De ha mégis szép vad kerül lőtávolságon belülre? - tért vissza a témára Moriz, aki szeretett vadászni.
– Nem mondom, akár két-három puskalövésnyire is - felelte Vásquez. - De tudjátok, a vadláma túl szilaj természetű ahhoz, hogy jó társaságot keressen... mármint a miénket, úgyhogy igencsak meglepődnék, ha csak egyetlen lámaszarvat is látnék a sziklák fölött, a bükkerdőben vagy másutt az épület közelében.
Valóban, a munkálatok megkezdése óta egyetlen állatot sem észleltek az Elgor-öböl környékén. A Santa Fé elsőtisztje, Nimród lelkes utódja, többször is megpróbált vadlámát lőni. Igyekezete hiábavalónak bizonyult, annak ellenére, hogy öt-hat mérföldet is gyalogolt a sziget belseje felé. Nem arról volt szó, hogy ne lett volna nagyvad, csak éppen túl messze mutatkozott ahhoz, hogy puskavégre kapja. Talán, ha megmássza a hegyeket és a Parry-öblön túl portyázik, vagy a sziget másik végéig hatol, az elsőtiszt több sikerrel jár. De a sziget nyugati részén, ahol a nagyobb csúcsok meredeznek az ég felé, az előrehaladás igencsak nehéz lett volna, és sem ő, sem a Santa Fé legénységének más tagjai nem derítették fel soha a Szent Bertalan-fok környékét.
A december 16-ról 17-re virradó éjszaka Moriz volt szolgálatban hattól tíz óráig, amikor fényt észlelt keleti irányban, öt-hat mérföldnyire a nyílt tengeren. Kétségtelenül hajó jelzőfénye volt ez, az elsőé, amely a torony felépítése óta elhaladt errefelé.
Moriz joggal gondolta, hogy ez bizonyára érdekli majd társait is, akik még nem aludtak, így hát leszaladt és szólt nekik.
Vásquez és Felipe azon nyomban felmentek vele, és szemük előtt távcsővel a keleti ablak elé helyezkedtek.
– Ez fehér fény - jelentette ki Vásquez.
– Következésképpen nem lehet helyzetjelző, hiszen se nem piros, se nem zöld - mondta Felipe.
A megjegyzés helyes volt. A fényforrás nem lehetett egyik sem aközül a két helyzetjelző közül, amelyeket színük szerint helyeznek el a hajók bal, illetve jobb oldalán.
– És mivel ez fehér - tette hozzá Vásquez -, ez azt jelenti, hogy az előtörzsvitorla előkötelére van erősítve, ami gőzhajóra enged következtetni.
Ez kétségbevonhatatlan volt. Valóban egy gőzös közeledett a San Juan-fokhoz. Vajon átkel a Le Maire-szoroson, vagy dél felől kerüli meg a szigetet? Ezen tanakodtak az őrök.
Tekintetükkel követték tehát a közeledő hajót, és félórai megfigyelés után biztosak lehettek útirányában.
A gőzhajó dél-délnyugatra, bal kéz felé hagyta el a tornyot, és egyenesen a szoros felé tartott. Vörös jelzőfényét a San Juan-öböllel egyvonalban pillantották meg, majd hamarosan eltűnt a sötétségben.
– Az első hajó, amelyik észlelte a világítótornyot a világ végén! - kiáltott fel Felipe.
– De nem az utolsó! - biztosította Vásquez.
Másnap reggel Felipe egy nagy vitorlás hajót jelzett a láthatáron. Az idő tiszta volt, a levegő páramentes, délkelet felől enyhe szellő fújt, így már legalább tíz mérföldről észre lehetett venni a hajót.
A jelzésre Vásquez és Moriz felkapaszkodott a körfolyosóra. A jelzett hajó a Diegos- és a Several-földnyelvek között, az Elgor-öböltől kicsit jobbra, a parti sziklákon túl bukkant fel.
A hajó teljes vitorlázattal legalább tizenkét-tizenhárom csomóval száguldott. Bal oldali hátszéllel haladt. Mivel egyenesen az Államok-sziget felé tartott, nem lehetett még eldönteni, hogy északról vagy délről fogja megkerülni.
Vásquez, Felipe és Moriz jó tengerészekhez illően megvitatták a dolgot. Végül is Moriznak lett igaza, aki azt állította, hogy a vitorlás nem a szoros bejáratát keresi. Valóban, amikor már csak másfél mérföldre volt a parttól, a hajó elfordult, hogy a szél jobban belekapjon a vitorlákba, és a Several-földnyelvet készült elhagyni.
Nagy hajó volt ez, legalább ezernyolcszáz tonnás, háromárbocos, akárcsak azok az Amerikában készülő klipperek, amelyek bámulatos utazósebességet képesek elérni.
– Süljön el a távcsövem - kiáltott fel Vásquez -, ha ez nem egy új-angliai gyárból került ki!
– Talán közli velünk a hívójelét - szólt Moriz.
– Kutya kötelessége volna - felelte az őrparancsnok.
Ez be is következett, amikor a klipper épp a Several-földnyelvet kerülte meg. Egy sor jelzőzászlót húztak fel a tatvitorla csonkarúdjára, és jelentésüket Vásquez az őrszobában található kódkönyv segítségével azonnal meg is fejtette.
A Montank nevű hajó volt az, az új-angliai Bostonból, az Egyesült Államokból. Válaszképp az őrök felhúzták az argentin lobogót a villámhárító rúdjára, és addig figyelték a hajót, amíg árbocai a sziget déli részénél, a Webster-fok környékén a homályba nem vesztek.
– S most kívánjunk jó utat *Montank*nak! - mondta Vásquez. - És adja Isten, hogy a Horn-fok térségében ne érje baj!
A következő napokban a tenger szinte teljesen kihalt volt. Csak nagy néha tűnt fel egy-egy vitorla a keleti horizonton. Azok a hajók, amelyek mintegy tíz mérföldnyire haladtak el az Államok-sziget mellett, nyilvánvalóan nem akartak kikötni. Vásquez véleménye szerint a sarkvidéken friss zsákmányt remélő bálnavadászhajók lehettek ezek. Láttak is egyébként pár cethalat, amelyek a magasabb szélességi fokok felől jöttek. Jó messzire elkerülték a Several-földnyelvet, és a Csendes-óceán felé tartottak.
A meteorológiai megfigyeléseken kívül semmi feljegyeznivaló nem történt egészen december 20-ig. Az időjárás változékonyabb lett, fel-feltámadt az északkeleti, délkeleti szél. Többször is heves zápor esett, néha jégeső is, ami a légköri feszültségekre utalt. Nagyobb égiháborúkra lehetett tehát számítani, amelyek különösen az évnek ebben a szakában jelentenek veszélyt.
21-én reggel Felipe pipázgatva sétált a sziklateraszon, amikor egy állatot vélt észrevenni a bükkfaerdőnél.
Miután pár másodpercig figyelte, beszaladt a közös terembe egy messzelátóért.
Felipe könnyen ráismert egy nagy termetű vadlámára. Talán most jött el a nagy zsákmány ideje!
Vásquez és Moriz, akiknek az imént szólt, azonnal kijöttek az épületből, és csatlakoztak hozzá a teraszon.
Mindannyian egyetértettek abban, hogy a vad nyomába kell eredni. Ha sikerül lelőni a vadlámát, friss húshoz jutnak, ami változatosabbá teheti étkezéseiket.
Abban állapodtak meg, hogy Moriz, kezében az egyik karabéllyal, elhagyja a torony környékét és megpróbálja észrevétlenül megkerülni az állatot - amely azóta nem mozdult el onnan, ahol meglátták -, és az öböl felé szorítani, ahol Felipe már várni fog rá.
– Mindenesetre nagyon vigyázzatok, fiúk - ajánlotta Vásquez. - Ennek az állatnak nagyon jó a hallása és a szaglása. Mihelyt meglátja vagy megszimatolja Morizt, olyan gyorsan el fog szelelni, hogy nem lehet majd se lelőni, se bekeríteni. Akkor inkább hagyjátok futni, mert nem szabad túl messzire mennetek... Megértettétek?...
– Értettük - felelte Moriz.
Vásquez és Felipe elhelyezkedtek a teraszon, és a messzelátón keresztül megállapították, hogy a vadláma nem mozdult arról a helyről, ahol először mutatkozott. Figyelmük Morizra irányult, aki a bükkfaerdő felé tartott. Ott fedezékben lesz és talán elérheti a sziklákat anélkül, hogy elriasztaná az állatot, amelyet - hátába kerülve -, onnan az öböl felé terelhetne.
Társai egészen az erdőig követték tekintetükkel, míg el nem tűnt a fák között.
Körülbelül fél óra telt el. A vadláma továbbra sem mozdult, pedig Moriznak már lőtávolságba kellett érnie.
Vásquez és Felipe várták, hogy eldördüljön a lövés, és a súlyosan vagy könnyen sérült állat összeessen vagy futásnak eredjen.
Lövés azonban nem hangzott, és Vásquez meg Felipe legnagyobb meglepetésére a vadláma, ahelyett, hogy elszaladt volna, összecsukló lábakkal, elgyöngült testtel a sziklára roskadt, mint akinek valósággal elszállt az ereje.
Moriz, akinek sikerült a sziklák mögé jutnia, szinte azon nyomban előbukkant, és a mozdulatlan vadlámához szaladt; miután fölé hajolt és megtapogatta, hirtelen felegyenesedett, majd a torony felé fordulva félreérthetetlen mozdulattal hívta társait, integetett: azonnal menjenek oda hozzá.
– Rendkívüli dolog történhetett - mondta Vásquez. - Gyere, Felipe!
A teraszról leereszkedve mindketten a bükkfaerdő felé szaladtak. Tíz percbe sem telt, hogy megtegyék az épületet a fáktól elválasztó távolságot.
– Hát a... vadláma?... - kérdezte Vásquez.
– Itt van ni - felelte Moriz a lábánál heverő állatra mutatva.
– Kimúlt? - kérdezte Felipe.
– Igen - felelte Moriz.
– Talán végelgyengülésben? - kiáltott fel Vásquez.
– Nem... a sebébe döglött bele.
– A sebébe! Megsebesült volna?
– Igen... golyót kapott az oldalába!
– Méghogy golyót!... - ismételte Vásquez.
Mi sem volt bizonyosabb. Miután a vadlámát találat érte, idáig vonszolta magát, majd holtan rogyott össze.
– Ezek szerint vannak vadászok a szigeten? - dünnyögte Vásquez. Mozdulatlanul állva, gondolataiba merülve nyugtalanul pillantott körül.