A JÉGTÁBLÁN

Egy jégtábla! Szabálytalan alakú, háromszögű jégtábla, száz láb hosszú a befogója, s alig százötven lábnyi a leghosszabb oldalán! És ezen a jégtáblán huszonegy emberi lény, vagy száz prémes állat, néhány kutya és egy óriási jegesmedve, amely most a legszélén guggol.

Igen! Itt van valamennyi szerencsétlen! Eddig még egyet sem nyelt el a mélység közülük. A leszakadás akkor történt, amikor mindnyájan együtt voltak a szálláson. Megmentette még őket a sors, nyilván csak azért, hogy együtt vesszenek el!

Micsoda éjszaka! Ez az álomtalan éj! Nem beszélt senki. Meg sem mertek moccanni. Mert talán a legkisebb mozdulat is, a legcsekélyebb rázkódtatás is elég lett volna ahhoz, hogy kettétörje a jégtáblát!

A néhány darabka szárított húshoz, amit Joliffe-né osztott szét, senki sem akart hozzányúlni. Mire való lenne?

A nyomorultak legtöbbje szabad ég alatt töltötte az éjszakát. Szebb halál, ha szabadon vannak, amikor elnyeli őket a mélység, mintha a szűk deszkabódéban érné őket a vég!

Másnap, június 5-én ragyogóan sütött le a nap a kétségbeesett emberek e csoportjára. Már alig váltottak szót. Inkább kerülni igyekezték egymást. Némelyikük zavaros tekintetet vetett a kerek láthatárra, amelynek ez a nyomorult kis jégtábla képezte a közepét.

Teljesen elhagyatott volt a tenger. Sehol vitorla, de még csak egy jégtábla, egy szigetecske se sehol. Minden bizonnyal ez a jégtábla az utolsó, amely a Bering-tengeren úszik.

Egyre melegebb lett az idő. Már nem fújt a szél. Rémes nyugalom uralkodott a légkörben. Hosszú hullámok emelgették szelíden ezt az utolsó föld- és jégdarabot, amely a Viktória-szigetből megmaradt, már nem is úszott, csak le s fel hintázott a hullámokon, mint valami hajóroncs; de hiszen nem is volt egyéb.

Ám egy hajóroncs, a váz egy maradványa, egy árboc darabja, egy törött árbockosár, néhány deszka, mindez fennmaradt a vizen, s el nem olvadhat! Míg a jégtábla nem egyéb, mint megszilárdult víz, amit ismét vízzé változtat a napsugár!...

Ez a jégtábla - s ez az, ami megmagyarázza, miért tartott ki mostanáig - az egykori sziget legvastagabb részét képezte. Sapkaszerűen borította némi föld- és növényréteg, s feltételezhető volt, hogy elég vastag a jégrétege. A Jeges-tenger hosszú telének hidege bizonyára „jól táplálta jéggel” egykor, amikor még, évszázadokon át, ez a Bathurst-fok volt legvégső pontja az amerikai szárazföldnek.

Most ez a jégtábla átlagot számítva még öt-hat lábnyira emelkedett a tengerszint fölé. Úgy lehetett hát számítani, hogy jégalapja mindenütt körülbelül egyforma vastagságú. Így tehát ezeken a csendes vizeken nem fenyegeti az a veszély, hogy kettétörik, de annál inkább az, hogy lassacskán elolvad. De a szélein lehetett is látni, milyen gyorsan fogy, amint szüntelenül nyaldossák a hosszú hullámnyelvek, és csaknem állandóan le-levált egy-egy darab föld, és zöldellő növényzetével együtt elmerült a hullámokban.

Ilyen természetű leomlás történt még aznap délután egy órakor a talajnak azon a részén, amelyet a közvetlenül a jégtábla szelén fekvő szállás foglalt el. A szállás ekkor szerencsére üres volt, de csupán egy-két szál deszkát és két-három tetőgerendát lehetett megmenteni abból, ami a kunyhót alkotta. A szerszámok nagy része és a csillagászati műszerek odavesztek! Most hát az egész kis kolóniának a talaj legmagasabb részére kellett menekülnie, ahol semmi sem védte őket az idő viszontagságai ellen.

Ott még találtak néhány szerszámot és a légszivattyúkat meg a légtartályt, amit Jasper Hobson arra használt, hogy a folyvást szakadó záporból néhány gallon¹ esővizet gyűjthessenek. Ugyanis most már azt a csekély jégtömeget sem volt szabad a talajból venni, amelyből eddig az ivóvizüket olvasztották. Most már a jégalap minden parányával nagyon csínján kellett bánni.

Négy óra tájt Kellet, a katona, ugyanaz, aki már több jelét adta az őrületnek, odalépett Paulina Barnett asszony elé, s nyugodtan így szólt:

– Asszonyom, én a vízbe ölöm magam.

– Kellet! - kiáltott fel Paulina asszony.

– Megmondtam önnek, hogy a tengerbe ölöm magam - ismételte a katona. - Jól meggondoltam. Úgyis csak ez lesz a végünk. Akkor hát jobb, ha önként végzek magammal.

– Kellet - szólt hozzá szelíden Paulina Barnett asszony, és megfogta a különösmód tiszta pillantású katona kezét -, maga nem teszi ezt!

– De igenis, asszonyom, és mivel ön mindig jó volt mihozzánk, nem akartam meghalni anélkül, hogy búcsút ne vegyek öntől. Isten vele, asszonyom!

És Kellet elindult a tenger felé. Paulina Barnett asszony rémülten kapaszkodott belé. Segélykiáltására Jasper Hobson és az őrmester is odaszaladt. Egyesült erővel vonszolták vissza Kellet-t, mielőtt még szándékát végrehajthatta volna. De a boldogtalant már megszállta ez a rögeszme, s csak tagadóan rázta a fejét.

Vajon észre lehet-e téríteni ezt az elborult lelket? Nem. Azonban ennek a tenger mélyére kívánkozó szegény őrültnek példáját talán a többiek is követik. Ki tudja, vajon Kellet-nek a csüggedés végső fokára süllyedt társai közül némelyik nem követné-e az öngyilkosságba? Mindenáron meg kellett hát akadályozni, hogy a szerencsétlen a tengerbe ölje magát.

– Kellet - szólt hozzá szelíden, csaknem mosolyogva Paulina Barnett asszony -, őszinte, jó barátom maga nekem?

– Igen, asszonyom - válaszolta nyugodtan Kellet.

– Nos hát akkor, ha maga is úgy akarja, haljunk meg együtt..., de nem ma.

– Asszonyom!

– Nem, kedves jó Kellet, én még nem készültem fel rá..., csak holnap..., holnap, ha úgy akarja... Jó?

A katona mereven nézett a bátor asszonyra. Úgy tűnt, mintha habozva fontolgatná egy percig, vadul vágyakozó tekintetet vetett a tündöklő tengerre, majd végighúzta kezét a szemén, s így szólt:

– Holnap!

És miután ezt az egy szót kiejtette, nyugodt léptekkel foglalta el ismét helyét társai között.

– Szegény szerencsétlen! - suttogta Paulina Barnett asszony - csak annyit kértem tőle, hogy várjon holnapig, de ki tudja, holnapig nem leszünk-e valamennyien a tenger mélyén!...

Ezt az éjszakát Jasper Hobson a parton töltötte, mozdulatlanul. Azt fontolgatta magában, vajon nincs-e valami módja annak, hogy elodázzák a csöpp sziget felolvadását, hogy nem sikerülne-e valahogyan a víz fölött tartani addig, míg valahol földet pillantanak meg.

Paulina Barnett asszony és Madge már egy pillanatra sem hagyták el egymást. Kalumah meg úgy feküdt úrnője mellett, mint egy hűséges kutya, s melengetni igyekezett. Mac Nap-né néhány, az egykori Reménység-erőd dús készleteiből maradt prémbe burkolózva szunnyadt, keblén kicsi gyermekével.

A csillagok páratlan fényben tündököltek. A hajótöröttek szerteszét hevertek, oly mozdulatlanul, mint holttestek egy elhagyott hajóroncson. Semmi zaj sem zavarta ezt a borzalmas nyugodalmat. Csak a hullámok csobbanása hallatszott, amint állhatatosan lötybölték a jégtáblát, meg a kisebb partomlások, amelyeknek hirtelen loccsanása jelezte, mekkorák.

Néhányszor Long őrmester is feltápászkodott. Körültekintett, szemével szerette volna átfúrni a sötétséget; majd néhány perc múlva ismét visszadőlt fekhelyére. A jégtábla végén, mint egy óriási, fehér hógolyó, ott kuporgott a jegesmedve, mozdulatlanul.

Ez az éjszaka is anélkül múlt el, hogy bármilyen esemény változtatott volna a helyzeten. Reggel alacsony, kissé vörhenyes színű ködfellegek gyülekeztek kelet felé. Néhány felhő foszlott szerte a zeniten, s kisvártatva a nap sugarai aranyozták be a víz felszínét.

A hadnagy első gondja az volt, hogy szemügyre vegye a jégtáblát. Ismét csökkent a térfogata, de - ami még súlyosabb körülmény volt - a tengerszint fölötti átlagos magassága is észrevehetően süllyedt. Bármily szelíden hullámzott is a tenger, ez is elég volt ahhoz, hogy részben ellepje a jégtáblát. Csak a dombocska tetejére nem csapott fel a víz.

Long őrmester a maga részéről is megfigyelte az éjszaka történt változásokat. Az olvadás pusztító munkája oly nyilvánvalóan előrehaladt, hogy már nem volt semmi remény.

Paulina Barnett asszony odament Hobson hadnagyhoz.

– Ma lesz hát? - kérdezte.

– Ma, asszonyom - válaszolta a hadnagy -, és ön betartja a Kelletnek tett ígéretét!

– Hadnagy úr - szólt most mélységes komolysággal az utazónő -, megtettünk mi vajon mindent, amit tennünk kellett?

– Meg, asszonyom.

– Hát akkor legyen meg az Isten akarata!

Mindazonáltal, ezen a napon még egy végső, kétségbeesett kísérletre került sor. A nyílt tenger felől elég erős szél kerekedett, vagyis délnyugat felé fújt, éppen abba az irányba, ahol az Aleuti-szigetcsoport legközelebbi szigetei terülnek el. Hogy mekkora távolságban? Azt nem lehetett megmondani, mert mérőműszerek híján nem lehetett többé meghatározni a jégtábla jelenlegi földrajzi helyzetét. De nemigen sodródhatott sokat, hacsak valami áramlat nem ragadta magával, mert úgyszólván semmi fogása sem volt rajta a szélnek.

Mégiscsak volt még valami remény. Ha - bármily lehetetlennek látszik is - a jégtábla közelebb lenne a szárazföldhöz, mint ahogyan ezt a hajótöröttek feltételezték! Ha valami olyan tengeráramlat, amelynek irányát nem tudták megállapítani, közelebb vitte volna a jégtáblát azokhoz az annyira áhított Aleuti-szigetekhez! Most a szigetek felé fújt a szél, és így gyorsan vihetné a jégtáblát, ha lenne mibe kapaszkodnia. Ha még csak néhány óráig tarthatná magát víz fölött a jégtábla, talán földet láthatnának pár órán belül, vagy ha földet nem is, de legalább azoknak a part menti kereskedelmi vagy halászhajóknak egyikét, amelyek sosem merészkednek ki a nyílt tengerre.

Hobson hadnagynak egy ötlete támadt, előbb csak egy pillanatra villant át az agyán, de aztán, ha furcsa is, de határozott gondolattá vált: miért ne lehetne vitorlát feszíteni a jégtábla fölé úgy, mint egy közönséges tutajra? Ezt valóban könnyen megtehetik.

Jasper Hobson közölte ötletét az ácsmesterrel.

– Önnek igaza van - felelte Mac Nap. - Fel a vitorlákat, valamennyit!

Ez a terv, bármily csekély sikerrel biztatott is, némi lelket öntött a nyomorultakba. De hiszen nem is lehet ez másként. Hát nem kell-e vajon mindenbe belekapaszkodni, ami csak hasonlít is a reménységhez?

Valamennyien munkához láttak, még Kellet is, aki még nem emlékeztette Paulina Barnett asszonyt az ígéretére.

Egy kis gerendát, amely azelőtt a szállás tetőgerincét képezte, felállítottak, s szilárdan beágyazták a dombocskát alkotó föld- és homokrétegbe. Egy csarnakként alkalmazott kötéllel meg egy gyámfával erősítették meg. Egy erős pózna szolgált vitorlarúdként, s az utolsó fekvőhelyek lepedőiből, takaróiból lett a vitorla, s már fel is húzták a rúdjára. A vitorlát, illetve ezt a vitorlának csúfolt tákolmányt kellőképpen szélbe állították, s az mindjárt bele is kapott, és abból a barázdából, amit maga után vont a vízen, csakhamar nyilvánvalónak látszott, hogy a jégtábla gyorsabban halad, délkelet felé.

Hát ezt sikernek lehetett nevezni! A földig sújtott, csüggeteg lelkek mintha új életre keltek volna. Mert ez már nem álldogálás volt, hanem igenis haladás, s bármily közepes volt is, szinte mámorosak lettek ettől a sebességtől. Az ácsmester különösen meg volt elégedve ezzel az eredménnyel. Egyébként valamennyien úgy kutatták tekintetükkel a láthatárt, mint csupa matróz-őrszemek az árbockosárban, s ha azt mondja nekik valaki, hogy nem jelenik meg a föld a szemük előtt, el sem is akarták volna hinni!

Pedig ennek így kellett történnie.

Három óra hosszat úszott már a jégtábla a tenger eléggé csendes vizén. Nem állt ellen sem a szélnek, sem a hullámnak, ellenkezőleg, a hullámok vitték, egyáltalán nem álltak útjába. Ám a láthatár mindenütt kör alakban borult a tengerre anélkül, hogy bárhol is egy pont zavarta volna éles körvonalait. De a szerencsétlenek még mindig reménykedtek.

Délután három óra tájban Hobson hadnagy félrehívta Long őrmestert, és így szólt hozzá:

– Haladunk, az igaz, de a szigetecskénk szilárdságának és élettartamának rovására.

– Mit akar ezzel mondani, hadnagy úr?

– Csak azt akarom mondani, hogy a jégtáblát teljesen felemészti a víz, mert a sebessége miatt erősebben morzsolja, lazítja, tördeli, úgyhogy mióta felvontuk a vitorlát, egyharmadával csökkent a szigetünk területe.

– Biztos ön ebben?

– Teljesen biztos vagyok benne, Long. A jégtábla elnyúlik, elvékonyodik. Nézze, a tenger már csak tízlábnyira van a dombtól.

Hobson hadnagynak igaza volt, s ezzel a gyorsan sodródó jégtáblával ez nem is történhetett másként.

– Őrmester - fordult most hozzá Hobson hadnagy - magának is az a véleménye, hogy állítsuk le a jégtábla haladását?

– Úgy gondolom - válaszolta némi fontolgatás után Long őrmester -, én úgy vélem, hogy ezt meg kellene beszélnünk a társainkkal. Most már az összességnek kell viselnie a felelősséget mindazért, amit határozunk.

A hadnagy helyeslően bólintott. Mindketten visszatértek helyükre, a dombra, s Jasper Hobson ismertette a helyzetet.

– A sebesség - magyarázta - gyorsan koptatja a jégtáblát, és talán néhány órával sietteti az elkerülhetetlen katasztrófát. Döntsenek hát, barátaim, tovább akarnak haladni, előre?

– Előre - kiabálták egyszerre, egy emberként a szerencsétlenek.

Továbbhajóztak hát, de ennek az elhatározásnak kiszámíthatatlan következményei lehettek.

Este hat órakor Madge felállt, egy pontra mutatott délkeleten, s így szólt:

– Föld!

Mindnyájan úgy ugráltak fel, mintha villanyáram érte volna őket. S valóban, délkeleti irányban, a jégtáblától mintegy tizenkét mérföldnyire földet pillantottak meg.

– Vitorlát! Vitorlát! - kiáltott fel Hobson hadnagy.

Megértették. Még több vitorlát vontak fel. Toldatvitorlaként ruhaféléket, prémeket feszítettek szélnek a csarnakokon, mindent, amibe csak belekaphat a szél!

Így növelték a sebességet, annál is inkább, mert a szél is frissebben kezdett most fújni. Ám a jégtábla már olvadt, minden oldalán. Érezték, mint remeg. Bármely percben szétválhatott.

Erre még csak gondolni sem akartak. Most a reménység sodrába kerültek. Amott a menekvés, azon a szárazföldön! Kiáltoztak, hadonásztak feléje.

Fél nyolc órakor a jégtábla már egészen megközelítette a partot. De szemlátomást fogyott, le is merült, a víz is ráfutott, a hullámok végigsöpörtek rajta, s magukkal ragadták a félelmükben őrjöngő állatokat. Minden pillanatban attól lehetett tartani, hogy elmerül a mélységben. Könnyíteni kellett hát rajta, mint a süllyedő hajón. Majd gondosan elegyengették a jégfelületen, különösen a széle felé azt a kevés földet és homokot, ami még megmaradt, hogy ily módon védjék a napsugarak közvetlen hatásától. Prémeket is teregettek rá, mert ezek természetüknél fogva rossz hővezetők. Egyszóval ezek az erős lelkű emberek minden elképzelhető eszközt felhasználtak a végső katasztrófa elodázására. De mindez nem volt elég. Belsejében recsegett, ropogott már a jégtábla, és hasadékok látszottak a felszínén. Érezhető volt, hogy nemsokára szétmállik.

Leszállt az éj, és a szegény nyomorultak nem tudtak mihez kezdeni. Hogyan lehetne növelni a jégtábla sebességét? Néhányan deszkákat ragadtak, és evezni kezdtek. A part még négy mérföldnyire volt, széliránt.

Éjszaka lett. Sötét, holdvilágtalan éj.

– Gyerünk! Adjunk jelt, barátaim! - kiáltott fel Hobson hadnagy, de már őt is csak hősies lelkiereje tartotta talpon. - Talán meglátnak bennünket!

Mindent összeszedtek, ami csak éghető holmijuk volt, két-három deszkát, egy kisebb gerendát, máglyát raktak belőle, s alágyújtottak. Magasra csapott a láng a félhomályban...

De a jégtábla egyre olvadt, s egyre süllyedt. Nemsokára már csak az a kis földrakás volt víz fölött, amelyből a dombocska állt. Mindnyájan oda menekültek, a halálos félelem lett úrrá rajtuk, s velük vánszorgott fel a dombra az a néhány állat, amelyet még nem nyelt el a tenger. A medve rémséges bődüléseket hallatott.

Egyre emelkedett a víz. Semmi sem vallott arra, hogy bárki is észrevette volna a hajótörötteket. Biztos, hogy már negyedórájuk sincs hátra, s elnyeli őket a mélység...

Nincs hát mód rá, hogy meghosszabbítsák a jégtábla élettartamát? Három óra kellene már csupán, három órácska, s elérnék ezt a földet, hiszen mindössze csak három mérföldnyire van, szél alatt.

De mihez fogjanak? Mit csináljanak hát?

– Ó, ha csak egy módja lenne, egyetlen módja annak, hogy megakadályozhassam a jégtábla felolvadását! - kiáltott fel Jasper Hobson. - Az életemet adnám érte, ha rájönnék! Igen! Az életemet!

Most megszólalt valaki, s kurtán kibökte:

– Van egy módja!

Thomas Black volt, aki megszólalt! A csillagász, aki már oly régóta még csak ki sem nyitotta a száját - hogy úgy mondjuk -, s aki már nem is számított élőnek e halálra szánt élőlények között! És az első mondat, amit kiejtett a száján, ez volt:

– Igen, van egy mód rá, hogy megakadályozzuk a jégtábla felolvadását. Még van egy módja annak, hogy megmeneküljünk.

Jasper Hobson odarohant Thomas Blackhez. Ő is és társai is kérdő pillantást vetettek a csillagászra. Azt hitték, rosszul hallottak.

– És mi lenne az a mód? - kérdezte Jasper Hobson.

– Minden ember a szivattyúkhoz!

Csak ennyit mondott Thomas Black.

Talán megőrült a csillagász? Hajónak veszi ezt a jégtáblát, süllyedő hajónak, melynek fenekét tíz láb magas víz borítja?

Azonban tényleg itt voltak a légszivattyúk meg a légtartály is, amely utóbbi ivóvíztartályként szolgált. De mire volnának még használhatók ezek a szivattyúk? Miként is szolgálhatnának arra, hogy a jégtábla minden részén olvadó, omlatag jégszélek keményebbé váljanak?

– Ez megbolondult! - mondta Long őrmester.

– A szivattyúkhoz! - ismételte a csillagász. - Töltsék meg a légtartályt!

– Tegyük, amit mond! - kiáltott fel Paulina Barnett asszony.

A szivattyúkat a légtartályhoz csatolták, ennek tetejét gyorsan rácsukták, s csapszeggel összefogták. A szivattyúk nyomban működni kezdtek, és a levegő több atmoszféra nyomás alatt töltötte meg a tartályt. Ezután Thomas Black fogta az egyik, a tartályhoz csatolt bőrcsövet, kinyitotta a csapot; a sűrített levegő sziszegve tódult ki, a tudós végighaladt vele a jégtábla szélein, s mindenütt ráirányította a csövet, ahol a meleg már olvasztani kezdte.

Micsoda hatás! Mindnyájan meglepetve bámulták! Mindenütt, ahová a csillagász a sűrített levegőt kilövellte, megszűnt az olvadás, a hasadékok összezárultak, újra összefagytak.

– Hurrá! Hurrá! - kiáltottak fel egyszerre valamennyien a szerencsétlenek.

Fárasztó munka volt a szivattyúzás, de férfikarban nem volt hiány! Egymást váltva dolgoztak. A jégtábla szélei olyan keményre fagytak, mintha csak rendkívüli hidegnek lettek volna kitéve.

– Ön megment bennünket, Black úr - fordult a tudóshoz Jasper Hobson.

– De hiszen ez egészen természetes! - felelte egyszerűen a csillagász.

Valóban, mi sem volt ennél természetesebb, s íme, mily fizikai hatást hozott most létre.

A jégtábla újrafagyásának két oka volt: először az, hogy a jégtábla felületének a légnyomás alatt bekövetkező párolgása nagy hideget hozott létre, aztán meg az, hogy a sűrített levegő ahhoz, hogy kiterjeszkedjék, meleget vont el az olvadó jégfelülettől, úgyhogy az nyomban újra megfagyott. Mindenütt, ahol csak törés keletkezett, a sűrített levegő hirtelen kiterjeszkedése folytán létrejött hideg összefagyasztotta a jégtábla széleit, és - hála ennek a végső eszköznek - a jégtábla csakhamar visszanyerte eredeti szilárdságát.

S így ment ez több óra hosszat! A végtelen reménységgel eltelt hajótöröttek olyan serényen dolgoztak a szivattyúknál, hogy nincs az a hatalom, amely meg tudta volna állítani őket!

Közeledtek a földhöz.

Amikor már csak vagy negyedmérföldnyire voltak tőle, a medve a hullámokba vetette magát, úszni kezdett, nemsokára partot ért és eltűnt.

Néhány perccel később a jégtábla megfeneklett a kavicsos parton. Az a néhány állat, amely még rajta volt, elmenekült a sötétben. Majd a hajótöröttek is partra szálltak, s térdre borulva adtak hálát az Égnek, csodálatos megmenekülésükért.