ÚT A BEFAGYOTT TENGEREN

Végre november 22-én kissé megjavult az idő. Néhány óra alatt hirtelen lecsendesült a vihar. Északi szél kerekedett, és a hőmérő több fokkal süllyedt. Néhány messzire repülő madár eltűnt. Most már talán végre remélni lehetett, hogy olyan lesz az idő, amilyennek ebben az évszakban ily magas északi szélességen lennie kell. Telelőink valóban sajnálták, hogy most nem olyan hideg az idő, mint amilyen tavaly télen volt, amikor is a Fahrenheit-hőmérő higanyszála zéró alatti 72 (fagypont alatti 55 Celsius) fokra szállt alá.

Jasper Hobson elhatározta, hogy most már késedelem nélkül elhagyja a Viktória-szigetet, és 22-én délelőtt az egész kis kolónia kész volt arra, hogy elhagyja a Reménység-erődöt és a szigetet, amely most egybeolvadt az egész jégmezővel, jobban mondva egybefagyott vele, sőt ezáltal hatszáz mérföldes jégmezővel volt egybecsatolva az amerikai szárazfölddel.

Délelőtt fél tizenkettőkor, szürke, de csendes időben, amelyet a pompás északi fény a láthatártól a zenitig ragyogott be, Hobson hadnagy megadta a jelt az indulásra. A kutyákat a szánok elébe fogták. Három pár szelídített rénszarvas pedig a csomagszállító szánokat húzta, és csendben elindultak a Michel-fok felé, vagyis oda, ahol el kell hagyniuk a tulajdonképpeni szigetet, hogy a jégmezőn folytassák útjukat.

A karaván eleinte a dombot borító erdő szélét követte, a Barnett-foktól keletre; de amikor felértek a domb tetejére, valamennyien visszafordultak, hogy még egyszer utoljára láthassák a Bathurst-fokot, amit most elhagynak, hogy ide soha többé vissza ne térjenek. Az északi fény világánál kirajzolódott néhány hóba fúlt tetőgerinc és az erődövezet határát jelző két-három vonal. Itt-ott egy-egy alaktalan tömeg vált ki az összképből, némi füst, egy örökre kihunyó tűzhely utolsó lehelete, mindössze ennyi volt a Reménység-erőd, amely annyi munkába, annyi küzdelembe került, s most már mit sem ér!

– Isten veled! Szegény sarkvidéki házunk, isten veled! - kiáltotta Paulina Barnett asszony, s kezével végső búcsút intett felé.

És a többiek is, ezzel az utolsó emlékkel szívükben, szomorúan, csendben indultak neki a hazafelé vezető útnak.

Egy óra múlva az osztag - miután megkerülte azt az öblöcskét, amely a tél enyhesége miatt nem állhatott be - megérkezett a Michel-fokhoz. Eddig még nem volt nagyon nehéz az útjuk, mivel a Viktória-sziget földje aránylag egyenletes talajú volt. De egészen másként lesz ez majd a jégmezőn. Ugyanis az északi jéghegység szörnyű nyomásának alávetett jégmező minden bizonnyal tele van tűzdelve jéghegyekkel, hummockokkal, egész jéghegyláncokkal, amelyek között szüntelenül rendkívüli küszködéssel kell majd átvergődniük.

Aznap estig néhány mérföldet tettek meg a jégmezőn. Most aztán hálóhelyről kellett gondoskodniuk. Úgy jártak el, ahogyan az eszkimók és az észak-amerikai indiánok: „snow-house”-okat, vagyis jégkunyhókat vágtak a jégtömbökbe. Most jó hasznát látták a hókéseiknek, ügyesen dolgoztak vele, úgyhogy este nyolc órára, a szárított húsból álló vacsora elköltése után az egykori kereskedelmi ügynökség egész személyzete benn kuporgott a jégkunyhókban, amelyek sokkal melegebbek, mintsem hihetnők.

De Paulina Barnett asszony, mielőtt álomra hunyta volna szemét, megkérdezte a hadnagyot, fel tudná-e becsülni, mennyi utat tehettek meg a Reménység-erődtől eddig az éji szállásig.

– Azt hiszem, tíz mérföldnél nemigen tettünk meg többet, asszonyom - felelte Jasper Hobson.

– Hatszázból tízet! - sóhajtotta útitársnője. - De hiszen ha így számolunk, akkor három hónapba is beletelik, amíg megtesszük azt az utat, amely az amerikai szárazföldtől elválaszt bennünket!

– Három hónapba, de meglehet, hogy még többe is, asszonyom - válaszolt Jasper Hobson. - De hiába, ha egyszer nem haladhatunk gyorsabban. Most nem úgy utazunk, mint tavaly, azokon a jeges síkságokon ott, az Összekötő-erőd és a Bathurst-fok között, hanem egy alaktalan, a nyomás szertezúzta jégmezőn, ahol semerre sem nyílik könnyű út számunkra! Számolok is azzal, hogy kísérletünk folyamán nagy nehézségekkel találkozunk. Bárcsak valamennyivel megbirkózhatnánk! De mindenesetre nem az a fontos, hogy minél előbb érkezzünk meg, hanem az, hogy jó egészségben kerüljünk haza, és én boldog lennék, ha minden társunk „jelent” kiáltana a névsorolvasásnál, ha majd megérkezünk az Összekötő-erődbe. Ha az ég megadná, hogy három hónapon belül bármely pontján elérjük az amerikai partot, akkor hálaimát rebeghetünk!

Az éjszaka eseménytelenül telt el, de Jasper Hobson sokáig hevert álmatlanul; valahogy úgy érezte, mintha ez a talaj, amelyen éjjeli szállásukat ütötték fel, remegne alattuk; ez a baljós remegés arra vallott, hogy a jégmező nem képez egyetlen, összefüggő területet. Nyilvánvalónak látszott előtte, hogy a végtelen jégmező egyes részei különváltak, bizonyára hatalmas hézagok tátonganak rajta, több helyütt is, márpedig ez rendkívül veszedelmes körülmény, mivel a dolgok ilyetén állása a szárazfölddel való minden összeköttetést bizonytalanná tett. Egyébként a hadnagy még indulásuk előtt igen jól megfigyelte, hogy sem a prémes állatok, sem a Viktória-sziget húsevő állatai nem hagyták el az erőd környékét, s ha ezek az állatok nem néztek kevésbé hideg éghajlatú tájak után télire a délebbre eső vidékeken, akkor ez azt jelenti, hogy olyan akadályok állták volna útjukat, amelyeknek létezését ösztönükkel megérezték. Jasper Hobson bölcsen cselekedett akkor, amikor megkísérelte hazavinni a kis kolóniáját, s nekivágott a jégmezőnek. Kísérlet volt ez, próbálkozás a bekövetkezendő jégzajlás előtt, amely kísérlet akár meghiúsul, akár vissza kell fordulniuk, azzal, hogy elhagyta az erődöt, Jasper Hobson csak kötelességét teljesítette.

Másnap, november 23-án az osztag még tíz mérfölddel sem jutott előre kelet felé, mivel az út rendkívül nehezen volt járható. A jégmezőn rettenetes volt a felfordulás, sőt némely rétegen az is könnyen felismerhető volt, hogy több jégpad - kétségkívül a Jeges-tenger gigászi tölcsérében meredő jéghegységek ellenállhatatlan nyomása következtében - egymásra torlódott. Innen eredt aztán a jégtáblák összeütközése, a jéghegyek felhalmozódása, úgyhogy az egész kép olyan volt, mintha valami erőtlen kéz ejtette volna őket erre a térségre, s zuhantukban szerteszóródtak volna.

Nyilvánvaló volt, hogy egy szánfogatokból álló karaván nem mehet át ezeken a jégtömbökön, s az is biztos, hogy ekkora akadályokon fejszével és hókéssel nem vághatták keresztül magukat. Néhol a jéghegyek a legkülönbözőbb alakzatúak voltak, s úgy torlódtak egymásra, mint egy teljesen összeomlott város. Több jéghegy három-négyszáz lábnyira is kiemelkedett a jégmező szintjéből, és csúcsukon óriási, bizonytalan egyensúlyban levő jégtömegek halmozódtak fel, úgyhogy csupán egy rázkódtatás, egy ütközés vagy akár csak valami légrezgés kellett ahhoz, hogy lavinaként zúduljanak a mélységbe.

Így tehát csak a legnagyobb elővigyázatossággal lehetett megkerülni a jéghegységeket. A hadnagy parancsot adott, hogy a veszélyes átjárókon egy hangos szót sem szabad szólni senkinek, sőt az ostorral sem szabad csördíteni, ha ösztökélni akarják a kutyákat. Ez egyáltalán nem volt fölösleges óvatosság, mert a legcsekélyebb gondatlanság is súlyos katasztrófát idézhetett elő. Az akadályok megkerülésével s az átjárók keresgélésével azonban rengeteg időt vesztettek, mindez fáradságos erőfeszítéssel járt, nemigen haladhattak abban az irányban, amelyben akartak, tíz mérföldnyi kerülő utat is kellett tenniük, míg egy mérfölddel előbbre juthattak kelet felé. Mindamellett, eddig még mindenütt szilárd talaj volt a lábuk alatt.

De 24-én más akadályok álltak elébük, úgyhogy Jasper Hobson attól tartott, hogy ezekkel aztán már nem tudnak megbirkózni.

Ugyanis, amint átkeltek az első, a Viktória-szigettől mintegy tíz mérföldnyire fekvő jégtorlaszon, az osztag egy kevésbé hegyes-völgyes jégmezőn találta magát, amelynek különböző táblái nem voltak olyan nagy nyomásnak alávetve. Nyilvánvaló volt, hogy a tengeráramlat iránya folytán a torlasz nyomása nem hathatott ki eddig. Ám Jasper Hobson és társai útját nemsokára széles és mély, még be nem fagyott repedések vágták el. Viszonylag meleg idő volt, és a Fahrenheit-hőmérő mindössze 34 (+1,11 Celsius) fokon állt, márpedig a sós víz nehezebben fagy be, mint az édesvíz, következésképpen fagypont alatti néhány fokos hideg kell ahhoz, hogy a tenger beálljon. Mindazok a jégtáblák, amelyekből a jéghegyek és jégmezők alakultak, magasabb szélességi fokon fekvő tájakról kerültek ide, s ugyanakkor egymás hidegéből „éltek”, hogy úgy mondjuk, saját hidegükből táplálkoztak; de a Sarki-tengernek ez a délebbre eső térsége nem fagyott be egyenletesen, s ráadásul még meleg eső is esett, ami ismét csak hozzájárult az olvadáshoz. Ezen a napon az osztag végképp megrekedt egy örvénylő vízzel és jégdarabokkal teli hasadék előtt; a repedés csak vagy száz láb széles volt ugyan, de hosszúsága bizonyára több mérföld lehetett.

Két óra hosszat haladtak a hasadék nyugati szélén, remélve, hogy a végére érnek, hogy aztán keleti irányban folytathassák útjukat, de hiába. Meg kellett állni. A hadnagy álljt vezényelt, és tábort ütöttek. Jasper Hobson Long őrmester kíséretében, a végeérhetetlen hasadékot vizsgálgatta, még vagy negyedmérföldnyire ment előre, s elátkozták ezt az enyhe telet, amely annyi bajt hozott rájuk.

– Mégiscsak át kell jutnunk valahogy - mondta Long őrmester -, mert ezen a helyen semmiképp sem maradhatunk.

– Igen, át kell jutnunk - felelte Hobson hadnagy -, és át is jutunk, akár úgy, hogy feljebb tartunk, északnak, akár úgy, hogy lekerülünk dél felé, mert hiszen nyilvánvaló, hogy végül is csak megkerüljük ezt a hasadékot. De ezután majd jön a többi, amit szintén meg kell kerülnünk; és ez mindig így lesz, talán több száz mérföldön keresztül, mindaddig, amíg ez a bizonytalan, nyomorult idő tart!

– Nos, hadnagy úr, akkor hát ezt kellene felderítenünk, mielőtt még folytatnánk utunkat - mondta az őrmester.

– Úgy van, Long őrmester, ezt kell tennünk - válaszolta határozottan Jasper Hobson -, különben azt kockáztatjuk, hogy így kerülgetve, kanyarogva megteszünk vagy öt-hatszáz mérföldet, és még csak a felén sem vagyunk túl annak a távolságnak, amely az amerikai parttól elválaszt bennünket. Igen! Mielőtt továbbhaladnánk, fel kell deríteni, milyen állapotban van a jégmező felülete, ezt én fogom elvégezni!

Ezután, se szó, se beszéd, Jasper Hobson levetkőzött, belevetette magát a jeges vízbe, s kitűnő úszó lévén, néhány erőteljes karcsapással már el is érte a hasadék túlsó oldalát, s a jéghegyek közepette eltűnt a sötétségben.

Néhány óra múlva Jasper Hobson teljesen kimerülve visszatért a táborba, ahova az őrmester már előbb visszament. A hadnagy félrevonta, s közölte vele, úgyszintén később Paulina Barnett asszonnyal is, hogy a jégmező járhatatlan.

– Talán egy ember egymagában, gyalogosan, szán nélkül, csomagok nélkül átkecmereghetne itt valahogy - mondta nekik -, de egy karaván nem juthat át! Kelet felé csupa hasadék, repedés a jégmező, s valóban több hasznát vehetnők itt a hajónak, mint a szánnak, hogy elérjük az amerikai szárazföldet!

– Nos hát ha egy ember megpróbálkozhat az átjutással, akkor egyikünknek meg kell kísérelnie, hogy segítséget hozzon.

– Gondoltam is rá, hogy elmegyek... - felelte Jasper Hobson.

– Ön, hadnagy úr?

Paulina Barnett és az őrmester egyszerre kiáltottak fel, és ez is tanúsította, mennyire váratlan volt és mennyire nem látszott helyénvalónak Jasper Hobson ajánlkozása. Még hogy ő maga, az expedíció vezetője távozzék! Elhagyni azokat, akiket őrá bíztak; jóllehet a legnagyobb veszélyeket vállalva, s még ha az ő érdekükben is! Nem, ez lehetetlen! Most már Jasper Hobson maga sem tartott ki e terve mellett.

– Igen, barátaim - szólt most hozzájuk -, én megértem önöket, és meggondoltam a dolgot, nem hagyom el önöket. De az is hiábavaló lenne, ha önök közül bárki is meg akarná kísérelni az átjutást. Ez bizony nem sikerülne, összeroskadna útközben, elpusztulna, s később, amikor megindul a zajlás a jégmezőn, csak annak az örvénylő mélységnek sírjába szállna alá a teste, mely itt nyílik a lábunk alatt! Egyébként mit is végezhetne, ha - mondjuk - elérné is Új-Arhangelszket? Hogyan jöhetne segítségünkre? Hajót bérelne, hogy értünk jöjjön? Mondjuk. Ám az a hajó csak a jégzajlás után juthatna el idáig! Márpedig ki tudja, hová sodródott már a Viktória-sziget a jégzajlás után, a Jeges-tengerbe vagy pedig a Bering-tengerbe!

– Igen! Önnek igaza van, hadnagy úr - válaszolta Long őrmester. - Maradjunk mi csak együtt, és ha hajón akarjuk megkísérelni a menekülést, hát akkor erre még mindig ott van a Mac Nap bárkája, ott, a Bathurst-fokon, és arra legalább nem kell várnunk!

Paulina Barnett asszony hallgatta, s egy szót sem szólt. Ő is megértette, hogy - miután a jégmezőn nincs járható út - most már csak az ácsmester bárkájára számíthatnak, s bátran be kell várniuk a jégzajlás megindulását.

– Akkor hát, hadnagy úr - kérdezte -, mi a szándéka?

– Visszatérünk a Viktória-szigetre.

– Hát akkor gyerünk, és az ég óvjon bennünket!

Most összehívták a kolónia egész személyzetét, és közölték az emberekkel, hogy vissza akarnak fordulni.

Hobson hadnagynak ez a közlése első pillanatban rossz benyomást keltett. Ezek a szegény emberek már annyira számítottak arra, hogy a jégmezőkön át mihamarabb hazatérhetnek, hogy csalódásukat most csaknem kétségbeesés váltotta fel. De máris döntöttek, és kijelentették, hogy készek engedelmeskedni.

Jasper Hobson most kifejtette előttük, milyen eredménnyel járt az iménti felderítő útja. Közölte velük, hogy kelet felé olyan akadályok tornyosulnak, amelyeken a karaván egész szállítmányával teljes fizikai lehetetlenség átjutni; márpedig egy előreláthatóan hónapokig tartó utazásnál minderre feltétlenül szükségük van.

– Most mi az amerikai parttól teljesen el vagyunk vágva - tette hozzá -, és ha tovább folytatjuk rendkívül küzdelmes utunkat kelet felé, akkor ráadásul még azt is kockáztatjuk, hogy nem leszünk képesek többé visszatalálni utolsó, egyedüli mentsvárunkba, a szigetünkre. Márpedig ha a jégzajlás itt talál bennünket a jégmezőn, el vagyunk veszve. Én egyáltalán nem rejtettem véka alá önök előtt az igazat, barátaim, de súlyosabbnak sem festettem. Tudom, hogy kemény emberekhez szólok, olyanokhoz, akik jól tudják, hogy én nem vagyok az az ember, aki egyhamar meghátrál. Ismétlem tehát önök előtt: lehetetlenség az, amire vállalkoztunk!

A katonák tökéletesen megbíztak parancsnokukban, jól ismerték erélyét, bátorságát, s ha ő egyszer azt mondja, hogy nincs kiút, akkor itt valóban lehetetlen az átjutás.

Úgy határoztak tehát, hogy másnap visszatérnek a Reménységerődbe. Hát ez bizony nagyon szomorú volt. Förtelmes idő volt. Szélförgeteg süvöltött végig a jéglapály fölött. A zápor úgy zuhogott, mintha öntötték volna. Elképzelhetjük, milyen nehézségek árán tájékozódtak utasaink a sötétség közepette, a jéghegyek útvesztőjében! Nem kevesebb, mint négy nap és négy éjjel kellett hozzá, míg az osztag megtette azt a csekély távolságot, amely őket a szigettől elválasztotta. Több szánfogatot mindenestül elnyeltek a hasadékok. De Hobson hadnagy boldog volt, hogy - hála elővigyázatosságának és odaadásának - társai közül egyetlenegy sem esett áldozatul. De micsoda küszködés, mily veszélyek elé néztek, milyen jövő várt ezekre a szerencsétlenekre, akiknek újra ezen a vándorló szigeten kell áttelelniük.