JÚLIUS 25-TŐL AUGUSZTUS 30-IG

Az erődbe hazatérve, Jasper Hobson első gondja az volt, hogy megérdeklődje Thomas Blacktől, milyen állapotban van a kis kolónia. Huszonnégy óra óta semmi változás nem történt. De a sziget, miként ezt a tüzetesebb vizsgálat megállapította, egy szélességi fokkal lejjebb került, vagyis - egyre nyugat felé tartva - délnek sodródott. Most tehát a Jéghegyek foka magasságában haladt, ez Nyugat-Georgiának egy kis hegyfoka, kétszáz mérföldnyire az amerikai partoktól. Úgy látszott, hogy ezen a tájon kissé lassúbb a tengeráramlat, mint a Jeges-tenger keleti részén, de a sziget még mindig úszott, és Jasper Hobson nagy aggodalommal észlelte, hogy a Bering-szoros felé halad. Most még csak július 24-e volt, és ha a sziget kissé gyorsabb áramlatba kerül, az alig egy hónap alatt átsodorja a tengerszoroson, egészen a Csendes-óceán langyos vizeire, ahol úgy elolvad, mint egy „kockacukor egy pohár vízben”.

Paulina Barnett asszony közölte Madge-dzsel a sziget körüli kutató útjuk eredményét; elmondta neki, hogy a földszoros leszakadt részénél vízszintes rétegződésű a sziget talaja, hogy a jégalapnak a tengerszint alatti vastagságát ötlábnyira becsülték, valamint Long őrmester balesetét és kényszerű fürdőjét, egyszóval minden olyan okot, amely bármely pillanatban előidézheti a jégalapzat törését vagy a sziget elsüllyedését.

Ezalatt a kereskedelmi ügynökség lakói között a tökéletes biztonság érzete uralkodott. Ezeknek a jóravaló embereknek még csak eszükbe sem jutott soha, hogy a Reménység-erőd mélységek fölött úszik, s hogy lakóinak élete minden percben veszélyben van. Valamennyien egészségesek voltak. Az idő pompás, az éghajlat egészséges, életet pezsegtető. Férfiak és nők szinte versenyeztek, kinek van jobb kedve s makkegészsége. A Michel csöppség elragadó kölyök kezdett lenni: már ott tipegett az erőd övezetében, és Joliffe káplár, aki egészen bolondja volt a gyereknek, már a fegyverfogásokra és a katonaiskola alapelemeire akarta volna oktatni. Hej, ha egy ilyen fiúval ajándékozta volna meg őt a felesége, micsoda harcost nevelne belőle! De ez az érdekes Joliffe família nem gyarapodott, s hiába rimánkodott Joliffe-né asszony naponta az Ég urához - legalábbis egyelőre -, megtagadta tőle a gyermekáldást.

Ami a közlegényeket illeti, azoknak bőven akadt dolguk. Mac Nap, az ácsmester és munkásai, Petersen, Belcher, Garry, Pond és Hope szorgalmasan dolgoztak a bárka építésén; hosszú és nehéz hónapokig tartó munka volt ez. Mivelhogy azonban csak jövő nyáron, a jégzajlás megindulása után kerülhet sor a bárka használatára, miatta nem hanyagolták el azokat a munkálatokat, amelyek inkább a kereskedelmi ügynökséggel voltak kapcsolatosak. Jasper Hobson úgy tett előttük, mintha az idők végtelenségéig biztosítva volna az erőd élete. A hadnagy kitartott amellett, hogy emberei mit se tudjanak helyzetükről. Az előtt a fórum előtt, amelyet a Reménység-erőd „vezérkarának” nevezhetnénk, többször is tárgyalták ezt az elég súlyos kérdést. Paulina Barnett asszony és Madge nem osztotta teljesen a hadnagy vélekedését ebben a kérdésben. Úgy gondolták, hogy erélyes, elszánt társaik nem azok az emberek, akik egyhamar kétségbeesnek, és mindenesetre, bizonyára sokkal súlyosabb lesz számukra a csapás, ha már egyszerre csak nyakukon a veszedelem, és nem lehet tovább rejtegetni előlük a helyzetüket. De Jasper Hobson e meggyőző érvelésnek sem adta meg magát, s meg kell jegyeznünk, hogy ebben a kérdésben Long őrmester is támogatta őt. De végül is lehet, hogy mindkettőnek igaza volt; ők tapasztalt emberek, és megvan a kellő emberismeretük is.

Így tehát folytatták munkájukat, amellyel lakályosabbá tették az erődöt, és védelmét is megerősítették. Az övezet kerítését új cölöpökkel egészítették ki, és néhol magasabbra is húzták, úgyhogy most igazán komoly erődítményfalat képezett. Sőt Mac Nap mester még azt a tervét is megvalósította, amit legjobban szívén viselt, s amelyet parancsnoka is helyeselt. Az erődnek a tó felé kiugró szögletein két kis hegyes süvegtetejű őrtornyot emelt, ami teljessé tette a védőművet, és Joliffe káplár már alig várta a percet, amikor majd felmászhat az őrtoronyba, hogy leváltsa az őrszemet. Ez az egész, így, ezekkel az őrtornyokkal katonai külsőt kölcsönzött az építménynek, ami nagy örömére szolgált a káplárnak.

Mikor a kerítéssel teljesen elkészült, Mac Nap - aki jól emlékezett a tavalyi kemény tél viszontagságaira - közvetlenül a főépület jobb oldalánál új fáskamrát épített, oly módon, hogy ebbe a közeli fáskamrába egy belső ajtón keresztül lehetett bejutni anélkül, hogy a tüzelőért kénytelenek lettek volna kimerészkedni a szabadba. Így aztán a fűtőknek mindig kezük ügyében lesz a tüzelő. A főépület balszárnyán viszont jókora termet épített az ácsmester, a közlegények elszállásolására, hogy így a közös termet megszabadíthassák a tábori ágyaktól. A nagyterem ezentúl kizárólag az építkezések, társasjátékok és a belső munka céljaira szolgált. Az új szállás viszont csakis a három házaspár és a telep többi katonájának lakása lett. A házaspárok külön szobákban telepedtek le. A ház hátsó részén, külön, a lőporraktár közelében a szőrmék tárolására szánt raktárt is emeltek, így aztán felszabadult a padlás, amelynek szarufáit és fedélszerkezetét vaskapcsokkal fogták össze, úgyhogy minden támadásnak ellenállhatott.

Mac Nap még egy kis kápolnát is szándékozott építeni fából. Ez az épület Jasper Hobson eredeti terveiben is benne foglaltatott; ezzel együtt lett volna teljes a kereskedelmi ügynökség. De a kápolna felépítését a jövő nyárra halasztották.

Milyen gondosan, mennyi buzgalommal, mily tevékenyen kísérte volna figyelemmel azelőtt Hobson hadnagy a telep építkezéseit. Ha szilárd talajon építkezne, milyen örömmel látta volna ezeket a házakat, csűröket, raktárakat emelkedni maga körül! Hát még az a - most már fölöslegessé vált - terve, hogy olyan építménnyel koronázza a Bathurst-fokot, amely a Reménység-erőd biztonságát szolgálta volna! A Reménység-erőd! E név hallatára most összeszorult a szíve! A Bathurst-fok örökre elhagyta az amerikai szárazföldet, és a Reménység-erőd sokkal inkább érdemelné meg a Reménytelenség-erőd nevet.

Ezekkel a munkálatokkal telt el az egész évad, senki sem ült tétlenül. A bárka építése rendben haladt. Mac Nap úgy tervezte, hogy mintegy harminctonnás lesz, ez elég arra, hogy a kedvező évszakban vagy húsz utast néhány száz mérföldnyire szállíthasson. Az ácsmester szerencsére talált néhány görbe fát, amelyekből a bárka első bókonyait elkészíthette, és nemsokára már a hajótetőre erősített orrtőke és a fartőke is ott díszelgett a Bathurst-fok lábánál berendezett hajóácsműhelyben.

Mialatt az ácsok a fejszét, fűrészt, ácsbárdot forgatták, addig a vadászok a húsnak való vadat, a rénszarvast, sarki nyulat űzték, ezek bőven szaladgáltak az erőd körül. A hadnagy egyébként meg is hagyta Sabine-nek és Marbre-nek, hogy ne menjenek messzire, és azzal magyarázta meg parancsát nekik, hogy addig, amíg a telep építése nincs egészen befejezve, nem szeretné, ha a lábnyomok a környéken valamiféle ellenséget vezetnének a nyakukra. Az igazság azonban az volt, hogy Jasper Hobson nem akarta, hogy emberei megsejdítsék a félszigettel történt változásokat.

Egy szép napon aztán Marbre megkérdezte, nem lenne-e most már itt az ideje kirándulni a Rozmárok öbléhez, és folytatni a vadászatot ezekre a kétéltűekre, amelyeknek zsírja oly kitűnő tüzelőanyagot szolgáltat. Erre a kérdésre Jasper Hobson élénken válaszolta:

– Nem, erre semmi szükség, Marbre!

A hadnagy ugyanis jól tudta, hogy a Rozmárok öble több mint kétszáz mérfölddel maradt mögöttük délen, s azt is, hogy a kétéltűek nem látogatják már a sziget partjait.

De azért - ismétlem - a világért se higgyük, hogy Jasper Hobson reménytelennek tartotta a helyzetet. Távolról sem, nemegyszer őszintén ki is fejtette ezt, hol Paulina Barnett asszony, hol meg Long őrmester előtt. Azt hangoztatta, leghatározottabban állította, hogy a téli hidegek beálltáig minden bizonnyal ellenáll a végveszélynek a sziget, akkor aztán a fagyban vastagszik majd a jégtalapzata, a sodródása is megszűnik s megáll.

Valóban, Jasper Hobson felderítő útja pontosan megállapította új kis birodalma kerületét. A sziget kerülete több mint negyvenezer „fordulat”¹ volt a műszeren, ami azt jelenti, hogy legalábbis száznegyven négyzetmérföldet tett ki. Hogy összehasonlítási alappal szolgáljunk, a Viktória-sziget még kissé nagyobb is volt, mint Szent Ilona szigete. Kerülete csaknem akkora, mint Párizsé, az erődítmények vonalán mérve. Tehát még ha darabokra törik is, az egyes területrészek elég nagy terjedelműek lennének ahhoz, hogy bizonyos ideig lakhatók legyenek.

Paulina Barnett asszonynak - akit meglepett, hogy egy jégmező területe ekkora lehessen - Hobson hadnagy a sarkkutatók megfigyeléseinek idézésével felelt. Amikor Parry, Penny, Franklin átkelt a Sarki-tengereken, nem volt ritka eset, hogy száz mérföld hosszú és ötven mérföld széles jégmezőkkel találkoztak. Sőt Kellet kapitány olyan jégmezőn hagyta a hajóját, amelynek területe nem kevesebb, mint háromszáz négyzetmérföld volt. Hát akkor ehhez képest igazán semmiség a Viktória-sziget.

A sziget terjedelme mindamellett elég nagy volt ahhoz, hogy a téli hidegek beálltáig ellenállhasson a pusztulásnak, mielőtt jégalapját még felolvasztanák a meleg tengeráramlatok. Jasper Hobsonnak semmi kétsége sem volt eziránt, s azt kell mondanunk, hogy csak azért volt kétségbeesve, mert látta, mennyi küszködés bizonyult hiábavalónak, mennyi erőfeszítés elveszettnek, mily sok tervezgetés hiúsult meg, s hogy íme, az ő szép álma, közvetlenül megvalósulása előtt - füstbe ment. Nagyon is érthető tehát, hogy egyáltalán nem érdekelték többé ezek a munkálatok. Éppen csak hagyta, hadd csinálják, ha akarják.

Paulina Barnett asszony megszívlelte a közmondást, és bátor szívvel nézett farkasszemet a sorssal. Buzdította társait munka közben, sőt ő maga is részt vett benne, mintha kezükben volna a jövő. Például mikor látta, milyen érdeklődéssel foglalkozik Joliffe-né asszony a veteményeivel, naponta ellátta tanácsaival. A sóska és a kalánfű szép termést hozott, ez pedig a káplárnak volt köszönhető, aki olyan komolyan és szívós kitartással védelmezte a veteményeket a madarak ezrei ellen, akár egy - madárijesztő.

A rénszarvasok megszelídítése tökéletesen sikerült. Több szarvastehén megellett, s részben még a kis Michelt is rénszarvastejjel táplálták. A szarvascsorda most már harminc darabból állott. Az állatokat a Bathurst-fok gyepes lankáin legeltették, és télre is bőven takarítottak be számukra abból a rövid, száraz fűből, amely a dombhajlatokat borította. A rénszarvasok már szépen megbarátkoztak az erőd lakóival, ezek egyébként is igen könnyen szelídíthető állatok, ott járkáltak az övezet közelében, s némelyiket a tűzifát szállító fogatok elé fogták.

Fajtájuknak még jó néhány példánya kóborolt az erőd körül, és a Barnett-kikötő s az erőd között félúton ásott kelepcében nem volt nehéz foglyul ejteni őket. Emlékszünk még rá, hogy tavaly ugyenebben a veremben egy óriási jegesmedvét fogtak vadászaink. Ebben az évszakban a rénszarvasok estek gyakran ebbe a csapdába. A rénszarvasok húsát besózták, megszárították, és tartalék élelemként raktározták el. Legkevesebb húszat fogtak ezekből a kérődzőkből, amelyek a közeledő tél elől nemsokára alacsonyabb szélességi fokok felé menekülnek.

De egy nap valami földcsuszamlás következtében hasznavehetetlenné vált a kelepce, és augusztus 5-én Marbre, aki éppen a kelepcét tekintette meg, hazatérésekor meglehetősen különös hangon fordult Jasper Hobsonhoz:

– A mindennapos kelepcenéző utamról jövök, hadnagy úr.

– Nos, Marbre - válaszolta Jasper Hobson -, akkor remélem, ma éppoly szerencsével járt, mint tegnap, s bizonyára ott kuksol egypár szarvas a kelepcéjében.

– Nem, hadnagy úr..., nem így áll a dolog... - felelt kissé zavartan Marbre.

– Micsoda? Hát a kelepcéje ma nem szállította le a rendes napi adagot?

– Nem, hadnagy úr. És ha valamelyik állat bele is esett volna a mi vermünkbe, biztos, hogy belefullad.

– Belefullad? - kiáltott fel a hadnagy, és nyugtalanul tekintett a vadászra.

– Úgy bizony, hadnagy úr - válaszolt Marbre, s figyelmesen nézett parancsnokára. - A gödör tele van vízzel.

– Na jó - kezdte Jasper Hobson, az olyan ember hangján, aki semmi fontosságot nem tulajdonít ennek a ténynek -, hiszen maga is tudja, hogy azt a vermet részben a jégbe vájtuk. A napsugaraktól olvadásnak indultak a gödör falai, így aztán...

– Bocsánatot kérek, hogy félbeszakítom, hadnagy úr - felelte Marbre -, de az a víz a veremben semmi esetre sem gyűlhetett fel jégolvadástól.

– Már miért ne, Marbre?

– Mert hogyha jégből lett volna ez a víz, akkor édesvíz volna, mint ahogyan azt ön nekem annak idején megmagyarázta; csakhogy ám az a víz, ami a mi vermünkben van - sós víz!

Bárhogyan tudott is uralkodni magán Jasper Hobson, most kissé elsápadt, és nem válaszolt.

– Egyébként - folytatta a vadász -, meg akartam mérni, milyen mély a víz a gödörben, de - bevallom, legnagyobb meglepetésemre - nem értem feneket benne.

– Ugyan, Marbre, mi sem egyszerűbb ennél - felelte gyorsan Jasper Hobson. - Nincs itt min meglepődni. Bizonyára valamiféle talajtörés összeköttetést teremtett a verem és a tenger között! Ez előfordul olykor... Még a legszilárdabb talajoknál is! Így hát maga csak ne nyugtalankodjék. Egyelőre tegyen le a kelepce használatáról, és érje be azzal, hogy csapdákat állít az erőd környékén.

Marbre tisztelgésként homlokához emelte kezét, sarkon fordult, különös tekintetet vetett parancsnokára, s otthagyta a hadnagyot.

Jasper Hobson néhány percig elgondolkozva állt ott. Hát ez bizony csúnya hír volt, amit a vadász Marbre most újságolt neki. Nyilvánvaló volt, hogy a gödör jégből álló feneke, amely lassacskán elvékonyodott itt a melegebb vizeken, áttört, s hogy most a tenger felszíne képezi a verem fenekét.

Jasper Hobson felkereste Long őrmestert, és elmondta neki, mi történt. Anélkül, hogy társaik észrevették volna távozásukat, mindketten kimentek a tengerpartra, a Bathurst-fok lábához, ahol a jeleket és jelzőcövekeket helyezték volt el.

Ezeket vizsgálták most meg.

Legutóbbi megfigyelésük óta az úszó sziget szintje hat hüvelykkel süllyedt!

– Lassacskán merülünk - mormogta Long őrmester. - Elfogy alólunk a jégmező.

– Ó, a tél! Hol van az a tél! - kiáltott fel Jasper Hobson, és dobbantott lábával az átkozott talajon.

De egyelőre még semmi jele sem mutatkozott a hideg évad közeledtének. A hőmérő állandóan átlagos 49 Fahrenheit (fagypont fölötti 15 Celsius) fokot mutatott, és az alatt a néhány óra alatt, ameddig az éjszaka tartott, alig süllyedt 3-4 foknyit a higanyoszlop.

A következő telelés előkészületei serényen folytak. Mindenük megvolt, s valóban úgy állt a dolog, hogy még abban az esetben is, ha Craventy kapitány szállítóosztaga nem élelmezte volna őket, akkor is a legnagyobb biztonságban nézhettek a sarki éjszaka véghetetlen órái elé. Csupán csak a lőporral kellett takarékoskodniuk. Ami az alkoholos italokat illeti - amelyekből egyébként nem fogyasztottak jelentős mennyiséget -, valamint a kétszersültet, amely itt pótolhatatlan volt, ezekből még elég jelentékeny készlettel rendelkeztek. De a friss és tartósított vadhúskészleteket szüntelenül felújították, s ez a bőséges és egészséges eleség, amelyhez még némi skorbutellenes zöldségféle is járult, a kis kolónia minden tagját friss, jó egészségben tartotta.

A Barnett-tó keleti oldalát szegélyező szálerdőn hatalmas fákat vágtak ki. Csak úgy dőlt a sok nyírfa és fenyő Mac Nap és társai fejszecsapásai alatt; a szelíd rénszarvasokat fogták hámba, hogy a faraktárig szállítsák a tüzelőt. Az ácsmester nem kímélte az erdőcskét, annyi fát vágtak ki, amennyire előreláthatólag szükség volt. Nyilván úgy gondolkodott, hogy van itt fa bőven ezen a szigeten, amelyet ő még félszigetnek gondolt. Valóban az egész, a Michel-fokkal szomszédos terület bővelkedett a különféle fajta fákban.

Így aztán nem csoda, ha Mac Nap mester gyakran még áradozva gratulált is a hadnagynak ahhoz, hogy felfedezte ezt az istenáldotta területet, amelyen majd minden bizonnyal virágzásnak indul az új telep. Van itt fa is meg vad is, prémes állat meg annyi, hogy szinte maguktól töltik tele a Társaság raktárait! A halászatra itt a lagúna, amelynek halai kellemes változatosságot jelentenek a napi étrendben. Fű is bőviben, takarmány az állatoknak és „dupla fizetés a háznépnek”, tenné hozzá bizonyára Joliffe káplár. Hát nem áldott föld-e ez a Bathurst-fok? Hiszen nem találni párját sehol, az egész sarkvidéki szárazföldön. Annyi szent igaz, hogy szerencsés keze van ennek a mi hadnagyunknak, s adjunk hálát a gondviselésnek, mert ilyen terület tán az egész világon sincs még egy.

Még hogy az egész világon! Ó, ez a becsületes Mac Nap! Mikor így beszélt, nem is tudta, milyen szorongással töltötte el a hadnagy lelkét.

Elgondolhatjuk, hogy a kis telep népének téli ruházattal való ellátását sem hanyagolták el. Paulina Barnett asszony, Madge, Raë-né, Mac Napné, valamint Joliffe-né asszony, ha éppen szabadulni tudtak a tűzhelyük mellől, szorgalmasan dolgoztak. Paulina asszony jól tudta, hogy el kell majd hagyniuk az erődöt, s előreláthatólag hosszú utat kell megtenniük a jégmezőn, mikor majd a tél kellős közepén arról lesz szó, hogy el kell érniük az amerikai szárazföldet; így tehát azt akarta, hogy mindenkinek meglegyen a maga tartós és meleg téli ruhája. Borzalmas hideggel kell majd megküzdeniük a hosszú sarki éjszakán, és dacolni ezzel az irgalmatlan hideggel, ha a parttól nagy távolságban állítja meg a Viktória-szigetet a körülötte befagyott tenger. Ahhoz, hogy ilyen körülmények között több száz mérföldet tehessenek meg, nem volt szabad megfeledkezni sem a ruházatról, sem a lábbeliről. Így hát Paulina Barnett asszony és Madge minden gondját a ruhavarrásra fordította. Mint ahogyan ezt gondolhatjuk, a prémeket - amelyeket valószínűleg nem menthetnek meg - használták fel minden formában. Bélésként is használták, úgyhogy a téli gúnya belül is szőrös volt, meg kívül is. Annyi szent, hogy ha eljön az ideje, ezek az érdemes katonafeleségek s maguk a katonák is, éppúgy, mint a parancsnokuk, olyan értékes prémekbe lesznek öltözve, hogy még a leggazdagabb ladyk, de még a milliomos orosz hercegnők is megirigyelhetnék őket. Raë-né, Mac Napné és Joliffe-né kétségtelenül meglepődtek kissé, hogy ilyesmire használják fel a Társaság vagyont érő kincseit. De ez volt Hobson hadnagy határozott parancsa. Egyébként a nyuszt, nyérc, pézsmapocok, hód, sőt még a sarki róka is csak úgy nyüzsgött a területen, úgyhogy az így elhasznált prémeket szükség esetén néhány puskalövés vagy csapdaállítás árán könnyűszerrel pótolni lehet. Különben Mac Napné - mikor meglátta a gyönyörű kis hermelin bundát, amelyet Madge remekelt az ő kis csemetéjének - már egyáltalán semmi rendkívülit nem talált ebben.

Így teltek-múltak a napok, egészen augusztus hónap közepéig. A szép idő mostanáig kitartott, bár olykor le-leszállt a köd, de a nap hamarosan felitta a ködfellegeket.

Jasper Hobson naponta felvette a sziget földrajzi helyzetét, de volt gondja rá, hogy jó messzire menjen az erődtől, nehogy ez a mindennapos megfigyelés gyanút ébresszen társaiban. A sziget különböző részeit is sorra látogatta, s szerencsére nem talált semmi lényeges elváltozást.

Augusztus 16-án a Viktória-sziget a 167° 27’ keleti hosszúság és a 70° 49’ északi szélesség alatt volt. Rövid idő óta tehát kissé délnek sodródott anélkül, hogy ezáltal közelebb került volna a parthoz, amely ebben az irányban még több mint kétszáz mérföldnyire volt tőle délkeletre.

Hogy pedig mennyi utat futott be a sziget a földszorostól való leszakadása, vagy jobban mondva az utolsó jégzajlás óta? Hát ezt most már mintegy ezerszáz-ezerkétszáz mérföldre lehetett becsülni.

De hát mi volt ez a csekélyke út az óceán végtelenségéhez képest? Talán nem fordult már elő, hogy a tengeráramlatokba került hajók sok ezernyi mérföldet sodródtak, mint a Resolute nevű angol hajó és az Advance, ez az amerikai kétárbocos, s végül a Fox, amelyeket több földrajzi foknyi távolságra cipelt magával a jégmezőjük, egészen addig, amíg a tél fagya meg nem állította őket sodródásukban?