ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT

Serge Ladko második kihallgatása után úgy tért vissza cellájába, mint akit fejbe kólintottak. Miután az Esztergomhoz intézett megkeresés eredményéről értesült, már jóformán nem is hallotta a vizsgálóbíró kérdéseit, és csak kábán válaszolgatott. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy mi történt. Hát mit akarnak tőle? Titokzatos ellenségek előbb elrabolták, azután egy dereglyén fogva tartották, és alighogy szabadságát visszanyerte, máris megint elveszítette. Most meg Szalkán egy másik Borus Demeterre bukkantak, vagyis önmagának egy másodpéldányára, a saját házában!... Ez aztán már minden képzeletet felülmúl.

Az érthetetlen fejleményektől elkábult, szinte eszét vesztette, és az volt az érzése, hogy természetfeletti ellenséges erők játékszerévé vált, tehetetlen, védtelen prédaként került annak a roppant gépezetnek félelmetes fogaskerekei közé, melyet igazságszolgáltatásnak neveznek.

A teljes tehetetlenségnek ez a nyomasztó érzete annyira lerítt arcáról, hogy még az egyik őr is, aki kísérte, megszánta, jóllehet foglyában a legalávalóbb gonosztevőt látta.

– No, baj van, baj van, jóember? - kérdezte, és mintha valami vigasztalásféle lett volna a hangjában, pedig már csak hivatásánál fogva sem szokott elérzékenyülni az emberi nyomorúság láttán.

De mintha csak sükethez szólott volna, kérdésére semmi választ nem kapott.

– Na, ne lógassa a fejét - folytatta a szánakozó fegyőr. - Szedje össze magát! Róna bíró úr nem is olyan rossz ember, és talán nem lesz olyan nagy a baj, mint gondolja... Most meg fogja, ez a magáé... a maga hazájáról van benne szó. Ez majd eltereli a figyelmét.

A fogoly ügyet sem vetett minderre, meg sem hallotta a fegyőr szavait.

Azt sem hallotta meg, amikor cellája ajtaját kívülről rázárták, és nem látta meg azt az újságot sem, amelyet az őr kifelé menet letett az asztalára, megbocsátható kötelességmulasztással áttörve azt az elszigeteltséget, amelyre foglyát kárhoztatták.

Az órák teltek-múltak. Elmúlt ez a nap, majd az éjszaka is, és új hajnal virradt. Serge Ladko, aki magába roskadva ült székén, nem is vett tudomást az idő múlásáról.

De amikor a felfelé kúszó nap sugarai arcába világítottak, kezdett magához térni kábultságából. Felnyitotta szemét, és réveteg tekintettel nézett körül a cellájában. Az első, amit észrevett, az újság volt, amelyet az irgalmas szívű őr előző este ott hagyott.

Úgy hevert ott az asztalon, ahogyan az őr odatette, és a fogoly pillantása az első oldal nagy betűs címére esett: A bulgáriai mészárlások - olvasta. Serge Ladko megremegett, és felragadta az újságot. Agya egy pillanat alatt megvilágosodott, és szeme szikrázott, mialatt olvasott.

Azok az események, amelyekről az újságból tudomást szerzett, akkor egész Európát foglalkoztatták, és általános felzúdulást váltottak ki mindenütt. Azóta a történelem lapjaira is rákerültek ezek az események, de éppen nem a legdicsőbb lapokra.

Mint történetünk elején már mondottuk, akkoriban az egész Balkán-félsziget forrongott. Hercegovina már 1875 nyarán fellázadt, és az odaküldött ozmán csapatok sem bírtak a felkelőkkel. Amikor 1876 májusában Bulgária lázadt fel, a porta válaszképpen nagy hadsereget vont össze a Ruszcsuk, Vidin és Szofija közötti nagy háromszögben.

Végül az idén - vagyis 1876. július elsején - Szerbia, július másodikán pedig Montenegró is megmozdult, s hadat üzent Törökországnak. A szerbek Csernajev orosz tábornok parancsnoksága alatt előbb több győzelmet arattak, de ezután vissza kellett vonulniok határaik mögé, és szeptember elsején Milán szerb fejedelem kénytelen volt tíznapos fegyverszünetet kérni. Ez alatt az idő alatt kérte a keresztény hatalmak beavatkozását, amivel azok sajnos, nem nagyon siettek.

Mint Edouard Driault A keleti kérdés története című munkájában írja:

„Ekkor következett e harcok legszörnyűbb fejezete, amely emlékeztet a görög felkelés idején történt chíoszi mészárlásokra. A bulgáriai mészárlásokról beszélünk. A Szerbiával és Montenegróval háborúban álló porta attól félt, hogy a seregeinek hátában kitört bolgár felkelés veszélyezteti hadműveleteinek sikerét. Vajon Sefkat pasa, Bulgária kormányzója parancsot kapott volna arra, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel fojtsa el a lázadást?

Ez valószínűnek látszott. Mindenesetre az történt, hogy Ázsiából odavezényelt basibozuk*¹ és cserkesz bandákat szabadítottak Bulgáriára, és az ország néhány nap alatt tűzbe és vérbe borult. Ezek a bandák szabadon kiélhették vad ösztöneiket, felgyújtották a falvakat, válogatott kínzások között legyilkolták a férfiakat, leszúrták a nőket, darabokra vágták a gyermekeket. A mészárlásnak huszonöt-harmincezer ember esett áldozatul*...”

Mialatt e szörnyűségekről olvasott, Serge Ladko homlokát kiverte a veríték. Natsa! Mi lett Natsával az iszonyú felfordulás közepette? Életben van-e még, vagy meghalt, és átszúrt, feldarabolt holtteste annyi más ártatlan áldozat holttestével együtt ott hever a sárban, szennyben, vérben, lovak patái gázolnak át rajta? Serge Ladko felállt, és úgy rohant körbe-körbe cellájában, mint a ketrecbe zárt vadállat. Mintha azt keresné, hol bújhatna ki, hogy Natsa segítségére siessen. Ez a kétségbeesett vergődés nem tartott sokáig. Hamarosan visszanyerte józan ítélőképességét, nagy akaraterővel nyugalmat kényszerített magára, és világos fővel kereste, milyen módon nyerheti vissza szabadságát.

Menjen a bíróhoz? Fedje fel előtte kertelés nélkül az igazságot, és ha kell, esedezzék irgalmáért? Ez nem járható út. Hogyan nyerhetné meg egy amúgy is elfogult ember bizalmát, miután oly sokáig kitartott a hazugság mellett? Vajon egyetlen rövid szóval szétvághatja-e a gyanúnak azt a szövevényét, amely nevéhez, a Ladko névhez tapadt, és vajon halomra döntheti-e a ránehezedő vádakat? Nem. Mindenképpen vizsgálatra volna szükség, és a vizsgálat hetekig, ha ugyan nem hónapokig tartana. Szöknie kell tehát!

Serge Ladko most első ízben, mióta idehozták, alaposan szemügyre vette celláját. Ez nem tartott sokáig. Négy fal és rajta két nyílás, az egyik oldalon az ajtó, a másikon az ablak. A falak mögött más börtöncellák vannak, és csak az ablakon át integet feléje a szabadság, hívogatja a nyílt levegő.

Az ablak párkánya több mint százötven centiméter magasan volt, felső széle pedig elérte a mennyezetet. Az ablaknak ahhoz a részéhez, melyet más ablaknál könyöklőnek neveznek, hozzá sem lehetett férni, mert az ablakkeretbe befogott sűrű rácsozat zárta el. De még ha le is győzné ezt a nehézséget, újabb akadályba ütköznék. Az ablak külső részére egy kürtőhöz hasonló szerkezetet szereltek, amely elfogta a kilátást. Ennek végén csak az égnek egy kis darabkája kandikált be. Ha át is jutott volna a rácson, még nem lett volna szabad, mert ha felkapaszkodik a kürtőnek a végébe, hogy szétnézhessen a környéken, legfeljebb azt láthatta volna, hogy milyen úton szökhetne.

Az után ítélve, hogy mennyi lépcsőn kellett lemennie a vizsgálóbíróhoz, Serge Ladko úgy számította, hogy a börtöne a negyedik emeleten lehet. A földtől tehát legalább 12-14 méterre van. Elképzelhető, hogy lejuthat valahogyan? Miután ezt minél előbb meg akarta tudni, elhatározta, hogy nyomban munkához lát.

Előbb azonban valami szerszámot kellett kerítenie. Amikor lefogták, mindent elvettek tőle, és a cellában semmi alkalmas tárgyat nem talált. Egy asztal, egy szék, a fekhelyül szolgáló hitvány szalmazsák egy falazott padkán - ez volt a cella egész berendezése.

Serge Ladko sokáig hiába keresgélt, míg végül, mikor már talán századszor tapogatta át a testén viselt ruhákat, kemény tárgy akadt a kezébe. Egy nadrágszíjcsat volt ez, olyan jelentéktelen apróság, amelyre sem őrei, sem ő maga nem gondoltak eddig. S mégis milyen fontossá vált most ez a jelentéktelen tárgy, az egyetlen fém holmi a keze ügyében!

Serge Ladko, miután leszedte ezt a csatot, nem várt egy pillanatig sem, hanem azonnal vájni kezdte a falat az egyik rácsrúd tövében. Olyan kitartóan vájta a követ a csat acélfogaival, hogy az mállani kezdett. Ezt az önmagában is lassú és fáradságos munkát az is nehezítette, hogy szinte állandóan szemmel tartották. Egy óra sem múlt el anélkül, hogy valamelyik őr be ne nézett volna az ajtó kémlelőnyílásán. Ezért mindig fülelnie kellett minden apró neszre, és minden gyanús zajra nyomban abba kellett hagynia a munkát, el kellett tüntetnie minden áruló nyomot.

Erre a célra Serge Ladko a kenyerét használta. A kenyeret összegyúrta a falból lemálló porral, úgyhogy majdnem éppen olyan színűvé vált, mint maga a fal, és így olyan gittszerű anyag lett belőle, melynek segítségével az egyre nagyobbodó lyukat be tudta tömni, nehogy észrevegyék. A többi málladékot a padka alá rejtette.

Tizenkét órai erőfeszítés után a rács töve három centiméteres darabon szabaddá vált, de a csat éle is lekopott. Erre Ladko összetörte a csat foglalatát, és így több kisebb szerszámhoz jutott. De újabb tizenkét óra múlva ezek a kis acéldarabkák is elkoptak.

A szerencse azonban, amely már egyszer rámosolygott, úgy látszik, most sem akarta elhagyni a foglyot. A legközelebbi étkezésnél magánál tartotta a kést, és miután ezt a kis tolvajlást senki nem vette észre, másnap újra próbálkozott vele. Ismét sikeresen, így aztán két olyan szerszámra tett szert, amely már komolyabb volt az eddigieknél. Persze ezek csak igen tompa élű, olcsó kések voltak, de pengéjük elég erős volt, és könnyebb volt velük dolgozni, mert volt nyelük, amit megfoghatott.

E pillanattól gyorsabban ment a munka, de Ladkónak még mindig túl lassúnak tűnt. A fal cementje az idők folyamán gránitkeménységűvé vált, és nem lehetett egykönnyen bontani. A munkát egyébként örökösen meg kellett szakítania, vagy mert arra jött az őrjárat, vagy mert a foglyot Róna bíróhoz hívták, aki most már egyre gyakrabban hallgatta ki.

E kihallgatások eredménye mindig ugyanaz volt. A vizsgálat egy helyben topogott. Minden alkalommal a tanúk egész sora vonult fel, de vallomásaik semmi fényt nem derítettek az ügyre. Voltak, akik némi távoli hasonlóságot véltek felfedezni az itt előttük álló Serge Ladko és a gonosztevő között, akit alaposan nem vehettek szemügyre, amikor kifosztotta őket. Viszont voltak olyanok is, akik határozottan kijelentették, hogy semmi hasonlóságot nem fedeztek fel a két ember között. Róna bíró hiába rakatott a gyanúsítottra mindenféle fajta álszakállt, hiába parancsolt rá, hogy mutassa magát pápaszem nélkül, vagy vegye fel fekete szemüvegét, egyetlen határozott vallomás sem hangzott el. A vizsgálóbíró türelmetlenül várta hát, hogy Christian Hoel, aki a dunai banda legújabb rablótámadása során megsebesült, eléggé felépüljön ahhoz, hogy Zimonyba jöhessen.

Serge Ladkot különben ezek a kihallgatások nem nagyon érdekelték. Engedelmesen alávetette magát a bíró különböző kísérleteinek, magára rakta a parókákat, az álszakállakat, feltette vagy levette szemüvegét, mindezt egyetlen megjegyzés nélkül. Esze máson járt, cellájára gondolt, ahol a rács, mely elválasztja a külvilágtól, egyre jobban kiszabadult a kőből.

Négy napig tartott, míg teljesen sikerült kibontania. A rács alsó végét csak szeptember 23-án érte el. Most a felső végénél át kellett vágni. A munkának ez a része volt a legnehezebb. Fél kézzel a rácsba kapaszkodott, másik kezével meg szerszámát mozgatta ide-oda.

Ez az egyszerű késpenge nem volt valami nagyon alkalmas reszelő, a vasat alig fogta. A fárasztó munka miatt gyakrabban kellett pihennie is.

Végre szeptember 29-én, hatnapi hősies munka után, Serge Ladko úgy gondolta, hogy a bevágás már elég mély. Néhány milliméter híján teljesen átvágta a vasat. Most már nem kerülhet nagy erőfeszítésbe legyőzni a fém ellenállását, ha a rácsot szét akarja hajlítani. Ennek már legfőbb ideje volt. A második kés pengéjéből is alig maradt már valami.

Másnap reggel, közvetlenül az első őrjárat után, Serge Ladko nagy alapossággal folytatta munkáját, hogy kihasználja a rendelkezésére álló körülbelül egyórányi időt. Úgy történt, mint ahogyan remélte, a rácsot könnyen hajlíthatta. Az így támadt nyíláson átbújt, azután pedig felhúzódzkodott a kürtőszerű szerkezet végébe. Mohón pillantott körül.

Körülbelül tizennégy méter választotta el a földtől, mint ahogyan gondolta is. Ilyen magasságból leereszkedhetnék, ha elég hosszú kötelet tudna szerezni. De ha le is ért a földre, még csak a kisebb akadályt győzte le, mert céljához akkor sem lesz sokkal közelebb.

Serge Ladko ugyanis megállapította, hogy a börtönt őrjárati út veszi körül, ezen túl pedig mintegy nyolc méter magas fal emelkedett. A fal mögött háztetők látszottak. Ha le is jut a földre, át kell még másznia ezen a falon, ami első pillanatra képtelenségnek látszott.

A falon túl levő házak távolságát tekintve, valószínű, hogy a börtönfal alatt egy utca futott. Ha már egyszer kiért erre az utcára, nyert ügye van. De van-e mód arra, hogy épségben elérkezzék odáig?

Serge Ladko most a vizsgálódás közben bal felé tekintett. Ha nem is pillantotta meg errefelé sem a menekülés útját, olyan látvány tárult szeme elé, melytől megdobbant a szíve. Ott folyt a Duna, szőke habjait sok-sok különféle hajó szelte. Az egyik hajó felfelé tartott, a másik lefelé, mások pedig lehorgonyozva vagy kikötve ringtak a rakpart mellett. Ez utóbbiak között a révkalauz egy szempillantás alatt felismerte a saját bárkáját. Ez is úgy ringott ott, mint a mellette veszteglő többi hajó, és a révkalauz úgy látta, hogy nem is nagyon vigyáznak rá. Milyen szerencse volna, ha sikerülne ismét visszaszereznie! A bárkával nem egészen egy óra alatt túljuthatna a határon, és szerb területen már fittyet hányhatna az osztrák-magyar igazságszolgáltatásnak.

Serge Ladko megint jobb felé nézett. Ezen az oldalon valami mindjárt megragadta a figyelmét. Ablakától nem messze a tetőről sodronykötél futott lefelé, amelyet egymástól szabályos távolságokban elhelyezett kapcsok rögzítettek a falhoz. Minden bizonnyal a villámhárító vezetéke volt, amely lent, a földben végződött. Ezen a vassodronyon elég könnyen leereszkedhetnék, ha eljuthatna odáig.

Ez talán nem is megvalósíthatatlan. Cellája padlózatának magasságában 20-25 centiméternyire kiugró díszítő párkányzat futott végig a falon. Nagy hidegvérrel és komoly erőfeszítéssel a párkányzaton talán el is érheti a villámhárító vezetékét.

De sajnos, még ha sikerülne is ez a nyaktörő vállalkozás, legyőzhetetlen akadályként még mindig ott állna előtte a külső fal. Akár a cella falai, akár az őrjárati út áll közte és a külvilág között, így is, úgy is fogoly.

Amikor Serge Ladko jobban szemügyre vette azt a külső falat, észrevette, hogy valamivel a teteje alatt kívül és belül domborulatokkal van díszítve. A falba félig befogott négyzet alakú terméskövek voltak a faldíszek. Serge Ladko sokáig vizsgálgatta a díszítést, majd visszacsúszott az ablakpárkányra, és leereszkedett cellájába, ahol sietve eltüntetett minden áruló nyomot.

Döntött. Megtalálta annak módját, hogy minden akadályt legyőzve ismét szabad ember legyen. Akármilyen kockázatos volt is vállalkozása, sikerülhetett, sőt sikerülnie kellett. Különben is inkább pusztuljon el, mintsem tovább kelljen gyötrődnie.

Türelmesen megvárta a második őrjáratot. Miután most ismét hosszabb szünetre számíthatott, sietve befejezte előkészületeit. Lepedőjéből ötven darab, néhány centiméter széles szalagot vágott. Hogy az őröknek fel ne tűnjön a dolog, ügyelt arra, hogy a lepedő egyik része épségben a szalmazsákon maradjon, hogy így kívülről ne lehessen látni semmi változást a fekhelyén. Az bizonyára senkinek sem jut eszébe, hogy a takarót felemelje.

Amikor a lepedőt feldarabolta, négyesével összefonta a csíkokat, úgyhogy ezek egymást fedték és erősítették, s mindegyiknek a végéhez egy újabb csík kapcsolódott. Ez a munka egy álló napig tartott. Végül október elsején, valamivel déli 12 óra előtt készen volt az erős fonatokból készült 14-15 méter hosszú kötél. Serge Ladko gondosan elrejtette a fekhelye alá.

Most már minden készen állt, és úgy határozott, hogy még aznap 9 órakor megszökik.

Ezt az utolsó napot Serge Ladko azzal töltötte, hogy átgondolta vállalkozásának minden legapróbb részletét, és latolgatta az eshetőségeket. Vajon szabadság vagy halál vár-e rá a vállalkozás végén? Ez hamarosan kiderül. Mindenképpen szerencsét próbál.

De még mielőtt cselekvéshez láthatott volna, a sors egy újabb megpróbáltatást tartogatott számára. Délután 3 óra felé járt az idő, amikor nagy zajjal félrehúzták cellája ajtaján a reteszt. Mit akarnak tőle? Megint Róna vizsgálóbíró elé vezetik? Hiszen a kihallgatások korábban szoktak lenni!

Nem, nem a bíróhoz vezették. A nyitott ajtón át Serge Ladko az egyik ismert őrön kívül még három ismeretlen személyt pillantott meg a folyosón. Egyikük alig húszéves nő volt, arcáról szelídség és jóság sugárzott. A két férfi közül az egyik nyilván a férje volt. Az őr tisztelettudó beszéde és magatartása arra vallott, hogy a másik férfi nem más, mint a börtön igazgatója.

Szóval látogatók. Az irántuk tanúsított nagy tisztelet után ítélve, előkelő személyek lehettek, talán éppen egy hercegi pár, aki utazás közben tekinti meg a börtönt az igazgató kalauzolásával.

– Ennek a cellának mostani lakója - magyarázta a börtönigazgató a látogatóknak - nem más, mint Ladko, a dunai rablóbanda hírhedt vezére, akiről bizonyára önök is hallottak már.

A fiatalasszony félénk pillantást vetett a gonosztevő felé. Nem is látszott olyan rossz embernek ez a félelmetes bandita. Nem hinné, hogy ez a lesoványodott, sápadt, beesett arcú férfi, akinek szeme olyan kétségbeesett szomorúságot tükrözött, azonos azzal a haramiavezérrel, akinek kegyetlenségéről annyi rémséget mesélnek.

– Igaz, hogy makacsul hangoztatja ártatlanságát - tette hozzá szenvtelenül az igazgató -, de mi már jól ismerjük az ilyen meséket.

Ezután felhívta a látogatók figyelmét a cellában uralkodó nagy rendre és tisztaságra. A magyarázat hevében még át is lépte a cella küszöbét, és az ablak alatt nekitámaszkodott a falnak, hogy szemben álljon a két vendéggel.

Ekkor Serge Ladkónak a szívverése is elállt. A börtönigazgató éppen azt a falrészt súrolta, melyet a fogoly kivájt, és most finom cementpor kezdett hullani a padlóra. Egy másik mozdulatra a kenyérbélből készült tömés vált ki a falból, és egy darabban a padlóra esett. Serge Ladko megremegett a rémülettől, amikor észrevette, hogy a rács kiszabadult vége teljesen láthatóvá vált.

Vajon más is észrevette ezt? Igen, még valaki. Mialatt a férj és a börtönigazgató úgy nézegette a nyomorúságos asztalt, mintha valami értékes bútordarab volna, a tisztelettudó őr meg a hosszú folyosó felé tekintett, a látogató hölgy szeme a falon tátongó üregre meredt, és arckifejezése elárulta, hogy mindent megértett.

Most, most mindjárt megszólal... Egyetlen szavával semmivé teszi ennyi keserves erőfeszítés eredményét... Serge Ladko várt, és szíve gyötrelmesen összeszorult.

A fiatal nő elsápadt, tiszta tekintetét a fogolyra emelte. Vajon látta-e a nagy könnycseppeket, amelyek lassan peregtek a szerencsétlen ember szeméből? Vajon megértette-e a néma könyörgést? Vajon tudatában volt-e, milyen kétségbeesés tölti el ennek az embernek a lelkét?

Drámai másodpercek teltek így el. A hölgy egyszer csak félrefordult és felsikoltott, mint aki hirtelen fájdalmat érez. Két kísérője azonnal odarohant. Vajon mi történt vele? Ó, semmi komoly baj nincs, mondta a hölgy remegő hangon, arcára mosolyt erőltetve, csak a bokája bicsaklott meg egy ügyetlen lépéstől.

Mialatt Serge Ladko észrevétlenül az áruló rács elé állt, a férj, az igazgató és a fegyőr a hölgy körül sürgölődött. Az első kettő kivezette az állítólagos sérültet, a börtönőr pedig gyorsan rázárta Ladkóra az ajtót. Serge Ladko egyedül maradt.

Mondhatatlan hálaérzet töltötte el szívét a jóságos teremtés iránt, aki megkönyörült rajta. Neki köszönheti megmenekülését. Neki köszönheti életét, sőt életénél is többet: szabadságát.

Kimerülten roskadt fekhelyére. Nagyon nehéz perceket élt át. Minden idegszála reszketett ettől az utolsó megrázkódtatástól.

A nap hátralevő része most már nyugodtan telt el, míg végül kilencet ütöttek a város toronyórái. Sötét este volt, és a sötétséget még az égen gomolygó felhők is fokozták.

A folyosón közelgő léptek zaja jelezte az őrjáratot. A börtönőrök megálltak a cellaajtó előtt. Az egyik őr szemét a kémlelőnyíláshoz illesztette, és aztán*,* mint aki dolgát jól végezte, visszahúzódott. A fogoly állig betakarózva aludt. Az őrjárat továbbhaladt, és lépteinek zaja lassan elhalt.

A cselekvés pillanata elérkezett.

Serge Ladko nyomban felpattant fekhelyéről, és a derékalját úgy rendezte el, hogy a félhomályban úgy tűnjék: alvó ember fekszik rajta. Azután vette a kötelet, átbújt a rácson, felhúzódzkodott, mint első ízben, és rákapaszkodott a kürtőszerű szerkezet tetejére.

Minthogy az épületet díszítő párkányzat mindenütt az egyes emeletek padlózatának magasságában volt, Serge Ladko körülbelül négy méterrel állott a párkány felett, ahova le kellett ereszkednie. Ezzel a nehézséggel számolt. A kötelet átdobta a rácsozat egyik rúdján, és a kötél mindkét végét jól megragadva, nehézség nélkül leereszkedett a párkányra.

Hátát a falhoz nyomta, bal kezével a kötélbe kapaszkodott, és egy pillanatig így pihent. Vajon hogyan maradhat egyensúlyban ezen a keskeny párkányon? Mihelyt elengedi a kötelet, lezuhan az őrjárati útra.

Óvatosan, csigalassú mozdulatokkal sikerült a kötelet jobb kezébe átvennie, a ballal pedig végigtapogatta a kürtő külső falsíkját. Úgy gondolta, hogy ez nem illeszkedhet minden támaszték nélkül az ablakhoz, valaminek oda kellett rögzítenie. Valóban, kitapintott valamit, amiről hamar megállapította, hogy a falazatba ágyazott hurok.

Akármilyen csekély segítséget is jelentsen ez a hurok, be kell érnie vele. Mialatt fél kézzel görcsösen belekapaszkodott, jobb kezével lassan magához húzta a kötél egyik végét, amely vállára csúszott. Most már nem volt visszatérés. Még ha akarna, sem juthatna vissza cellájába. Mindvégig ki kell tehát tartania e vállalkozásban.

Serge Ladko óvatosan a villámhárító vezetéke felé fordította fejét, amelyen át le akart jutni. De rémülettel látta, hogy csaknem két méter választja el a vezetéket a kürtőtől, amelytől pedig élete kockáztatása nélkül nem távolodhat el.

De valamire mégis el kell szánnia magát. Ott állott ezen a keskeny párkányon, hátát a falhoz préselve, és csak egy nyomorúságos, ujjaival alig átfogható vasdarab tartotta vissza a lezuhanástól. Nem állhat itt örökké így. Még néhány perc, és fáradt ujjai közül kicsúszik a hurok, akkor pedig menthetetlenül a mélységbe zuhan. A lehetetlent is meg kell próbálnia, mielőtt a biztos halálba zuhanhat.

A fogoly az ablaknak dűlve, karját összehúzódó rugó módjára behajlította, majd ujjait a hurokból kiszabadítva, teljes erővel jobb felé lendült.

Nagyot esett, és válla beleütközött a párkány élébe, de kinyújtott keze a lendülettől elérte a sodronyt. Az első nehézséget így leküzdötte. Hátra volt még a második.

Serge Ladko lefelé ereszkedett a villámhárító vezetékén, majd megpihent az egyik vaskapocsnál, amely azt a falhoz rögzítette. Áttekintette helyzetét.

A talajt a nagy sötétségben nem láthatta, de alulról szabályos léptek zaja hallatszott. Nyilván egy őrszem járhat fel-alá. A léptek közeledő, majd távolodó hangja után ítélve, az őrszem előbb végigment az őrjárati út egy részén, mely a börtönnek ez előtt a része előtt vezetett, majd befordult, és továbbment az épület másik homlokzata előtt, azután visszafordult, hogy ismét elölről kezdje az egészet. Serge Ladko úgy számított, hogy az őrszem három-négypercnyi időre távolodik el az őrjárati útnak ettől a részétől. Ez alatt az idő alatt kell tehát eljutnia a börtön külső faláig.

A sötétségben homályosan látta maga alatt a külső fal felső részének fehérlő körvonalait, de a díszítésül szolgáló termésköveket képtelen volt meglátni.

A révkalauz most megint lejjebb ereszkedett egy kicsit, azután újra megpihent az egyik alsó vaskapcson. Még körülbelül három méterrel volt alatta az a fal, amelyen át kellett jutnia.

Most már nagyobb biztonságban érezhette magát, úgyhogy gyorsabban mozoghatott. Egy pillanat alatt kibontotta kötelét, átbújtatta a villámhárító vezetékén, és két végét összekötözte. Miután hozzávetőlegesen kiszámította, hogy milyen távolságról lehet szó, a kötelet átdobta a külső falon, majd visszahúzta, mintha lasszó volna. Célja az volt, hogy a börtönfal külső kiugróinak egyikét áthurkolja a kötél.

Ez bizony nem volt könnyű feladat. A sötét éjszakában nem láthatta célpontját, csak a véletlenre számíthatott.

Több mint hússzor hajította el sikertelenül a hurkot, míg végre célba talált. Serge Ladko most már hiába rángatta a kötelet, a hurok jól megfeszült, és nem engedett. A próbálkozás tehát sikerült. A hurok rácsavarodott az egyik külső terméskő-díszítésre, és így valóságos függőhíd jött létre az őrjárati út felett.

Hát bizony gyenge kis függőhíd volt ez. Vajon nem szakad el? Vajon nem válik le a kőről, amely tartja? Ha elszakad, tízméteres magasságból zuhan a mélységbe, ha leoldódik a kőfalról, akkor inga módjára csapódna a börtönfalhoz, és ott halálra zúzná magát.

Serge Ladko egy pillanatra sem riadt vissza e félelmetes eshetőségektől. A kötelet, amely most jól megfeszült, erősen megragadta, majd fülelt, hogy merre járhat most az őrszem.

A fegyőr a szökevény alatt lépkedett el. Máris továbbhaladt, kisvártatva befordult az épület sarkán, és lépteinek zaja elhalt. A szökevény most már egy pillanatnyi időt sem veszíthetett.

A kötélbe kapaszkodva megindult. Ég és föld között lebegett, de egyenletesen, könnyedén haladt előre, mit sem törődve azzal, hogy a kötél enged, és annál lejjebb kerül, minél jobban közeledik az út közepéhez. Serge Ladko célhoz akart és célhoz is fog érni.

Célba is ért. Egy perc sem telt bele, és átjutott a szédítő magasság felett. Elérte a külső fal tetejét.

Meg sem pihent, hanem a biztos siker tudatában igyekezett tovább. Alig tíz perc múlt el azóta, hogy elhagyta celláját, de ez a tíz perc most több mint egy órának tűnt előtte és attól rettegett, hogy egy újabb őrjárat néz be cellájába. Akárhogy is elrendezte fekhelyét, szökését mégis könnyen felfedezhetik. A fő tehát az, hogy minél előbb túljusson a falon. A bárka ott volt kétlépésnyire tőle. Néhány evezőcsapás, és üldözői bottal üthetik a nyomát.

Serge Ladko meglapult, amikor az őrszem arra haladt. Mihelyt megint biztonságban volt, lázas sietséggel kibogozta a hurkot, és egyik végébe kapaszkodva, az egészet lehúzta, majd a kötél két végét ismét összekötözte, belülről ráakasztotta az egyik kidomborodó terméskőre. Miután meggyőződött arról, hogy senki nem jár az utcán, szépen leereszkedett.

Amikor szerencsésen földet ért, azonnal kiakasztotta és lehúzta az összehurkolt kötelet, majd szépen összecsavarta. Most már nyert ügye volt. Szabad volt, és vakmerő szökésének útját egyetlen nyom sem árulja el. De amint elindult bárkája felé, hirtelen hang csattant az éjszakában:

– No nézd! - mondta valaki alig tízlépésnyire tőle. - Hiszen ez Borus Demeter, akármi legyek!

Serge Ladko megremegett az örömtől. A sors igazán kegyes volt hozzá, mert még baráti segítséget is küldött neki.

– Jäger úr! - kiáltotta örvendezve, amikor meglátta feléje siető régi ismerősét.