Kettős keresztelő.

Minő örömnap is volt ez a Mac Carthy-családnál! Pat hazajött a Kerwan-majorba, együtt van az egész család, egy asztalnál ül a három fivér; nagyanyó maga körül látja unokáit, Márton és Martine gyermekeit!

Az év jól kezdődött, takarmány bőséggel volt, kecsegtetett az aratás is. Hát még a burgonya, hogy feldagadt a barázda minden fészek fölött. Kenyér volt ez a ház számára, csak meg kellett főzni, már pedig izzó parázs még a legszegényebb kunyhó tűzhelyén is akadt.

Legelőször Martine szólott így Pathoz:

– Egy egész évre jöttél haza, fiam?

– Nem, édes anyám, csak hat hétre. Nem szakíthatok kedvelt hivatásommal. Hat hét mulva ott kell lennem Liverpoolban s újra a Guardian födélzetére kell sietnem...

– Már hat hét mulva! - mondá halkan nagyanyó.

– Az ám; de ezúttal mint főkormányos, már pedig főkormányosnak lenni egy nagy hajón, nem megvetendő dolog...

– Derék dolog, Pat, derék dolog - szólott közbe Murdock, melegen megszorítva öccse kezét.

– Addig is, míg elmennék, íme felajánlok nektek két munkabíró, erős kart, rendelkezzetek vele.

– Ez már aztán helyén van - felelé Márton.

Most ismerte meg Pat sógornéját, Kittyt is, mert a menyegzőt Pat távollétében tartották volt Murdockék. Őszintén örvendett, hogy olyan derék s bátyjához illő feleség... no meg annak még inkább örült, hogy... ő immár nagybátyja s úgy ölelte meg Kittyt, mintha édestestvére lett volna.

Senki fia e szívömledezések láttára nem maradt érzéketlen, ámbátor kissé félreállott. Most azonban reákerült a sor, hiszen ő is a családhoz tartozott. Patnak elmondották a fiú élete történetét, mely őt erősen meghatotta. E percztől kezdve a legjobb barátokká lettek.

– No lám, és én őt még tolvajnak tartottam - jegyzé meg mosolyogva - mikor láttam, hogy a zsákommal szalad. Csakugyan veszélyben forgott, mert könnyen kaphatott volna egy-két nyaklevest...

– Nem fájt volna nekem - biztosítá őt Senki fia - mert hiszen én semmit sem loptam öntől.

És nézte az erőteljes, szélesvállú ifjút, kinek naptól, szélfuvástól barnult arcza határozottságot árult el, mozdulataiban természetesség, föllépésében biztosság volt. A tengerészeket különben is rendkívüli embereknek tartotta... Nem csodálkozott tehát azon, hogy Pat volt nagyanyó szemefénye, a kit tenyerén hordozott, mintha meg akarta volna akadályozni abban, hogy korán elmenjen újra.

Pat elmesélte viszontagságait s megmagyarázta, hogy miért nem érkezhetett róla tudósítás, míg a nagy világban kalandozott. Bizony, csak hajszálon függött, hogy egyáltalában sohase térjen vissza. A Guardian az indiai tenger egyik szigetén zátonyra jutott. A hajótörötteknek tizenhárom hónapig ez a tengeri közlekedés vonalán kívül eső sziget volt meneküléshelyök, a világtól teljesen el voltak zárva. Nagynehezen sikerült, hogy a Guardiant újra tengerre bocsáthassák s a hajón kívül a szállítmányt is megmentsék. Pat buzgóságával és ügyességével úgy kitüntette magát, hogy a Marcuart-czég a kapitány ajánlatára őt a legközelebbi indiai útra mint főkormányost szerződtette. Így tehát minden jóra fordult.

Másnap a Kerwan-major minden lakója munkához látott. Bezzeg kitűnt, hogy a munkából kidűlt napszámos helyett minő kitűnő munkaerőt nyertek Patban.

Szeptemberben aratni kezdettek. A búzatermés csak közepes volt, mint rendesen, de annál gazdagabban eresztett a rozs, árpa és zab. Az 1878-iki év határozottan a termékeny évek közé tartozott. A bérszedő akár karácsony előtt is bekopogtathatott volna, csengő aranyban kifizették volna. Télire való takarmány is bőségesen volt. Valami különös megtakarításra Mac Carthy Márton természetesen még mindig nem gondolhatott. Keze munkájából élt meg, a jelent ugyan biztosíthatta, de a jövőt nem. Különben is az irlandi bérlők jövője mindig az égalji viszonyok szeszélyétől függ. Sokszor gondolt erre Murdock. Az efféle szociális állapotok, melyeknek végét csak az vethette volna, ha eltörlik a landlordizmust s visszaadják mérsékelt díjért a földet azoknak, kik azt megművelik: gyűlöletét még inkább fokozták.

– Bíznod kell a jövőben - vigasztalta őt Kitty.

Murdock reánézett, de egy árva szóval sem felelt.

E hónap kilenczedikén bekövetkezett a Kerwan-majorban türelmetlenül várt családi esemény: Kitty, a ki állapota dacára alig került az ágyba, egy leánykának adott életet. Nagyanyó és Martine majd felfalták, Murdock arcza is felderült, mikor ölébe vette leánykáját. Két öccse bámulattal eltelve állottak unokahugok bölcseje előtt. A családfa női ágának, a Kitty-Murdock-ágnak első gyümölcse volt az, és remélték, hogy a más két öccs is követi majd a jó példát. Mindnyájan szerencsét kívántak a fiatal anyának s egymással versenyezve dédelgették őt. Az édes öröm könyei bőven megeredtek! Csaknem úgy tetszett nekik, hogy a kis portéka születése előtt egészen üres volt a ház.

Senki fia soha életében úgy meghatva nem volt, mint a mikor megengedték neki, hogy a csecsemőt megcsókolja.

Nem is kétkedett abban senki, hogy ez az örvendetes esemény egy kiváló családi ünnepre szolgáltat majd alkalmat, mihelyt Kitty annyira felépül, hogy abban résztvehet. Egyébiránt nagyon egyszerű módja van az egésznek. A gyermeket majd megkeresztelik a siltoni templomban, azután a pap, s Mártonnak nehány barátja, öt-hat környékbeli bérlő, kik két-három mértföldnyi utat nem sajnálnak, eljönnek a majorba. Gazdag, ízes reggeli várja itt őket. Bizonyára szívesen eljönnek azok a tiszteletreméltó majorosékhoz, kik leginkább annak örültek, hogy Pat is jelen lehet, mivelhogy elutazásának ideje csak szeptember végére esik.

Mindenekelőtt azt kellett eldönteniök, hogy mi legyen a leányka neve. Nagyanyó «Jenny»-t ajánlott, s evvel aztán meg volt oldva a nehéz kérdés, egyúttal keresztanyáról sem kellett gondoskodniok, mert bizonyára szívbeli nagy örömére szolgált nagyanyónak, hogy ő lesz a keresztanya. Az ám, csakhogy a keresztleányt és keresztanyát éppen három nemzedék választotta el egymástól, talán ifjabb keresztanyára vágyott volna a csecsemő. Csakhogy a szív jogáról volt itt szó, ez előtt pedig minden egyéb szempont tönkresilányul; úgy tetszék, mintha a tisztes aggnő maga lett volna az édesanya; a meghatottság könyei peregtek le arczán, mikor új tisztét bizonyos ünnepiességgel tudtára adták...

– De hát a keresztapa?... Ez már nehezebb kérdés volt. Idegenről szó sem lehetett, mivelhogy két nagybátyja volt a háznál: Sim és Pat, a kik e tisztségre méltán jogot formálhattak. No, de ha az egyiket hívják meg, elmellőzésnek tekintheti a másik, ámbár Pat, mint idősebbik, valamicskével előnyben volt. Csakhogy ő, mint tengerész, élete legnagyobb részét távol tölti a háztól, s így nehezen teljesítheti keresztapai kötelességét. Ezt, sajna, neki is be kellett látnia s így csak Simről lehetett szó.

Ekkor egy ötlete támadt nagyanyónak, mely első pillanatra mindenkit meglepett. Annyi bizonyos, hogy neki, mint keresztanyának, jogában állott a keresztapa kijelölése; ő pedig Senki fiát választotta.

Igaz ugyan, hogy árva, a családját sem ismerik, de azt mindenki tudta, hogy eszes, munkaszerető, hozzájuk hűséges, mindenki szerette és tisztelte őt a majorban. No de mégis?... Senki fia?... Hiszen alig volt több nyolczadfél évesnél, egy kicsit fiatal a keresztapasághoz.

– Sebaj! - magyarázgatá nagyanyó - a mi neki a korából hiányzik, nálam fölöslegben van, a kettő kiegyenlíti egymást.

Csakugyan a fiúcska nem volt még nyolcz éves, de nagyanyó már hetvenhat. Középszámítással egyikre is, másikra is negyvenkettő jut a nyolczvannégyből. Így számította ki nagyanyó.

– Teszem pedig ezt aggkorom jogánál fogva - tevé végezetül hozzá.

Kívánságát ekkor is, mint egyáltalában mindig, a legnagyobb készséggel teljesítették. Az ifjú anya is, ki Senki fia iránt csaknem anyai érzülettel viseltetett, szívesen fogadta. Csak Márton és felesége estek gondolkozóba, mert a limericki temetőben talált fiúnak családi viszonyairól egyáltalában nem lehetett semmit megtudni.

Ekkor Murdock az utolsó habozásnak is hirtelen végét szakította. Utalt arra, hogy a fiú kitűnő tehetsége és dicséretes viselkedése elég biztosítékot nyújt arra nézve, hogy keresztapai kötelességét is majdan hűségesen fogja teljesíteni. Evvel aztán el volt döntve a kérdés.

– Akarsz-e keresztapa lenni? - kérdezte tőle.

– Akarok, Murdock úr, - felelé Senki fia.

Oly határozott hangon mondta ezt, hogy mindenkinek feltűnt. Nyilván jól tudta, hogy minő feladat vár reá keresztleányával szemben.

Szeptember 26-ikán mindennel elkészültek a keresztelőre. Ünnepi köntösben kocsira ültek az asszonyok, gyalog indultak el a férfiak a siltoni templomba, telve magasztos érzelmekkel.

De alig hogy a templomba értek, eszökbe jutott még egy nehézség, mire eddig egyik sem gondolt, míg a pap nem tette reá őket figyelmessé.

Mikor azt kérdezte, hogy ki lesz a keresztapa, reá mutatott a fiúra Murdock, mondván:

– Senki fia.

– Hány éves a fiú?

– Nyolczadfél.

– Nyolczadfél?... Egy kissé nagyon fiatal ugyan, no de nem törvényellenes. Bizonyára a «Senki fiá»-n kívül van egyéb neve is?

– Nem ismerünk egyebet, tisztelendő úr, - veté közbe nagyanyó.

– Nincs más neve?... - csodálkozék a lelkész.

Aztán a fiúhoz fordult.

– Csak van keresztneved?

– Nincsen, tisztelendő atyám.

– Már hogyne lenne, fiacskám?... Vagy talán téged meg sem kereszteltek?...

Erre természetesen számbavehető feleletet nem tudott Senki fia adni, mert akár megkeresztelték annak idején, akár nem, ő bizony nem tudhatott arról semmit. Csakugyan sajátságos dolog, hogy a különben olyan vallásos Mac Carthy-család erre eddig nem is gondolt. Pedig valóban senkinek még csak eszeágában sem volt.

Elképedve állott ott Senki fia, arra gondolva, hogy most már semmi sem lesz az ő keresztapaságából.

– Nos hát, tisztelendő uram, ha a fiút eddig nem keresztelték meg, keresztelje meg most.

– De hátha mégis meg van keresztelve, - jegyzé meg nagyanyó.

– Sebaj, legalább kétszeres keresztény lesz belőle, - mondá Sim. - Keresztelje csak meg előbb őt, azután a leánykát...

– Miért ne? - viszonzá a lelkész.

– Úgy aztán lehet belőle keresztapa?

– Lehet.

– Nem akadályozza meg semmi e kettős keresztelőt? - tudakolá Kitty.

– Világért sem, csak keresztapja és keresztanyja legyen, - magyarázá a lelkész.

– Keresztapa leszek én, - ajánlkozék Murdock.

– Keresztanya pedig én, - tevé hozza Martine.

Oh, milyen boldog volt a fiúcska, hogy nevelőszüleihez még szorosabb kapocs fogja fűzni.

– Oh, köszönöm... köszönöm mindnyájoknak, - ismétlé, erősen szorongatva nagyanyó, Kitty és Martine kezét.

Keresztnevéül azt a nevet adták, mely az napra szólott a kalendáriumban; Edit lett.

Edit!!... hm, nagyon csinos név, mindazonáltal továbbra is csak Senki fia fog maradni; hiszen mindnyájan úgy hozzászoktak.

Elébb az ifjú keresztapát keresztelték meg; e szertartás után nagyanyó és Senki fia tartotta keresztvíz alá a kis leánykát és megkeresztelé őt a pap nagyanyó kívánsága szerint Jenny névre.

Megkondultak a harangok, s ebből a környék megtudta, hogy vége van a keresztelőnek; mozsarak durrogtak és copperek repültek az utczagyermekek közé... Jaj, mennyien gyűltek is a templom elé!... Mintha a grófság minden szegénye ott adott volna egymásnak találkozót.

A legvidámabb hangulatban tértek vissza a majorba. A vendégek: a lelkész, szomszéd bérlők és feleségeik követték őket. Mindnyájan helyet foglaltak a nagy szobában terített asztal körül, az ételeket egy szakácsné készítette, kit külön erre a czélra hozattak Traleeből.

Magától értetődik, hogy ez emlékezetes lakomához minden szükséges a majorból telt ki, idegen helyről nem hoztak semmit, sem az ízes mártással készített bárányhátulját, sem a pompás sült csirkéket, a sonkákat meg a nyúlpaprikást sem; ugyancsak a potykát és a csukát ők maguk fogták a Cashenből.

Senki fia természetesen mindezeket a pompás holmikat a «kiadások» rovatába vette föl, s így könyve a legutolsó kiadásig rendben volt. Így aztán nyugodt lelkiismerettel ehetett és ihatott. Voltak, a kik jó példával szolgáltak a vendégek között, hatalmas gyomruk nem kérdezte az ételek minőségét, de annál inkább érdeklődött mennyiségük után. Nem is volt egy falat maradék sem a reggeliből, sem a három tál meleg ételből, sem a többi hidegből, pedig hát a rizs-plum-pudding óriási nagyságú volt, azonkívül minden vendégnek külön-külön egy-egy szentjánoskenyér-torta s egy rakás sütemény.

Ráadásul bor, még pedig stout, porter, szódavíz és usquebaugh, brandy, gin, grok, melyet e híres recept szerint készítettek: hot strong and plenty (forró, erős és sok rum): - elég volt minden arra nézvést, hogy a tartomány leghíresebb ivóját az asztal aláitassák vele. A három óráig tartó lakoma vége felé csillogtak is a szemek, kigyúltak az ábrázatok, mint a kályhában izzó szén. A Mac Carthy-család józan életű volt; egyik tagja sem volt kocsmajáró, sem a katholikusok «aether-csapszék»-eit, még kevésbbé a protestánsok «alkohol-csapszék»-eit nem látogatták. No de egy keresztelőnél kirúghattak kissé a hámból, aztán a pap is köztük volt, rögtön feloldozhatta bűneik alól.

Márton szemmel tartotta vendégeit, s váratlanul segítője akadt második fiában, Patban, ki szintén nagy mérséklettel ivott, míg Simnek egy kissé «rózsás kedve» kerekedett.

Midőn egyik kövér szomszéd bérlő csodálkozott azon, hogy olyan gyenge ivó egy tengerészember, így felelt neki Pat:

– Azért van ez, mert ismerem a John Playne históriáját.

– John Playne históriáját?

– A históriáját vagy balladáját, a mint éppen tetszik.

– Nosza, énekelje el nekünk azt a balladát, Pat, - biztatá a lelkész, a kinek tetszett, hogy a beszédnek új fordulata lesz.

– Hosszú is egy kicsit, szomorú is.

– Nem baj az, fiam, van elég időnk, hogy végig hallgassuk.

Pat hozzáfogott a siralom-énekhez oly hatalmas, megragadó hangon, hogy Senki fiának úgy tetszett, mintha az egész tenger harsogna szájából.

JOHN PLAYNE SIRALMA.

I.

John Playne, hitemre mondom,
Már vén legény, fiúk,
De inni tud, s a sirig
Örökké inni fog.

Két óra czimborák közt...
Elég bőségesen,
Hogy a fejét megtöltse
S zsebe üres legyen.

Hah, lám az ár dagad már,
Lesz újra jó fogás,
Elissza azt is... el majd...
Ez a vigasztalás.

A kromeri halászok
Így szokták... tudni kell,
Hej, mert nehéz az élet...
John Playne, tengerre fel!

– No lám, már kiment a kocsmából - kiáltott fel Sim.

– Nagy dolog az egy kipróbált ivóra nézvést, - vélekedik a kövér bérlő.

– Valószinűleg eleget ivott már - jegyzé meg Márton.

Pat folytatá:

II.

Hegyes orrú egy jószág
John Playne kis csolnaka,
Van árbocza; s John néki
«Cavan» nevet ada.

Sietni kell már Johnnak,
Bárkája várja őt,
Elhagyták a halászok
Már rég a kikötőt.

A tenger szörnyű pontos,
Ár és apály, ha jár;
Két óra még, s apályra
Zúdulva jő az ár.

Ha nem siet tehát John,
S későbben útra kél,
S gyül fergeteg esetleg:
Nyomában a veszély.

– Még baj éri a maga hibája miatt - mondá nagyanyó.

– Annál rosszabb reá nézve! - jegyzé meg a lelkész.

Pat folytatá:

III.

Sötét van... dübörög fenn,
A szél is visszacsap,
Fölötte zúg, John kémel,
S elfogja bámulat.

Figyel, körülnéz aggva,
Fülébe mi ropog?
A sziklapart miért zeng?
Bajjal feltámolyog.

A bárka reng erősen,
Hullám-gyűrűn szökik,
Ezer szerencse, hogy még
Szilánkká nem törik.

John Playne szitokba tör ki:
«Az ördög állja ki,
Ha így dühöng a tenger,
Kell rája szállani...!»

Bemászik csolnakába,
Hullámhegy-völgy az út...
Aczélt, taplót, kovát fog
S avval pipára gyujt.

Csuklyát kerít nyakába,
Ölt kátrányos ruhát,
Kinnal felhúzz’ a csizmát,
A víz ennek nem árt.

S tántorgva állogatja
Fel oszt’ az árboczot.
És a nehéz vitorlát
Felhúzza rá legott.

Szél fúj, dagad a vászon,
Kormányrúdhoz siet,
S megfogja ő hatalmas
Izmos kezével ezt.

A mint meglátj’ a parton
Álló feszületet,
Bár szörnyen ing a bárka,
John Playne keresztet vet.

– Egy irlandinak bármily helyzetben legyen is, a keresztvetésről megfeledkeznie nem szabad - jegyzé meg Murdock komolyan.

– Még akkor is, ha egy kicsit többet ivott a kelleténél - toldá meg a szót Márton.

– Legyen az Úr neki irgalmas - végzé a közbeszólást a lelkész.

Pat pedig újra kezdé a siralom-nótát.

IV.

Két mérföld, a javából
Az öbölig az út;
Czik-czakkos itt, félivben
Kanyargó már amott.

Fényes nappal se’ mén itt
A félénk biztosan...
Veszélyes út. De Johnnak
Nagy bátorsága van.

John tudja, hol a viz mély,
Hol gübben a fenék;
Biztos szemmel, szilárdan
Kormány’zza jármüvét.

A sziklafok felé tart,
Alatta tág öböl;
Ott nem dühöng az ár úgy,
Miként a part körül.

John tágít a vitorlán,
Így majd jobban dagad;
S a merre vág a csolnak,
Hullámhegy megszakad.

Észak-kelet felé mely
Irányul vizi út,
Hol nem küzd ár apállyal,
Annak végére jut.

A ringó jelzőket John
Igen jól ismeri:
Föveny-sekély itt balra,
A mely veszélyteli.

Vasgyűrűhöz a rúdat
Csatolja ügyesen.
John, biztos egy kalauz...
Evez nyilt tengeren.

– Nyilt tengeren - gondolá magában Senki fia. - Oh mily dicső egy dolog lehet az!

V.

Előtte puszta tenger,
Sötét, vad pusztaság...
Fösvény a fény, mit rávet
Egy-egy fakó világ.

Fenn viharűzte felhők
Száguldanak tova,
Orkánnak nemsokára
Nem lesz itt, csak nyoma.

Kezdődik im, fütyül már,
Üvölt a szél vadul,
Hullámot tép izekre.
Örvény, örvénybe hull.

Pat félbeszakította az éneket. Senki sem tett megjegyzést. Mindenki feszült figyelemmel hallgatta, mintha a háborgó viharnak a Kerwan-major felett kellett volna mérgét kiöntenie, a mely olybá tűnt fel, mint John Playne csolnaka.

VI.

John nem fél semmitől sem,
Villámtól nem vakul;
Mint megszoká, viharral
Im összetűz vadul.

Puffodnak a vitorlák,
Irányt ad, mást, nekik
És vakmerőn a vésszel,
John Playne megmérközik.

Mit bánja, hogy a tenger
Tajtékzón rajta ront;
Fittyet hány a viharnak,
Bár szörnyű munka volt.

A zsákhálót kidobja,
Láncz tartja azt, nehéz,
Hadd ússzék a habokban,
S mindjárt a munka kész.

Ha terhet húz a csolnak,
Bizton halad tova,
S ha még úgy zúg is a szél
Irányt nem vét soha.

Nehéz fejjel míg réved
Körül John tétován,
Nyul mégis biztos kézzel
A telt palaczk után.

Ajkát reá tapasztja,
Szívj’ az erős szeszit...
Míg az evező-padra
Holt-részegen esik.

S a nagy tenger helyett ő
Lát gin-nel telt tavat
S hogy úszik rajta... véli
Kéj-mámora miatt.

– Oh a meggondolatlan! - kiált fel Márton.

– Azt mondják, hogy külön őrző angyala van a részegeknek - jegyzi meg Sim.

– No hiszen annak az őrző angyalnak is sok lehet a dolga - vágott vissza Márton.

– Majd meglátjuk! - vélekedék a lelkész; - folytasd csak, Pat.

VII.

És másnap reggel a nap
Oly pompás, úgy ragyog.
Felhő-fodrok az égen,
Mint éji vándorok.

Ha túl vagyunk a vészen,
Miért gondolni rá?
Nyüzsögnek a halászok
A kikötőbe’ már.

Siet mindenik bárka,
Egyik mellett a más,
Miképpen egy regatta...
Mert hivja új fogás.

– Hát John Playne? - kérdé Senki fia, nagyon aggódva a részeg halász miatt, a ki maga után vonva a zsákhálót, csolnakában elaludt.

– Csak légy türelemmel! - figyelmezteté őt Márton.

– Én is aggódtam miatta - szólott közbe nagyanyó.

VIII.

Ni ott,... mi történt ottan,
Vezér-csónak kitér,
És éppen ott, a hol már
Olyan közel a czél...?

Utána mind a többi,
Kitérnek mind a hány,
Nem szoktak ők kitérni
Csekélyke ok mián.

Csolnak veszett talán el
A vészes éj alatt?
Hullám-sirját találva
Halász pihen alant?

Nézzétek, ott egy csolnak,
Tótágast a habon...
Gerinccel ég felé néz,
S tévelyg kormánytalan.

– Tótágast áll! - kiáltott fel borzadva Senki fia.

– Tótágast! - ismétlé nagyanyó.

IX.

Gyorsan munkára, társak,
Zsákhálót húzni be,
Hurkot hurokra téve
Egy csolnakba vele!

Zsákháló kötelét ők
Behuzzák számosan,
Rakják be, itt a zsák is...
S im... holttest benne van.

E tengerből kihúzott
Siralmas emberi váz...
John Playne volt egykor, John Playne
A kromeri halász.

X.

Viharral szembe többé
John csolnaka se száll,
Mint gyermek, hajlik eztán
A vitorlája már.

Isten legyen kegyelmes!
Részeg volt és bolond...,
Ilyen halat; magát, hej
Halász még nem fogott.

Mily szörnyű volt a látvány!
A mint őt felvonák...
Elég vizet nyelt, s mégis
Részegnek gondolák.

– Oh a boldogtalan! - sajnálkozék a jószivű Martine.

– Imádkozni fogunk érette!... - buzgólkodék nagyanyó.

XI.

Munkára fel, halászok,
Szállítsuk partra hát...
Sirt ássunk a szegénynek,
De a parttól odább.

Pihenjen ott, a hol majd
Itókát nem talál;
Sirján, hogy óvjon, álljon
Egy üveg és pohár.

John Playne, a kromeri, lám,
John Playne el így veszett...
...Apály beállt, halászok,
Tengerre keljetek!...

Úgy harsogott Patnak a hangja, mint egy trombita, midőn e szomorú ének utolsó sorait énekelte. Olyan hatással volt az asztaltársaságra, hogy Szent János áldásául - az eddig felhörpintett tíz öblös pohár befejezéseül - egy-egy búcsú-korttyal megelégedtek, azt kölcsönösen egymás egészségére köszöntvén. Annakutána feloszlottak avval az elhatározással, hogy a John Playne példáját nem követik... még a szárazföldön sem.