AZ ELSŐ TÖRVÉNY

A Ceroni család - Lazare, Tullia és leányuk, Graziella - Piemontból származott. Amikor tizenhét évvel ezelőtt a huszonöt éves Lazare elvette a nála hat évvel fiatalabb Tulliát, két koldusszegény ember kelt egybe. Önmagán kívül egyiküknek sem volt semmije, de szerették egymást, és az őszinte szerelem olyan erő, amely segít elviselni - sőt, néha legyőzni is - az élet nehézségeit.

Sajnos, Ceroniéknál nem így történt. A férfi rossz társaságba keveredett, és rászokott az italra, amellyel a szabadság nevében annyi meg annyi kocsma csalogatja az élet kárvallottjait. Egykettőre részeges lett, mind gyakrabban rúgott be, s előbb mogorva, majd dühödt, kegyetlen, sőt bőszült részeg vált belőle. Nem csoda, hogy Ceroniéknál mindennap borzasztó jelenetek játszódtak le, ami a szomszédok előtt sem maradhatott rejtve. A férfi sértegette, bántotta, verte a hősiesen tűrő Tulliát, aki ugyanazt a kálváriát szenvedte végig, amelyet oly sok szerencsétlen asszony megjárt már, s amelyen még annyian fogják követni.

Persze elhagyhatta volna - el is kellett volna hagynia - a vadállattá aljasult férfit. Mégsem tette. Olyan asszony volt, aki minden mártírium ellenére sem veszi vissza önmagát attól, akinek egyszer odaadta. Anyagilag és minden gyakorlati szempontból bizonyosan érthetetlennek lehet tartani az ilyen magatartást, de van benne valami csodálatraméltó is, ami megmutatja nekünk, hogy milyen szép lehet az önfeláldozás, és milyen erkölcsi magaslatokat képes elérni az emberi faj.

Ebben a pokolban nőtt föl Graziella. Kiskorától fogva látta, hogyan veri anyját részeg apja, tanúja volt a mindennapos jeleneteknek, hallotta Lazare mocskos szavait, amelyek úgy bugyogtak elő a szájából, mint szennyvíz a csatornából. Abban a korban, amikor a kisleányok még csak a játékra gondolnak, ő már megismerte az élet könyörtelen valóságát, és mindenért keményen meg kellett küzdenie.

Tizenhat éves korára Graziella komoly nagylány lett, erős akarata felvértezte a lét korán megtapasztalt kíméletlensége ellen. De bármilyen kegyetlen volt is hozzá a sors, a jövő nem lehetett számára borzasztóbb a múltnál! Termetre magas volt és sovány, haja barna: nem kifejezett szépség, de szemében és értelmes arcában nagy vonzerő rejlett.

Lazare Ceroni életmódjának meglettek a természetes következményei, és otthonában hamarosan gyakori vendéggé vált a pénzzavar. Nem is történhetett volna másképpen. Az ital pénzbe kerül, és aki iszik, nem tud közben keresni. Kettős a kár. A pénzzavar szép lassan a szegénységnek adta át a helyét, a szegénység pedig a legsötétebb nyomornak. Ekkor választották azt az utat, amelyre a lecsúszottak szoktak lépni: jobb jövő reményében hazát cseréltek. Így esett, hogy a Ceroni család keresztülvándorolt Franciaországon, átkelt az óceánon, és Amerikát átszelve végül San Franciscóban kötött ki. Útjuk tizenöt évig tartott!

Mire San Franciscóba értek, már szó szerint koldusbotra jutottak: ettől Lazarénak kinyílt a szeme, és ráébredt, micsoda pusztítást végzett. Végre hallgatott felesége könyörgésére, és - annyi év után először - ígéretet tett, hogy megjavul.

Megtartotta a szavát. Nem járt többé kocsmába, és szorgos munkájának hála, a jómód visszatért otthonukba. Sikerült összegyűjteniük ötszáz frankot, azt a tekintélyes összeget, amelyet a Lagoa-öböl Gyarmattársasága megkövetelt a leendő telepesektől. Tullia már éppen hinni kezdett benne, hogy újra lehetséges számukra a boldog élet, amikor a Jonathan hajótörése és a rákövetkező kényszerű tétlenség mindent kétségessé tett.

Hogy valamivel elüsse az üres órákat, Lazare más kivándorlókkal barátkozott, és rokonszenve természetesen a magafajták felé terelte.

Ezeket is gyötörte az unalom, és nagyon bánták, hogy nélkülözniük kell szokásos mulatságaikat; természetes hát, hogy amikor az öntudatlanul is főnöknek tekintett férfi eltávozott, éltek a kiváló alkalommal. Alig tették ki a lábukat Kau-dzser és társai, az alávaló banda máris megkaparintotta a Jonathan egyik rumoshordóját, és szabályos orgiát rendezett. A szokás hatalmától vezérelve Lazare sem tudott ellenállni régi szenvedélyének, és a többiekkel tartott. Amikor elborult aggyal hazatántorgott a sátrába, felesége és leánya már sírva várták.

Nem maradhatott el a jelenet. Először azt kiabálta, hogy miért nincsen még kész a vacsora, majd amikor föltálalták neki az ételt, a két nő szomorúsága volt az ürügy, hogy magából kikelve egyre szörnyűbb szitkokkal illesse őket.

Graziella mozdulni sem tudott, dermedt borzalommal figyelte ezt a lealjasult lényt, az apját. Maga sem tudta, szégyene vagy bánata-e a nagyobb.

Tulliának azonban majd megszakadt sokat tűrt szíve. Még egyszer füstbe menne hát minden reménye, újból pokollá válnék az életük? Sírva fakadt, könnyei csak úgy patakzottak hervadt orcáin.

Több se kellett, hogy kitörjön a vihar.

– Majd én teszek róla, hogy elapadjanak a könnyeid! - kiáltotta őrjöngve Lazare.

Azzal torkon ragadta feleségét. Graziella hiába próbálta kiragadni szerencsétlen anyját a gyilkos szorításból.

A dráma csendben zajlott. Lazare tompa szitkozódásán kívül egy hang sem hallatszott. Sem Graziella, sem az anyja nem kiáltott segítségért. Ha egy apa a leányát kínozza, ha egy férj a feleségét gyilkolja, az olyan szégyen, amit a család tagjainak életük árán is titkolniuk kell a külvilág elől. Amikor azonban hóhéra lazított a szorításán, Tullia torkából mégis feltört a fájdalom rekedt kiáltása: ezt hallotta meg Kau-dzser. Ez a szándéktalan panaszos hang a végsőkig dühítette az eszét vesztett férfit. Ujjai még erősebben fonódtak az asszony nyaka köré.

Ekkor egy vaskéz markolta meg a vállát. Lazare ujjai szétnyíltak, ő maga a sátor túlsó végébe hemperedett.

– Micsoda?... Mi az?... - hebegte.

– Csönd legyen! - dördült egy parancsoló hang.

A részegnek nem kellett kétszer mondani. Indulata egy szempillantás alatt elpárolgott, ólmos fáradtság nehezedett tagjaira, és azonnal álomba zuhant.

Kau-dzser az ájult asszony fölé hajolt, hogy elsősegélyben részesítse. Nyomában Halg, Rhodes és Hartlepool is a sátorba lépett, és felindultan szemlélték a jelenetet.

Tullia végül felnyitotta a szemét. Az idegen arcok láttán egy pillanat alatt megértette, mi történt. Első gondolata az volt, hogy mentséget keressen a férfinak, aki az imént oly rettentő kegyetlenséggel tört az életére.

– Köszönöm, uram - támaszkodott föl. - Semmi baj... Már el is múlt... Milyen bolond vagyok, hogy ennyire megijedtem!

– Ki ne ijedt volna meg az ön helyében! - kiáltott fel Kau-dzser.

– Ugyan! - válaszolt sietve Tullia. - Lazare nem rossz ember... Csak tréfálni akart...

– És gyakran tréfálkozik így? - kérdezte Kau-dzser.

– Soha uram, soha! - bizonygatta Tullia. - Lazare jó férj... Nincsen nála derekabb ember...

– Nem igaz - szólt egy határozott hang.

Kau-dzser és társai megfordultak. Megpillantották Graziellát, akit eddig nem is láttak a sátor félhomályában; most halványsárga fényt vetett rá egy lámpás.

– Kicsoda maga, gyermekem? - kérdezte Kau-dzser.

– Az ő lánya - mutatott Graziella a részeg emberre, aki hangosan hortyogott a sarokban. - Bármennyire is szégyellem, meg kell ezt mondanom, hogy higgyenek nekem és segítsenek szegény édesanyámon.

– Graziella!... - könyörgött összetett kézzel Tullia.

– Mindent elmondok - szólt határozottan a lány. - Most először akadnak védelmezőink. Nem hagyom őket úgy elmenni, hogy ne ébresszek bennük szánalmat.

– Beszéljen, gyermekem - szólt jóságosan Kau-dzser. - Számíthat segítségünkre és védelmünkre.

E bátorításra Graziella elfúló hangon elmondta édesanyja életét. Nem titkolt el semmit. Mesélt Tullia végtelen gyöngédségéről, és arról, hogy mit kapott érte cserébe.

Beszámolt apja lezülléséről. Kau-dzserék lelki szemeikkel maguk előtt látták, hogyan vonszolta hajánál fogva, hogyan ütötte-verte, hogyan tiporta meg ez az ember a feleségét. Graziella felidézte nyomorúságuk napjait, amikor nem volt ruhájuk, tűzifájuk, kenyerük, néha meg tető sem a fejük felett; magasztalta anyja hősies szelídségét, aki még a legkegyetlenebb megpróbáltatások közt sem hazudtolta meg önmagát.

A szörnyű elbeszélést hallgatva édesanyja csendesen sírdogált.

Leánya hangjára mintha minden kiállt szenvedése egyszerre föltámadt volna a múltból, hogy fájó szívét gyötörje.

Szinte összeroppant az emlékek súlya alatt. Nem volt többé ura önmagának, nem maradt ereje, hogy tovább védelmezze és mentegesse hóhérát.

– Jól tette, hogy elmesélte ezt nekünk, gyermekem - mondta megindultan Kau-dzser, amikor Graziella befejezte elbeszélését. - Biztos lehet benne, hogy nem hagyjuk magára, és segítünk az édesanyján. Neki ma este pihennie kell: próbáljon meg aludni, és reménykedjék jobb jövőben.

Amikor kiléptek a szabadba, Kau-dzser, Harry Rhodes és Hartlepool egy pillanatig csendben meredt egymásra. Lehetséges volna, hogy egy ember idáig aljasuljon? Miután friss levegőt véve kitágították elszorult keblüket, már indulni készültek, amikor Kau-dzser észrevette, hogy kis csoportjából hiányzik egy fő. Halg eltűnt mellőlük.

Mivel a fiatalember nem maradhatott másutt, Kau-dzser ismét belépett a Ceroni család sátrába. Halg csakugyan ott volt: annyira elmerült a csodálatban, hogy nem vette észre sem társainak távozását, sem azt, hogy egyikük visszajött. A sátor falának támaszkodva Graziellát nézte, és arcán a szánakozás mellett valódi elragadtatás tükröződött. Graziella pár lépéssel odébb állt lesütött szemmel, és úgy tűnt, hogy a fiú tekintete nincsen ellenére. A fiatalok nem szóltak egymáshoz. Az iménti megrázkódtatások után hagyták, hogy szívük csöndben föltáruljon a szelídebb érzelmek előtt.

Kau-dzser elmosolyodott.

– Halg!... - szólította halkan.

A fiatalember összerezzent; nem kérette magát, és már ki is lépett a sátorból. Azonnal továbbindultak.

A négy felderítő csöndben lépkedett, mindegyikük a gondolataival volt elfoglalva. Kau-dzser összeráncolt homlokkal töprengett azon, aminek az imént szem- és fültanúja volt. A legjobban nyilván úgy segíthetne a két nőn, ha kínzójukat nem hagyná italhoz jutni.

Lehetséges ez? Kétségtelenül, méghozzá különösebb nehézség nélkül, hiszen alkoholnak nyoma sincs a Hoste-szigeten; szesz csupán a Jonathan rakományában található, melyet a partra hoztak.

Elég volna egy-két őrt mellé állítani...

Igen ám, de ki jelölne ki őröket? Ki merne parancsokat adni, tilalmakat szabni? Ki érezhetné magát feljogosítva, hogy bármilyen módon korlátozza embertársainak szabadságát, hogy őhelyettük döntsön? Ilyesmit csak egy főnök tehetett volna, márpedig a Hoste-szigeten nem volt főnök.

Ugyan már! Persze, hogy volt vezető, legalábbis lehetséges vezető a szigeten. Ki más is lehetett volna, mint az a férfi, aki a biztos halálból mentette meg a többieket, az egyetlen, aki jól ismerte ezt az isten háta mögötti vidéket, akiben mindenki másnál magasabb fokon párosult az értelem, a tudás és a jellemszilárdság?

Gyávaság lett volna, ha Kau-dzser tovább áltatja önmagát.

Tudomásul kellett vennie, hogy ezek a szerencsétlenek őrajta csüggenek tekintetükkel, őrá hagyták, hogy a közösség nevében cselekedjék, benne bíznak, őtőle várnak segítséget, tanácsot és döntést. Akár akarja, akár nem, a hajótöröttek túlnyomó többsége hallgatólagos megegyezéssel őt tekinti természet adta főnökének.

Ki hitte volna? Ő, a szabadgondolkodó, aki nem tűrt semmi kényszert, ő került most abba a helyzetbe, hogy másoknak parancsoljon, hogy törvényeket szabjon; ő, aki nem ismert el semmilyen törvényt!

Micsoda fintora a sorsnak, hogy az anarchizmus apostola, aki a „Se Isten, se úr” híres jelszavát vallotta, most maga kényszerült uralkodni, hogy épp arra ruházták a hatalmat, aki teljes lelkéből, vadul gyűlölte a hatalom gondolatát!

Nézzen szembe ezzel a gyűlöletes megpróbáltatással? Ne meneküljön inkább el e szolgalelkű lények elől?...

De mi történnék a hajótöröttekkel, ha magukra hagyná őket?

Micsoda szenvedésekért kellene majd okolnia önmagát? Mindenkinek joga van elvont eszmékben hinni, de aki ezek kedvéért behunyja a szemét a való élet előtt, tagadja azt, ami nyilvánvaló, és önhittségében nem enyhít az emberek nyomorán, pedig tehetné, az nem méltó az „ember” névre. Bármilyen bizonyosnak tűnnek is elméletei, a nemeslelkű ember képes leszámolni velük, ha embertársainak java nyilvánvalóan ezt követeli meg.

Márpedig mi lehetett volna ennél világosabb és nyilvánvalóbb? Aznap este már számos részeggel találkozott - s talán még ezeknél is többen voltak, akiknek a részegsége nem tudódott ki. Hogy is tűrhetné a mértéktelen italozást, amikor tartani lehet tőle, hogy a békés sokaságban veszekedés, verekedés robban ki, sőt talán gyilkosság történik? Hiszen a szörnyű méreg már éreztette is hatását! Maga is láthatta szomorú következményeit Ceroniéknál.

Már a Rhodes család sátrához közeledtek, búcsúzni készültek, és Kau-dzser még mindig habozott. De nem olyan ember volt ő, aki megfutamodik a felelősség elől. Nagy fájdalmat kellett leküzdenie - de az utolsó pillanatban mégis meghozta döntését. Hartlepoolhoz fordult.

– Úgy véli, hogy számíthat a Jonathan legénységének hűségére? - kérdezte.

– Kennedy és Sirdey, a szakács kivételével felelek értük - szólt Hartlepool.

– Hány ember áll rendelkezésére?

– Magamat is beleértve tizenöt.

– A többi tizennégy engedelmeskedni fog önnek?

– Bizonyosan.

– És ön...?

– Hogyhogy én?

– Van itt valaki, akit felettesének ismer el?

– Hát... természetesen ön, uram - felelte Hartlepool, mintha ehhez nem is férhetne kétség.

– Miért?

– Az ördögbe is, uram... - esett zavarba Hartlepool. - Végtére is az embereknek itt is - mint mindenhol másutt - szükségük van egy vezetőre. Ez magától értetődik, a teremtését!

– És miért volnék én a vezetőjük?

– Mert más nincsen - tárta szét a karját Hartlepool, hogy nyomatékot adjon e cáfolhatatlan érvnek.

Válasza csakugyan elejét vette a vitának. Erre nem lehetett mit felelni.

Kau-dzser újra hallgatott egy percig, majd határozottan így szólt:

– Ma estétől fogva őrséget állít a Jonathanról kirakodott holmi mellé. Emberei kettesével váltják egymást, és nem engednek senkit a közelébe. A szeszre különösen ügyeljenek.

– Rendben, uram - felelte egyszerűen Hartlepool. - Öt percen belül meglesz.

– Jó éjszakát! - szólt Kau-dzser, majd önmagával és a világgal elégedetlenül, nagy léptekkel eltávozott.