KAU-DZSER LEMONDÁSA

Kau-dzser sírt...

Milyen megindítóak egy ilyen férfi könnyei! Milyen erővel kiáltják a világba szíve fájdalmát!

Ő vezényelt tüzet! Az ő parancsára szántottak vörös barázdákat a puskagolyók! Igen, idáig alacsonyították őt az emberek, és a legutálatosabb zsarnokokhoz vált hasonlóvá őmiattuk, azokhoz, akiket olyan vadul gyűlölt egykor, mert embereket gyilkoltak, vérben gázoltak - akárcsak ő most!

És a vérontás még nem érhetett véget. Amit elkezdtek, nem lehetett félbehagyni. Nem áltathatták magukat: a sors ezt a feladatot rótta rájuk.

Kau-dzser bátran nézett vele szembe. Levertsége nem tartott soká, nemsokára visszanyerte lelkierejét. Az öregekre és a nőkre hagyta a halottak eltemetését és a sérültek ápolását, ő maga percnyi késedelem nélkül a menekülők üldözésére indult. Azok rémületükben nem is gondoltak ellenállásra. Éjt nappallá téve űzték őket, akár a barmokat.

A hoste-szigeti fegyveresek többször is olyan bandákba ütköztek, amelyek megkésve siettek cimboráik segítségére. Ezeket egymás után könnyedén szétverték és visszaszorították északra.

Minden irányban átfésülték a szigetet. Mindenfelé aranyásók tetemeire leltek, azokéra, akiket a télen az éhség kiűzött búvóhelyeikről, s azután ott vesztek a hóban. A hideg sokáig tartósította porhüvelyüket. Olvadáskor azonban elfolyósodott a testük, s az emberi sár összekeveredett a földdel. A kalandorokat, akik tizennyolcezren lehettek, három hét alatt visszaszorították a Dumas-félszigetre, amelynek bevezető földnyelvét Kau-dzser tartotta megszállva.

A milíciához a Franco-English Gold Mining Company háromszáz embere is csatlakozott, akik hatékony segítséget nyújtottak a rend helyreállításában. A helyzet azonban az erősítés ellenére is nyugtalanító maradt. Az aranyásókat először ugyan megfélemlítette társaik lemészárlásának híre, s azután is könnyű volt külön-külön ártalmatlanná tenni őket, most viszont, amikor érezték egymás közelségét, könnyen összehangolhatták lépéseiket. Márpedig, ha ellentámadásba lendülnek, számbeli fölényük miatt tartani kell tőlük.

A francia-angol társaság közbelépése elhárította ezt a veszélyt. A két igazgató, Maurice Reynaud és Alexander Smith, a nekik szükséges munkaerő beszerzésének érdekében azt javasolta Kau-dzsernek, hogy ők a kalandorok közül szigorú rostálással kiválasztanak ezer embert, akiknek joguk lenne a Hoste-szigeten maradni.

Ezeket a Gold Mining Company a saját felelőségére alkalmazná, s természetesen az első kihágás után kíméletlenül kiutasíttatná őket.

Kau-dzser kedvezően fogadta e kezdeményezést, amellyel megoszthatta az ellenfél erőit. Maurice Reynaud és Alexander Smith biztosan nagyobb bátorságról tettek tanúbizonyságot, mint az oroszlán ketrecébe lépő idomár, amikor habozás nélkül behatoltak a Dumas-félszigetre, a lázadó aranyásók tömegébe. Egy hét múlva ezer gondosan kiválogatott férfi élén tértek vissza.

Ez a hőstett megváltoztatta a dolgok állását. A felkelők ezer embert vesztettek, a hoste-szigetiek ezer embert nyertek - jobb felszereltségük, nagyobb fegyelmezettségük mellé. Kau-dzser beljebb hatolt a földszorosról, amelynek őrizetét Hartlepoolra bízta. A félszigeten kisebb ellenállásba ütközött, mint gondolta. A bányászoknak még nem volt idejük újjászerveződni. Sikerült széttagolni őket és csapatonként fölterelni az Újtelepről odaküldött hajókra, melyek a partok előtt cirkáltak. Pár nap alatt be is fejezték ezt a hadműveletet. Ha eltekintünk azoktól, akikért Maurice Reynaud és Alexander Smith felelősséget vállaltak, s akik nem is voltak annyian, hogy komoly veszélyt jelenthettek volna, a Hoste-szigetet beszennyező kalandorok közül már egy sem taposta a sziget földjét.

Milyen siralmas állapotban hagyták azt maguk után! A földet nem művelték meg, s az idei termés éppúgy kimaradt, mint az előző évi. A legelőkön magukra hagyott jószágok közül sok elpusztult.

Összességében éveket zuhantak vissza, s akárcsak a függetlenség kezdetén, ismét az éhínség fenyegette a Hoste-sziget telepeseit.

Kau-dzser világosan látta a veszélyt, de az nem riasztotta el a tettektől. A legfontosabb az volt, hogy ne vesztegesse az időt. Mivel ezt átlátta, a cél érdekében ismét vállalta a diktátor kínos szerepét.

Mint annak idején, ismét össze kellett gyűjteniük a sziget összes tartalékát, hogy szükség szerint kioszthassák a családoknak. Ezt nem lehetett elégedetlenkedés nélkül véghez vinni. De az intézkedés elkerülhetetlen volt, így nem törődtek az ellenszegülők tiltakozásával.

Az intézkedés érvénye különben is csak átmeneti volt. Miközben folyt a tartalékok lefoglalása, vásárlásokat is eszközöltek Dél-Amerikában - nemcsak az állam, hanem magánosok számlájára is. Egy hónap múlva már ki is rakodták Újtelepen az első szállítmányokat, s a helyzet attól fogva gyors javulásnak indult.

E jótékony despotizmusnak köszönhetően Libériába és elővárosába hamarosan visszatért az egykori élénkség. A kikötő nyáron egyenesen több hajót fogadott, mint addig bármikor.

Szerencsés véletlen, hogy a bálnavadászat ebben az évben különösen jó eredménnyel kecsegtetett. Amerikai és norvég hajók követték egymást Újtelepen, és az olajkészítés legalább száz hoste-szigetinek adott jól jövedelmező munkát. A fűrészüzem és a konzervgyár termelése is megélénkült, s a vadászidényre kétszer annyi fókavadász érkezett, mint máskor.

Több száz pecsera indián, akik nomád szokásaik miatt ellentétbe kerültek a szigorú argentin kormányzattal, elhagyta a Tűzföldet, és a Beagle-szoroson átkelve véglegesen a Hoste-sziget partjain ütötte fel tanyáját.

December 15-re a kolónia sebei, ha be nem is gyógyultak, már kezdtek beforrni. A károk teljes kijavítására persze még éveket kellett várni, de látható nyomok nem maradtak. A nép visszatért megszokott elfoglaltságaihoz, s az élet ment tovább a maga útján.

A hoste-szigeti állam ekkortájt szerzett be egy hatszáz tonnás gőzöst, amely a Yacana nevet kapta. A gőzhajóval menetrendszerű járatot indíthattak a partmenti települések, a lerakatok és a szigetvilág más létesítményei között.

A járat biztosíthatta az összeköttetést a Horn-fokkal is, ahol végre elkészült a világítótorony.

Kau-dzsernek ezt 1893 utolsó napjaiban jelentették. Minden megépült: készen állt maga az épület, az őrök lakása, a raktár, a húsz méter magas fémoszlop, és fölszerelték az áramfejlesztőket, amelyek Dick ötletes találmánya révén az árapályból nyerik majd az áramot.

A gépek így mindenfajta éghető üzemanyag nélkül bármeddig működhetnek, csak a karbantartásról és az alkatrészek cseréjéről kell gondoskodni.

Kau-dzser 1894. január 15-ére tűzte ki az átadást, melyet ünnepélyesnek szánt. Úgy tervezte, hogy aznap a Yacana fedélzetén két-háromszáz hoste-szigeti utazik a Horn-szigetre, hogy szemük előtt gyulladjon fel először a torony fénye. Annyi megpróbáltatás után Kau-dzser előre örült, hogy így teljesedik be oly régóta dédelgetett álma.

Ez volt a terv, és senki nem gondolta volna, hogy bármi megakadályozhatja a végrehajtását, ám ekkor az események különös és brutális fordulatot vettek.

Január 10-én, öt nappal a kijelölt dátum előtt egy hadihajó érkezett Újtelep kikötőjébe. Tatárbocán a chilei zászló lobogott. Kau-dzser, aki észrevette a kikötőbe tartó hajót, a Kormányház ablakából távcsővel figyelte a kikötés műveleteit: a fedélzeten furcsa mozgolódást észlelt, amelynek a távolság miatt nem tudott rájönni a céljára.

Már egy órája figyelte elmerülten a hajót, amikor bejelentették, hogy egy férfi érkezett lélekszakadva Újtelepről: azonnal beszélni akar Kau-dzserrel, Karroli üzenetét hozza.

– Mi történt? - kérdezte Kau-dzser, mihelyt bevezették a férfit.

– Egy chilei hajó kötött ki Újtelepen - mondta a férfi, aki még zihált a futástól.

– Láttam. No és?

– Egy hadihajó.

– Tudom.

– Mindkét horgonyát lebocsátotta a kikötő közepén, és csónakokon katonákat szállítanak a partra.

– Katonákat!... - kiáltott fel Kau-dzser.

– Igen, chilei katonákat... fel vannak fegyverezve... Százan... kétszázan... háromszázan... Karrolinak volt jobb dolga, mint hogy számolgassa őket... Inkább gyorsan elküldött, hogy tájékoztassam önt.

Helyesen tette, mert az esemény bőven igazolta Karroli nyugtalanságát.

Mióta szokás, hogy békeidőben fegyveres katonák hatolnak be egy idegen állam területére? Az némileg megnyugtatta Kau-dzsert, hogy a katonák chileiek. Minden valószínűség szerint nincs miért tartani attól az országtól, amelynek a Hoste-sziget a függetlenségét köszönheti. A katonák partraszállását azonban nem lehetett normálisnak tekinteni, és az elővigyázatosság megkövetelte, hogy megtegyék a szükséges lépéseket.

– Jönnek!... - kiáltott föl hirtelen a férfi, és az ablakon keresztül Újtelep felé mutatott.

Az úton csakugyan egy népes csoport közeledett. Kau-dzser egy pillantással fölmérte az erejüket. A férfi egy kissé túlzott.

Csakugyan katonák voltak, mert puskájuk megcsillant a napfényben, de százötvennél semmiképp nem lehettek többen.

A meghökkent Kau-dzser gyorsan néhány pontos és világos parancsot adott ki. Futárokat küldött ki minden irányba. Ezután nyugodtan várakozott.

A chilei csapat a hoste-szigetiek megdöbbent tekintetétől kísérve egy negyedóra alatt a térre vonult, és megállt a Kormányház előtt. Egy díszegyenruhás tiszt lépett elő - a sok aranyos sújtásából ítélve igen magasrangú lehetett -, kardjának markolatával megkopogtatta a kaput, s mikor az azonnal kinyílt, kérte, hogy beszélhessen a kormányzóval.

Bevezették abba a szobába, ahol Kau-dzser tartózkodott, és az ajtó csöndben bezárult mögötte. Egy pillanat múlva tompa döndülés adta tudtul, hogy a külső kapukat is bezárták. A mit sem sejtő chilei tiszt tulajdonképpen fogoly lett.

A tiszt ennek ellenére mintha egy percig sem aggódott volna a helyzete miatt. Kezében tollas kalapjával a küszöbtől néhány lépésre megállt, és Kau-dzser szemébe nézett, aki nem mozdult a két ablak közül.

Kau-dzser szólalt meg elsőnek.

– Hogyan magyarázza, uram - szólt kurtán -, a fegyveresei partra szállását a Hoste-szigeten? Tudtommal nem állunk hadban Chilével.

A chilei tiszt egy nagy borítékot nyújtott át Kau-dzsernek.

– Kormányzó úr - felelte -, engedje meg, hogy mindenekelőtt átnyújtsam ezt a levelet, amelyben kormányom akkreditál önnél.

Kau-dzser feltörte a pecsétet, és figyelmesen elolvasta a levelet; arckifejezése egy pillanatra sem árulta el, hogy milyen érzéseket keltett benne a szöveg.

– Uram - szólt higgadtan, amikor a végére ért -, mint nyilván tudja, a chilei kormány ezzel a levéllel mellém rendeli önt, hogy a Hoste-szigeten helyreállítsuk a rendet.

A tiszt egyetértése jeléül szótlanul meghajtotta magát.

– A chilei kormány értesülései helytelenek, uram - folytatta Kau-dzser. - Csakugyan, mint a világ bármely országa, a Hoste-sziget is élt át nehéz időket. Lakói azonban önállóan is helyre tudták állítani a rendet, amely ma tökéletes.

A tiszt zavartnak tűnt, és nem válaszolt.

– Ilyen körülmények között - folytatta Kau-dzser - köszönetemet fejezem ki a Chilei Köztársaságnak segítő szándékáért, de lemondok támogatásának igénybevételéről, és önt arra kérem, hogy tekintse küldetését befejezettnek.

A tiszt egyre zavartabbnak tűnt.

– Kormányzó úr, szavait híven fogom tolmácsolni kormányomnak - mondta -, de nyilván megérti, hogy amíg nem kapok tőle választ, nem vonhatom ki magam a kapott utasítások hatálya alól.

– Mit kell tennie ezen utasítások értelmében?

– Helyőrséget kell telepítenem a Hoste-szigeten, amely az ön felügyelete és az én közvetlen parancsnokságom alatt hozzájárul a rend visszaállításához és fenntartásához.

– Rendben van! - szólt Kau-dzser. - De ha véletlenül nem járulnék hozzá a helyőrség létesítéséhez?... Erre az esetre is vannak utasításai?

– Hogyne, kormányzó úr.

– Éspedig?

– El kell tekintenem a beleegyezésétől.

– És erőszakot kell alkalmaznia?

– Szükség esetén erőszakot is, de szeretném remélni, hogy nem kényszerülök ilyen szélsőséges intézkedésre.

– Ez világos beszéd - állapította meg szenvtelenül Kau-dzser. - Az igazat megvallva, számítottam is valami hasonlóra... Akárhogy is, a helyzet egyértelmű. Nyilván belátja, hogy egy ilyen horderejű kérdésben nem cselekedhetem meggondolatlanul, s ezért, felteszem, hagy nekem gondolkodási időt.

– Várni fogom, uram - felelte a tiszt -, hogy tudomásomra hozza a döntését.

Miután újból szalutált, sarkon fordult és az ajtó felé indult.

Az ajtó azonban zárva maradt, és ellenállt próbálkozásának.

A tiszt visszafordult Kau-dzserhez.

– Ön csapdát állított nekem? - kérdezte idegesen.

– Engedje meg, hogy mulatságosnak találjam a kérdését - felelte gunyorosan Kau-dzser. - Kettőnk közül ki állított csapdát a másiknak? Talán nem az, aki békeidőben fegyveresen rohant le egy baráti országot?

A tiszt elpirult.

– Kormányzó úr - válaszolta látható zavarral -, ön is tudja, miért került sor arra, amit ön lerohanásnak nevez. Sem kormányom, sem én nem felelünk érte, hogy miképp értelmez ön egy ilyen egyszerű eseményt.

– Biztos ön ebben? - replikázott nyugodtan Kau-dzser. - Kész volna becsületszavát adni, hogy a Chilei Köztársaságnak nincsen más célja, mint amit hivatalosan beismer? Egy helyőrséget éppúgy föl lehet használni elnyomásra, mint támogatásra. Az ön helyőrsége vajon nem nyújthatna hatékony segítséget Chilének, ha az netán megbánná, hogy aláírta az 1881. október 26-i függetlenségi szerződést?

A tiszt most már jól láthatóan elvörösödött.

– Nem az én dolgom, hogy feletteseim parancsairól vitázzam. Nekem csak az a kötelességem, hogy vakon engedelmeskedjem nekik.

– Valóban - ismerte el Kau-dzser -, de nekem is teljesítenem kell a kötelességemet, amelyet a felelősségemre bízott nép érdeke szab meg. Teljesen érthető hát, hogy alaposan meg kell fontolnom, mit tegyek az érdekében.

– Talán meg akartam akadályozni ebben? - vágott vissza a tiszt. - Biztos lehet benne, kormányzó úr, hogy várni fogok, ameddig csak önnek tetszik.

– Ez nem elég - szólt Kau-dzser. - Itt kell várnia.

– Itt?... Fogolynak tekint tehát?

– Pontosan - jelentette ki Kau-dzser.

A chilei tiszt megvonta a vállát.

– Elfelejti - kiáltott föl az ablak felé lépve -, hogy csak egy hangos szavamba kerül...

– Próbálja csak meg! - szakította félbe Kau-dzser, és az útjába állt.

– Ki akadályozna meg benne?

– Én.

A két férfi úgy nézett farkasszemet, mint a birkózók, mielőtt ölre mennek. Egy feszült pillanatig méregették egymást, majd a chilei tiszt meghátrált. Fölismerte, hogy fiatalabb létére sem bírna ezzel a magas, atlétatermetű öregemberrel, akinek méltóságteljes tartása akarata ellenére nagy benyomást tett rá.

– Így állunk - szólt Kau-dzser. - Menjünk vissza mindketten a helyünkre, és várja meg türelemmel a válaszomat.

Mindketten álltak. A tiszt a bejárati ajtó közelében fesztelen tartást igyekezett fölvenni, bár igen nyugtalan volt. Vele szemben, a két ablak között Kau-dzser annyira elmerült gondolataiban, hogy meg is feledkezett ellenfele jelenlétéről. Nyugodtan és módszeresen vizsgálta meg a kérdést.

Először is: Chile indítékai. Ezeket nem nehéz kitalálni. Hiába hozza föl Chile indokul a rendcsinálás szükségességét, ez csak ürügy. A védelem, melyet rájuk erőltetne, a megtévesztésig hasonlítana egy megszállásra. De miért szegi meg Chile az adott szavát? Nyilván érdeke fűződik hozzá, de miféle érdeke? A Hoste-sziget virágzó gazdasága még nem magyarázat erre a gyökeres fordulatra. A sziget fejlődése ellenére eddig semmi jel nem mutatott arra, hogy Chile megbánta volna lemondását az egykor értéktelen vidékről. A nagylelkű gesztus Chilének is javára vált. A szigetlakók gazdagodása neki is hasznot hajtott, hiszen szükségképpen Chile volt a Hoste-sziget fő áruszállítója.

Csakhogy egy újabb tényezővel is számolni kellett: az aranybányák felfedezése mindent fölforgatott. Most, hogy bebizonyosodott, milyen kincseket rejt a Hoste-sziget gyomra, Chile is részt kíván kapni a gazdagságból, és már bánja egykori engedékenységét.

Átlátszó ügy.

De akármiért is következett be ez a hátraarc, most nem az okok felkutatásával kell törődni. Félreérthetetlen ultimátumot intéztek hozzá: a legfontosabb az, hogy eldöntse, miként válaszoljon.

Álljon ellent?...? Miért is ne? A téren fölsorakoztatott százötven ember nem félemlíthette meg Kau-dzsert, ahogy az Újtelep előtt keresztben horgonyzó hadihajó sem. Ha a hajón voltak is még katonák, annyian biztosan nem lehettek, hogy a győzelmet végül ne a hoste-szigeti milícia vívná ki. Ami a hajót illeti, az nyilván kilőhet egy-két gránátot Libériára, de annak nagyobb lenne a füstje, mint a lángja. De azután?... Ha kimerül a muníciója, akkor kénytelen lesz elvitorlázni, feltéve persze, hogy a három hoste-szigeti ágyú nem tesz benne komolyabb kárt.

Nem, csakugyan nem túlzás ellenállásra gondolni. De az ellenállás harcot jelent és vért. Folyhat még vér ezen a - fájdalom - véráztatta földön? Mit is kell megvédeni? A hoste-szigetiek függetlenségét? No de talán szabadok a hoste-szigetiek, akik olyan engedelmesen hajoltak meg egy vezér akarata előtt? Vagy akkor a saját hatalmának megőrzése volna a tét? Mi célból? Igazolhatják-e az érdemei, bármilyen kivételesek is, hogy emberek áldozzák az életüket őérte? Amióta a hatalmat gyakorolja, talán másmilyennek mutatkozott, mint azok a potentátok, akik az egész világ fölött gyámkodnak?

Kau-dzser idáig jutott töprengésében, amikor a chilei tiszt egy mozdulatot tett. Kezdte hosszúnak találni az időt. Kau-dzser csupán türelemre intette, és folytatta csöndes elmélkedését.

Nem, egy fikarcnyival sem volt se jobb, se rosszabb, mint bármely korszak uralkodói, egyszerűen azért, mert senki nem áltathatja magát azzal, hogy nem vonatkoznak rá az uralkodás kényszerei. Lehettek bármilyen tiszták és önzetlenek a szándékai, mégis elkövette ugyanazokat az elkerülhetetlen bűnöket, amelyeket más vezetőknek sem bocsátott meg. A szabadgondolkodó parancsokat osztogatott, az egyenlőség híve ítéleteket hozott, a pacifista háborút vívott, az altruista filozófus megtizedelte a tömeget, s a kiontott vértől való irtózása is csak arra vezette, hogy még több vért ontson.

Amit csak tett, az mind ellentmondásba került az elméleteivel, s lépten-nyomon rávezette egykori tévedéseire. Először az emberek veleszületett tökéletlensége és tehetetlensége tárult föl előtte: kézenfogva kellett vezetnie őket, mint egy kisgyermeket.

Azután megmutatkozott a sokak természetében rejlő bírvágy, amelynek kielégítése annyi drámával járt, hogy az ráébresztette az erőszak alkalmazásának jogosságára. Végül pedig háromszor is bebizonyosodott, hogy a társadalmi csoportok összetartása nem kisebb, mint az egyéneké, s hogy egy nép sem élhet a többitől elszigetelve. Ezért, hogyha valamilyüknek sikerülne is eljutnia ahhoz az elérhetetlen eszményképhez, amelyet Kau-dzser egykor objektívan létezőnek vélt, ennek a népnek még akkor is számolnia kellene azzal, hogy az egész világ erkölcsi tökéletesítése meghaladja az emberi képességeket, s csak hosszú évszázadok erőfeszítései vezethetnek el hozzá.

Az első bizonyságot a patagónok támadása szolgáltatta. Éppen úgy, mint minden vezérnek, Kau-dzsernek is harcolnia és ölnie kellett. Ez alkalommal Patterson megmutatta, hogy hová képes lealacsonyodni egy emberi lény, s neki úgy kellett rendelkeznie planétánk egy sarkával, mintha saját személyes tulajdona lenne.

Bíráskodott, elítélt, száműzött, s ehhez nem volt több jogcíme, mint azoknak, akiket ő zsarnokoknak nevezett.

A második bizonyság az aranybányák fölfedezése volt. A Hoste-szigetre zúduló sok ezer kalandor a legszembeötlőbb formában valósította meg a nemzetek szükségszerű testvériségét. E csapás ellen nem talált olyan eszközre, amelyet ne próbáltak volna már ki. Csak az erőszakhoz, vérontáshoz és halálhoz folyamodhatott. Parancsára patakokban folyt az emberi vér.

Végül a harmadik bizonyság nem volt más, mint a chilei kormány ellentmondást nem tűrő ultimátuma.

Vajon jelt adjon ismét a harcra, mely minden eddiginél véresebb lehet, csupán azért, hogy a hoste-szigetiek élén megmaradjon az a vezető, aki miben sem különbözött minden idők és minden országok vezetőitől? Az ő helyében más is éppen úgy cselekedett volna, s akárki fogja követni - Chile vagy más -, alantasabb eszközökkel már úgysem élhet, mint amire őt kényszerítette a sors.

Akkor pedig miért is harcolna?

Mekkora fáradtságot érzett! A vérengzés, a borzalmas mészárlás, amelyre parancsot adott, az iszonyatos öldöklés: ez az emlék egy percre sem hagyta nyugodni, napról napra jobban nehezedett rá.

Magas termete meggörnyedt, szeme veszített csillogásából, gondolatai a világosságukból. Atléta termetéből, hősi szívéből eltávozóban volt az erő. Nem bírta tovább, elege volt.

Micsoda zsákutcába futott az élete! Elborzadva tekintett vissza hosszú életútjára. Az eszmék, amelyeket a magáénak vallott s melyekért mindent föláldozott, romokban hevertek útja két oldalán. Háta mögött: csak a semmi. Lelke pusztaság volt, romokkal teliszórt sivatag, ahol kő kövön nem maradt.

Mit is tehetne?... Meghalni?... Igen, ez logikus lenne, de nem tudta rászánni magát. Nem mintha félt volna a haláltól. E tisztánlátó és rendíthetetlen lélek számára a halál épp olyan természetesnek tűnt, mint a születés, semmivel sem fontosabbnak vagy félelmetesebbnek. Mégis minden sejtje tiltakozott ellene, hogy saját akaratából rövidítse meg azt, ami reá méretett. Ahogy egy lelkiismeretes munkás sem tudja befejezetlenül hagyni a munkáját, úgy ennek a nagyszívű embernek is végig le kellett élnie az életét, hogy szívének minden odaadásával és önzetlenségével az emberek szolgálatára lehessen. Úgy érezte, hogy addig nem tett eleget, amíg nem tett meg mindent.

Lehetetlen volna hát összeegyeztetni ezt a sok ellentmondást?...

Kau-dzser mintha végre észrevette volna a türelmetlenül toporgó chilei tisztet.

– Uram - szólt hozzá -, az imént azzal fenyegetett, hogy erőszakhoz folyamodik. De vajon tudatában van-e a mi erőnknek is?

– Az önök erejének...? - ismételte meglepve a tiszt.

– Ítélje meg maga - szólt Kau-dzser, és intett beszélgetőtársának, hogy lépjen közelebb az ablakhoz.

Jól ráláttak a térre. A Kormányházzal szemben ott állt szabályos sorokban, tisztjei parancsnoksága alatt, az ötszáz chilei katona. Helyzetük azonban kényes volt, mert ötszáznál több hoste-szigeti nézett velük farkasszemet élesre töltött fegyverrel, felszegzett szuronnyal.

– A hoste-szigeti hadseregnek ma ötszáz puskája van - mondta hidegen Kau-dzser. - Holnap ezer lesz. Holnapután már ezerötszáz.

A chilei tiszt arca ólomszínűre vált. Micsoda darázsfészekbe nyúlt! Küldetése sikerére már nem látott sok reményt. Azért megpróbálta fölvenni a harcot a balszerencsével.

– A cirkáló... - szólt nem túl magabiztosan.

– Nem félünk tőle - szakította félbe Kau-dzser. - És nem félünk a cirkáló ágyúitól sem, mert ágyúink nekünk is vannak.

– De Chile... - próbálkozott újból a tiszt, aki nem akarta elismerni vereségét.

– Igen - szólt közbe ismét Kau-dzser -, Chilének vannak még hajói és katonái. Ez világos. Csakhogy Chile rosszul járna, ha bevetné őket ellenünk. A Hoste-sziget nem könnyű falat, már több mint hatezren élnek rajta. S ehhez még vegye hozzá, hogy a partra szállt százötven emberből még kitűnő túsz lehet!

A tiszt nem válaszolt. Kau-dzser jelentőségteljesen hozzátette:

– No és azt tudja, hogy én ki vagyok?

A chilei az ellenfelére tekintett, aki ilyen félelmetesnek bizonyult.

Kau-dzser tekintetéből nyilván kiolvasta a világos választ, mert még inkább zavarba esett.

– Hogy értsem ezt a kérdést? - dadogta. - Tizenkét vagy tizenhárom éve, amikor a Ribarto parancsnoka felismerni vélte önt, híre ment a dolognak. De a híresztelés nyilván téves volt, hiszen ön állítólag már előre megcáfolta.

– A híresztelésnek volt alapja - szólt Kau-dzser. - Én akkor sem, ma sem hirdetem, hogy ki vagyok, de ön jól teszi, ha észben tartja kilétem. Gondolom, ebből ön is rájön, hogy képes volnék olyan szövetségeseket találni, akik előtt a chilei kormánynak is meg kell hajolnia.

A tiszt nem felelt. Le volt sújtva.

– Ön szerint - folytatta Kau-dzser - vagyok olyan helyzetben, hogy ne adjam be a derekam az első szóra, hanem egyenlő félként tárgyaljak önnel?

A chilei tiszt fölemelte a fejét. Tárgyalni?... Jól hallotta?...

A bosszantó kaland, amelybe oly meggondolatlanul keveredett bele, mégis kedvező fordulatot vesz?...

– Mármint hogyha ez lehetséges - folytatta közben Kau-dzser. - Milyen jogkörrel ruházták fel önt?

– Korlátlan jogkörrel - jelentette ki élénken a tiszt.

– Van róla írása?

– Igen.

– Akkor megkérem, hogy adja át - mondta higgadtan Kau-dzser.

Köpenye belső zsebéből a tiszt elővett egy második borítékot, és átnyújtotta Kau-dzsernek.

– Parancsoljon - szólt.

Ha Kau-dzser ellenállás nélkül engedelmeskedett volna az első felszólításnak, most nem olvashatta volna feszült figyelemmel e papirost.

– Teljesen rendben van - jelentette ki. - Az ön aláírása tehát adott szóval egyenértékű - habár, hogy milyen keveset ér az adott szó, azt éppen az ön mostani jelenléte bizonyítja.

A tiszt az ajkába harapott, nem válaszolt. Kau-dzser szünetet tartott, majd folytatta:

– Beszéljünk világosan. A chilei kormány vissza akarja állítani fennhatóságát a Hoste-sziget felett. Tiltakozhatnék, de beleegyezem. Csakhogy megvannak a feltételeim.

– Hallgatom - mondta a tiszt.

– Legelőször is, a chilei kormány nem vethet ki másra adót a Hoste-szigeten, csak az aranybányákra, és ez akkor sem változhat, ha a bányák kimerülnek. Az aranybányákat illetően viszont teljesen szabadon járhat el, és olyan adót szabhat ki, amilyet csak akar.

A tiszt nem akart hinni a fülének. Kau-dzser minden ellenvetés és vita nélkül lemondott arról, ami a leglényegesebb! Innentől kezdve már minden menni fog, mint a karikacsapás.

Kau-dzser közben folytatta:

– Chile fennhatósága tehát nem terjedhet ki semmi másra, mint a bányaadó beszedésére. Egyébiránt a Hoste-sziget megőrzi teljes autonómiáját és zászlaját. Chilének lehet egy ügyvivője a szigeten, egyszerű tanácsadói joggal, a tényleges kormányzás egy választott bizottság kezében lesz, illetve egy kormányzóéban, akit én jelölök ki.

– Ez a kormányzó minden bizonnyal ön lenne, igaz? - kérdezte a tiszt.

– Nem - tiltakozott Kau-dzser. - Nekem a teljes, tökéletes, határtalan szabadság kell. Mivel belefáradtam abba, hogy parancsokat adjak, és képtelen vagyok arra, hogy parancsoknak engedelmeskedjek, visszavonulok; azzal a feltétellel, hogy magam választhatom ki az utódomat.

A tiszt csöndben hallgatta e kijelentéseket. Vajon őszinte volt Kau-dzser kiábrándultsága, vajon önmagának nem fog semmit kérni?

– Utódomat Dicknek hívják - folytatta amaz kis szünetet tartva, eltűnődve -, és nincsen más neve. Fiatalember, alig múlt huszonkét éves - de az én nevelésem, és én felelek érte. Az ő, és csakis az ő keze közé teszem le a hatalmat... Ezek a feltételeim.

– Elfogadom őket - mondta gyorsan a chilei tiszt, aki örült, hogy ilyen könnyen sikert aratott a fő kérdésben.

– Helyes - bólintott Kau-dzser. - Akkor írásba foglalom a megegyezésünket.

Miután leírta a szöveget, a szerződő felek három példányban aláírták a megállapodást.

– Az első példány az ön kormányáé - magyarázta Kau-dzser -, a második pedig az utódomé. A harmadikat én teszem el, s ha nem tartják be a benne foglaltakat, biztos lehet benne, hogy el tudom érni a betartatásukat... De ez még nem minden - tette hozzá, és egy másik papírt mutatott a chileinek. - Még rendeznünk kell az én személyes helyzetemet. Vessen egy pillantást erre a második szerződésre, amely rögzíti szándékaimat.

A tiszt engedelmeskedett. Ahogy olvasott, arcáról egyre nagyobb meglepődést lehetett leolvasni.

– Micsoda! - kiáltott föl, amikor végigolvasta. - Ön komolyan ezt javasolja?

– Olyan komolyan - felelte Kau-dzser -, hogy ha ebbe nem megy bele, akkor megállapodásunkat semmisnek tekintheti. Hajlandó elfogadni?

– Ebben a percben - jelentette ki a tiszt.

Újabb két aláírás került a papírokra.

– Nincsen több mondanivalónk egymásnak - fejezte be Kau-dzser. - Vigye vissza az embereit a hajóra, és semmilyen ürüggyel ne tegyék be a lábukat újból a Hoste-szigetre. Holnap már ki is lehet hirdetni az új rendszert. Én mindent meg fogok tenni, hogy ne merüljön fel semmilyen nehézség. Addig azonban a legszigorúbb titoktartást követelem meg.

Mihelyt egyedül maradt, Kau-dzser elküldött Karroliért. Amíg parancsa teljesítésére várt, pár szót írt egy papírra, s a chilei kormánnyal kötött szerződés egy példányával együtt egy borítékba tette. Ezzel a pár perces feladattal már régen elkészült, amikor az indiánt bevezették.

– Rakodd be ezeket a dolgokat a Wel-Kiejre - mondta Kau-dzser, és átadott Karrolinak egy listát, amelyen élelmen kívül puskapor, golyók és különböző fajta vetőmagok is szerepeltek.

Karroli, aki megszokta, hogy vakon engedelmeskedjék, most mégsem állta meg, hogy föl ne tegyen néhány kérdést. Kau-dzser utazni készül?

Akkor miért nem a kikötői kuterra száll, miért az ócska bárkára?

Kau-dzser azonban csak e három szóval felelt a kérdéseire:

– Tedd, amit mondok.

Amikor Karroli elment, Dicket hívatta.

– Gyermekem - szólt, és kezébe adta az imént lezárt borítékot -, átadom neked ezt a dokumentumot. A tiéd. Holnap napkeltekor nyisd föl.

– Úgy teszek - ígérte meg egyszerűen Dick.

Nyilván meglepte a dolog, de nem mutatta. Úgy megtanult uralkodni önmagán, hogy egy jellel sem árulta el magát. Parancsot kapott. A parancsot végre kell hajtani, nem vitába szállni vele.

– Jól van! - szólt Kau-dzser. - Most menj, gyermekem, és kövesd lelkiismeretesen az utasításaimat.

Amikor Kau-dzser egyedül maradt, az ablakhoz lépett, és fölemelte a függönyt. Hosszan nézett kifelé, mindent az emlékezetébe akart vésni, amit nem fog látni többé. Libériát látta, távolabb Újtelepet, még messzebb a kikötőben horgonyzó hajók árbocait.

Leszállt az este, véget ért az aznapi munka. Előbb az Újtelepre vivő út élénkült meg, majd a szürkületben megcsillantak a házak ablakai. Ez a város, ez a szorgalmas tevékenység, ez a nyugalom, rend és boldogság - az ő műve. Egyszerre jutott eszébe minden, ami elmúlt, s a fáradtságtól és a büszkeségtől felsóhajtott.

Ideje volt végre, hogy magára is gondoljon. Nem fog kérni semmit, csöndben eltűnik a szigetiek köréből, akiket ő tett gazdag, boldog, erős néppé. A nép, amely már önmaga ura, észre sem fogja venni a változást. Ő pedig legalább úgy halhat meg, ahogyan élt: szabadon.

E megszabadító távozást nem akarta búcsúzkodással szomorítani.

Elutazása előtt nem szorítja kebelére sem a hű Karrolit, sem barátját, Harry Rhodest, sem a megbízható és odaadó Hartlepoolt, sem gyermekeit, Halgot és Dicket. Mire is lenne jó az? Most másodszor is kivándorolt az emberiség köréből. Szeretete ismét kiszélesedett, világméretű és személytelen lett, akár egy istené, s így nem volt szüksége ezekre a gyermekes gesztusokra.

Szó nélkül eltávozhatott.

Az éjszaka egyre mélyebb lett. Mintha álomra hunynák szemüket, a házak ablakai egymás után kialudtak. Végre kihunyt az utolsó is.

Minden elsötétült.

Kau-dzser kilépett a Kormányházból, és Újtelep felé indult.

Az út kihalt volt. Újtelepig nem találkozott senkivel.

A Wel-Kiej a part mentén himbálózott. A fedélzetére lépett, és felhúzta a horgonyt. A kikötő közepén ki tudta venni a chilei hajó sötét tömegét. Egy kormányos éppen éjfélt jelzett a fedélzetén. Kau-dzser elfordította a fejét, a nyílt vízre irányította a bárkát, és fölvonta a vitorlákat.

A Wel-Kiej meglódult, manőverezett, elhagyta a mólókat.

Azután a friss északnyugati szellő hatására felgyorsult. Kau-dzser gondolataiba merülve tartotta a kormányrudat, s hallgatta, hogyan csapkodja a víz a bárka oldalát.

Amikor hátra akart pillantani, már késő volt. A darab véget ért, a függöny legördült. Újtelep, Libéria, a Hoste-sziget mind eltűntek az éjszakában. Minden elmerült a múlt ködében.