A SZIGET KIFOSZTÁSA

Így zajlott hát le az arany drámájának első felvonása: mint minden jól megírt darab, ez is három részből állt, s a tél még rendes szünetekről is gondoskodott köztük.

Az első felvonás cselekményét alkotó siralmas események a hoste-szigetiek eladdig boldog életébe is azonnali változást hoztak.

Néhányan eltűntek közülük. Mi lett velük? Senki nem tudta, de minden arra vallott, hogy egy csetepaténak vagy balesetnek estek áldozatul. Több családban gyászoltak egy apát, fiút, testvért vagy férjet.

A Hoste-szigeten nemrég még általánosnak mondható jólét erősen visszaesett. Igaz, nem hiányzott semmi, ami életfontosságú - vagy akár csak hasznos -, de minden csak az addigi ár három-négyszereséért volt kapható.

A szegények megszenvedték ezt az állapotot. Kau-dzser majd megfeszült, hogy munkát adjon nekik, de nem sok sikerrel. A magánügyletek szinte teljes szünetelése mindenkit elővigyázatossá tett, senki nem mert belefogni semmibe. Az államkassza kiürült, így az állami pénzből megkezdett munkákat nem lehetett folytatni. A lelőhelyek feltárásának képtelen következménye az lett, hogy az aranykincs felfedezése óta az államnak nem volt aranya.

Honnan is szerezte volna be? Ha akadt is néhány hoste-szigeti, aki hajlandó volt befizetni a kitermelési illetéket, a kinyert arany utáni törvényes járandóságot viszont már senki nem rótta le, s mivel az általános elszegényedés miatt a polgárok adót sem fizettek, az államkassza minden bevételi forrása elapadt.

Kau-dzser saját anyagi eszközei néhány nap alatt kimerültek. A nyáron már jócskán merített belőlük, hogy a Horn-foki építkezést az óriási nehézségek ellenére se kelljen félbeszakítani. Ezt sem volt gyerekjáték elérnie. Az itt dolgozókat éppúgy nem kímélte az aranyláz, mint a többi hoste-szigetit. A munkálatok ez okból komoly késést szenvedtek. Nyolc hónappal az első csákányvágás után, 1892 áprilisában a falak még alig érték el az első emelet szintjét, pedig az eredeti tervek szerint a fő elemeknek már teljesen el kellett volna készülniük.

Talán húszan voltak azok a hoste-szigetiek, akik nem gyakorolták hiába az aranyásó-mesterséget: köztük Kennedy, a Jonathan egykori matróza, akit egy szerencsés csákányütés nábobbá avatott, s aki olyan feltűnően viselkedett, hogy erről mindenki tudomást is szerzett.

Mekkora volt a gazdagsága? Senki nem sejtette, talán még ő maga sem, hiszen nem biztos, hogy tudott számolni - de a kiadásaiból ítélve tetemes vagyonra tett szert. Két kézzel szórta az aranyat. De nem ám a civilizált országokban forgalomban lévő aranypénzt, hanem aranyport és aranyrögöket, amelyekből - úgy tűnt - bőséges készlettel rendelkezett.

Viselkedése hajmeresztő volt. Nagy méltósággal szónokolt, adta a milliárdost, és aki csak meghallgatta, annak mind kijelentette, hogy hamarosan elhagyja ezt a várost, mert itt nem tud a vagyonához méltó életet élni.

Nemcsak a vagyona nagyságát, hanem az eredetét sem ismerte pontosan senki, és nem tudták volna megmondani, hol terül el Kennedy lelőhelye.

Amikor erről kérdezték, rejtélyes képet vágott, és másra terelte a szót. Pedig találkoztak vele a nyáron: több libériai is látta, de sohasem munka közben; mindig csak zsebre vágott kézzel sétálgatott.

Hogy is felejthették volna el ezt a találkozást, amely sokuk számára egybeesett egy nagy szerencsétlenséggel? Kennedy feltűnése után néhány órával vagy nappal ugyanis sokan azt vették észre, hogy eltűnt az aranyuk, amelyet gyakran már nem csekély mennyiségben nyertek ki a földből - és a tettes kilétére soha nem derült fény. Amikor az áldozatok szembesültek egymással, elkerülhetetlenül feltűnt nekik, milyen rendszeres az egybeesés Kennedy megjelenése és a lopások között, s így a gyanú bizonyítékok híján is az egykori matrózra terelődött.

Ő azonban nem sokat törődött ezzel, s beérte a bámészok mindenütt jelenlévő fajtájának csodálatával. A libériai szájtátiakat lenyűgözte határozottsága, hagyták magukat elámítani szóáradatától. Mindenki tudta persze, miféle ember Kennedy, mégis akadtak, akik bizonyos tisztelettel tekintettek rá. Hívek gyűltek köréje, és szinte már személyiségnek lehetett nevezni.

Kau-dzser elkeseredésében önkényes tettre szánta el magát. Kennedy és társai már túl nyíltan űztek gúnyt a törvényekből.

Kau-dzserék kénytelen-kelletlen eltűrték ezt a lázadást, amíg nem tehettek másként. Mihelyt azonban hatalmukban állott, le kellett törniük őket.

A tél ismét egybeterelte az összes telepest, s mivel legtöbbjük rövid aranyásó-múltja nem adott okot büszkeségre, örömmel vették föl megszokott tevékenységük fonalát. Újból föl lehetett állítani a rendőrséget is, amelynek tagjai - legalábbis egyelőre - megint a jobbik eszükre hallgattak.

Egy reggelen a rendőrség minden előzetes figyelmeztetés nélkül behatolt azoknak a libériaiaknak a lakásába, akik különösen kérkedtek gazdagságukkal, és Hartlepool irányításával szabályos házkutatást tartottak. A talált arany egynegyedét kérlelhetetlenül elkobozták, majd behajtották azt a kétszáz pesót vagy argentin piasztert is, ami megfelelt a Kau-dzser által kiszabott koncessziós illetéknek.

Kennedynek csakugyan volt alapja a kérkedésre. Őnála akadtak a legnagyobb fogásra. A talált arany értéke francia pénzben kifejezve elérte a százhetvenötezer frankot. De ő is állt ellen a leghevesebben. A házkutatás közben úgy kellett sakkban tartani az ex-matrózt, aki dühtől tajtékozva szórta rájuk átkait.

– Rablóbanda! - fenyegette az öklével Hartlepoolt.

– Mondjad csak, fiacskám - felelte az, és a legteljesebb nyugalommal folytatta a házkutatást.

– Ezért még megfizettek! - fenyegetőzött Kennedy, akit felbőszített egykori főnökének hidegvére.

– Ugyan, ugyan! Egyelőre mintha te volnál az, aki fizet - tréfált kegyetlenül Hartlepool.

– Még látjuk egymást!

– Amikor csak akarod. Részemről azért inkább a lehető legkésőbb...

– Tolvaj!... - üvöltötte Kennedy haragjának tetőpontján.

– Tévedsz - válaszolta jóindulatúan Hartlepool -, és erre az a bizonyság, hogy az ötvenhárom kiló aranyodból pontosan csak az egynegyedét, vagyis tizenhárom kilót és kétszázötven grammot veszek el, plusz azt a bizonyos kétszáz piaszternyi aranyat. Magától értetődik, hogy a pénzedért...

– Nyomorult!...

– ...jogod van egy szabályos koncesszióra.

– Gazember!...

– Csak azt kell megmondanod, hol van a lelőhely.

– Bandita!...

– Nem akarod?

– Aljas!...

– Ahogy gondolod, fiacskám! - vetett véget Hartlepool a jelenetnek.

A házkutatások mindösszesen majdnem harminchét kiló aranyat hoztak az államkasszának, ami francia pénzben körülbelül százhuszonkétezer frankot ér. Cserében szabályos koncessziókat bocsátottak ki. Ebből csak Kennedy maradt ki, mert makacsul titkolta, hol aratott ilyen bőséges termést.

Az összegyűlt vagyont az államkasszában helyezték el. Ha majd tavasszal helyreáll a kapcsolat a külvilággal, akkor forgalomban lévő pénznemekre váltják be. Kau-dzser addig is nyilvánosságra hozta a házkutatások eredményét, majd az elkobzott arannyal egyenértékben közbizalomnak örvendő papírpénzt bocsátott ki, ami lehetővé tette, hogy sokak nyomorán enyhítsen.

Valahogy mégis eltelt a tél, és megérkezett a tavasz. Mivel hasonló ok hasonló okozattal jár, Libéria ebben az évben is kiürült. Az emberek nem tanultak a leckéből. Ha lehet, még az eddiginél is féktelenebbül vetették bele magukat az aranykeresésbe, úgy, mint a kártyajátékos, aki pénzének háromnegyedét elveszítve az utolsó filléreit is fölteszi abban a képtelen reményben, hogy még mindent visszanyerhet.

Kennedy az elsők között távozott. Miután biztonságba helyezte megmaradt aranyát, egy reggel nyoma veszett: bizonyára arra a rejtélyes lelőhelyre indult, amelynek hollétét olyan konokul titkolta. Akik azt tervezték, hogy nyomon követik, azok most hoppon maradtak.

A zord évszak idején oly hűséges és odaadó rendőrség ismét elolvadt a hóval együtt, és Kau-dzser, aki csak legközelebbi barátainak segítségére számíthatott, a dráma második felvonása alatt is a néző szerepébe kényszerült.

Ennek a jelenetei azonban gyorsabban játszódtak le, mint az első felvonásban. Egy hét sem telt el a kirajzás óta, amikor a libériaiak elkezdtek visszaszállingózni, majd a hazatérések egyre gyorsabb ütemben követték egymást. A rendőrség másodszor is újjáalakult. Az emberek csöndben visszatértek elhagyott munkahelyükre.

Kau-dzser egyetlen megjegyzést sem tett. Most nem mutatkozhatott szigorúnak.

Minden értesülés egybehangzóan arra utalt, hogy a helyzet a sziget belsejében is hasonló módon változott meg. A gazdaságok, az üzemek, a lerakatok ismét benépesedtek. A népmozgás épp olyan általános volt, mint a kiváltó oka.

Az aranykeresők tudniillik egészen másmilyen helyzetet találtak, mint az előző évben. Akkor csak hoste-szigetiek voltak a színen.

Most számolni kellett az azóta megjelent külföldiekkel is. No és micsoda alakok voltak ezek! Az emberiség söpredéke; faragatlan, félig állati lények, akik hozzászoktak a kemény élethez, nem féltek sem a szenvedéstől, sem a haláltól, és épp olyan kíméletlenek voltak önmagukhoz, mint máshoz. A területek birtokáért ezekkel a haszonleső emberekkel kellett megküzdeni, akik már a tavasz elején elfoglalták a legjobb helyeket. A hoste-szigetiek - jelleme szerint ki hosszabb, ki rövidebb küzdelem után - szinte mindnyájan feladták a harcot.

Várható volt, hogy megérkezik ez az erősítés. Az előző nyár végén kezdődött invázió ez évben csak erősödött. Minden héten két-három gőzös tette partra „rakományát”, a külföldi aranyásókat. Kau-dzser hiába próbálta megakadályozni partra lépésüket. A kalandorok fittyet hánytak a tilalomnak, amelynek erő híján nem lehetett érvényt szerezni: Kau-dzser akarata ellenére is partra szálltak, s mielőtt útnak indultak volna az aranymezők felé, zajos bandákban vonultak át Libérián.

Újtelep kikötőjében szinte nem is lehetett mást látni, mint az aranyásókat szállító hajókat. Valóban, mit is keresett volna itt más vízi jármű? Mivel a kereskedelem szinte teljesen megbénult, nem talált volna rakományt. Az épületfa és a prém már az első héten elfogyott. Ami a lábasjószágot, a gabonát és a konzervet illeti, ezek kivitelének Kau-dzser határozottan ellene szegült, mert az kiszolgáltatta volna a népet az éhség borzalmainak.

Mihelyt azonban ismét kétszáz ember állt Kau-dzser rendelkezésére, mégis a sziget lerohanói húzták a rövidebbet. A kétszáz szurony egyszeriben rábírta őket, hogy tiszteletben tartsák Kau-dzser rendeleteit. Miután alkudozni hiába próbáltak, a gőzhajóknak ismét fedélzetükre kellett venniük utálatos terhüket.

Egyhamar kiderült azonban, hogy megfutamodásuk ravasz csel csupán.

Az erő előtt ugyan meghajoltak, de miután fölhajóztak a sziget keleti vagy nyugati partja mentén, egy-egy öböl rejtekében csónakkal ismét partra szálltak. A partvonal védelmére fölállított repülő osztagok mit sem értek.

Ezeket egyszerűen legyűrték. Aki csak a sziget földjére akart lépni, annak ez valamilyen módon mindig sikerült, s így továbbra sem csökkent a kalandorok beáramlása.

A felfordulás a sziget belsejében hágott tetőfokára. Orgiák és züllött mulatozások követték egymást, melyeket viták, véres pisztoly- és késpárbajok szakítottak félbe. Ahogy a hullák magukhoz vonzzák a környék hiénáit és keselyűit, úgy vonzotta oda a többezer kalandor a magánál is romlottabb népséget. Az újabb jövevényeknek eszük ágában sem volt aranykereséssel törni magukat. Ők a maguk aranybányáját az aranyásókban találták meg, akiket összehasonlíthatatlanul könnyebb volt kiaknázni. A sziget minden pontján virágzottak a mulatók és a játékbarlangok - kivéve Libériát, mert ennyire nyíltan mégsem mertek volna dacolni Kau-dzserrel. Pár deszkából közönséges orfeumokat ütöttek össze a mező kellős közepén, ahol szerencsétlen nők csábították a részeg bányászokat rekedt hangú, durva énekükkel. Ezekben a kocsmákban, játékbarlangokban és orfeumokban patakokban folyt az alkohol, minden gonosztett felbujtója.

Kau-dzser ennyi balszerencse ellenére sem csüggedt el. A helyén maradt, mert tudta, hogy a zavaros idők elmúltával, amikor majd minden újjáéled, őköréje gyűlnek majd a lassan, de biztosan észre térő hoste-szigetiek, akiknek bizalmát igyekezett visszanyerni. Őt semmi sem tudta kizökkenteni: nem nézte, ki hagyja cserben, háboríthatatlanul folytatta kormányzói munkáját. Még a számára oly fontos világítótorony építését sem hanyagolta el. Parancsára Dick még a nyáron szemleutat tett a Horn-szigeten. A munka ugyan lelassult, de a körülmények dacára egy napig sem szünetelt. Úgy volt, hogy a nyár végére elkészülnek a munka nagyjával, s behelyezik a gépeket is. Azután már csak egy hónapra lesz szükség a szereléshez.

December 15-ére a hoste-szigetiek fele újra felvette a munkát, miközben a sziget belsejében tovább tombolt a boszorkányszombat. Ekkoriban történt, hogy Kau-dzserhez két váratlan, de jó szerencsét hozó látogató állított be. A két férfi - egy francia és egy angol - egy hajón érkezett, és együtt jelentek meg Kau-dzsernél.

A kormányzó azonnal fogadta őket. Miután bemutatkoztak - a franciát Maurice Reynaudnak, az angolt Alexander Smithnek hívták -, minden köntörfalazás nélkül bejelentették, hogy egy koncesszióra kívánnak igénylést benyújtani.

Kau-dzser keserűen elmosolyodott.

– Már elnézést a kérdésért, uraim, de tudomásuk van róla, hogy mi folyik a Hoste-szigeten?

– Hogyne - felelte a francia.

– Mi azonban szeretnénk szabályosan eljárni - tette hozzá az angol.

Kau-dzser figyelmesebben szemügyre vette vendégeit. Ha más-más népből származtak is, volt bennük egy közös vonás: lerítt róluk, hogy a tettek emberei. Mindketten fiatalok voltak, a harmincon innen.

Széles válluk, pirospozsgás arcuk erőt sugallt. Kefefrizurájuk szabadon hagyta értelmet sugárzó homlokukat; előreugró, erélyes álluk keménységre vallott volna, ha kék szemük egyenes pillantása nem enyhíti az összhatást.

Kau-dzser most először állt szemben rokonszenves aranyásókkal.

– Tehát tudják mindezt - mondta -, pedig, gondolom, csak most érkeztek.

– Azaz most jöttünk vissza - magyarázta Maurice Reynaud. - Tavaly már töltöttünk itt néhány napot, s csak azután hajóztunk el, hogy kiszemeltük és felderítettük a terepet, ahol kitermelést szeretnénk folytatni.

– Együtt? - kérdezte Kau-dzser.

– Együtt - felelte Alexander Smith.

Kau-dzser nem színlelte a sajnálkozást, amikor így válaszolt:

– Ha ilyen jól tájékozottak, akkor azt is tudniuk kell, hogy nem tehetek eleget a kívánságuknak, mivel a törvény, amelyet önök tiszteletben kívánnak tartani, a koncesszió jogát a Hoste-sziget polgárai számára tartja fenn.

– De csak a földfelszínt illetően - vetette ellene Maurice Reynaud.

– Hogy érti? - tudakolta Kau-dzser.

– Mi bányára gondoltunk - magyarázta Alexander Smith. - A törvény erről nem rendelkezik.

– Csakugyan nem - ismerte el Kau-dzser -, de hát a bányászat sok befektetést, nagy indulótőkét igényel...

– Amivel mi rendelkezünk is - szakította félbe Alexander Smith. - Éppen azért távoztunk el, hogy erről gondoskodjunk.

– S ezt meg is tettük - szólt Maurice Reynaud. - A Franco-English Gold Mining Companyt képviseljük itt, amelynek Smith barátom a főmérnöke és én vagyok az igazgatója. A társaság szeptember 10-én alakult Londonban negyvenezer font sterlingnyi tőkével, amelynek fele a mi hozzájárulásunk, húszezer font pedig a működőtőke. Ha meg tudunk egyezni - és efelől nincsen kétségem -, akkor a gőzös, amelyen érkeztünk, elviszi a megrendeléseinket. Egy héten belül megkezdjük a munkát, egy hónap múlva megjönnek az első gépek, jövőre pedig teljes lesz a felszerelésünk.

Kau-dzsernek igen megtetszett az ajánlat, és elgondolkodott, hogyan is fogadja. A dolog mellett is és ellene is szóltak érvek. Tetszett neki a két fiatalember, lenyűgözte határozottságuk és egészséges nyíltságuk. De ha engedélyezi egy francia-angol társaságnak, hogy megtelepedjék a szigeten és jelentős érdekeltségre tegyen szert, nem vezet az nemzetközi bonyodalmakhoz? Nem érez majd egy szép napon kísértést Franciaország és Anglia arra, hogy állampolgárainak védelme ürügyén beavatkozzék a sziget belügyeibe? Mindent összevetve Kau-dzser mégis úgy döntött, hogy igent mond a kérésre. Ilyen komoly ajánlatot nem utasíthatott vissza - s ha már nem lehet leküzdeni az aranylázat, akkor jobb, ha a szétszórtan folyó aranyásás helyett néhány könnyen felügyelhető ponton folytatják a kitermelést, s ha szükséges, az összes lelőhelyet néhány nagyobb társaság között osztják szét.

– Elfogadom - mondta. - De mivel bányaművelésről van szó, úgy érzem, hogy módosítani kell a koncessziók igénylésének rendjén.

– Ahogy tetszik - felelte Maurice Reynaud.

– Hektáronkénti árat kell megállapítani.

– Legyen!

– Mondjuk, száz argentin piasztert.

– Megegyeztünk.

– Mekkora lenne a koncessziójuk területe?

– Száz hektár.

– Az tehát tízezer piaszter.

– Parancsoljon - Maurice Reynaud azonnal kiállított egy csekket.

– Mivel azonban önöknek magasabb díjat kell fizetniük, mint ha külszíni műveléssel foglalkoznának, cserébe mi csökkentjük részesedésünket a kitermelés eredményéből. Húsz százalékot javaslok.

– Elfogadjuk - jelentette ki Alexander Smith.

– Akkor tehát megegyeztünk?

– Minden kérdésben.

– Kötelességemnek tartom figyelmeztetni önöket, hogy a hoste-szigeti állam egyelőre képtelen biztosítani a rendelkezésükre bocsátott terület szabad használatát, és hatékony személyi védelmet sem tud garantálni.

A két férfi magabiztosan elmosolyodott.

– Meg fogjuk tudni védeni magunkat - felelte higgadtan Maurice Reynaud.

A koncesszió bejegyzése után a két barát megkapta az okiratot.

Azonnal elbúcsúztak, és Libériát elhagyva három óra múlva már a sziget átlójában húzódó hegylánc nyugati végébe tartottak, a lelőhely felé.

A sziget belsejében korántsem enyhült az anarchia, sőt a nyár előrehaladtával a zűrzavar csak nőtt. Az Ó- és Újvilágban is túlzó híresztelések kaptak lábra a Hoste-sziget aranykincséről, amelyet szinte már csak aranyszigetként emlegettek. Özönlöttek is az aranyásók! Mivel a kikötőben nem engedték őket kiszállni, a parti öblökön át szivárogtak be. Január végén a Kau-dzserhez mindenfelől érkező hírek már arra engedtek következtetni, hogy legalább húszezer külföldi zsúfolódott össze a sziget különböző pontjain, s hogy előbb-utóbb egymás torkának esnek.

A dühöngők már a területek birtoklásáért is véres harcot vívtak; mire lesznek hát képesek, ha majd az éhség uszítja őket egymásra!

A zűrzavar ekkor hágott tetőfokára. Az elvadult tömeg kegyetlenkedéseinek több hoste-szigeti is áldozatul esett. Amikor Kau-dzsernek ez a tudomására jutott, bátran a helyszínre sietett és a csőcselék közé ment. De minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult; közbelépésével csak a saját testi épségét kockáztatta. Lökdösték, fenyegették, fellépése kis híján az életébe került.

Megjelenése azonban egy olyan következménnyel is járt, amelyre a legkevésbé sem számított. A kalandorok tarka tömegében nemcsak fajtájára nézve volt mindenféle ember, hanem társadalmi helyzetét tekintve is. Ezek a mostani züllöttségükben hasonlító emberek eredetük szerint nagyon is különböztek. Többségük az alvilágból jött, azokból az odúkból, ahol két gaztett között bújnak meg a nagyvárosi gonosztevők, mások viszont a legelőkelőbb körökből származtak. Sőt, sokuk jól ismert nevet viselt, s mielőtt a szesz és a züllés le nem alacsonyította és tönkre nem tette őket, tekintélyes vagyon volt a birtokukban.

Akadtak közöttük olyanok - hogy kik, az soha nem derült ki -, akik a Ribarto kapitányához hasonlóan fölismerték Kau-dzsert, méghozzá biztosabban, mint a chilei kapitány, aki csak egy régi fényképre alapozta gyanúját. Ők a hús-vér Kau-dzsert látták annak idején, amikor a világot járták, és akármilyen hosszú idő telt el azóta, mégsem tévedhettek, mert Kau-dzser olyan kiemelkedő szerepet játszott akkoriban, hogy arcvonásai az emlékezetükbe vésődtek. Neve így szájról szájra járt.

A név, amellyel fölruházták, igen nagy hírnek örvendett, és szögezzük le rögtön, hogy feltételezésük helyes volt.

Kau-dzser egy nagy északi birodalom királyi családjából származott: születése uralkodásra rendelte, és ő a trón lépcsőin töltötte gyermekkorát. De a sors, amely gyakran leli kedvét az ilyen fintorokban, a cézárfiba egy anarchista Paulai Szent Vince lelkét plántálta. Felnőtté érve nem élvezte kivételezett helyzetét, sőt szenvedett tőle. Jólétére árnyékot vetett a maga körül látott nyomorúság. Eleinte megpróbált enyhíteni rajta, de nemsokára be kellett látnia, hogy ez a feladat meghaladja az erejét. Sem hatalmas vagyona, sem életének tartama nem elég, hogy az emberi nyomorúságot akár csak egy százmilliomod részével csökkentse. A tehetetlenség érzése fájdalommal töltötte el, amely elől úgy menekült a Tudományba, ahogy mások a gyönyör karjaiba vetették volna magukat. De hiába képezte ki magát kiváló orvosnak, mérnöknek, társadalomtudósnak, tudása sem tette képessé arra, hogy megvalósítsa az emberek közt a boldogság egyenlőségét.

Sorozatos csalódásai lassanként meggyöngítették ítélőképességét. Az okozatot vélve az oknak, nem úgy tekintette az emberi történelmet, mint a kiszolgáltatott ember sok évszázados vak harcát a könyörtelen anyag ellen, amelyet végül is legjobb képességei szerint vív meg, hanem azokat a különböző társadalmi alakulatokat tette felelőssé a nyomorúságért, amelybe azért rendeződnek a közösségek, mert nem ismernek jobb megoldást.

Olyan mélységes gyűlöletet érzett az intézmények, mindenfajta társadalmi szervezet ellen - mert szerinte ezek voltak felelősek az örökös nyomorúságért -, hogy nem is volt hajlandó többé megvetett törvényeik szerint élni.

Másként nem szabadulhatott meg tőlük, mint hogy önként elvágja magát az élők világától. Nem szólt hát senkinek, csak egy szép napon fölkerekedett, lemondott rangjáról és vagyonáról, és addig vándorolt a világban, amíg rá nem bukkant egy mindenkitől független vidékre - talán az egyetlenre a világon. Így vetődött hát Magellániába, ahol már hat éve segítette önfeláldozóan az emberiség számkivetettjeit, amikor a chilei-argentin megegyezés, illetve a Jonathan hajótörése megzavarta békés életét.

Nem ritka dolog, hogy trónörökösök faképnél hagyják a családjukat - ha nem is ugyanolyan, de hasonló okokból, mint Kau-dzser.

Ki ne emlékeznék több ilyen hercegre is, akiket rendkívüli lemondásuk okán annál inkább számon tartanak, minél inkább el szeretnék felejtetni magukat. Van köztük, aki valami mesterségre adta a fejét, mint akármely közönséges halandó. Mások a polgári élet homályába húzódtak vissza. Megint más nagyúr lemondott a világi hívságokról, a Tudománynak szentelte magát, és számos, általános csodálatot keltő, nagyszerű munkával lepte meg a nagyközönséget. Kau-dzser elhatározása sem volt alávalóbb, hiszen ő az önzetlenséget tette meg élete sarkkövének és vezérlő elvének.

Egyetlenegyszer volt hajlandó megemlékezni fényes múltjáról, amikor elvállalta a kolónia kormányzását. Ismerte az emberi törvények szellemét, tudta, milyen következményekkel járhatott az eltűnése. E törvények nem sokat törődnek az emberrel, de annál nagyobb gonddal ügyelnek javai megőrzésére. Ezért, ha az emberek őróla netán tökéletesen el is feledkeztek, abban nem kételkedett, hogy vagyonát szigorúan tiszteletben tartották. Mivel e vagyon egy része nagy segítségükre lehetett ebben a helyzetben, Kau-dzser legyőzte berzenkedését, föltárta kilétét Harry Rhodesnak, majd utasításokkal ellátva útra bocsátotta azért a fémért, amelyet most már a Hoste-sziget is olyan sajnálatos bőségben termelt.

Kau-dzser valódi nevének ismertté válása homlokegyenest ellenkező hatást váltott ki a hoste-szigetiekből, mint a szerencselovagokból.

Egyik oldal sem ítélt helyesen, egyikük sem értette meg e nagy jellem emelkedettségét.

A külföldi aranyvadászok keresztül-kasul bejárták már a világot, láttak ennél különb dolgokat is, nem voltak - így mondták - meghatva a társadalmi különbségtől, így csak még jobban megutálták azt, akit amúgy is ellenségüknek tekintettek. Ha egyszer arisztokrata, nem meglepő, hogy ilyen kemény törvényekkel sújtja a szegény embereket. Az ő szemükben ez mindenre magyarázatot adott.

A hoste-szigetieknek viszont nem volt közömbös, hogy ilyen magas származású vezető kormányozza őket. Legyezgette a hiúságukat a dolog, és ez kifejezetten jót tett Kau-dzser tekintélyének.

A kormányzó reményvesztetten, a látott borzalmaktól elcsüggedve tért vissza Libériába: elannyira, hogy környezetében már azt vették fontolóra, nem volna-e helyes esetleg elhagyni a Hoste-szigetet.

Mielőtt azonban rászánták volna magukat erre a végső lépésre, Harry Rhodes fölvetette: mi lenne, ha utolsó mentsvárként Chiléhez fordulnának segítségért.

– A chilei kormány nem fog cserben hagyni - jegyezte meg. - Nekik is érdekük, hogy a kolónián helyreálljon a rend és nyugalom.

– A külföldhöz folyamodni! - kiáltott fel Kau-dzser.

– Csak annyi kellene - folytatta Harry Rhodes -, hogy egy punta arenasi hajó elhaladjon a láthatáron. Ezeket a szerencsétleneket már az is észre térítené.

– Karroli induljon Punta Arenasba - szólt Hartlepool -, és két héten belül...

– Nem - vágott közbe Kau-dzser ellentmondást nem tűrő hangon. - Ha odavész is a hoste-szigeti nemzet, én akkor sem adom soha a beleegyezésemet egy ilyen lépéshez. Egyébként még nem veszett el minden. Ha elég bátrak vagyunk, még segíthetünk magunkon, ahogy már egyszer megtettük.

E világosan kifejezett akarat előtt nem lehetett mást tenni, mint meghajolni.

Mintegy az ő leküzdhetetlen lelkierejét igazolandó, a hoste-szigetiek körében pár nappal később az előzőeknél sokkal tömegesebb népvándorlás bontakozott ki. Az aranylelőhelyeken már tarthatatlanná vált a helyzet. Ha megmérkőznek a gátlástalan kalandorokkal, akik vitáikban a legtermészetesebb érvnek a kést tekintették, egyenlőtlen lett volna a harc. Nem is vették hát föl velük a küzdelmet, inkább vezetőjükhöz menekültek, akinek, mióta ismerték a valódi nevét, hajlamosak voltak korlátlan hatalmat tulajdonítani. Néhány nap múlva mind Libériában, mind a sziget többi részén már mindenki visszatért régi környezetébe.

A visszatérők között hiába kereste volna bárki Kennedyt, aki a magafajtákkal együtt az aranyvidéken maradt. Csúnya dolgokat híreltek a volt matrózról. Akárcsak tavaly, most sem látta senki, hogy maga mosott vagy kutatott volna aranyat, de jelenléte most is több ízben egybeesett lopásokkal, sőt két lopás céljából elkövetett gyilkossággal is. A híresztelést a nyílt vádtól pedig csak egy lépés választja el.

Ezt az egyetlen lépést azonban egyelőre nem remélhették megtenni. Az országos zűrzavarban lehetetlen volt bármilyen vizsgálatot lefolytatni. Akár volt alapjuk a híreknek, akár nem, a tisztázásukról le kellett mondani.

Kau-dzser jellemével nem fért össze a neheztelés. De ha haragtartó lett volna is, a telepesek szánalmas látványa akkor is eloszlatta volna mérgét. Vert hadként, lerongyolódva és kimerülten tértek haza.

Az arany körül tolongó nomád népség körében mindenfajta betegség féktelenül dühöngött, hiszen az összes égtáj kóros csíráit magukban hordták, nyáron szinte a szabad ég alatt élve viselték a viharos időjárás megpróbáltatásait, és magukba szívták az általuk megbolygatott mocsárból felpárálló kóros kigőzölgéseket. A libériaiak lesoványodva, a láztól remegve tértek meg városukba, s mivel Arvidson doktor egyedül nem győzte a munkát, Kau-dzser egy álló hónapig orvos volt inkább, mint kormányzó.

Kau-dzsert mégis erős reménység kerítette hatalmába. Tudta, érezte, hogy népe most megtért hozzá. Kezével tapinthatta a bűnbánó, megbocsátást vágyó emberek remegését. Ha még egy kis türelemmel lesz, a szükséges támogatás birtokában már szembeszállhat az életművére támadt átkozott kórral.

A nyár végére a Hoste-sziget kettéosztottsága befejezett tény lett.

A nagyobbik részén az ötezer hoste-szigeti - férfiak, asszonyok és gyermekek - folytatta megszokott életét, és visszatért rendes elfoglaltságához. Másrészt az aranytermő területek körüli szűk sávon húszezer mindenre elszánt kalandor nyüzsgött, akik büntetlenségükben elbízták magukat: már Libériába is bemerészkedtek, és úgy viselkedtek, mint egy megszálló hadsereg katonái. Arcátlanul, fejüket felszegve, sarkukat csattogtatva jártak az utcákon, és ami megtetszett nekik, azt gátlástalanul eltulajdonították. Ha a birtokosa tiltakozott, rögtön megkapta a magáét.

De elérkezett a nap, amikor Kau-dzser elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy fölvegye velük a harcot és példát statuáljon. Az összes aranyásót, aki aznap Libériában kalandozott, elfogták és minden teketória nélkül az Újtelep kikötőjében horgonyzó egyetlen gőzösre zsuppolták, amelyet Kau-dzser erre a célra bérelt ki. A következő napokban megismételték az akciót, így amikor a gőzös március 15-én kifutott, a hajóaljban már ötszáz keményen megláncolt, nem éppen önkéntes utast vitt magával.

A sommás kiutasítások nem maradtak visszhang nélkül a sziget belsejében: a kalandorok tajtékzottak a dühtől. A hírek szerint forrongott az egész aranytermő vidék, általános felkeléstől lehetett tartani. Már most sem volt senki biztonságban sehol a szigeten. A csoportos bűntények előjeleként megszaporodtak az egyéni bűncselekmények. Tanyákat dúltak fel, elhajtották a jószágot.

Libériától húsz kilométerre egymás után három gyilkosságot követtek el. Azután az is kiderült, hogy az aranykeresők szervezkednek, s hogy gyűléseiken többezer fős hallgatóság előtt hihetetlenül erőszakos beszédek hangzanak el. A szónokok egyenesen azt emlegették, hogy a főváros ellen kell vonulni, hogy kő kövön nem maradhat Libériában. Aki csak tisztán látott, az sejthette, hogy ennél még különb dolgok is következnek, mihelyt a semmirekellőknek elfogy az élelmük. Ha majd az éhség mardossa az őrjöngő csőcselék gyomrát, akkor a haragja is megtízszereződik. A legrosszabbra kellett számítani...

Nemsokára mégis minden elcsendesedett. Újra beköszöntött a tél, s megdermesztette az emberek lelkében kavargó indulatokat. A hópárnás szürke égből megállíthatatlanul hulltak alá a pelyhek: a második felvonás után leereszkedett a függöny.