A Kalagáni helyismerete.

E napon, szeptember 18-án, földrajzi helyzetünk pont a következő volt.

Kalkuttától 1300 kilométernyire voltunk, himalájai sanitariumunktól 380, Bombaytól 1600 kilométernyire.

Ami utat tettünk, a távolságot illetőleg, még nem volt fele egész megteendő utunknak; de az útban eltöltött időt vevén tekintetbe, jóval kevesebb volt hátra, mint amennyi eltelt. Kalkuttát március 6-án hagytuk el s így már hetedfél hónapja; de ebből hat hetet a himalájai állomáson időztünk; s miután el voltunk határozva, hogy további utunkban a nagy városokat kerülni fogjuk, mi által útitervünk nagyon egyszerűsítve volt, bizton számíthattunk arra, hogy további két hónap alatt Hindosztán nyugati tengerpartját elérjük és pedig minden nagyobb akadály nélkül, mivel Scindia tartomány fölséges vidékein a legjárhatóbb országutak kínálkoztak acél-óriásunk lépteinek.

A Kalagáni jelenléte is nevezetes segítségünkre volt további utunkban. Tökéletesen ismervén India e részét is, legjobb kalauzul szolgálhatott utunkban. Banksnak alkalma volt erről éppen ez nap meggyőződni. Ebéd után, míg Munro ezredes és Hod kapitány pihenésre dőltek, Banks azt kérdezte Kalagánitól, mily minőségben utazott e tartományokban?

– A számos banzsari-karavánok egyikéhez tartoztam, - felelt a hindu, - melyek részint a kormány, részint magánosok számára gabonát szállítanak. Ily minőségben legalább húszszor mentem át e részén a félszigetnek. Ily karavánok, - folytatta további kérdésre, - most is járnak még s éppen az év e részében; valószínűleg fogunk is találkozni velök.

– Nem volnál-e szíves, rövid vázlatát adni, helyismeretednél fogva, az általunk követendő útnak, tekintetbe véve föltételünket, mely szerint a tartomány nagyobb városait kerülni akarjuk.

Kalagáni erre késznek nyilatkozott s míg Banks a térképet vette elő, hogy a hindu által kijelölendő utat azon követhesse és ellenőrizhesse, a hindu így kezdé:

– A dolog igen egyszerű. Csaknem egyenes vonal vezet minket a delhi-i vasúttól a bombay-i vasúthoz, melyek Allahabad közelében találkoztak. Az etavahi állomástól, melyet az imént hagytunk el, a bundelkundi határig egyetlen nagyobb folyón kell átmennünk, a Jumnán s innen a Vindiász-hegyekig ismét egyen, a Betván. A mi vonatunk pedig a folyókon könnyen megy át, még ha az esős évszaktól föl vannak is dagadva. A Vindiász-hegységhez érkezve, kissé délkeletnek hajlunk, hogy járható dombháti utat találjunk. Ismerek oly utat, mely kevéssé meredek s nehézség nélkül lesz megmászható. A Bopálon keresztül is mehetnénk, de ott a városok sűrűen vannak s az ottani szipojok különösen nagy részt vettek a «függetlenségi háborúban».

Így nevezte Kalagáni a szipoj-lázadást. De ne feledjük, hogy hindu beszél és nem angol.

– Azért, - folytatta, - a bopáli városokat nyugatra hagyjuk s az szirguri halom-sor igen járható utat fog adni; ezen én már sokszor mentem végig, föl és le s ez úton a puturiai-tót kikerülve, a bombayi vasúthoz érünk, Dzsuppulpore közelében. Innen az országút délnyugati irányban vezet, egész Bombayig.

Banks ez útitervet teljesen elfogadhatónak találta s megköszönte Kalagáninak a nyujtott felvilágosításokat. Kalagáni meghajtotta magát, mintha vissza akarna vonulni; de ismét mást gondolt s megállott, mintha kérdést akarna intézni Bankshoz, aki ezt észrevéve bátorította, hogy szóljon.

– Szabad-e kérdeznem, - mondta a hindu, - miért kívánják önök elkerülni útjokban a tartomány városait?

Banks rám nézett, de megnyugtatva tekintetem által, elmondta a hindunak, hogy a Munro ezredes fájdalmas emlékeit akarjuk kímélni. Kalagáni figyelemmel hallgatta végig a nyert felvilágosítást s aztán így szólott:

– Munro ezredesnek nincs mit tartania többé Nána-Sahibtól, legalább itt e tartományokban.

– Sem itt, sem máshol, - mondta Banks. - De miért mondod ezt?

– Mert ha a nábob megjelent is néhány hó előtt, mint mondják, a bombayi tartományban, valószínű, hogy ismét visszavonult s átlépte a kínai határt.

E feleletből úgylátszott, hogy Kalagáni nem tudta, hogy Nána-Sahib a szotpurrai-hegységekben elesett. Elmondtuk ezt neki. De, bár figyelmesen hallgatott végig, látszott, hogy nem hiszi az egész történetet. Kérdésünkre azt felelte ugyan, hogy semmi oka kételkedni, de azért nem hitte.

– Ezek a hinduk, - mondta Banks, miután Kalagáni eltávozott, - sohasem fogják elhinni, hogy Nána-Sahib meghalt; éppen mint voltak a franciák, kik a nagy Napoleon halálát, annak bekövetkezte után húsz évvel is mesének tartották. Ilyen szívósak a népek legendái!

A felső Gangeszen átkelésünk óta, ami két héttel ezelőtt történt, a gőzház termékeny, szép vidéken haladt át mindeddig. E tartományt, mely a Gangesz és a Jumna összefolyása által alkotott szögben fekszik, Doábnak hívják; vízképződésű televényes talaj, melyet a hinduk a keresztény időszámítás előtt már húsz századdal kezdettek el művelni, habár kezdetleges módon is, de melyet az angolok nagyszerű csatornázás által tettek sokkal termékenyebbé. Utazásunk itt semmi akadályba nem ütközött s gyorsan haladtunk.

Szeptember 19-én vonatunk a Jumna balpartján állapodott meg. E folyó határolja el, a félsziget középrészében a tulajdonképpeni Hindosztántól, a rádzsák földjét vagy Rajistánt.

A folyó az esőzésektől nagyon meg volt dagadva s erős áramlata volt. Keresni kellett az alkalmas be- és kiszállóhelyet; de a Kalagáni helyismerete azt csakhamar megtalálta; s félóra mulva acél-elefántunk a folyó jobbpartján mászott ki.

A Jumnán túl Rajistánnak számos városa állt utunkban, melyeket azonban a mérnök előrelátása mind el akart velünk kerültetni. Itt volt Gvalior, India ez erős Gibraltárja, ahol a dzsánszi-i ráni, Nána-Sahib e hű szövetségese, az utolsó percig fenntartotta volt magát s melynek falai alatt Munro ezredes is az ostromlók között állott s éppen ő ölte meg a makacs ránit, ami által a félelmes Nána személyes bosszúját vonta magára. Azután következett, nyugatra maradva el utunkban, Antri, tágas síkságon; azután Dutria, ez alig ötszáz éves város kacér házaival s központi erődjével; végre Janszi, mely mellett alig negyven kilométernyire mentünk el, szeptember 22-én. Ez a Bundelkund legfontosabb katonai pontja s a fölkelés szelleme itt mindig élénken tüzelt. Jó volt e helyeket Munro ezredesnek elkerülni!

Másnap, szeptember 23-án egy találkozás, mely utunkban kissé fel is tartóztatott, igazolta a Kalagánitól nyert értesüléseink helyességét.

Reggeli 10 óra volt. Elefántunk a pompás úton, óránként tíz kilométernyi sebességgel, könnyedén haladt. Az idő szép, derült volt. Az út azonban oly poros, hogy egy általános megöntözés nagyon is ráfért volna.

Amint így haladtunk, egyszerre két vagy három kilométernyire előttünk oly óriási porfelleg emelkedett, minél sűrűbbet a számum szele sem kavar a lybiai síkságon.

Kalagáni csakhamar megfejtette e szokatlan tünemény okát. Ama karavánok egyike közeledett, melyeket ő a minap említett volt; s pedig valószínűleg éppen banzsarik karavánja.

A hindu nem csalódott. Félóra mulva hatalmas acél-elefántunk kénytelen volt megállani a teherhordó állatok sűrű és áttörhetetlen fala előtt. De az ezáltal okozott késedelemért dúsan kárpótolt a látvány érdekessége. Legalább is négy vagy ötezer ökörből álló csorda lepte el az utat, több kilométer hosszúságban.

– Ezek a banzsarik, - mondta Banks, - India valódi cigányai, kik mindig kóborolnak, állandóan seholsem telepednek meg, a nyarat sátrakban, a telet földbe vájt és fölhányt kunyhókban töltik. Miután úgy is kénytelenek vagyunk várni, míg a karaván mellettünk elvonul, vegyük jól szemügyre legalább.

Vonatunk az út egyik szélén állott meg, úgyhogy a karavánnak útjában ne álljon. Jól megfigyelhettük tehát átvonulását. Az ezrekre menő szarvasmarhák mellett egész néptörzs, férfiak, nők és gyermekek haladtak el mellettünk; erőteljes, festői alakok, szabad élet által edzett izmokkal, finom arcvonásokkal, hosszú lepedő alakú redős tunikáikba burkolva, fejökön turbánokkal, nyakláncokkal és fülönfüggőkkel ékítve s mindenféle szeszélyes csengő-bongó cifraságokkal tarkítva, derekukon, hajokban, tagjaikon.

A menet élén egy óriási termetű bika haladt, pompás tarka szövetekkel takarva, nyakában haranggal, füleiben csengőkkel. Kíváncsiak voltunk e pompás állat szerepéről s jelentőségéről felvilágosítást nyerni. Kalagánit kerestük, hogy kérdést intézhessünk hozzá e részben; de a hindu sehol sem volt található.

– Kétségkívül a karaván egyik vagy másik tagjával ment megújítani ismeretségét, - mondta Munro ezredes, de majd visszatér, mielőtt elindulnánk.

Ez a legtermészetesebb magyarázat volt s ebben meg is kellett nyugodnunk, bár részemről nem tagadhattam, hogy a hindu eltűnése gyanúsnak tetszett előttem.

– Azt hiszem, - mondta Banks, - hogy e felséges bika a karaván istenségét képviseli. Ahová megy, vele mennek; őt követik mindenütt; ha megáll, sátort ütnek. Lehet ugyan, hogy a naik titkos intéseinek enged, aki hajcsár meg pap egy személyben. S ebben van összefoglalva e nomádok összes vallásos nézete.

A karaván átvonulásának megkezdése után csak két órával kezdettük belátni a végét. Én folyvást Kalagánit kémleltem, az utócsapatban; midőn végre megpillantottam egy hindu kíséretében, aki úgylátszott, nem a banzsarik törzséből való. Valószínűleg azon hinduk egyike volt, kik mint előbb Kalagáni is több izben, e karavánok szolgálatában állanak s azoknak kalauzokul szolgálnak.

Nyugodtan és halkan beszélgetve jött a két hindu. Ki tudná, miről beszéltek egymással?

Az idegen egy percre megállapodott a gőzház előtt s élénken és figyelmesen szemügyre vette a mesterséges elefántot - mely, meg kell vallani, a banzsarikban éppen nem látszott különös érdeklődést gerjeszteni. Amint megállott, úgy tetszett nekem, mintha Munro ezredest különösen szemügyre venné; de egy szót sem szólott.

Azután néma jellel búcsút intve Kalagáninak, ismét a csoporthoz csatlakozott s azzal együtt nemsokára eltűnt a porfellegben.

Kalagáni, hozzánk visszatérve, minden felszólítás nélkül, a következő szavakat intézte Munro ezredeshez:

– Egy régi pajtásom, aki pár hó óta e karaván szolgálatában áll.

Ez volt minden magyarázat amit adott. S ezzel ismét elfoglalta helyét vonatunkon, mely - az út felszabadulván - csakhamar ismét előbbi sebességével robogott tova, az ökrök ezreinek körmeitől felbarázdált országúton.