KÜLÖNFÉLE ESEMÉNYEK

De a doktor nem hagyta el olyan sietősen Gravozát, mint Báthoryné hitte. Miután hasztalanul igyekezett az anya segítségére sietni, most azt vette fejébe, hogy a fiún segít. Ha ez ideig Báthory Péter nem talált olyan állást, amelyre fényes sikerrel végzett tanulmányai alapján igényt tarthatott volna, most nyilván elfogadja a doktor ajánlatát. Tehetségéhez és nevéhez méltó állást keríteni neki, ez már nem alamizsna! Csupán a fiatalembert megillető jogos jutalom!

De amint Boros mondta, Báthory Péter Zárába utazott ügyei intézésére.

A doktor mégis azonnal írni akart neki. Még aznap el is készült a levél. Mindössze azt közölte benne, hogy örülne, ha a Savarena fedélzetén vendégül láthatná Báthory Pétert, mert olyan ajánlatot tesz, amely érdekli őt.

A levelet Gravozában adta postára, és most már csak arra várt, hogy a fiatal mérnök hazatérjen.

Eközben a doktor sokkal visszavonultabban élt a kétárbocoson, mint valaha. A Savarena a kikötő közepén horgonyzott, személyzete soha nem lépett a partra, s így éppolyan magányosan állt ott, mintha csak a Földközi-tenger vagy az Atlanti-óceán közepén horgonyzott volna.

Ez a különcködés egyre jobban felcsigázta az embereknek és különösen azoknak a riportereknek a kíváncsiságát, akik egyáltalán nem mondtak le arról, hogy riportot készítsenek ezzel a legendás személlyel, noha nem engedték fel őket a nem kevésbé legendás jachtra! És mivel Pointe Pescade-nak és Cap Matifounak „szabad mozgása” volt, az újságírók tőlük próbáltak kihúzni némi felvilágosítást, hogy abból készítsenek lapjuk számára szenzációs cikket.

Pointe Pescade-dal bevonult a hajóra a vidámság - természetesen a doktor jóváhagyásával. Ha Cap Matifou komoly maradt, mint egy emelőcsiga - különben éppolyan erős volt, akárcsak az -, Pointe Pescade mindig nevetett és énekelt, s olyan élénk volt, mint egy hadihajó tüze, de olyan könnyű mozgású is, mint a hadihajó. Ha nem az árbocokon szökdécselt, a személyzet nagy örömére, miközben a kötélen egyensúlyozó leckéket adott nekik olyan ügyesen, mint egy matróz, fürgén, mint egy hajósinas, akkor kifogyhatatlan élceivel szórakoztatta őket. Antekirtt doktor figyelmeztette Pointe Pescade-ot, hogy őrizze meg jókedvét. Nos, meg is őrizte, még meg is osztotta a többiekkel.

Már említettük, hogy Cap Matifounak és őneki szabad mozgása volt. Ez azt jelentette, hogy szabadon jöttek-mentek. Ha a személyzet a hajón is maradt, ők partra szálltak, amikor csak kedvük tartotta. Így aztán érthető, hogy a kíváncsiskodók körülvették, mindenfelé követték, és kérdésekkel halmozták el őket. De senki nem bírta szóra Pointe Pescade-ot, amikor hallgatni akart, ha azonban mégis megszólalt, akkor sem árult el semmit.

– Ki ez a doktor Antekirtt?

– Híres orvos! Minden betegségből kigyógyítja az embert, még azokból is, amelyekbe már belehalt.

– Gazdag?

– Egy fityingje sincs!... Én, Pescade, adom neki minden vasárnap a heti bérét!

– De hát honnan jött?

– Olyan országból, amelynek még a nevét sem ismeri senki.

– És merre van az az ország?

– Csak annyit mondhatok, hogy északról nem valami nagy csuda határolja, délen meg éppenséggel semmi.

Egyéb felvilágosítást lehetetlen volt kihúzni Cap Matifou vidám társából, ő pedig olyan néma volt, mint egy gránitszikla.

És ha nem is adtak semmiféle választ az újságírók tapintatlan kérdéseire, egymás között azért gyakran beszélgettek új gazdájukról, akit megkedveltek, sőt megszerettek. Végtelenül ragaszkodtak hozzá. A doktor és köztük valamiféle alkati rokonság, egyetértés alakult ki, amely napról napra jobban összefűzte őket.

És minden reggel arra vártak, hogy hívassa őket szobájába, és azt hallják:

– Barátaim, szükségem van magukra!

De nagy keserűségükre ez nem történt meg.

– Sokáig tart ez még így? - fakadt ki egy nap Pointe Pescade. - Nem könnyű tétlenül ülni, főként ha nem arra nevelt az élet, Capom!

– Úgy ám! A karok is berozsdásodnak - felelte a Herkules, és izmait nézegette, amelyek most tétlenségre voltak kárhoztatva, mint egy pihenő gép hajtórúdja.

– Mondd csak, Cap Matifou!

– Mit akarsz, Pointe Pescade?

– Tudod, mit gondolok Antekirtt doktorról?

– Nem, de inkább te mondd el, mit gondolsz, Pointe Pescade, akkor majd könnyebben tudok felelni neked.

– Azt hiszem, lehetnek a múltjában bizonyos dolgok... bizonyos dolgok... a szemén is látszik, néha olyan villámokat lövell, hogy belevakul az ember!... És amikor majd a mennykő becsap...

– Annak lesz csak dörrenése!

– Igen, Cap Matifou, dörrenése... és akkor munka is lesz bőven, és elképzelem, hogy ebből a munkából mi is kivesszük a részünket.

Nem ok nélkül beszélt így Pointe Pescade. Noha a legteljesebb nyugalom uralkodott a kétárbocos fedélzetén, ez az értelmes fickó azért észrevett egyet-mást, és ez elgondolkoztatta. Nyilvánvaló volt, hogy a doktor nem egyszerű turista, aki luxusjachtján utazik a Földközi-tengeren. A Savarena amolyan központfélének tűnt neki, ahová sok szál fut össze, amelyeket rejtélyes tulajdonosa tart kezében.

Csakugyan levelek és táviratok érkeztek annak a csodálatos tengernek majd minden részéről, amelynek hullámai annyi ország partjait mossák, jött a levél a francia, a spanyol, a marokkói partvidékről éppúgy, mint Algériából és Tripoliszból. Ki küldte ezeket a leveleket? Kétségtelenül olyan emberek, akikre Antekirtt doktor félreismerhetetlenül fontos ügyek intézését bízta, hacsak nem betegek, akik levélben kértek tanácsot a híres doktortól - ez azonban egyáltalán nem látszott valószínűnek.

Ráadásul még a raguzai távíróhivatalban is nehezen értették meg e táviratokat, mert ismeretlen nyelven írták őket, amelyet a jelek szerint csak a doktor értett. De ha értenek is azon a nyelven, ugyan mire következtetnek efféle mondatokból:

Almeria: Már azt hittük, Z. R. nyomában vagyunk. - Hamis nyom, feladtuk.

H. V. 5. levelezőjét megtaláltuk. - összeköttetésbe lépett K. 3. csoportjával Catania és Siracusa között. Újabb hír megy.

Megállapítottam, hogy T. K. 7. átutazott Máltán, a Vallettai Manderaggióban.

Kyréné... újabb parancsra várunk... Antek... flottája készen áll. Elektrik 3. éjjel-nappal indulásra kész.

R. O. 3. azóta meghalt a fegyenctelepen. - Mindketten eltűntek.

És egy másik távirat, amelyben a fontos közleményt megbeszélt számok tartalmazták:

2117. Sárk. azelőtt tőzsdei ügynök... Toront. szolgálatában. - Kapcsolatait megszakította az afrikai Tripolisszal.

*Aztán e sürgönyök javarészére ez az egyforma válasz ment a Savarená*ról:

Folytassák a kutatást! Ne kíméljenek se pénzt, se fáradságot! Új adatokat kérünk.

Úgy tűnt, mintha ebben az érthetetlen levelezésben az egész Földközi-tenger hajóforgalmát ellenőriznék. A doktor tehát nem is volt olyan tétlen, mint amilyennek látszani akart. Mégis, a hivatalos titoktartás ellenére is nehezen volt elképzelhető, hogy ilyen sürgönyváltásokról ne szerezzenek tudomást az emberek. Ettől aztán a kíváncsiság is megkettőződött a rejtélyes személy iránt.

A raguzai előkelő társaság körében legtöbbet a hajdani trieszti bankár töprengett a dolgon. Torontál Simon - ezt még nem felejtettük el - néhány perccel a Savarena érkezése után a gravozai rakparton összetalálkozott Antekirtt doktorral. E találkozás, mely a doktorban erős ellenszenvet váltott ki, a bankárban éppen olyan élénk kíváncsiságot ébresztett, de mostanáig a körülmények nem tették lehetővé, hogy ezt kielégítse.

Az igazat megvallva, a doktor jelenléte olyan különleges érzelmeket keltett Torontál Simonban, amelyeket maga sem tudott megmagyarázni. Amit Raguzában az orvosról beszéltek, az ismeretlenség, amelyről nem volt hajlandó lemondani, az elzárkózás, hogy nem engedett magához közel senkit, heves vágyat ébresztett a bankárban, hogy ismét találkozzék vele. Ezért többször is elment Gravozába. Ott megállt a rakparton, nézte a kétárbocost, és égett a vágytól, hogy feljusson a fedélzetére. Egy nap még oda is vitette magát, de a kormányos neki is azt felelte, mint mindenki másnak:

– Antekirtt doktor senkit sem fogad.

Ennek az lett az eredménye, hogy Torontál Simont állandóan ingerelte ez az akadály, amelyet nem tudott legyőzni.

Ekkor arra az elhatározásra jutott, hogy saját embereivel figyelteti a doktort. Felfogadott egy ügynököt, akiben megbízott, hogy figyelje a rejtélyes idegen minden lépését és intézkedését, még akkor is, ha csak Gravozában vagy a környéken tesz is sétát.

Elképzelhető tehát, milyen nyugtalan lett Torontál, amikor megtudta, hogy az öreg Boros beszélt a doktorral, és hogy a doktor már másnap meglátogatta Báthorynét.

– Ki lehet ez az ember? - töprengett.

Ugyan mi félnivalója lehetett jelenlegi helyzetében a bankárnak? Tizenöt év óta semmi nem tudódott ki hajdani üzelmeiből. De minden nyugtalanította, ami az általa elárult családok tagjaival függött össze. Ha lelkiismeret-furdalás nem is gyötörte, a félelem gyakran elfogta, és a roppant híres, vagyonos doktor viselkedése egyáltalán nem nyugtatta meg.

– De ki ez az ember? - ismételgette. - Miért jött Raguzába Báthorynéhoz?... Mint orvost hívatták?... Mi közük lehet egymáshoz?

A kérdésekre nem tudott választ adni. Gondos nyomozás után Torontál nyugtalansága alábbhagyott, amikor megbizonyosodott arról, hogy a doktor nem látogatta meg ismét Báthorynét.

Közben a bankár a fejébe vette, hogy mindenáron kapcsolatot teremt a doktorral. Éjjel-nappal ez a rögeszme kínozta. Ennek a gyötrelemnek véget akart vetni. Túlfeszített agyának képzelgéseivel úgy gondolta, hogy ismét megnyugszik, ha viszontláthatja Antekirtt doktort, beszélhet vele, és megtudja, hogy miért jött Gravozába. Épp ezért kereste is az alkalmat a találkozásra.

Úgy vélte, meg is találta, mégpedig a következő ürüggyel:

Torontálné néhány év óta kóros bágyadtságban szenvedett, amelyet a raguzai orvosok képtelenek voltak meggyógyítani. Az orvosi kezelés meg lányának gondos ápolása ellenére az asszony állapota láthatóan egyre romlott, noha még nem esett ágynak. Talán kizárólag lelki okai voltak ennek a betegségnek? Lehetséges, de eddig még senki sem tudta megállapítani. Egyedül a bankár lett volna a megmondhatója, vajon feleségét, aki egész múltját ismerte, nem töltötte-e el valami leküzdhetetlen undor azzal az élettel szemben, amely csak rettegést kelthetett benne.

Bárhogy állt is Torontálné egészségi állapota, amelyet a helybeli orvosok gyógyíthatatlannak tartottak, jó alkalomnak tűnt a bankár szemében, hogy a doktor közelébe jusson. Tanácskérést vagy látogatást nyilván nem utasítana vissza - már csak emberiességből sem.

Torontál Simon tehát levelet írt, s egyik szolgájával elküldte a Savarená*ra. Örülnék* - írta -, ha ilyen tekintélyes orvos véleményét hallanám. Aztán elnézést kérve a zavarásért, amelyet ez a látogatás okoz egy ennyire zárkózottan élő embernek, kérte Antekirtt doktort, hogy jelölje ki azt a napot, amikor a Stradonén álló házában várhatja.

Másnap, amikor a doktor a levelet megkapta, először is az aláírásra pillantott, de még csak egy arcizma sem rándult meg. Elolvasta az utolsó sorig, de semmi nem árulta el, milyen gondolatot ébresztett benne.

Mit válaszoljon?

Használja fel a kínálkozó alkalmat, menjen el a Torontál-házba, és ismerkedjék meg a bankár családjával? De még ha orvosként lép is be abba a házba, nem kerül-e olyan helyzetbe, amely semmiképpen sincs az ínyére?

A doktor nem habozott. Csak rövid levélben válaszolt, s átadta a bankár szolgájának. Mindössze ez állt benne:

Antekirtt doktor sajnálja, hogy nem kezelheti Torontálnét. Európában nem folytat orvosi gyakorlatot.

Ennyi volt az egész.

Amikor a bankár megkapta ezt a tömör választ, bosszús mozdulattal gyűrte össze a levelet. Nagyon is nyilvánvaló volt, hogy a doktor nem óhajt kapcsolatba kerülni vele. Alig burkolt visszautasítás volt, amely arra vallott, hogy a különös ember elhatározása végleges.

– És ha Európában nem folytat orvosi gyakorlatot - töprengett -, miért látogatta meg mégis Báthorynét? Vagy nem mint orvos ment oda, hanem egészen más miatt?... De hát mi keresnivalója volt ott?... Mi dolguk lehet egymással?

Ez a bizonytalanság gyötörte Torontál Simont, akinek teljesen felkavarta életét a doktor megjelenése Gravozában, és meg sem nyugszik addig, míg a Savarena nem fut ki újra a tengerre. Egyébként semmit sem szólt sem feleségének, sem lányának a doktorhoz intézett eredménytelen kéréséről. Meg akarta őrizni nagyon is indokolt nyugtalanságának titkát. De azért állandóan figyeltette a doktort, hogy minden lépéséről tudjon, amelyet Gravozában és Raguzában tesz.

Már a következő napon másik esemény adott újabb, nem kevésbé komoly riadalomra okot.

Báthory Péter kedvetlenül tért vissza Zárából. Nem tudott megegyezésre jutni a felajánlott állás dolgában - egy fontos vasipari üzem vezetésével akarták megbízni Hercegovinában.

– A feltételek nem voltak elfogadhatók - csak ennyit mondott anyjának.

Báthoryné fiára nézett, de meg sem kérdezte, miért elfogadhatatlanok a feltételek. Aztán átnyújtott neki egy levelet, amely távollétében érkezett.

Ebben a levélben kérte Antekirtt doktor Báthory Pétert, hogy látogasson el a *Savarená*ra, és beszélgessenek egy olyan ügyről, amely érdekelni fogja.

Báthory Péter visszaadta a levelet anyjának, akit Antekirtt doktor ajánlata nem lepett meg.

– El voltam készülve rá - mondta Báthoryné.

– El volt készülve erre az ajánlatra? - kérdezte eléggé meglepetten a fiatalember.

– Igen, Péter... Antekirtt doktor a távollétedben meglátogatott.

– Anyám tehát tudja, hogy ki ez az ember, akiről egy ideje annyit beszélnek Raguzában?

– Nem, fiam, de Antekirtt doktor ismerte édesapádat, Sándor gróf és Szathmár gróf barátja volt, ezért keresett fel.

– Anyám - kérdezte Báthory Péter -, mivel bizonyította ez a doktor, hogy apám barátja volt?

– Semmivel! - felelte Báthoryné, mert nem akart beszélni a százezer forintos küldeményről, hiszen ezt a doktor is titokban akarta tartani a fiú előtt.

– És ha valami cselszövő, kém, osztrák ügynök? - folytatta Báthory Péter.

– Ítéld meg magad, fiam.

– Hát azt tanácsolja, hogy meglátogassam?

– Igen, azt tanácsolom. Nem szabad semmibe venni egy olyan embert, aki most irántad akarja bebizonyítani azt a barátságot, mely egykor apádhoz fűzte.

– De miért jött ide Raguzába? - folytatta Péter. - Valami érdeke fűzi ehhez a vidékhez?

– Talán az a szándéka, hogy fűzze valami... - felelte Báthoryné. - Rendkívül gazdagnak hírlik, és lehetséges, hogy hozzád méltó állást akar felajánlani.

– Meglátogatom, anyám, megtudom, mit akar.

– Menj csak, már ma menj, fiam, és ugyanakkor viszonozd a látogatását, mert én nem tudok elmenni.

Báthory Péter megölelte anyját. Sokáig szorította magához. Mintha valami titok nyomná a lelkét - a titok, amelyet nyilván nem akar bevallani. Ugyan mi lehetett az a fájdalmas és súlyos titok, amelyet anyjának sem mert elárulni?

– Szegény gyermekem! - suttogta Báthoryné.

Egy órára járt az idő, amikor Péter elindult a Stradonén, hogy elmenjen a gravozai kikötőbe.

A Torontál-palota előtt megállt egy pillanatra - csupán egy pillanatra. Tekintete az egyik kiugró szárnyon állapodott meg, amelynek ablakai az utcára nyíltak. Most a zsalukat becsukták. A házat még akkor sem lehetett volna jobban bezárni, ha senki sem lakik benne.

Báthory Péter folytatta útját, igazában meg sem állt a ház előtt, csak lassította lépéseit. De még ez sem kerülte el egy asszony figyelmét, aki fel s alá járt a Stradone túlsó oldalán.

Magas termetű nő volt. Életkora?... Negyven-ötven év között lehetett. Járása?... Kimért, csaknem gépies, mintha egyetlen darabból faragták volna. Ez az idegen nő, akinek nemzetiségét egyszeribe elárulta barna, göndör haja, marokkói arcszíne, sötét köpenyt viselt; kámzsája elfedte aranypénzekkel díszített haját. Talán cigányasszony volt, csavargó jövendőmondó, ahogy a párizsi népnyelvben mondják, egyiptomi vagy hindu származású? Bármelyik lehetett volna, ezek a típusok annyira hasonlítanak egymáshoz. Mindenesetre nem kért alamizsnát, és nyilván el sem fogadott volna. Saját akaratából állt-e ott vagy másnak a megbízásából, de bizonyos, hogy azt leste, kémlelte, mi történik Torontáléknál és ugyanekkor a Marinella utcai házban.

Csakugyan, mihelyt észrevette a Stradonén Gravoza felé ballagó fiatalembert, a nyomába szegődött, nem vesztette el szeme elől, és olyan ügyesen követte, hogy nem lehetett észrevenni mesterkedését. Báthory Péter különben annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is ügyelt rá, mi történik a háta mögött. Amikor Báthory Péter lelassította lépteit a Torontál-palota előtt, az asszony is lassabban lépkedett. Amikor meg újra nekiindult, ismét hozzá igazította járását, és úgy követte.

Báthory Péter elérte Raguza első bástyafalát, gyorsan áthaladt a kapun, de az idegen nő nem maradt el mögötte. Az erődítéseken túl a fiú a gravozai úton baktatott, ő meg húsz lépéssel mögötte a sugárút mellékfasorán.

Torontál Simon nyitott kocsiján ekkor tért vissza Raguzába. Tehát mindenképpen találkoznia kellett Báthory Péterrel az úton.

Amikor a marokkói nő meglátta a két férfit, egy pillanatra megtorpant. Talán azt gondolta, hogy egyikük megszólítja a másikat. Tekintete kigyúlt, és igyekezett elrejtőzni egy vastag fatörzs mögött. De ha a két ember beszélgetni kezd, hogyan hallgathatja ki őket?

De erre nem került sor. Torontál Simon vagy húsz lépésről észrevette Pétert. Ezúttal még az a gőgös fejbólintás is elmaradt, amellyel kénytelen volt viszonozni köszöntését a gravozai rakparton, amikor a lányával volt. Fejét épp akkor fordította el, amikor a fiatalember megemelte kalapját, miközben a kocsi sebesen röpítette Raguza felé.

Az idegen nő jól látta az egész jelenetet: valami halvány mosoly élénkítette meg szenvtelen arcát.

Báthory Pétert inkább elszomorította, mintsem bosszantotta Torontál viselkedése, és lépteit lassabbra fogta, de nem fordult meg.

A marokkói nő messziről követte, és halkan mormolta arabul:

– Ideje már, hogy jöjjön!

Negyedórával később Péter a gravozai kikötő rakpartjára érkezett. Néhány pillanatra megállt, és elnézte a karcsú kétárbocost, amelynek zászlaját könnyű tengeri szél lengette a főárboc tetején.

„Honnan jöhetett ez a doktor Antekirtt? - ismételte magában. - Ezt a zászlót nem ismerem!”

Aztán egy révkalauzhoz fordult, aki a rakparton sétált.

– Barátom, tudja, milyen zászló ez? - kérdezte tőle.

A révkalauz nem tudta. Csak annyit tudott a kétárbocosról, hogy a hajókönyv szerint Brindisi kikötőjéből érkezett ide, és papírjai, amelyeket a kikötőparancsnok átvizsgált, rendben voltak. Luxusjachtról lévén szó, a hatóság tiszteletben tartja a tulajdonos inkognitóját.

Báthory Péter odaintett egy csónakot, és a Savarena fedélzetére vitette magát, míg a rendkívül meglepett marokkói nő csak nézte, amint távolodik.

Néhány perccel később a fiatalember már a kétárbocos fedélzetére lépett, és megkérdezte, hogy Antekirtt doktor a hajón tartózkodik-e.

Nyilván rá nem vonatkozott az a parancs, hogy idegen nem léphet a Savarena fedélzetére. Az ügyeletes tiszt azt felelte kérdésére, hogy a doktor a szobájában található.

Báthory Péter átnyújtotta névjegyét, és megkérdezte, fogadja-e őt a doktor.

Az egyik kormányos elvette a kártyát, és eltűnt a hátsó szalonhoz vezető fedett lépcsőn.

Egy perccel később visszajött, és jelentette, hogy a doktor már várja Báthory Péter urat.

A fiatalembert azonnal bevezették egy szalonba, ahová csak derengő fény hatolt be, azt is megszűrte a rácsos ablakon lógó könnyű függöny. De amikor az ifjú az ajtó elé ért, amelynek mindkét szárnya nyitva volt, a szoba végében álló tükörből visszaverődő fény erősen megvilágította alakját.

Antekirtt doktor a félhomályban ült egy pamlagon. Báthory István fiának megjelenésekor megindulás vett rajta erőt, de ezt Péter nem vette észre, a doktor pedig szinte akaratlanul ezt suttogta:

– Ez ő!... Egészen ő!

És csakugyan, Báthory Péter apja élő mása volt, ilyen lehetett ez a magyar nemes huszonkét éves korában: szeméből ugyanez az erő sugárzott: ugyanez a nemes tartás, ugyanez a tekintet, ugyanígy tudott lelkesedni a jóért, igazért, szépért.

– Báthory úr - szólalt meg a doktor, és felkelt -, nagyon örülök, hogy eleget tett meghívásomnak.

És udvarias intésére Báthory Péter leült a szalon másik sarkában.

A doktor a fiatalemberrel természetesen anyanyelvén, magyarul beszélt.

– Uram - mondta Báthory Péter -, akkor is eljöttem volna, ha nem hív meg a hajójára, hogy viszonozzam anyámnál tett látogatását. Tudom, hogy azok közül az ismeretlen barátaink közül való, akiknek apám s a vele együtt meghalt két hazafi emléke drága... Köszönöm, hogy megőrizte őket szívében!

Ahogy Péter felidézte ezt a már messzi múltat, ahogy apjáról és barátairól, Sándor Mátyás grófról és Szathmár Lászlóról beszélt, nem tudta elrejteni meghatottságát.

– Bocsásson meg, uram! - jegyezte meg. - Ha eszembe jut, hogy mit tettek, nem állhatom meg, hogy...

Nem érezte, hogy Antekirtt doktor talán még nála is jobban elérzékenyült, és csak azért nem felelt azonnal, hogy semmit el ne áruljon abból, ami lelkében zajlik.

– Báthory úr - szólalt meg végül -, nincs mit megbocsátanom őszinte fájdalmáért. Különben is, önben magyar vér buzog, és hol az a magyar ifjú, akinek ne szorulna össze a szíve ilyen emlékektől! Abban az időben, tizenöt éve - igen, már tizenöt éve! - ön még nagyon fiatal volt. Nemigen emlékezhet atyjára s azokra az eseményekre, amelyekben részt vett.

– Anyám szakasztott olyan, mint ő, uram! - felelte Báthory Péter. - Annak a férfinak a tiszteletében nevelt, akit azóta is állandóan sirat. Mindazt, amit apám tett, megkísérelt, ezt az egész életet, amelyet az övéiért érzett áldozatkészség s a hazája iránt érzett olthatatlan hűség hatott át, az anyámtól ismertem meg. Még csak nyolcadik esztendőmben jártam, amikor apám meghalt, de én úgy érzem, ő még mindig él, anyámban él tovább!

– Úgy szereti hát az anyját, ahogy meg is érdemli, Báthory Péter - felelte Antekirtt doktor -, mi pedig egy vértanú özvegyét tiszteljük benne!

Péter csak köszönetet mondhatott a doktor érzéseiért. Szívdobogva hallgatta, és a beszédje közben észre sem vette azt a természetes vagy szándékolt hidegséget, amely jelleme alapvető tulajdonságának tűnt.

– Ha szabad kérdeznem - folytatta -, ön személyesen is ismerte apámat?

– Igen, Báthory úr - felelte a doktor rövid habozás után -, de csak úgy ismertem, ahogy egy diák ismerheti a magyar egyetemek egyik legkiválóbb professzorát. Orvosi és természettudományi tanulmányaimat az ön hazájában végeztem. Az ön atyja tanárom volt, pedig csak tíz évvel lehetett idősebb nálam. Megtanultam becsülni és szeretni őt, mert tanításaiban benne élt már a későbbi lánglelkű hazafi minden vonása, és csak akkor váltam el tőle, amikor külföldre kellett távoznom Magyarországon megkezdett tanulmányaim befejezésére. De kevéssel rá Báthory István professzor feláldozta katedráját nemesnek és igaznak érzett eszméiért, és semmiféle egyéni érdek nem tarthatta fel a kötelesség útján. Ez idő tájt hagyta ott Pozsonyt, és költözött Triesztbe. Édesanyja tanácsaival segítette, és gondoskodásával vette körül a megpróbáltatások idején. Minden asszonyi erény megvolt benne, amint édesatyjában is minden férfierény. Bocsásson meg, Péter úr, hogy felidézem e fájdalmas emlékeket, s csakis azért tettem, mert ön nem azok közé tartozik, akik el tudják őket felejteni!

– Nem, uram, nem! - válaszolta a fiatalember az ifjúkor túláradó hevével. - Amint Magyarország sem felejti el soha azt a három férfiút, aki életét áldozta érte, Szathmár Lászlót, Báthory Istvánt és talán a legvakmerőbbet, Sándor Mátyás grófot.

– Ha ő volt is a legvakmerőbb - felelte a doktor -, higgye el, hogy két barátja sem maradt el mögötte sem odaadásban, sem áldozatkészségben, sem bátorságban. Egyaránt tiszteletet érdemelnek mindhárman. Egyaránt bosszúra hív mindhárom...

A doktor itt elhallgatott. Azon töprengett, vajon Báthoryné elmondta-e Péternek, milyen körülmények közt adták fel az összeesküvés három vezetőjét, kiejtette-e előtte azt a szót: árulás... De a fiatalember ennek nem adta tanújelét.

Valójában Báthoryné nem beszélt neki erről. Nyilván nem akart gyűlöletet oltani fiába, és esetleg hamis nyomra vezetni, hiszen az árulók nevét senki sem ismerte.

A doktor úgy vélte hát, hogy jelen esetben őt is ugyanolyan mértéktartás kötelezi, és nem is erősködött.

De azt mégsem habozott elmondani, hogy a spanyol undorító árulkodása nélkül - aki feladta az Andrea Ferrato halász házában menedéket talált szökevényeket - nagyon valószínű, hogy Sándor Mátyás és Báthory István megmenekülnek a rovignói rendőrök elől. S ha egyszer átjutnak az osztrák határon, mindegy, hová, mindenütt tárt karokkal fogadják őket.

– Nálam - tette hozzá - olyan menedéket találtak volna életük végéig!

– Melyik országban, uram? - kérdezte Péter.

– Kefalliniában, ott tartózkodtam abban az időben.

– Igen! A Jón-szigeteken a görög zászló védelme alatt megmenekültek volna, és apám még mindig élne!

Hogy így visszakanyarodtak a múltba, néhány pillanatra a társalgás megszakadt. De a doktor újra belekezdett:

– Péter úr, emlékeink messze sodortak minket a jelentől. Akarja, hogy szót ejtsünk erről is, de különösképpen arról a jövőről, amelyet önnek szánok?

– Hallgatom, uram - felelte Péter. - Levelében értésemre adta, hogy netán érdekeimről is...

– Úgy van, Báthory úr, tudom, milyen sok áldozattal nevelte önt édesanyja, azt is tudom, hogy ön sem volt méltatlan hozzá, és annyi kemény megpróbáltatás után ember vált önből...

– Ember! - felelte Báthory Péter keserűen. - Olyan ember, aki még nem tud megállni a talpán, és nem tudja meghálálni az anyjának, amit érte tett!

– Lehetséges - felelte a doktor -, de korántsem ön a hibás. Jól tudom, milyen nehéz állást találni abban a versengésben, ahol annyian tülekszenek oly kevés helyért. Ön mérnök?

– Igen, uram. Mérnöki oklevelet szereztem, de szabad mérnök vagyok, semmi kapcsolatom sincs az állammal. Így magamnak kell állást keresnem valamelyik ipari vállalatnál, de mind ez ideig semmi megfelelőt nem találtam - legalábbis Raguzában.

– És máshol?...

– Máshol... - felelte Báthory Péter, s kicsit habozni látszott, mielőtt felel.

– Igen!... Vagy nem ilyen ügyben utazott Zárába, a napokban?

– Csakugyan hallottam egy állásról, amelyet egy vasipari társaságnál kaphatnék.

– No és az állás?

– Felajánlották.

– És nem fogadta el?

– Vissza kellett utasítanom, mert véglegesen Hercegovinában kellett volna letelepednem...

– Hercegovinában? És az édesanyja nem mehetett volna oda önnel?

– Az én anyám, uram, mindenüvé velem jönne, ahová csak mennem kell.

– Akkor miért nem fogadta el azt a helyet? - faggatta tovább a doktor.

– Uram - felelte a fiatalember, - a jelenlegi körülmények között komoly okok kötnek Raguzához!

Ahogy a fiú ezt mondta, a doktor valami zavart vett észre Báthory Péter arcán. Hangja is megremegett, amikor arról a kívánságáról - több mint kívánságról -, arról az elhatározásáról beszélt, hogy nem hagyja el Raguzát. Mi volt hát az a súlyos ok, amely arra késztette, hogy visszautasítsa a felajánlott állást?

– Akkor az én ajánlatomat sem tudja elfogadni - folytatta Antekirtt doktor -, amelyről beszélni akartam önnel.

– El kellene utaznom?...

– Igen... abba az országba, ahol a megbízásomból jelentős munkálatok folynak, boldog lettem volna, ha ön veszi át irányításukat.

– Sajnálom, uram, de higgye el, ha erre az elhatározásra jutottam...

– Elhiszem, Péter úr, és talán jobban sajnálom, mint ön! Úgy örültem volna, ha önre vihetem át azt a szeretetet, amelyet édesapja iránt éreztem!

Báthory Péter nem válaszolt. Valami belső harc dúlt benne, láthatóan szenvedett - és nem is kicsit. A doktor érezte, hogy beszélni szeretne, csak nem mer. De végül is ellenállhatatlan érzés sodorta Báthory Péter e felé az ember felé, akiből annyi rokonszenv áradt az anyja iránt és őiránta.

– Uram, uram!... - tört ki belőle az elérzékenyülés, amit nem is igyekezett eltitkolni. - Ne gondolja, hogy valami szeszély vagy makacskodás miatt utasítom vissza... Ön úgy beszélt hozzám, mint Báthory István egyik barátja... Ön rám kívánja átvinni ezt az egész barátságot... Én is így érzek, noha csak néhány perce ismerem önt... Igen, az a szeretet tölt el önnel szemben, mint amelyet apám iránt éreztem volna!...

– Péter... gyermekem!... - kiáltott fel a doktor, és megragadta a fiatalember kezét.

– Igen, uram... - folytatta Báthory Péter. - Mindent elmondok önnek... Szeretek egy lányt, aki ebben a városban lakik... Szakadék tátong köztünk, a szegénység és gazdagság között!... De én nem akartam meglátni ezt a szakadékot, és talán ő sem látta. Bármilyen ritkán pillanthatom is meg az utcán vagy az ablakában, olyan boldogságot szerez, amelyről nem tudnék lemondani!... A puszta gondolattól, hogy el kellene mennem, hosszú időre elmennem, megbolondulnék!... Ó... uram... értsen meg... és bocsásson meg, ha visszautasítom...

– Igen, Péter - felelte Antekirtt doktor. - Értem önt, és nincs is mit megbocsátanom. Jól tette, hogy egészen őszintén beszélt velem, de egy körülmény alaposan megváltoztathatja a dolgokat... Édesanyja tudja ezt, amiről most nekem szót ejtett?

– Még nem szóltam neki, uram! Nem mertem, mert szegény életviszonyaink között talán benne lett volna annyi bölcsesség, hogy elvesz tőlem minden reményt... De talán kitalálta és megértette, mennyit szenvedek... mennyit kell szenvednem!

– Péter - mondta a doktor -, ön bizalommal volt hozzám, és ezt jól tette... Gazdag ez a leány?...

– Nagyon gazdag!... Túl gazdag! - felelte a fiatalember. - Igen! Hozzám túl gazdag!

– Méltó önökhöz?

– Ó, uram! Eszembe sem jutott volna, hogy olyan leányt vigyek anyámhoz, aki nem méltó hozzá!

– Nos, Péter - folytatta a doktor -, talán nincs is olyan szakadék, amelyet nem lehet áthidalni!

– Uram! - kiáltott fel a fiatalember. - Ne ébresszen bennem hiú reményt!

– Hiú reményt!

Ahogy Antekirtt doktor ezt a szót kimondta, akkora önbizalmat árult el, hogy Báthory Péter szinte teljesen kicserélődött, jelen és jövő urának hitte magát.

– Igen, Péter - folytatta a doktor -, legyen bizalma bennem!... Ha majd alkalmasnak ítéli az időt rá, megmondja nekem ennek a lánynak a nevét, hogy tehessek valamit...

– Uram - felelte Báthory Péter -, miért ne mondanám meg önnek?... Torontál kisasszony!

A doktornak olyan erőfeszítést kellett tennie, hogy e gyűlölt név hallatára megőrizze nyugalmát, mint akinek orra elé csap a mennykő, de azért nem rezzent össze. Egy szemernyit, néhány másodpercig csupán, mozdulatlanná vált és elnémult.

Aztán anélkül, hogy legcsekélyebb izgalmat árult volna el hangja:

– Jól van, Péter, jól van! - mondotta. - Hadd gondolkodjam a dolgon!... Hadd lássam...

– Én most úgyis eltávozom, uram - felelte a fiatalember, és megszorította a doktor feléje nyújtott kezét -, de engedje meg, hogy köszönetet mondjak, ahogy köszönetet mondanék atyámnak is!

Báthory Péter elhagyta a szalont, a doktort egyedül hagyva; felment a fedélzetre, aztán beszállt a csónakba, amely már várta a lépcső lejáratánál, elvitette magát a mólóra, és rátért a raguzai útra.

Az idegen nő, aki a Savarena fedélzetén történt egész látogatása alatt várta, újra követni kezdte.

Báthory Péter valami nagy megnyugvást érzett. Végül kitárta szívét. Rábízhatta magát egy barátra... talán többre is, mint barátra! Olyan boldog nap volt ez, amilyennel úgy fukarkodik a földön a szerencse!

És hogyan ne vette volna észre, amikor a Stradonén levő palota előtt elhaladt, hogy az épület egyik ablakában felhúzódott kicsit a függöny sarka, aztán csakhamar visszahullt?

De az idegen nő figyelmét sem kerülte el ez a jelenet, és amíg Báthory Péter el nem tűnt a Marinella utcában, mozdulatlanul állt a palota előtt. Aztán bement a távíróhivatalba, és feladott egy sürgönyt, amelyben ez az egyetlen szó állt:

Gyere!

A sürgöny címzése ez volt: Sárkány, poste restante, Siracusa, Szicília.