Új-Anglia partjai körül

Amikor ezek a hírek az amerikai lapokban megjelentek, már egy hónapja ismét Washingtonban voltam.

Megérkezésem után azonnal jelentkezni akartam a főnökömnél. De nem tudtam beszélni vele. Családi okok miatt - értesültem - még néhány hétig szabadságon lesz. Mégis biztosra vettem, Ward úr már tud arról, hogy utam nem járt eredménnyel. Az észak-carolinai lapok már a legapróbb részletekig megírták, hogyan akartam a Nagy Sasfészket megmászni a morgantoni polgármester társaságában.

Érthető, mennyire bosszantott ez a sikertelen expedíció, nem is beszélve arról, hogy kíváncsiságomat sem tudtam kielégíteni. És az igazat megvallva, nem tudtam beletörődni abba, hogy kíváncsiságomat a jövőben sem tudom kielégíteni... Hogyan? Nem lehet kideríteni a Nagy Sasfészek titkát?! Nem! Ha kell, ismét nekiindulok tízszer, hússzor, még akkor is, ha a rövidebbet húzom!

Nyilvánvalóan nem emberi erőt meghaladó feladat a bejutás a Sasfészekbe. Nem lehetetlenség állványzatot emelni egészen a magas sziklafal tetejéig, vagy alagutat fúrni a vastag sziklafalon keresztül. Mérnökeink naponta birkóznak meg nehezebb feladatokkal is. A Nagy Sasfészeknél azonban számolni kellett azzal is, hogy a készpénzkiadások nem állnak arányban a várható eredménnyel. A kiadás több ezer dollárra rúgna, és mi lenne a haszna ilyen költséges munkának?... Ha a Kék-hegységnek ezen a részén vulkán keletkezik, úgysem tudnánk kioltani, és ha kitörésével fenyegetné a környéket, azt sem tudjuk megakadályozni... Az egész munkálat veszteséges volna, és csak az általános kíváncsiságot elégítené ki.

Engem személy szerint bármennyire is érdekelt ez az ügy, bármennyire szerettem volna feljutni a Nagy Sasfészekre, arról nem is álmodozhattam, hogy a saját anyagi erőmből végre tudom hajtani, és csak magamban töprenghettem:

„Ehhez a munkához, kedvet kaphatna valamelyik amerikai milliárdosunk! Ezt mindenáron végre kellene hajtaniuk a Gouldoknak, az Astoroknak, a Vanderbilteknek, a Rockefellereknek, a Mackayknek, a Pierpont-Morganoknak!... De persze, ezek nem is gondolnak rá, a nagy trösztvezéreknek egész másban fő a fejük!”

Persze ha a katlan tele volna arany- és ezüstérccel, talán hajlandók lennének... Ez azonban aligha volt elképzelhető. Az Appalache-hegylánc nem Kaliforniában terül el, sem Klondike-ban, sem Ausztráliában, sem Transvaalban, mely területek kimeríthetetlen aranymezőkkel dicsekedhetnek!

Ward úr június 15-én fogadott az irodájában. Tudta, hogy a nyomozás, amellyel megbízott, nem járt eredménnyel. Mégis szívélyesen fogadott.

– Na, itt a szegény Strock - kiáltott fel, amikor beléptem -, a szegény Strock, aki nem járt eredménnyel!

– Bizony, nem nagyobb sikerrel, Ward úr, mintha a holdba küldött volna nyomozni - feleltem. - Igaz, hogy kizárólag anyagi természetű akadályokba ütköztünk, de az adott körülmények között ezeket nem tudtuk legyőzni...

– Hiszek magának, Strock, szívesen hiszek! Tehát semmit sem tudott kideríteni, hogy mi folyik a Nagy Sasfészek belsejében...

– Semmit, Ward úr.

– És nem látta, hogy láng csapott volna fel?

– Nem.

– És semmi gyanús hangot sem hallott?

– Semmit.

– Tehát még mindig nem tudjuk, van-e ott vulkán?

– Még mindig nem, Ward úr, de ha valóban van ott vulkán, egészen biztos, hogy mélyen alszik...

– Hát... - folytatta Ward úr - arra semmi biztosítékunk nincs, hogy nem ébred fel egy napon! Tudja, Strock, nem elég, ha egy vulkán csak alszik, az a jó, ha kialszik! Hacsak nem a carolinaiak képzeletének szüleménye mindaz, amit meséltek...

– Ezt nem gondolom, Ward úr - feleltem. - Smith úr, a morgantoni polgármester és barátja, a pleasant-gardeni polgármester nagyon határozottan beszélt erről a kérdésről. Igen! A Nagy Sasfészek felett látszottak lángok... Igen! A belsejéből ismeretlen eredetű zaj hallatszott! Semmi kétség, hogy ezeket a jelenségeket valóban észlelték!

– Jól van - jelentette ki Ward úr. - Elhiszem, hogy a polgármesterek és városuk lakói nem tévedtek! De akárhogy is áll a helyzet, a Nagy Sasfészek nem árulta el a titkát...

– Ha annyira fontos, hogy megtudjuk, Ward úr, nem szabad sajnálni a pénzt, és ha a szükséges összeg együtt van, a csákány meg a robbanóakna elintézi azokat a falakat...

– Kétségtelenül így van - válaszolt Ward úr -, de erre a munkára nincs feltétlenül szükség, és jobb lesz, ha várunk vele! Egyébként végül talán maga a természet árulja el nekünk ezt a titkot...

– Ward úr, higgye el, nagyon sajnálom, hogy nem tudtam végrehajtani azt a feladatot, amellyel megbízott.

– Jól van, emiatt ne bánkódjék, Strock, és viselje el bölcs belenyugvással a kudarcot. A kártyában sem mi nyerünk minden játszmát, és a rendőri nyomozásokat sem koronázza minden esetben siker... Tudja, hogy a bűnügyekben is hányszor elmenekül a kezünk közül a bűnös, sőt továbbmegyek, egyetlenegyet sem tudnánk letartóztatni, ha értelmesebbek, főleg pedig elővigyázatosabbak lennének, ha ostobán nem árulnák el magukat! De összevissza fecsegésükkel saját magukat adják fel... Szerintem a legkönnyebb dolog úgy előkészíteni és végrehajtani egy bűntényt, gyilkosságot vagy rablást, hogy az elkövetőjéhez még a gyanú árnyéka se férhessen, és így az egész nyomozást félrevezesse... Értse meg, Strock, nem az én feladatom, hogy ügyességi és elővigyázatossági leckéket adjak a gonosztevő uraknak! És különben is ismétlem, éppen elég az olyan, akiket a rendőrség sohasem tud elcsípni!...

Ebben a kérdésben tökéletesen egyetértettem a főnökömmel: a legtöbb ostoba emberrel a gonosztevők között lehet találkozni!

El kell azonban ismernem - és ez legalábbis számomra meglepő volt -, hogy a városi és egyéb hatóságok még mindig nem derítettek fényt azokra az eseményekre, amelyek több állam területén nem sokkal azelőtt lejátszódtak. Amikor Ward úr ezt hozta szóba, nem is tudtam előtte leplezni nagy megdöbbenésemet.

Arról a titokzatos járműről esett szó, amely a gyalogosok, lovak és kocsik biztonságát veszélyeztetve száguldozott az utakon. Azt már tudjuk, milyen körülmények között döntötte meg az autósport valamennyi rekordját. A hatóságok már az első napokban tudomást szereztek erről, és elrendelték, hogy ezt a félelmetes feltalálót büntessék meg, és vessenek véget veszedelmes szeszélyeinek. Nem lehetett tudni, honnan került elő, olyan gyorsan bukkant fel és tűnt el, mint a villám. Számos fürge rendőr fogott az üldözésébe; de a tettest nem tudták kézre keríteni. Most pedig az Amerikai Automobil Klub versenye közben Prairie du Chien és Milwaukee között nem egészen két óra alatt száguldott végig a kétszáz mérföldes pályán!

Arról pedig semmi hír, hogy mi lett belőle! Vajon amikor az út végére ért, a lendülete akkora volt, hogy nem tudott megállni, és belezuhant a Michigan-tóba? Vajon azt kell-e gondolni, hogy a vezető kocsijával együtt elpusztult, és ezután többé egyikről sem lehet hallani? Az emberek nagyobb része nem volt hajlandó elhinni ezt a legjobbnak látszó megoldást, és csak annál inkább várták, hogy ismét megjelenjék.

Annyi bizonyos, hogy Ward úr szemében az eset rendkívülinek számított, és én is ezen a véleményen voltam. Mert ha ez az ördöngös sofőr nem jelenik meg többé, az eddig történt felbukkanásait az olyan titkok közé kell sorolni, amelyeknek a megfejtése nem adatott meg az embernek.

Éppen erről az ügyről beszélgettünk a főnökömmel, és azt gondoltam, hogy mindjárt be is fejezzük, amikor térült-fordult a szobában, és azt mondta:

– Igen... Ami a nemzetközi verseny alkalmával a milwaukee-i úton történt, nagyon különös... de ez is legalább olyan különös.

És Ward úr átnyújtott egy jelentést, amelyet éppen azelőtt kapott a bostoni rendőrségtől egy olyan esetről, amelyről az újságok még aznap este beszámoltak az olvasóiknak.

Amíg olvastam, Ward úr visszaült az íróasztalához, és befejezett egy levelet, amelyet megérkezésem előtt kezdett el írni. Én pedig az ablak mellé ültem, és nagyon figyelmesen kezdtem olvasni az említett jelentést.

Az új-angliai Maine, Connecticut és Massachusetts államok partvidékének lakóit néhány nap óta olyan tárgy megjelenése tartotta nyugtalanságban, amelyről senki sem tudta, mi lehet.

Ez a mozgó tárgy a parttól két-három mérföldnyire jelent meg, és gyors mozdulatokat végzett. Aztán a tenger színén tovasiklott, és nemsokára eltűnt a nyílt vízen.

Olyan sebességgel változtatta a helyét, hogy a legjobb távcsövekkel is alig lehetett követni. A hossza nem lehetett több harminc lábnál. Alakja orsóhoz hasonlított, színe pedig zöldes, és így egészen beleolvadt a tenger színébe. Az amerikai tengerpartnak azon a részén figyelték, meg leggyakrabban, amely a Connecticut állam területén fekvő Nord-fok és az Új-Skócia nyugati részén levő Sable-fok között terül el.

Providence-ben, Bostonban, Portsmouthban, Portlandben néhányszor megpróbálták gőznaszádokkal megközelíteni ezt a mozgó testet, sőt még üldözőbe is fogták. Utolérni azonban egyszer sem sikerült. Egyébként csakhamar kijelentették, hogy az üldözése hiábavaló próbálkozás. Néhány pillanat alatt ugyanis eltűnt az üldözők szeme elől.

Egyáltalán nem meglepő, hogy egészen eltérő vélemények alakultak ki e tárgy mibenlétével kapcsolatban. De egyik feltételezésnek sem volt biztos alapja, és a tengerpartiak sem tudtak jobban kiigazodni rajta a többieknél.

Először a tengerészek és halászok is úgy gondolták, hogy a cetek családjába tartozó emlősállat. Az viszont köztudomású, hogy ezek az állatok meglehetősen szabályos időközökben lemerülnek a víz alá, néhány percig ott maradnak, és amikor ismét felszínre jönnek, fecskendőnyílásukon át levegővel kevert vízoszlopot fújnak ki. Mind ez ideig azonban ez az állat - ha ugyan állat volt egyáltalán - sohasem „szondázott”, ahogy a bálnavadászok mondják, sohasem úgy menekült el, hogy a víz alá merült volna, sohasem látták, se nem hallották lélegzésének hatalmas szusszanásait.

De ha nem a tengeri emlősök osztályába tartozott, olyan ismeretlen mélytengeri szörnyeteget kell látni benne, amilyenek a mondákban szerepelnek? Talán a kalamájók, polipok, leviatánok, hírhedt tengeri kígyók családjába kell sorolni, amelyeknek a támadásától félni kellene?

Mindenesetre amióta ez a szörnyeteg - akármilyen fajtájú volt is - Új-Anglia partvidékén megjelent, a kisebb hajók és halászbárkák nem merészkedtek ki a nyílt tengerre. Mihelyt pedig a megjelenését jelentették, ezek a hajók gyorsan befutottak a legközelebbi kikötőbe. Persze ezt követelte az elővigyázatosság is, mert ha ebben az állatban csak egy kevés támadó kedv is van, jobb, ha nem teszik ki magukat a támadásnak.

A nagy vitorlásoknak és gőzhajóknak viszont nem kellett tartaniuk a szörnyetegtől, akár bálna volt, akár másvalami. Matrózaik többször is látták néhány mérföldnyi távolságból. De mihelyt a közelébe akartak kerülni, az olyan gyorsan eltávolodott, hogy lehetetlen volt utolérni. Egy nap még egy kis hadihajó is kifutott a bostoni kikötőből, ha nem is azért, hogy üldözőbe vegye, de hogy legalább néhány lövést adjon le rá. Az állat azonban néhány pillanat alatt lőtávolon kívül jutott, és így ez a próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Különben mindeddig úgy látszott, nem akarja megtámadni a halászhajókat.

Ekkor abbahagytam az olvasást, és Ward úrhoz fordultam:

– Amint látom, még senki sem emelt panaszt ennek a szörnyetegnek a jelenléte ellen. A nagy hajók elől elmenekül... A kisebbeket nem támadja meg. Nem kelthet nagyobb izgalmat a partvidéki lakosok körében.

– Pedig azt tette, Strock, ez a jelentés is arról tanúskodik...

– Az állat mégsem látszik veszélyesnek, Ward úr. Egyébként két dolog lehetséges: vagy eltűnik egyszer erről a partvidékről, vagy végül is elfogják, és a washingtoni múzeumban látjuk kiállítva.

– És ha nem tengeri szörnyeteg... - mondta Ward úr.

– Mi más lehetne? - kérdeztem eléggé meglepődve ezen a megjegyzésen.

– Olvassa csak tovább! - szólt Ward úr.

Így is tettem, és a jelentés második részéből, amelynek néhány bekezdését a főnököm piros ceruzával aláhúzta, a következőket tudtam meg:

Egy ideig senki sem kételkedett abban, hogy tengeri szörnyetegről van szó, és ha erélyesen tovább folytatják az üldözését, végül csak megszabadítják tőle ezt a partvidéket. A közvélemény azonban nemsokára megváltozott. Néhány világosabban gondolkodó emberben az a gyanú támadt, hogy ez nem állat, hanem valamilyen hajó, amely Új-Anglia vizeire jött gyakorlatozni.

Az bizonyos, hogy végtelenül tökéletes szerkezet. A feltalálója talán fel akarja rá hívni a közfigyelmet, sőt ijedelmet akar kelteni a tengerészek körében, mielőtt elárulná találmánya titkát. Az emberek kíváncsiságát valóban nagy mértékben felcsigázta kormányzásának biztonsága, sebes mozgása, valamint hogy mozgékonysága következtében olyan könnyen le tudta rázni üldözőit.

Abban az időben a géperejű hajózás már igen fejlett volt. Az óceánjáró hajók olyan sebességet értek el, hogy öt nap alatt meg tudták tenni az utat az Ó- és Újvilág között. A mérnökök pedig még nem mondták ki az utolsó szót.

A fejlődésben a haditengerészet sem maradt el. A cirkálók, a torpedónaszádok, a torpedórombolók felvehették a versenyt az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán leggyorsabb gőzhajóival.

Ha mármost ez új típusú hajó volt, a külső alakját még nem sikerült megfigyelni. Motorja pedig olyan nagy teljesítményű, hogy a legtökéletesebb motorok sem értek a nyomába. Arra pedig, hogy milyen üzemanyaggal működött, elektromossággal-e vagy mással, nem lehetett rájönni. Annyi azonban bizonyos, hogy nem szél hajtotta, mert nem volt vitorlázata, de gőz sem, mert nem voltak kéményei.

Amikor a jelentésben idáig jutottam, másodszor is félbeszakítottam az olvasást, és azon gondolkoztam, amit olvastam.

– Min töpreng, Strock? - kérdezte a főnököm.

– Azon, Ward úr, hogy ennek a hajónak a motorja éppen olyan erős és éppen olyan ismeretlen meghajtású, mint azé a titokzatos autóé, amelynek hírét sem hallottuk az Automobil Klub versenye óta...

– Ezen tűnődött, Strock?

– Igen, Ward úr.

Ebből arra lehetett következtetni, hogy ha a titokzatos sofőr eltűnt, ha kocsijával együtt elpusztult a Michigan-tóban, mindenáron meg kell fejteni az éppen olyan titokzatos hajós rejtélyét, és azt kell kívánni, hogy el ne süllyedjen a tenger mélyébe, amíg a titkát el nem árulja. Avagy egy feltalálónak nem érdeke, hogy találmányát nyilvánosságra hozza? Vajon Amerika vagy bármely más állam nem adná meg azt az árat, amelyet követel érte?

Ha azonban a szárazföldi gépezet feltalálója, sajnálatos módon, mindvégig ismeretlen maradt, nem kell-e attól tartani, hogy a tengeri jármű feltalálója sem akarja elárulni kilétét? Ha még fel is tételezzük, hogy az előbbi életben van, azóta hírt sem hallottunk róla. Nem járunk-e ugyanígy a másodikkal is, nem tűnik-e el szintén nyomtalanul, miután többször végigjárta Boston, Portsmouth és Portland kikötőjét?

Ezt a feltevést bizonyos mértékig támogatta az is, hogy amióta a jelentés Washingtonba érkezett, vagyis huszonnégy óra óta ennek a titokzatos szerkezetnek a megjelenéséről nem adtak hírt a tengerparti jelzőállomások!

Hozzá kell tennem, hogy más partvidéken sem mutatkozott. Igaz, hogy nagyon merész dolog lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy végleg eltűnt.

Egy fontos körülményt azonban meg kell jegyeznünk: úgy látszott, már senki sem gondol arra, hogy ez a titokzatos tünemény cetféle vagy kalamájó vagy polip, vagyis hogy tengeri állat lenne. Aznap különböző amerikai újságok is foglalkoztak ezzel a hírrel, és magyarázataikban arra a következtetésre jutottak, hogy tengeri járműről van szó, amely mind kormányozhatóság, mind gyorsaság szempontjából kiváló tulajdonságokkal rendelkezik. Abban valamennyien megegyeztek, hogy csak villanymotor hajthatja, de azt el sem tudták képzelni, hogy milyen forrásból meríti az elektromosságot.

A sajtó azonban még nem hívta fel valamire a közönség figyelmét - bár nyilván nem késik sokáig -, ez pedig bizonyos körülmények szembetűnő egyezése, amelyről Ward úr éppen akkor tett említést, amikor én is észrevettem.

Ez pedig a következő volt: a titokzatos hajó csak akkor jelent meg, amikor az éppen olyan titokzatos automobil már eltűnt. Mindkét járműnek csodálatos teljesítményű motorja volt. Ha mindkettő ismét megjelenne, az egyik szárazon, a másik vízen, a hajókat, gyalogosokat, kocsikat ugyanaz a veszély fenyegetné... Akkor a rendőrségnek valamilyen módon közbe kell lépnie, hogy gondoskodjék a közbiztonságról mind az országutakon, mind a tengeren.

Erről tett említést Ward úr, és ez egészen nyilvánvaló is volt. De hogyan lehet ezt elérni?

Még egy ideig beszélgettünk, és éppen távozni készültem, amikor Ward úr megállított.

– Nem figyelte meg, Strock - mondta -, hogy milyen rendkívüli módon hasonlít egymáshoz a hajó és az automobil minden tulajdonsága?

– De igen, Ward úr!

– Ki tudja, a két jármű nem egy és ugyanaz-e...