Az öreg Gradé az utolsó szó

Amikor magamhoz tértem - ki tudja, mennyi idő múltán -, egy kabinban feküdtem a priccsen, amely mellett néhány matróz állt, az ő ápolásuk keltett életre.

Mihelyt eszméletemet visszanyertem, felelni tudtam az ágyam fejénél álló tiszt kérdéseire.

Mindent elmondtam, igen... Mindent, és akik hallották, azt gondolták, hogy ez a szerencsétlen flótás az életét ugyan nem, de a józan eszét elvesztette!

Az Ottawa nevű gőzhajón voltam, amely New Orleans felé haladt a Mexikói-öbölben. Miközben a hajó igyekezett elmenekülni a vihar elől, személyzete észrevette azt a roncsot, amelybe kapaszkodtam, és felvittek a hajóra.

Én megmenekültem, Hódító Robur és két társa azonban az öböl mélyén fejezte be kalandos életét. Örökre eltűnt a Világ Ura, agyonsújtotta az a villám, amellyel dacolni merészelt a levegőben, és rendkívüli gépének a titkát magával vitte a sírba!

Öt nap múlva az Ottawa a louisianai partok elé érkezett, és augusztus 10-én reggel kikötött.

Miután elbúcsúztam a gőzös tisztjeitől, felszálltam egy Washington felé induló vonatra, pedig már annyiszor letettem minden reményről, hogy viszontlátom szülővárosomat.

Azonnal a főkapitányságra mentem, mert először is Ward úrral akartam beszélni.

Micsoda meglepetés, megdöbbenés és öröm tükröződött főnököm arcán, amikor benyitottam dolgozószobájába! Hiszen társaim jelentése alapján joggal hihette, hogy belepusztultam az Erie-tóba...

Elmondtam neki, hogy eltűnésem óta mi történt, hogyan üldözött minket a két torpedóromboló, hogy repült fel a Rém a Niagara-vízesésnél, tartózkodásunkat a Nagy Sasfészekben, a szerencsétlenséget a viharban a Mexikói-öböl felett. Ward úr csak ekkor tudta meg, hogy a gép, amelyet Robur lángelméje teremtett, éppen úgy tudott közlekedni a levegőben, mint szárazon és vízen.

És akinek ilyen gépe van, nem nevezi-e magát joggal a Világ Urának, mint ahogy ennek a készítője is tette?... De igen, és az is bizonyos, hogy a közbiztonság állandóan veszélyben forgott volna, mert az emberiség még nem rendelkezett megfelelő védelmi eszközökkel.

De a gőg, amelynek elhatalmasodását magam is láttam ezen a rendkívüli emberen, arra sarkallta őt, hogy fent a levegőben szálljon szembe a legfélelmetesebb elemmel, és csoda, hogy én ép bőrrel úsztam meg ezt a szörnyű katasztrófát.

Ward úr alig akart hinni az elbeszélésemnek.

– Kedves Strock - mondta -, az a lényeg, hogy visszajött! A hírhedt Robur után most maga a nap hőse! Remélem, nem ragadja el a hiúság, nem veszíti el a fejét, mint az az őrült feltaláló...

– Nem, Ward úr - feleltem. - De higgye el, hogy soha még kíváncsi embernek, aki kíváncsiságát mindenáron ki akarja elégíteni, nem kellett ennyi próbát kiállnia...

– Ezt elhiszem, Strock! A Nagy Sasfészek titkait és a Rém átalakulásának titkait megfejtette. De sajnos, a Világ Ura magával vitte titkait a halálba...

Az Unió újságai még aznap este közölték kalandjaimat, amelyeknek valódiságában senki sem kételkedhetett, és amint Ward úr mondta: én lettem a nap hőse.

Az egyik újság ezt írta:

„Strock felügyelő révén Amerika tartja a rendőri nyomozás rekordját. Míg máshol a rendőrség csak a szárazföldön és a tengeren tevékenykedik több-kevesebb sikerrel, az amerikai rendőrség már a tavak és óceánok mélyében, valamint a levegőben is üldözőbe vette a gonosztevőket...”

Amikor úgy cselekedtem, ahogy itt elbeszéltem, nem azt tettem-e, ami talán ennek a századnak a végén leendő kollégáim megszokott munkája lesz?

Elképzelheti az olvasó, hogyan fogadott öreg házvezetőnőm, amikor a Long Streeten levő lakásomba hazatértem! Amikor megjelentem előtte - mert ez valóban jelenésnek számított -, azt hittem, a jámbor asszonyság menten elájul. Aztán amikor végighallgatott, könnyes szemmel köszönte meg a gondviselésnek, hogy ennyi veszélyből megszabadított.

– Nos, uram - mondta -, ugye, nem tévedtem?

– Miben, kedves Grad? Miben?

– Abban, hogy a Nagy Sasfészek az ördög búvóhelye.

– Dehogy, Robur nem volt ördög...

– Hát pedig - felelte az öreg Grad - annak is beillett volna!

.oOo.