KÉT PART KÖZÖTT

Ahogy az időjárás már előre sejttette, este nyolckor mélységes sötétség borult a tájra. Az újhold alig emelkedett a látóhatár fölé. A folyó közepéről a két partig sem lehetett ellátni. Az eléggé alacsony hegyvonulatok teljesen összekeveredtek a mélyen járó s alig moccanó felhőgomolyokkal. Néha-néha egy-egy könnyebb szellő húzott végig az Angara keskeny völgyén, hogy aztán erejét vesztve elnyugodjon.

A menekülők tervét a sötétség nagymértékben elősegítette. Noha valószínű volt, hogy a tatár járőrök elszórva ott tanyáznak a két parton, a tutaj utasai mégis reménykedhettek, hogy észrevétlenül siklanak át közöttük.

A tutajon most a legmélyebb csend uralkodott. Amióta a tutaj bekerült a folyó medrébe, a menekülőknek szavát sem lehetett hallani. Az utasok végighasaltak a rönkökön. Testük így alig emelkedett túl a víz színén. A vén hajós is ott feküdt a tutaj orrában, emberei között, s azzal foglalatoskodott, hogy a tutaj útjából elbirizgálja az egyre szaporodó jégtáblákat.

Egyébként a jégjárás nem volt hátrányukra, hacsak majd utóbb nem jelent áttörhetetlen akadályt. Ha ugyanis járművük jégmentes, szabad vízen siklott volna alá, könnyen megeshetett volna, hogy a partról a sötétség ellenére is észreveszik; így viszont teljesen összekeveredett a víz színén úszkáló különböző nagyságú és formájú jégdarabokkal. Ráadásul a zajló jégtáblák hangja minden gyanús zörejt eltompított.

Csontig ható, éles hideg hasította a levegőt. A menekülők rettenetesen szenvedtek tőle, hiszen nem volt semmi más védelmük, mint pár szegényes nyírfaág. Szorosan egymáshoz simultak, hogy könnyebben viseljék el a hideget, amely ezen az éjjelen tán tíz fokra is leszállott a nullpont alá. A szélrohamok, amelyek előbb a hóval borított keleti hegyek ormait söpörték végig, ugyancsak megszurkálták a bőrüket.

Mihály és Nagya a tutaj hátsó részén feküdt; panasz nélkül tűrték szenvedéseiknek ezt a fölös megszaporodását. A két hírlapíró ott ült mellettük; jó képpel iparkodtak elviselni a szibériai télnek ezt az első rohamát. Négyük közül egyikük sem beszélt, még halkan sem. Különben is egész figyelmüket lekötötte a tutaj manőverezése. Bármely pillanatban adódhatott valamilyen veszedelmes helyzet, esetleg éppenséggel valamilyen katasztrófa, s úgy érezték, hogy fel kell készülniük minden eshetőségre. Feszült idegekkel vártak.

Az olyan ember lelkiállapotához képest, aki most talán rövidesen eléri útja végcélját, Sztrogof eléggé nyugodt volt. De hiszen tudjuk, hogy az ő lelkiereje még a legsúlyosabb körülmények között sem hagyta őt cserben soha. Lelkében közeledni érezte azt az időt, amikor végre bátran törődhetik majd Nagyával, önmagával. Most már csak egy utolsó, de annál veszedelmesebb fordulattól tartott: hátha a tutajt valamilyen jégtorlasz végképp megrekeszti, mielőtt Irkutszkba érnének. Folyton csak ez járt az eszében; viszont el volt rá szánva, hogy erejének végső megfeszítésével legyűrje ezt az akadályt is.

Nagya, aki pár órai pihenése alatt teljesen rendbe jött, kezdte összeszedni magát. A nyomorúság őt erősebben megtörte, de lelkierejétől mégsem fosztotta meg egészen.

Ami Alcide Jolivet és Harry Blount urakat illeti, mindkettejüket egy és ugyanaz izgatta: miként tudnának alkalomadtán a leghatásosabban beszámolni kétségtelenül drámai helyzetükről. Nekik még mindig csupán kaland volt, amit átéltek. Az angol riporter tehát elsősorban a Daily Telegraph olvasóira gondolt e percben, a francia hírlapíró pedig szeretett unokahúgának, Madeleine-nek olvasóira, de azért mindketten meg voltak hatva kicsit.

„Így van ez rendjén - gondolta Jolivet. - Ha az ember másokat akar meghatni, kell, hogy önmaga is meg legyen hatva! Ha nem csalódom, írt is valaki erről a témáról egy híres verset, de a fenébe is, nem jut eszembe...”

Időről időre hatalmas lángcsóvák tépdesték szét a part mente sötét kulisszáit, és fantasztikus körvonalakat varázsoltak a folyó két oldalán emelkedő sziklatömbök köré. Egy-egy felgyújtott erdő, egy-egy lángba borított falu baljóslatú képe tükröződött ilyenkor a víz színén, s az éjszaka sejtelmes mélyében még izgalmasabb látványt nyújtott, mintha nappal haladtak volna erre. Mintha ünnepi kivilágításban fürdött volna egyik partjától a másikig a folyó. A jégtáblák mind csupa tükrök voltak, amelyek ezer formában és színváltozatban verték vissza az áramlás szeszélye szerint a part menti tüzeket. A tutajnak e ragyogó tűzijáték közepette is sikerült észrevétlenül előresiklania. A tűz visszfénye egyelőre még nem jelentett számukra veszedelmet.

Hamarosan egészen más természetű veszedelem fenyegette a menekülőket. Ezt aztán igazán nem láthatták előre, s főleg képtelenek voltak védekezni ellene. A véletlen jóvoltából Alcide Jolivet vette észre a bajt, mégpedig a következő körülmények között.

Jolivet ott hevert a tutaj jobb oldalának szélén, kezét néha belelógatta a vízbe. Egyszer csak úgy érezte, mintha bőrének felületét valamilyen ásványolajszerű folyadék locsolgatná.

Jolivet erre megszagolta a kezét, s csakugyan, petróleum tapadt rá. Tévedésről szó sem lehetett. Az Angara vizének felszínén végtelen naftaréteg terjengett, s a víz áramlásával együtt úszott lefelé.

A tutaj ennek a rendkívül gyúlékony folyadéknak a kellős közepén siklott tova.

Honnan került ide a nafta? Talán valamilyen föld alatti forrás dobta fel az Angara vízszintjére, vagy pedig talán a tatárok voltak azok, akik azért öntötték le vele az Angara vizét, hogy így juttassák be ezt a veszedelmes romboló anyagot a város szívébe? Vagy így akarták előkészíteni a város felgyújtását?

Jolivet nyomban értesítette kollégáját észleletéről. Mindketten egyetértettek abban, hogy útitársaikat nem szabad az új veszedelem hírének közlésével felizgatniuk.

Tudni való, hogy Közép-Ázsia földjét, mint valami szivacsot, szinte át- meg átitatják a kőolajforrások. A bakui kikötő tájékán, a perzsa határon, a Kaszpi-tenger mellékén, Kisázsiában, Kínában, Burmában ezerszámra sorakoznak az olajkutak. A „kőolaj földje” ez, amelyhez csak az amerikai szárazföld azonos tájai hasonlíthatók.

Bizonyos ünnepek alkalmából a bennszülöttek, főként a bakui kikötők tájékán, folyékony naftát eresztenek a tenger vizébe. A nafta, kisebb fajsúlyánál fogva, a víz színén marad. Ha aztán eljön az éjszaka, akkor a tűzimádó bennszülöttek meggyújtják a Kaszpi-tenger felületén szétterjengett kőolajat: a látvány irtóztató, ugyanakkor nagyszerű. Hogyne, mikor az egész tenger lánggal ég!

Ami azonban Bakuban mulatozás csupán, az az Angara vizén valóságos katasztrófa lehet. Ha akár gonoszságból, akár óvatlanságból, a legkisebb szikra éri is ezt a kőolajréteget, a tűzvész egy szemvillanás alatt már Irkutszkot nyaldoshatja.

A tutajon magán nem volt mit félni bármiféle gondatlanságtól; annál nagyobb veszedelem fenyegetett a folyó két partján dúló tűzvészek felől. Hiszen ha onnan csak egyetlen pernye vagy szikra is ráhull a víz színére, nyomban lángba borul tőle az egész Angara.

Hogy mi játszódott le e meggondolások közepette Jolivet és Blount agyában, azt könnyebb elképzelni, mintsem leírnunk. Folyton az járt a fejükben, nem volna-e helyesebb, ha az újabb veszedelem elkerülése végett inkább partra szállnának a folyó egyik oldalán, s ott várakoznának az olajréteg lesiklására.

– Nos, bármennyire komoly is a veszély - jelentette ki Jolivet -, ismerek valakit, aki semmi esetre sem szállna partra!

Ezzel természetesen Sztrogof Mihályra célzott.

Időközben a tutaj villámsebesen úszott tovább a jégtáblák közepette, amelyek mind sűrűbben és sűrűbben zajlottak a víz tetején.

Az Angara partjain mind ez ideig egyetlen tatár járőr sem mutatkozott, ami azt jelentette, hogy a tutaj még nem érkezett el az előőrsök vonaláig. Este tíz óra tájt azonban Harry Blount számos fekete alakot vett észre, amelyek egyik jégtábláról a másikra ugráltak. Ezek az ide-oda ugráló árnyak feltűnő gyorsasággal közeledtek a tutaj felé.

A tatárok! - gondolta.

Azzal odacsúszott a hajó orrára, a vén hajóshoz, s felhívta figyelmét a gyanús jelenségre.

Az öreg tutajos hosszasan figyelte a különös látványt.

– Csak farkasok - mondotta végül. - De inkább a farkasok, mint a tatárok... Abban azonban egyeznek a tatárokkal, hogy ellenük is védekeznünk kell, mégpedig teljesen zajtalanul.

A toportyánokat a növekvő hideg tömegével kergette végig az egész kormányzóságon. A farkasok éhesek voltak, gyorsan megszimatolták a tutajt, s rövidesen meg is támadták.

A tutajbelieknek, akarva, nem akarva, harcba kellett szállniuk, mégpedig anélkül, hogy lőfegyvert használjanak, hiszen meglehetősen közel járhattak már a tatár előőrsökhöz.

Az asszonyok és a gyerekek a tutaj közepére húzódtak, a férfiak pedig lécekkel, késekkel, főként pedig bunkókkal felszerelve a tutaj szélén sorakoztak fel, hogy onnan verjék vissza a fenevadak támadásait. Egyetlen szó sem hangzott, de a farkasok üvöltése hamarosan felverte az ég alját.

Sztrogof sem akart tétlen maradni. Végigfeküdt ő is a tutajnak azon a szegélyén, ahol a legveszélyeztetettebb volt a helyzet. Előhúzta kését, s valahányszor egy-egy farkas a keze ügyébe került, ügyes kézzel elvágta a torkát. Blount és Jolivet sem tétlenkedtek, alapos munkát végeztek ők is. Férfitársaik derekasan kivették a részüket a harcból. Az egész vérfürdő - annak ellenére, hogy néhány embert erősen megharaptak a farkasok - a legnagyobb csendben játszódott le.

Úgy látszott a harc, nem fejeződik be egyhamar. Az ordasok száma egyre nőtt: oly sokan voltak, mintha az Angara jobb partja zsúfolásig teli lett volna velük.

– Mi az, hát ennek már sosem lesz vége? - szólalt meg Alcide Jolivet, miközben ugyancsak serényen forgatta véráztatta vadász tőrét.

S valóban: fél órával a harc kezdete után a farkasok még mindig százával futkároztak a jégtáblák között. A menekültek már kezdtek kimerülni. A küzdelem szemmel láthatóan meghaladta az erejüket.

E pillanatban egy nagy csoport ordas, vagy tíz hatalmas testű, a dühtől és az éhségtől megvadult fenevad betört a tutaj fedélzetére. Szemük úgy világított a sötétben, mint a parázs.

Jolivet és kollégája vakmerően rávetették magukat a fenevadakra, sőt Sztrogof is odakúszott a közelükbe vadászkésével. Egyszerre azonban váratlan dolog történt.

Egyik pillanatról a másikra az ordasok nemcsak magát a tutajt, hanem a víz színén úszkáló jégtáblákat is futva hagyták el. A fekete árnyak szinte másodpercek alatt tűntek tova a sötétben; látni való volt, hogy a folyó jobb partja felé iramodtak.

Ezek az állatok csak sötétben támadnak, márpedig egyszerre valami éles fény ragyogta be az Angara egész felszínét.

A fény óriási tűzvésztől eredt. A parton Peskovszkoje városa égett. Ezúttal már egészen bizonyosan a tatárok voltak a gyújtogatók: rá lehetett ismerni a kezük munkájára.

Ettől kezdve számolni kellett vele, hogy járőreik egészen Irkutszkig mindenütt ott lesznek a folyó két partján. A menekülők tehát elérkeztek útjuknak legveszedelmesebb szakaszához. Még harminc kilométerre voltak Irkutszktól.

A tűzvész iszonyú gyorsasággal terjedt tova. A fából épült házak úgy égtek, mint a zsír. Legalább százötven épület állott lángokban. A tűz sistergésébe belevegyült a tatárok diadalordítása.

A vén kormányos egy alkalmas pillanatban nekitámasztotta a járművet egy nagyobbacska úszó jégtorlasznak, s néhány vehemens mozdulattal sikerült is úgy megváltoztatnia a tutaj haladásának irányát, hogy alig pár perc múlva máris tekintélyes távolság választotta el őket Peskovszkoje lángban álló partjától.

Noha mindez aránylag csendben ment, a messze világító lángoszlopok fényében ennek ellenére is feltétlenül észrevették volna a tatárok a menekülőket, ha éppen nem lett volna egyéb gondjuk: e pillanatban kizárólag a gyújtogatás foglalkoztatta őket.

A manőver ügyes volt, de Jolivet és Blount egy percre sem szűntek meg aggódni végrehajtása közben, és feszült figyelemmel követték az öreg kormányos minden mozdulatát. Aggodalmuk jogos volt, hisz a tutaj utasai közül egyedül ők voltak tisztában vele, mit jelenthet egyetlen szikra is, amely az égő városból a víz színére hullhat.

Valóságos szikraeső rajzott ki ugyanis az égő házakból, amelyek úgy világítottak, mint megannyi lobogó fáklya. A vastag füst közepette a szikragejzírek néha százötven-kétszáz méternyi magasságra is felvágódtak, s mint valami tűzijáték, ragyogták be az éjszakai égboltot. Az erdős és sziklás jobb partot szintén erősen megvilágította a hatalmas tűz, s úgy tűnt, mintha már ide is átterjedt volna a lángtenger.

Elegendő lett volna egyetlen kipattanó szikra, hogy lángra lobbantsa a folyó felszínén kavargó petróleumot. Ha ez bekövetkezik, a lángok pillanatokon belül elérik a tutajt, ami egyértelmű lett volna a tutajnak és utasainak pusztulásával.

A szélirány szerencsére utasainknak kedvezett. A szél még mindig kelet felől fújt, és a part irányába paskolta a lángokat. Nem volt hát lehetetlen, hogy az utasok megússzák ezt a bajt is.

Végre sikerült túlkerülniük az égő városon.

A lángok vad játéka a távolba veszett, az ördögi sistergés egyre halkult, majd a part egy meredek, sziklás fordulójánál az utolsó fénypászták is eltűntek.

Éjfél elmúlt. Újra vastag sötétség borította a tutajt.

Azzal persze számolni kellett, hogy a tatárok a sötétség ellenére is észrevehetik a csendben tovasikló faalkotmányt, hiszen ott garázdálkodtak a parton: látni ugyan nem lehetett őket, hangjuk azonban a tutajig hatolt. Legfeljebb itt-ott villant fel egy-egy járőr tábortüze, s ilyenkor egész jól ki lehetett venni az ott kuporgó katonák alakját.

Egy veszedelem tehát elmúlt, de már jött is a következő: a szaporodó jégtáblák mindjobban körülvették a tutajt. Úgy ölelték körül, mint polip a zsákmányát, hogy utasaival együtt lerántsák a hullám sírba.

Az öreg tutajos felállt.

Emberei is kezükbe vették az evezőket. Ideje volt, hogy egyesült erővel nekilássanak az újabb manővernek, hiszen a tutaj kormányzása egyre nehezebbé vált. A bajt csak növelte, hogy a folyó ágya itt szemmel láthatóan keskenyedett.

Sztrogof a tutaj elejébe kúszott.

A zajról észrevette, hogy valaki követi: Alcide Jolivet volt, aki nem akarta magára hagyni a vak futárt.

Az újságíró és Sztrogof ott feküdt a tutaj orrában, s a vén tutajost hallgatták, amint az evezőseit dirigálta.

– Vigyázz! Jobbra!... Most balra!... Lökd meg azt a jégtáblát!... Ne félj tőle, nyomd szét az eveződdel!... Még egy óra, s végképp befagyunk!... Nyomd, ne bánd! - tüzelte embereit a vén hajós.

– Nem bírom! - mondta most az egyik evezős. - Eltört az evezőm is!

– Hallja őket, Sztrogof? - kérdezte Jolivet.

– Hallom hát - felelte Sztrogof -, de azért ne csüggedjen, uram! Velünk az ég!

A helyzet azonban mind súlyosabbá vált. Ha a tutaj útja megakad a jégen, akkor nemcsak hogy nem jutnak el utasai Irkutszkba, hanem úszó házukat is mielőbb el kell hagyniuk. A jégtáblák nyomása alatt a tutaj egykettőre elmerülne alattuk. A fűzfavenyigék sorra megpattannának, az erőszakos nyomástól szétzilált fenyőgerendák a jégkéreg alá csúsznának, s a szerencsétlen menekülők számára nem maradna más menhely, mint maguk a jégtáblák. Márpedig ott, mihelyt kivilágosodik, a tatárok feltétlenül észrevennék és kegyetlenül leöldösnék őket.

Sztrogof visszatért a tutaj farába, ahol Nagya aggódva várakozott rá. A vak ember megfogta a leány finom csuklóját, s mint már annyiszor, megint feltette neki a kérdést:

– Készen vagy, Nagya?

Mire a leány így felelt:

– Kész vagyok!

A tutajnak nagy erőfeszítés árán sikerült még néhány kilométert megtennie az úszó jégtáblák között. De ha az Angara még jobban összeszűkül, akkor a jégből előbb-utóbb torlasz képződik, s a tutaj fennakad rajta.

Máris érezni lehetett, hogy a víz áramlása lassul. Utasaink minden pillanatban beleütköztek egy-egy megakadt jégtáblába, s ha nem tudták továbblökni, nagy kerülőket kellett tenniük. Emitt összeütközés fenyegette őket, amott beszorulás.

Ez a sok kerülgetés, manőverezés egymagában véve is elég veszélyes volt, mert késedelmet jelentett.

Az idő sürgetett. Az éjszaka már nem tarthatott sokáig. Ha a menekülőknek nem sikerül Irkutszkot hajnali öt óra előtt elérniük, akkor letehetnek minden reményükről, hogy valaha is odajussanak.

Pontban fél kettőkor a tutaj, minden próbálkozás és erőfeszítés ellenére, nekiütközött egy hatalmas jégtorlasznak, s végképp leállott. Mögötte csak úgy özönlöttek csapatostul a jégtáblák; faltörő kosként rontottak a tutaj oldalának, nekiszorították a torlasznak, s úgy odacövekelték, mintha zátonyra vetődött volna.

A végzetes esemény oka az volt, hogy ezen a ponton az Angara felére szűkült eredeti szélességének. A jégtáblák megfelelő hely hiányában nem tudtak továbbjutni, összetorlódtak, s részben az óriási nyomás, részben pedig az erős hideg hatására hatalmas tömbbé fagytak.

Igazán tragikussá az tette a helyzetet, hogy alig ötszáz lépéssel lejjebb már jóval szélesebb volt a folyó ágya. A jégtáblák ott lassanként le is váltak az egybeállott tömbről, s szabadon úsztak tovább.

Ha legalább szerszámaik lettek volna utasainknak, amelyekkel például a bálnavadászok szoktak utat nyitni hajóiknak a jégmezőkön! Bár lehet, hogy ez sem segített volna, hiszen, mint mondottuk, az idő sürgetett, s az efféle munkálatok nem kevés időt igényelnek.

A tutaj állt, s utasaink tétlenül vesztegeltek.

E percben puskalövések dördültek. Az Angara jobb partjáról valóságos pergőtűz zúdult a tutajra.

A tatárok felfedezték őket!

Efelől nem lehetett semmi kétségük, mert rövidesen a bal part felől is felcsattantak a lövések. A két tűz közé került tutaj valóságos céltáblájává lett a tatároknak. Noha a sötét éjszakában csak nagyjából célozhattak, s inkább a hang után, találomra lövöldöztek, mégis megsebesült néhány menekülő.

– Gyere, Nagya - súgta Sztrogof a leány fülébe.

A leány mindenre készen, engedelmesen megfogta Mihály kezét.

– Figyelj ide! Mindenképpen át kell jutnunk a jégtorlasz túlsó oldalára - folytatta halkan Sztrogof -, de senkinek sem szabad meglátnia, hogy elhagyjuk a tutajt!

Nagya megindult. Kézen fogva vezette Mihályt, a legnagyobb csendben lépett a jégmezőre. Látni nem látták őket, mert még sötét volt.

A jégtáblára érve újra lehasaltak. Nagya Mihály előtt kúszott. A puskagolyók úgy kopogtak körülöttük, mint a jégeső. A jégtáblák durva kiálló felülete véresre marta a kezüket.

Tíz perc múlva elérték a jégtorlasz túlsó oldalát. Az Angara vize itt már szabadon folyt. Itt-ott egy-egy jégtábla szakadt le a jégmező széléről, majd belekerülve a folyó áramába, sebesen úszott lefelé.

Nagya hirtelen megértette Mihály szándékát.

Ebben a pillanatban észrevett egy leválni készülő, közepes nagyságú jégtáblát, amelyet már csak keskeny nyelvecske kapcsolt a jégmező tömbjéhez.

– Gyere - szólt most Nagya.

Mindketten ráfeküdtek a jégdarabra, amely lassan, inogva, végre levált a torlaszról.

A jégtábla eleinte kicsit forgolódott, majd hirtelen megindult lefelé a folyón.

A meder kitágult, szabad útjuk nyílt. A tüzelés zaja halkult, de egyre erősebben lehetett hallani az utasok kiáltozását és a tatárok diadalittas ujjongását...

A tragédia - úgy látszik - beteljesült.

Még egy darabig lehetett hallani a szívet tépő hangokat, aztán lassan-lassan elcsendesült minden.

– Szegény társaink... - suttogta Nagya.

A folyó áramlása eközben villámgyorsan ragadta magával a jégtáblát, amely Nagya és Mihály végső menedéke lett. Persze ez a menedék azért mégsem volt egészen biztos. A jégtábla ugyanis fölötte kormányozhatatlannak bizonyult. A folyó közepén haladt, s nem is igen terelhették volna a part felé. Úgy gondolták, majd csak elérik valahogy az irkutszki kőpartot.

Sztrogof összeszorította száját, s éberen hallgatózott. Egy szót sem szólt. Noha a helyzet nem volt könnyű, valami diadalféle kezdett úrrá lenni rajta.

Soha nem volt még ennyire közel útja céljához, mint ebben a pillanatban. Tisztán érezte, hogy most végre sikerül bevégeznie feladatát.

Hajnali két óra lehetett.

Kettős fénysor világította be a látóhatárt. A két fénysor az Angara partjait jelezte.

Jobboldalt Irkutszk város fényei csillogtak, bal kéz felől a tatárok őrtüzei lobogtak.

Így telt el körülbelül egy negyedóra. Sztrogof Mihály már csak fél kilométernyire volt a várostól.

„Végre!” - suttogta magában.

Nagya ekkor hirtelen felsikoltott.

– Mi történt? - rezzent fel Sztrogof.

A sikoltás hangjára megfordult a jégtáblán, amely a mozdulattól megingott alatta.

Felemelte a karját, mintha intene valakinek, mintha egyensúlyát akarta volna visszanyerni...

A gesztus azonban a rémület kifejezése volt. A rémületé, amely egyszeribe kiült a hirtelen felvillant erős fénytől megvilágított arcára. S mintha látta volna a szörnyűséget, amely eléje tárult, így kiáltott fel:

– Hát már az ég is ellenünk fordult?!