„SZEMBE A NAPPAL, TAKSZIR!”

Ivan Ogaref egész hadtestnyi katonát hozott magával az emír táborába. Ezek a martalócok annak a bandának voltak a tagjai, amely elfoglalta Omszkot. Ogarefnak nem sikerült a felsővárost is bevennie, ezért úgy határozott, hogy nem ostromolja tovább az oda visszavonult kormányzót és kicsiny, de hősies csapatát, mivel semmiképpen sem akarta késleltetni azoknak a hadműveleteknek a megkezdését, amelyeknek végső célja Kelet-Szibéria megszerzése volt. Meglehetősen erős helyőrséget hagyva Omszkban, hordái élén, amelyeket időközben feltöltött a győztes kolivanyi csapattestekkel, odacsatlakozott Feofár kán haderejéhez.

Ogaref katonái megérkeztek ugyan a táborba, de letáborozásra nem kaptak engedélyt. Parancsnokuk terve nyilvánvalóan az volt, hogy nem időzik itt hosszasabban, hanem mielőbb továbbindul.

Fegyvereseivel együtt egy csoport orosz és szibirják foglyot is hozott magával Ogaref, akiket részben Omszkban, részben pedig Kolivanyban ejtettek. Ezeket a szerencsétleneket nem terelték be a karámba, amely szűknek bizonyult már azok számára is, akik eddig ott tanyáztak. Az újonnan érkezetteket tehát a tatárok kinn hagyták a külső őrszemek vonalánál, a szabad ég alatt. Élelmezésükkel nem sokat törődtek. Milyen sors vár hát rájuk? Vajon Tomszkba küldi-e majd őket Feofár, vagy a tatár törzsfők rendes szokása szerint megtizedelteti-e soraikat? Mindez egyelőre a szeszélyes emír titka volt.

Ogaref hadteste persze tömegnyi *marodőr*t is hozott magával Omszk és Kolivany felől: koldusokat, lesipuskásokat, cigányokat, egyszóval csupa olyan népséget, amely általában alkotni szokta a menetelő hadseregek „utóvédjét”. Ez a siserahad ott élősködött azon a népen, amelynek földjén éppen átvonult; ilyenkor rendszerint nemigen maradt utánuk egyéb, mint pusztaság. Már csak azért is iparkodnia kellett a hadvezetőségnek a továbbjutással, hogy ezt a feneketlen bélű társaságot elláthassa a szükséges élelemmel. Az Isim és az Ob között fekvő területet olyan alaposan felélték, hogy onnan már semmit sem lehetett beszerezni. A tatárok szó szerint felperzselt földet hagytak maguk mögött, már csak azért is, hogy a netán nyomukba szegődő orosz erők felvonulását lehetőleg megnehezítsék.

A nyugat felől idecsatlakozott cigányok sorában volt az a társaság is, amely Sztrogoffal egy időben utazott egészen Permig, Szangár is itt volt. Ez a mindenre elszánt asszony, Ivan Ogaref rossz szelleme, el nem hagyta volna gazdáját. Kettejüket ott láttuk már Oroszországban, Nyizsnyij Novgorodban is, ahogy együtt készültek bűntetteikre. Az Urálon való átkelés után csupán néhány rövid napra váltak el egymástól. Ogaref egyenesen Isimbe sietett; Szangár viszont bandájával együtt a kormányzóság déli vidékein át Omszkba tartott.

Könnyen elgondolható, hogy ez a nő milyen nagy segítségére volt Ogarefnak. Cigányai segítségével mindenhová bejutott, s ezek mindent meghallottak, és persze mindenről be is számoltak neki. Ogaref minden legkisebb dologról tudott, arról is, ami a megszállott területek szívében történt. Kettő helyett száz szeme és száz füle volt így, amelyek minden pillanatban készen állottak arra, hogy őt szolgálják. Igaz, jól meg is fizette embereit, de tehette, mert a kémkedés busás haszonhoz juttatta.

Szangár valaha valamilyen főbenjáró ügybe keveredett, s ebből ez az orosz tiszt húzta ki. Azóta nem felejtette el, mivel tartozik Ogarefnak, és testestül-lelkestül neki szentelte magát.

Ogaref, amikor rálépett az árulás útjára, nyomban tisztában volt vele, mennyire hasznos lehet számára ez a nő. Bármivel bízta is meg, Szangár a lehető legpontosabban végrehajtotta parancsait. Valamilyen megmagyarázhatatlan ösztön, amely még a hála érzésénél is erősebb volt, arra késztette ezt a nőt, hogy önként szegődjék a férfi rabszolgájául. Ogarefnak már szibériai száműzetése első napjától fogva oldalára állott. Bizalmasa és cinkosa lett, s teljes szívvel-lélekkel szolgálta az áruló szövetségeseit, a tatár rablókat is, akiket Ogaref zúdított rá Szibériára.

Amióta cigányaival együtt Omszkba érkezett, azóta Szangár nem hagyta el Ogarefot. Pontosan tudta, miként ment végbe a találkozás Sztrogof Mihály és Sztrogof Marfa között. Azt is tudta, milyen súlyos gondot okozott Ogarefnak a hír, hogy a cár egyik futárja a hadszíntér felé tart, s tökéletesen méltányolta Ogarefnak ezt a félelmét. Miután Marfa fogságba esett, Szangár alig várta a percet, hogy megkínozhassa az öregasszonyt, s kiszedje belőle titkát. De most még nem érkezett el az ideje annak, hogy Ogaref megszólalásra bírja az öreg szibirják asszonyt. Szangárnak egyelőre még várnia kellett, s Szangár türelmesen várt is: de közben egyáltalán nem veszítette szem elől Marfát, akit addig is alaposan ki akart kémlelni. Megfigyelte minden legkisebb mozdulatát, leglényegtelenebb szavait, éjjel-nappal rajta volt a szeme, s egyre csak arra várt, mikor buggyan ki a szegény öregasszony száján ez a szó: „fiam”. Mindeddig azonban hiábavaló volt minden fáradozása. Marfa törhetetlen egykedvűségén minden igyekezete csütörtököt mondott.

A harsonák első szavára a tatár tüzérség főmestere és az emír legfőbb istállómestere, az üzbég lovasság egy ragyogó osztagának élén, kivonult a tábor elé, hogy ott fogadja Ivan Ogarefot.

Amikor szembekerültek vele, a legmélyebb hódolattal tisztelegtek előtte, s meghívták, hogy kövesse őket Feofár kán sátrába.

Ogaref, aki, mint mindig, most is végtelenül hűvösen viselkedett, kissé fölényesen fogadta az elébe küldött magas rangú tisztek hódolatát. Nagyon egyszerűen volt öltözve; de valami szemérmetlen játékosságból még most is orosz tiszti formaruha volt rajta.

Abban a pillanatban, amikor nyergében előrehajolt, hogy megveregesse lova nyakát, hirtelenül ott termett mellette Szangár, akinek sikerült a lovaskíséret sorai közepette előrekígyóznia.

– Semmi újság? - kérdezte Ogaref.

– Semmi.

– Csak türelem.

– Elszántad-e már magad rá, hogy hamarosan szólásra bírod az öregasszonyt?

– Nemsokára meglesz, Szangár.

– S mikor szólal meg már az a vén szipirtyó?

– Majd ha Tomszkban leszünk.

– S mikor leszünk ott?

– Három nap múlva.

Szangár nagy, fekete szeme megvillant erre a szóra, s aztán csöndes, ringó léptekkel továbbállott.

Ogaref megsarkantyúzta lovát, s tatár tisztekből álló kíséretével az emír felé iparkodott.

Feofár kán már várta. Az emír nagytanácsa, amely a főpecsétőrből, a *khodá*ból s még néhány magas rangú tisztviselőből állott, már együtt ült a sátorban.

Ivan Ogaref lepattant lováról, belépett, s egyszeribe ott állott az emír előtt.

Feofár kán negyvenéves férfi lehetett; termetre magas növésű, arca sápadt, szeme rossz kifejezésű, arckifejezése egészben alattomos. Olyan benyomást keltett a szemlélőben, mint valami tatár Szardanapál, persze ennek inkább furcsa, mintsem méltóságteljes kiadásában. Igazi keleti kényúrnak tűnt, aki szeszélye szerint rendelkezik alattvalói életével és vagyonával, akinek korlátlan a hatalma: Feofárt - külön előjog alapján - Bokharában az emír cím illette meg.

Amikor Ogaref belépett, a főurak ülve maradtak arannyal hímzett párnáikon; Feofár maga azonban felkelt pompázatos kerevetjéről, amely ott állott a sátor legmélyén, s amelyet egy hatalmas és művészies bokhara-szőnyeg borított.

Az emír elébe sietett Ogarefnak, és megcsókolta. Ennek a szertartásnak megvolt a maga külön értelme: ettől fogva Ogaref lett a haditanács elnöke, s rangban ideiglenesen a khoda fölébe került.

Ekkor megszólalt Feofár, s szavait Ogarefhoz intézte:

– Nem illet engem, Ivan, hogy kérdezzelek. Beszélj hát. Csupa olyan fül várakozik itt rád, amely kíváncsi minden szavadra.

– Takszir - Ogaref ezzel a szóval szólította meg a kánt, amely Bokharában a „felség” megszólítást helyettesíti -, takszir, halljad hát, mit kell tudomásodra hoznom.

Ogaref tatár nyelven beszélt, s ennek megfelelően kifejezéseit is a keleti nyelvek virágos stílusa szerint válogatta meg.

– Takszir, nem olyan időket élünk, amikor haszontalan szavakkal vesztegethetnők a drága perceket. Hogy mit végeztem a te csapataid élén, azt jól tudod. Az Isim és az Irtis vonala most a mi hatalmunkban van, s turkomán lovasaid lovaikat immár tatárokká lett folyók vizében füröszthetik. A kirgiz törzsek Feofár kán hatalmas szavára fellázadtak, és Szibéria legfőbb útvonala Isimtől Tomszkig a te birtokodban van. Tetszésed szerint zúdíthatod most csapataidat akár keletre, akár pedig nyugatra.

– Mi lenne, ha a nappal együtt haladnék? - kérdezte az emír, aki arcizmainak egyetlen moccanása nélkül hallgatta fővezérét.

– A nappal együtt haladni - felelte Ogaref - annyit tesz, hogy ráveted magad Európára, s hogy a lehető leggyorsabban meghódítod a szibériai kormányzóságokat, Tobolszktól az Urál hegységig.

– S ha szembemegyek az égi fáklyával?

– Akkor a tatárok uralma alá igázod Irkutszkkal együtt KözépÁzsia leggazdagabb vidékeit.

– De hát mi van a pétervári szultán hadseregeivel? - kérdezte Feofár kán, aki a cárt titulálta ilyen szokatlan módon.

– Attól ugyan nincs mit félned sem keleten, sem nyugaton - felelte Ogaref. - Ha villámgyorsan törsz előre, akkor Irkutszkot is, Tobolszkot is kezedbe kerítheted, mielőtt az orosz hadsereg segítségükre siethetne. A cár csapatait megsemmisítettük Kolivanynál, s ugyanígy járnak majd mindenütt.

– Te vajon, akit fővezéremmé tettelek, milyen tanácsot adnál, merre haladjak? - kérdezte pár perc hallgatás után az emír.

– Az én tanácsom szerint - felelte Ogaref szenvedélyesen - szembe a nappal, takszir! Hadd legeljék le a turkomán lovacskák a keleti sztyeppek füvét! Foglald el Irkutszkot, a keleti kormányzóságok fővárosát, s vele együtt ejtsd hatalmadba azt a zálogot, amely egy egész birodalommal felér: ha nem foghatod el a cárt, fogd el helyette öccsét, a nagyherceget!

Igen, nem kevesebbet, ezt akarta elérni Ivan Ogaref! Izzó gyűlölete egyetlen végcélt ismert: elfogni a nagyherceget, könyörtelenül végezni vele, ily módon szerezve elégtételt magának. Számára csupán mellékesnek tűnt, hogy Irkutszk elfoglalásával egész Kelet-Szibéria tatár uralom alá kerülne.

– Nos, akkor így is lesz, Ivan! - felelte Feofár.

– Mi tehát a parancsod, takszir?

– Főhadiszállásunkat még ma áthelyezzük Tomszkba.

Ivan Ogaref meghajtotta magát, és a hús-bég kíséretében elhagyta az emír sátrát, hogy Feofár kán parancsát végrehajtsa.

Épp nyeregbe akart lendülni, hogy kilovagoljon az előőrsökhöz, amikor nem messzire tőle, a fogolytábor táján tumultus keletkezett. Néhány kiáltás hangzott, s nyomban utána két-három puskalövés dördült el. Mi ez: talán lázadást kíséreltek meg, vagy pedig menekülni próbált valaki?

Ivan Ogaref és a hús-bég néhány lépést tett arrafelé, amikor két férfi jelent meg előttük, akiket a katonák semmiképpen sem tudtak visszatartani.

A hús-bég, aki nem ismerte a jelenet okát, de nem is volt rá kíváncsi, csak intett egyet a kezével, ami nála halálos ítéletet jelentett; s a két férfi feje a következő pillanatban alighanem a földön hentergett volna, ha Ivan Ogaref közbe nem szól, s néhány odasúgott szavával fel nem tartóztatja a már magasba lendült hóhérpallost.

Ogaref rögtön tisztában volt vele, hogy foglyai külföldiek, s ezért megparancsolta, hozzák őket elébe.

A laptudósítók végre Ogaref előtt álltak.

Amióta Ogaref megérkezett a táborba, egyre-másra azt követelték, hogy vezessék őket eléje. A katonák megtagadták kérésük teljesítését. Innen ered az előbbi tumultus: ők ketten futásnak eredtek, a katonák utánuk lőttek, szerencsére anélkül, hogy bármelyiket is eltalálták volna; utóbb azonban a hóhér feltétlenül végzett volna velük, ha az emír orosz fővezére közbe nem lép.

Ogaref néhány másodpercen át tetőtől talpig vizsgálgatta foglyait, akik teljesen ismeretlenek voltak előtte. Holott tudvalevőleg ők is ott voltak annál a jelenetnél az isimi postaállomáson, ahol Ogaref, mint emlékezünk, korbáccsal végigvágott Sztrogofon, akkor azonban annyira izgatott volt Ogaref, hogy ügyet sem vetett a teremben álldogáló többi utasra. Blount és Jolivet viszont nyomban ráismertek, s a francia riporter ezt súgta kollégája fülébe:

– Tyűha! Úgy látszik, Ogaref ezredes és az isimi vadember egy és ugyanaz a személyiség! - Majd hozzátette: - Blount, adja elő maga a dolgunkat. Igazán nagy szívességet tenne vele. Szörnyen undorodom ettől az orosz ezredestől, aki egy tatár tábor kellős közepén parancsnokol, s bár neki köszönhetjük, hogy a fejünk még a nyakunkon van, legszívesebben leköpném, nemhogy még szóba álljak vele!

Jolivet ettől kezdve a legteljesebb, szinte már bántó fölényességgel és nemtörődömséggel álldogált ott.

Vajon Ogaref megértette-e foglyának magatartásából, hogy az megveti? Lehet, de úgy tett, mintha nem vette volna észre.

– Kicsodák önök, urak? - kérdezte oroszul, bár hűvös, de legalább nem goromba hangon.

– Angol és francia lapok tudósítói vagyunk - felelte kurtán Harry Blount.

– Vannak-e személyazonosságukat igazoló írásaik?

– Itt vannak ajánlóleveleink, amelyek igazolnak bennünket oroszországi követségeinknél.

Ogaref átvette az írásokat, amelyeket Blount nyújtott oda neki, s figyelmesen végigolvasta őket. Majd így folytatta:

– Önök azt óhajtják, hogy felhatalmazást kapjanak szibériai hadműveleteink megfigyelésére?

– Semmi mást nem óhajtunk, mint hogy szabadon mozoghassunk - felelte kurtán az angol riporter.

– Kérem, ebben egyáltalán nem gátoljuk önöket - felelte Ogaref -, s igazán kíváncsian várom az ön tudósításait a Daily Telegraph hasábjain.

– Ezredes úr - felelte Blount valami végtelen nyugalommal -, ezt könnyen megszerezheti magának, mégpedig sixpence-ért. A postai szállítást persze külön kell megfizetni.

S azzal Harry Blount kollégájához fordult, aki nyilván nagyon meg volt elégedve angol szaktársának szavaival.

Ogarefnak még a szempillája sem rezdült meg az angol hírlapírónak erre az arcátlan feleletére. Megsarkantyúzta lovát, élére ugratott kíséretének, s hamarosan eltűnt egy porfelleg mögött.

– Nos, kedves Jolivet, mi a maga véleménye erről az Ogaref ezredesről, a tatár haderők vezérkari főnökéről? - kérdezte Harry Blount.

– Azon merengek, kedves kollégám - felelte Jolivet mosolyogva -, milyen szép is volt a kézmozdulata annak a hús-bégnek, amikor parancsot adott a lefejezésünkre!

Bármi volt is az indoka Ogarefnak, hogy így bánt a két újságíróval, annyi tény, hogy kiszabadultak, s mostantól fogva tetszésük szerint szaladgálhattak keresztül-kasul a hadszíntéren. Különben sem volt szándékuk feladni ezt a játszmát. Az a kezdeti ellenszenv, amelyet eleinte egymás irányában éreztek, most már őszinte barátsággá változott. A körülmények annyira egymás mellé sodorták őket, hogy többé nem is gondoltak arra, hogy elváljanak egymástól. A mesterségbeli irigykedés kicsinyes versengését igazi bajtársiasság váltotta fel. Blount többé nem tudta kollégájának elfelejteni, mit tett ez érte; ez meg ellenkezőleg, szerette volna mielőbb elfelejteni nemeslelkűségét. A két hírlapíró ettől kezdve egymás kezére dolgozott, ami csak megkönnyítette munkájukat, s olvasóiknak is csak előnyére szolgált.

– Most mit kezdünk a szabadságunkkal? - kérdezte Harry Blount.

– Hogy mit? Hát természetesen visszaélünk vele! - felelte Jolivet. - Szépen nyugodtan elvándorolunk mi is Tomszkba, hogy megnézzük, mi is megy ott voltaképpen végbe.

– De csupán addig a remélhetőleg közeli időpontig, amíg valamelyik orosz csapattesthez nem csatlakozhatunk...

– Úgy, ahogy mondja, kedves Blount, tökéletesen igaza van. Nem szabad túlságosan eltatárosodnunk. Nemigen hinném, hogy ezek a martalócok itt a civilizációt képviselik. Szerintem Közép-Ázsia népei ezzel a tatár betöréssel mindent elveszíthetnek, de semmit sem nyerhetnek. No de ne féltsük orosz barátainkat! Meggyőződésem: csak idő kérdése, hogy elbánjanak ezzel a kiskirály Feofárral.

Ivan Ogaref megérkezése a két hírlapírónak szerencsét hozott, de nem így Sztrogof Mihálynak. Neki csak gondjai szaporodtak. Mint már említettük, joggal félhetett tőle, hogy az áruló felismeri, hiszen az isimi postaállomáson jól emlékezetébe véshette a futár arcvonásait. S noha Sztrogof akkor kitért az összecsapás elől, s utat engedett az áruló ezredesnek, ez újabb ok volt arra, hogy Ogaref soha el ne felejtse.

Egyetlen szerencsés következménye mégiscsak volt Ogaref megjelenésének. Még aznap elrendelték a tábor feloszlatását, és a vezérkart áthelyezték Tomszkba.

Ezzel Sztrogof leghőbb vágya teljesült. Tudjuk, az volt a terve, hogy a többi fogoly közé keveredve jusson Tomszkba, s hogy ilyenformán elkerülje az előőrsöket, amelyek csak úgy hemzsegtek e fontos város falai előtt. Most kétségei támadtak. Tartott tőle, hogy a Tomszkba való menetelés során sokféle kellemetlen incidens történhetik, s hogy előbb-utóbb akaratlanul is felhívja majd magára az áruló figyelmét. Azon kezdett hát gondolkozni, hogy talán helyesebb volna, ha lemondana tervéről, s inkább azon igyekeznék, hogy még útközben kereket oldjon.

Dönteni azonban mégsem tudott. Időközben ugyanis tudomására jutott, hogy Feofár kán és Ogaref néhány ezer lovas katona élén már el is indult Tomszkba.

„Cifra egy helyzet - méltatlankodott magában. - Egyelőre nincs mit tenni, mint várni, föltéve, ha csak valami egészen kitűnő alkalom nem mutatkozik a menekülésre. Tomszkon innen meglehetősen rosszak az esélyeim, míg a városon túl egyre csak javulhatnak. Hiszen ott néhány órán belül túl lehetek a legkeletibb előőrsökön is. Csak ezt a három napot győzzem még türelemmel!”

Délután két óra volt, az ég felhőtlen, a hőség rekkenő, amikor a topcsi-basi jelt adott a tábor indulására.

A két hírlapíró lovakat s kocsit szerzett, és a tábor előtt megindult a Tomszk felé vezető úton.

A tatárok tábora, elöl hajtva a foglyokat, nagy porfelhőt kavarva haladt utánuk.