VÉGSŐ ERŐFESZÍTÉS

Sztrogof Mihály joggal tartott tőle, hogy itt, a Barabán túli pusztákon kellemetlen kalandja akad. Lova patái alatt a mezők ugyancsak elárulták, hogy a tatárok már jártak erre, mert bizony ezekről a barbárokról is el lehetett mondani, amit annak idején a törökökről mondott a világ: „Amerre a török járt, ott többé nem nő fű!” Sztrogofnak tehát egészen aprólékos elővigyázatossági rendszabályokhoz kellett folyamodnia, amikor ezen a vidéken áthaladt.

Ha valahol a látóhatáron füst-kérdőjeleket látott az ég felé kanyarogni, az annyit jelentett, hogy ott felgyújtott városok és falvak égnek. Csak azt nem tudhatta ilyenkor, vajon csupán a tatár előőrsök jártak-e arra, vagy pedig már az emír főhada jutott-e el a kormányzóság legszélső határáig. Jó lett volna megbizonyosodnia felőle, vajon maga Feofár kán is itt van-e már a jenyiszejszki kormányzóságban. Sztrogofnak mindenképpen tájékozódnia kellett, de hát ez nem látszott könnyűnek, hiszen a környék meglehetősen kihalt volt. Mi van ezzel a szerencsétlen földdel - morfondírozott a futár -, hogy nem találkozik egyetlen szibirjákkal sem, aki felvilágosíthatná őt?!

Sztrogof már vagy két kilométernyi utat tett meg a néptelen pusztaságban. Jobbra-balra folyvást azt kutatta, hátha megpillant egy hajlékot, ahol még akadhat emberi lény. De ahová csak benézett, mindenütt üresség tátongott feléje.

Egyszerre azonban egy fák közé rejtett kunyhót vett észre, amely még egyre égett. Amikor arrafelé közeledett, a leégett kunyhó zsarátnokától pár lépésnyire öregembert látott, akit siránkozó gyermekek vettek körül. Egy szemmel láthatólag fiatal asszonyka, nyilván az öregember lánya s a gyereksereg édesanyja, ott térdelt a földön, és könnyes szemmel nézte holmija pusztulását. Közben egy csecsemőt szoptatott. A kis család körül minden csupa rom volt.

Sztrogof odalépett az öreg elébe.

– Kérdezhetek-e tőled valamit? - szólította meg komor hangon.

– Beszélj - felelte az öreg.

– A tatárok jártak erre?

– Nyilván ők lehettek, mivelhogy a házam lángban áll.

– Egész hadsereg volt vagy csak kisebb csapat?

– Hadsereg lehetett, mivelhogy amerre csak ellát a szemed, mindenütt elpusztították földjeinket.

– Ki volt a parancsnokuk? Az emír?

– Az emír lehetett, mivel az Ob vize vérvörösre vált, amerre jártak.

– Bevonult-e már Tomszkba Feofár kán?

– Be.

– Nem tudod, Kolivanyt is elfoglalták már a tatárok?

– Nem gondolnám, mert Kolivany még nem ég.

– Köszönöm, barátom. Tehetnék valamit érted vagy a tieidért?

– Semmit.

– Ég áldjon!

– Isten veled!

Sztrogof erre huszonöt rubelt hagyott a szerencsétlen asszony kezében. Annak még csak annyi ereje sem volt, hogy megköszönje. Sztrogof pedig máris nyeregbe lendült, hogy folytassa útját.

Egy dologgal ezek után tisztában volt: azzal, hogy semmi esetre sem szabad útján Tomszkot érintenie. Kolivanyba még talán bejuthat, mivelhogy arra még nem jártak a tatárok. Legsürgősebb feladata tehát most az, hogy ott ellássa magát mindennel, amire az elkövetkező hosszú útszakaszon szüksége lehet. Kolivanyon túl meg úgyis le kell térnie az irkutszki országútról, hogy kikerülje Tomszkot.

Mihelyst ilyenformán tisztázta magában új útitervét, egy pillanatot sem késlekedett tovább. Megsarkantyúzta lovát, s azzal nyílegyenest elindult az Ob bal partja irányába. Kétséges volt viszont, vajon talál-e ott majd kompot, vagy pedig úszva kell-e átkelnie a folyón, mivel a tatárok feltehetően minden vízi járművet felgyújtottak. No, majd elválik!

Szegény kis lovával kapcsolatban - amely bizony most, hogy Sztrogof kiszorította belőle legvégső erőit is, nagyon ki volt merülve - úgy határozott, hogy Kolivanyban feltétlenül kicseréli egy másikkal. Tisztán érezte, hogy szegény pára úgysem sokáig bírná ezt a rettentő igénybevételt. Kolivanyt tehát úgy tekintette Sztrogof, mint új kiindulási pontot, mert hiszen innentől kezdve útját majd új körülmények között kell folytatnia. Addig, amíg ezen a kipusztított országrészen áthalad, még igen nagy nehézségekkel kell számolnia; de ha Tomszk kikerülésével sikerülne újra rájutnia a jenyiszejszki kormányzóságon át az Irkutszk felé vezető országútra, amelyet a betörő bandák addigra talán még nem pusztítanak el, akkor néhány napon belül elérhetné úti célját.

A forró nap után végre leszállt a hűvös éj. Éjféltájt meglehetősen sűrű sötétség borította be a pusztát. Naplementekor könnyű szél kerekedett, s utána most teljesen nyugodt volt a levegő. Az elhagyott úton nem hallatszott más, mint lova patáinak egyhangú kocogása meg az a pár szó, amellyel gazdája néha-néha buzdítgatta lovacskáját. A szürke félhomályban ugyancsak ügyelnie kellett, hogy le ne tévedjen a főútról az azt szegélyező apró mocsarak és patakok közé, amelyek mind az Ob vízrendszeréhez tartoznak.

Sztrogof tehát gyorsan, de azért óvatosan haladt előre. Szeme éberen kémlelte a sötét árnyékokat: meglepetés aligha érhette. Egyébként nyugodtan rábízhatta magát lova ösztönére is, hiszen az állat érzékenységéről és intelligenciájáról már volt alkalma meggyőződni.

Időnként megállította lovát, és leszállt róla, hogy pontosabban tájékozódjék. E pillanatban is épp szemlélődött, amikor nyugat felől jellegzetes zaj ütötte meg a fülét. Úgy hatott ez a zaj, mintha valahol a messzi távolban lovasok vágtáznának a kiszáradt talajon. Igen, most már nem lehetett semmi kétsége: egy-két kilométernyire mögötte ütemes dobogás hallatszott.

Sztrogof feszülten figyelte a zajt: még az úttest közepére is lefeküdt, hogy jobban hallja.

„Ez egy lovasszotnya, amely az omszki úton vágtat - állapította meg magában. - Ugyancsak sebesen haladhatnak, mivel a zaj gyorsan erősödik. Oroszok-e vagy tatárok?”

Sztrogof még egyre hallgatózott.

„Csakugyan lovasok közelegnek erős vágtában! Tíz percen belül itt vannak! Az én lovammal nem tudnék előlük egérutat nyerni. Ha oroszok, akkor hozzájuk csatlakozom. De ha tatárok, akkor mindenáron el kell őket kerülnöm! Igen, de hogyan? Hová bújjak el itt a pusztán?”

Sztrogof körültekintett, s éles szemével vagy száz lépéssel odább, az út bal felén valami nagyobbfajta sötétlő tömeget vett észre.

„Lehet, hogy valami bozót - mondta magában. - Ha oda bújok, kiteszem magam annak, hogy a lovasok rám találnak, ha átkutatják. Csakhogy nincs egyéb választásom! Lám, már itt is vannak!”

Sztrogof kantárszáron fogta a lovát, s pár másodperccel később már benn is volt a kis nyíres csalitban, amelyhez az országút felől esett a bejárás. Körös-körül sehol semmiféle más fa nem látszott, nyilvánvaló volt tehát, hogy körülötte csupa kis tócsa meg holtér lehetett, amelyeket törpe bokrok választottak el egymástól. A lovasoknak feltétlenül erre kellett elhaladniuk, ha valóban ismerték az Irkutszk felé vivő utat. Sztrogof igyekezett minél mélyebben behatolni a nyíresbe; de alig tett ott vagy negyven lépést, továbbjutását elvágta valamilyen kisebb folyóvíz, amely félkörben övezte a kis ligetet.

Az éjszaka azonban sötét volt, úgyhogy Sztrogof feltehette, hogy a lovasok nem fognak rátalálni, hacsak nem kutatják át ágról ágra a kis csalitot. Lovát tehát odavezette a víz mellé, hozzákötözte egy fához, maga pedig a kis erdő szélén földre vetette magát, hogy jól megfigyelhesse a fejleményeket.

Alig helyezkedett el az egyik nyírfa mögött, amikor egyszeribe kavargó fénypászták hasogatták szét a berek sötétjét.

Fáklyák! - ötlött fel rémülten Sztrogof agyában.

S azzal hason csúszva, mint valami vadember, még az eddiginél is mélyebben rejtőzött a bozót legsötétebb részébe.

Ahogy a berekhez közeledtek, a lovak vágtája mindjobban lefékezett. Nyilván az volt a lovasok feladata, hogy tervszerűen átkutassák az út legkisebb részletét is. Sztrogofnak minden oka megvolt rá, hogy ezt feltételezze, így hát ösztönszerűen elhúzódott egészen a folyóvízig, készen arra, hogy szükség esetén abba veti bele magát.

Amikor a lovascsapat a nyíres elé érkezett, megállott. A lovasok leugráltak lovaikról. Körülbelül ötvenen lehettek. Vagy tíznek közülük fáklya volt a kezében. A szövétnekek fénye széles pásztában világította be az utat.

Bizonyos előkészületeikből Sztrogof arra következtetett, hogy a csapat szerencsére egyáltalán nem szándékozik átkutatni a nyírest, inkább csak pihenőt akarnak itt tartani, hogy lovaikat kissé kifújtassák, s hogy maguk is bekapjanak pár falatot.

Lovaikról csakugyan leszedték a zablákat, mire ezek vígan nekiálltak, hogy legelésszenek a földet borító kövér fűből. A lovasok maguk pedig leheverésztek az út szélén, s kenyerestarsolyuk tartalmából nekiláttak a falatozásnak.

Sztrogof teljesen megőrizte hidegvérét, sőt visszatért régi vakmerősége is: a magas fűben újra előbbre kúszott, hogy minél többet hallhasson és láthasson.

A csapat Omszkból jött. A lovasok maguk üzbégek voltak. Jól megtermett, a közepesnél jócskán nagyobb emberek; arcuk vad volt, és elszánt kifejezés ült rajta. Fekete báránybőr süveget és magas szárú sárga csizmát viseltek, amelynek orra elöl fölfelé kunkorodott, mint az európai középkorban a férfisaruké. Zekéjüket derekuk körül vörös fonállal kivarrott bőröv szorította le. Fegyverzetük kerek pajzsból, görbe szablyából, hosszú tőrkésből s a nyeregkápára akasztott kovaköves puskából állott. Vállukra tarka színű mentét borítottak.

Lovaik, amelyek szabadon legelésztek a liget szélén, látni valóan szintén üzbég nevelésűek voltak. Ennyit tisztán meg lehetett állapítani a fáklyák fényénél, amelyek élénk sugarukat a nyírek lombkoronája alá vetették. Ez a fajta ló valamivel kisebb, mint a turkomán fajta, de rendkívül erős, és nem ismer más iramot, mint a vágtát.

A csapat parancsnoka egy pendzsa-basi volt, aki rendszerint ötven ember fölött parancsnokol, helyettese pedig egy deh-basi, azaz tizedes. A két tisztes sisakot és páncélinget hordott; nyeregkápájukra kis trombita volt akasztva; ez jelentette magasabb katonai rangjukat.

A pendzsa-basi lepihentette a hosszú úttól kifáradt embereit, és maga meg az altisztje rágyújtottak egy pipányi, kenderlevélből való „dohányra”, amely az ázsiai ember kedvelt füstölnivalója; aztán beszélgetve járkáltak fel-alá a liget fái alatt, úgyhogy Sztrogof, anélkül, hogy őt magát láthatták volna, kényelmesen kihallgathatta társalgásukat. Szerencsére tatár nyelven beszéltek, s ezt Sztrogof jól értette. Beszélgetésük már az első szótól kezdve ugyancsak felcsigázta Sztrogof kíváncsiságát; tudniillik nem másról, mint éppen róla magáról esett szó.

– Nem sokkal lehet előttünk ez a futár - mondotta a pendzsa-basi -, másrészt pedig teljesen lehetetlen, hogy más utat vett volna, mint ami a Barabán vezet át.

– Ki tudja, egyáltalán elhagyta-e már Omszkot? - felelte a deh-basi. - Hátha még ott rejtőzik a város valamelyik házában?

– Bárcsak így lenne, insallah! Akkor Ogaref ezredesnek nem kellene többé attól tartania, hogy a futárral nyilván vele küldött sürgönyök elérik a címzettjüket!

– Azt mondják, hogy ez a futár idevalósi, szibirják ember - szólt most a tizedes. - Ha csakugyan az, akkor valószínűleg jól ismeri a vidéket, s akkor lehet, hogy letért az irkutszki országútról, s majd valahol később kerül rá újra vissza.

– No, akkor pedig máris megelőztük őt - felelte a pendzsa-basi -, mivelhogy mi ugyan egy órával később indultunk el, mint ő, de viszont egyenesen jöttünk az országúton, s lovainkat ugyancsak meghajszoltuk. Így hát vagy ott van még a futár Omszkban, vagy pedig őelőtte érkezünk meg Tomszkba, amivel elvágjuk a további útját. Akár így, akár úgy, Irkutszkba nem fog eljutni!

– Kemény egy teremtés az a vénasszony: nyilván az anyja a futárnak! - szólalt meg aztán a tizedes.

Erre a szóra Sztrogof szíve vadul feldobogott.

– Na igen - felelte a pendzsa-basi -, eléggé jól kitartott amellett, hogy ez az állítólagos irkutszki kereskedő nem a fia, csakhogy akkor már késő volt! Ogaref ezredest ezzel már nem sikerült félrevezetnie. Meg is mondta az ezredes, hogy ha elérkezett a kellő perc, ő majd szóra bírja a vén boszorkányt!

Ahány szó, annyi tőrdöfés Sztrogof szívének! Tehát mégis rájöttek, hogy ő a cár futárja! Ez a lovascsapat itt, amelyet az üldözésére küldtek ki, egészen bizonyosan elvágja majd az útját! S ami a legnagyobb bánata: édesanyja ott van a tatárok karmai között; ez a vérengző Ogaref pedig csakugyan olyan ember, aki, ha úgy akarja, megszólalásra tudja bírni szegény öregasszonyt! Vagy talán inkább csak megpróbálja majd; mert Sztrogof jól tudta, hogy ez a keménykötésű szibirják asszony ki nem nyitja a száját, még ha az életébe kerül is!...

Sztrogof azt hitte, hogy képtelen lenne Ogarefot jobban gyűlölni, mint ahogy már eddig is gyűlölte; de most a gyűlölet új hulláma öntötte el. Ez a gazember, aki árulója lett hazájának, most azzal fenyegetőzik, hogy megkínoztatja Sztrogof édesanyját!

A két tisztes tovább is folytatta beszélgetését, amelyből Sztrogof megértette, hogy Kolivany körül rövidesen ütközetre kerül sor az észak felől érkező orosz csapatok és a tatár hordák között. Sztrogof már előbb is hallott róla, hogy egy kisebb orosz csapattest közeledik erőltetett menetben Tomszk felé. Ha ez igaz, s ha ez a csapat valóban összeütközik Feofár kán főerőivel, akkor feltétlenül megsemmisítik a tatárok, s akkor az Irkutszkba vivő útvonal teljes egészében a támadók kezére jut. Ami őt magát, Sztrogof Mihályt illeti, a pendzsa-basi néhány odavetett szavából megtudta, hogy díjat tűztek ki a fejére, s hogy a parancs úgy szól: élve vagy halva el kell fogni.

Így hát nem volt mit tennie, mint hogy tüstént iparkodjék megelőzni az üzbég lovasokat az irkutszki országúton, s hogy megpróbáljon lehetőleg még előttük túlkerülni az Ob folyón. Ehhez azonban az kellett, hogy addig induljon el, amíg itt táboroznak. Sztrogof nyomban neki is látott terve végrehajtásának.

Az üzbégek pihenője csakugyan nem tarthatott sokáig: a pendzsa-basi egy óránál hosszabb pihenőt nem engedélyezhetett embereinek, bár lovaikat Omszk óta nem válthatták le friss állatokra, s így azok éppoly fáradtak lehettek, akárcsak Sztrogof lova. A futárnak ilyen körülmények között nem volt egy percnyi elvesztegethető ideje sem. Most éjjeli egy óra volt. Iparkodnia kellett, hogy lehetőleg még sötétben hagyhassa el a nyírest, és kerüljön ki az országútra. Azzal azonban tisztában volt, hogy bármennyire kedvez is neki az éjjeli sötétség - amelyet különben rövidesen felvált majd a hajnalhasadás -, menekülése majdnem a lehetetlenséggel határos.

Sztrogof nem szerette, ha a véletlen dönt a dolgaiban. Most is inkább törte a fejét, hátha talál valami megfelelő megoldást. A liget helyszínrajza ugyanis meglehetősen sajátságos volt. Hátha mégis van kiút?

A ligetecskét félkör alakban víz szegélyezte, s ennek a félkörnek az országút volt az átmérője. Hátrafelé csak a vízen keresztül juthatna ki Sztrogof; igen ám, de a víz nemcsak mély, de széles is, és telis-teli van vízinövényekkel. Ha van is benne gázló valahol, annak annyira csúszós lehet a talaja, hogy sem ló, sem ember nem kapaszkodhatik meg benne. Ha aztán mégis sikerülne a partra kecmeregnie, sok haszna ebből se volna; a zajra könnyen felfigyelhetnének a tatárok, és mivel a talaj feltehetően a parton is elég nedves, könnyen odapörkölhetnek neki, miközben megpróbál nagy csúszkálva kereket oldani.

Egyéb mód nem kínálkozott, mint hogy megkísérelje az országút felé a kitörést. Arra kell törekednie, hogy a liget szélén haladva és a legkisebb zajt is kerülve kijusson a főútra; itt aztán még mindig a legnagyobb csendben iparkodjék vagy háromszáz méternyi előnyt szerezni. Akkor végső erőfeszítésre sarkantyúzza majd lovát, még ha szegény pára ki is adja a lelkét, amikorra az Ob partjára érnek. Ott pedig akár valamilyen csónakkal, akár pedig - ha nincs más mód - úszva is át kell ezen a szélesen hömpölygő vízen jutnia.

A menekülésnek ezt az útját kellett most Sztrogofnak megkísérelnie. A fenyegető veszedelmek közepette megtízszereződött az akaratereje, bátorsága. Most az élete, a küldetése, hazájának becsülete, sőt talán édesanyjának az élete forgott kockán. Tovább nem habozhatott, ezért nyomban munkához látott.

Ideje volt, hogy tegyen már valamit, mivel a lovascsapat emberei között észre lehetett venni holmi készülődést. Egyesek közülük máris ott járkáltak fel-alá az országút lejtős oldalán, a liget szélén. A többiek ugyan még a fák alatt heverésztek, de lovaik egyre jobban megközelítették a nyíres közepét.

Sztrogofnak eredetileg az volt a gondolata, hogy a tatár lovak közül köt el egyet, de miután jobban meggondolta, letett erről a szándékáról: hiszen azok éppoly fáradtak lehettek, mint az övé. Jobban teszi hát, ha saját lovacskája mellett marad, amelyet már jól ismert, s amely már annyi jó szolgálatot tett neki. Ez a derék állat - az egyik magas hangabokortól eltakarva - eddig elkerülte az üzbégek figyelmét. A lovasok különben nem is igen nyomultak be mélyebbre a nyíres fái közé.

Sztrogof a fűben kúszva közeledett a földön fekve pihenő lovához. Kezével megveregette a nyakát, halk szóval becézgette, és sikerült is nesztelenül felállítania. Ekkor - megint csak szerencsés véletlenből - az összes fáklya csonkig égett, s az egész berek, legalábbis a fák alatt, teljes sötétségbe borult.

Sztrogof halkan felrakta lovára a zablát, meghúzta a nyeregszíjat, majd a kantárszárnál fogva lassan maga után kezdte húzni a lovat. Az okos állat, mintha csak tudta volna, mit akar tőle gazdája, engedelmesen követte Sztrogofot, s patáival a legkisebb zajt sem ütötte.

Ellenben néhány üzbég ló egyszerre csak felütötte a fejét, s lassan ők is a nyíres széle felé kezdtek húzódni.

Sztrogof kezében tartotta pisztolyát, s elkészült rá, hogy az első tatárt, aki feléje közeledik, lepuffantja. Szerencsére azonban senki sem fogott gyanút, s így Sztrogof észrevétlenül elérte az erdőcskének azt a szögletét, amely érintkezett az országúttal.

Sztrogof, hogy lehetőleg sokára vegyék észre, nem akart rögtön nyeregbe lendülni, hanem csak akkor, miután már elérte a mintegy kétszáz lépésnyire fekvő útkanyarodót.

Szerencsétlenségére abban a pillanatban, amikor éppen el akarta hagyni a nyírest, az egyik üzbég lova elnyerítette magát, s kiugrott az úttestre.

Gazdája utána rohant, hogy visszavigye, de amikor a kezdődő hajnalhasadás világosságánál valamilyen alak körvonalait vette észre, teli torokkal elordította magát:

– Fegyverbe!

Erre a kiáltásra a tábor valamennyi katonája talpra ugrott, és hanyatt-homlok az országút felé rohant. Sztrogof számára nem maradt más megoldás, mint hogy lovára pattanjon és elvágtázzon. A csapat két tisztese ért először az útra, és gyorsan noszogatni kezdték embereiket.

De Sztrogof már nyeregben ült.

Ebben a pillanatban lövés dördült, és Sztrogof úgy érezte, hogy golyó szaladt át a mentéjén. Anélkül, hogy visszafordult vagy visszalőtt volna, egyetlen hatalmas ugrással kinn termett a berekből, és megeresztett kantárral vágtatott az Ob irányába. Az üzbég lovak nyergeletlenek voltak, s így reménye lehetett, hogy némi előnyt szerez a lovasok fölött: arra azonban már nem lehetett kilátása, hogy nyomát is veszítsék; s csakugyan, alig két perccel azután, hogy otthagyta a ligetet, máris kivehette több ló vágtázását, amelyek apránként mindjobban megközelítették az övét.

Most már erősen hajnalodott, s mind élesebb világosság derült a tájra.

Sztrogof most végre hátrafordult, s észrevett egy lovast, aki ugyancsak közel került hozzá. A tizedes, akinek nyilván a többinél jobb lova volt, a csapat élén haladt, s már-már úgy látszott, hogy eléri a menekülőt. Sztrogof, anélkül, hogy lovát lefékezte volna, hátrafordult, kinyújtotta karját, és nyugodt kézzel egy pillanatig célba vette a tizedest. A golyó ezt melle közepén találta, s a katona nyomban legurult nyergéből a földre.

A többi lovas azonban közvetlenül a tizedes mögött vágtatott, s anélkül, hogy elesett bajtársukkal törődtek volna, hangos szitkozódások közepette alaposan megsarkantyúzták lovaikat, és sikerült is eléggé megközelíteniük Sztrogofot.

Körülbelül fél óra hosszat ment ez így: Sztrogof még mindig tartotta az alig néhány lóhossznyi távolságot. Ekkor észrevette, hogy lova kimerül; aggódva várta, hogy az állat megbotlik valamiben, s aztán úgy elbukik, hogy többé nem tud talpra állni.

A nap ugyan még nem jött fel, de azért már eléggé világos volt.

Nem egészen két kilométernyire előtte sötét vonal húzódott a szemhatáron: a vonal előtt eléggé ritkásan egy-egy fa emelkedett.

Az Ob folyó volt ez, amely délnyugat felől északkelet felé hömpölygött, majdnem egy szinten a puszta földjével.

Több ízben puskalövés dördült el Sztrogof mögött, anélkül azonban, hogy eltalálták volna; s maga is több ízben kénytelen volt pisztolyát egy-egy üzbégre rásütni, aki túl közel került már hozzá. Miközben az eltalált lovas legurult a nyergéből, társai valóságos dührohamot kaptak. Az üldözés azonban folytatódott, s kimenetele alig lehetett kétséges. Sztrogof lova már alig vonszolta magát, de azért sikerült a folyóig elhajszolnia.

Az üzbég csapat e percben már nem egészen ötvenlépésnyire volt a sarkában.

Az Ob folyón csónaknak vagy hajónak, amelyen átkelhetett volna, semmi nyoma.

– Bátorság, lovacskám! - buzdítgatta Sztrogof az állatot. - Hajrá! Még egy utolsó erőfeszítés!

S azzal lovastul belevetette magát a folyóba, amely e helyütt vagy fél kilométer széles lehetett.

Rendkívül erős volt az áradás, s Sztrogof lova a víz fenekén sehol sem tudta megvetni lábát. Így hát minden támasz nélkül, pusztán úszással kellett volna a lónak a hallatlanul gyorsan rohanó víz forgóival megküzdenie. Nem is volt egyéb, mint vakmerőség, hogy Sztrogof ezzel a feladattal egyáltalán megpróbálkozott.

A lovasok megtorpantak a folyó partján, és erősen haboztak, hogy ők is beugrassanak-e. Ekkor azonban a pendzsa-basi lekapta a puskáját, s célba vette a menekülőt, aki már ott úszott a folyó közepén.

A lövés eldördült, s szügyön találta Sztrogof lovát, amely erre lassan kicsúszott lovasa alól. Sztrogofnak még idejében sikerült kihúznia lábát a kengyelvasból. A következő pillanatban a szegény pára elmerült a víz sodrában. Valóságos pergőtűz zúdult most a menekülőre, aki azonban a csapkodó golyók ellenére tempósan úszott tovább. Nem sok idő múltán szerencsésen partot ért.