ELSŐ A KÖTELESSÉG!

Nagya megsejtette, hogy Sztrogof Mihály minden cselekedetét valamilyen titkos feladat irányítja. Csakis ilyesmi lehetett az oka, hogy szótlanul tűrte el az előbbi halálos sértést. Nagya különben semmiféle magyarázatot nem kért Mihálytól. Testvériesen odanyújtott kezével csupán azt akarta társa tudomására hozni, hogy magyarázat nélkül is egyetért minden tettével, s hogy bármi történjék is, ő mellette áll.

Sztrogof Mihály egész este némán ült. Mivel a postamester csak másnap reggelre tudott friss fogatot adni, ezért az egész éjjelt itt kellett tölteniük az állomáson. Nagyának jól is jött ez a kis pihenő; Sztrogof szobát nyittatott számára. A leányka persze szívesebben vette volna, ha éppen most ott maradhatott volna útitársa mellett, de megérezte, hogy Sztrogofnak most arra van szüksége, hogy egyedül maradhasson, s ezért csakhamar visszavonult a szobájába.

De azért abban a percben, amikor már felmenni készült, nem állhatta meg, hogy el ne búcsúzzék tőle.

– Bátyám... - suttogta halkan.

Sztrogof azonban csak szótlanul intett feléje búcsút. A leány fájdalmasan felsóhajtott, majd elhagyta a szobát. Sztrogof nem feküdt le. Úgysem tudott volna aludni, még egy órácskát sem. Testének az a helye, amelyet az erőszakos utas durva ütése érintett, vadul tüzelt, de nem annyira a testi bántás, mint inkább a megtorlatlanság miatt.

„A hazáért és atyuskáért!” - suttogta végül magában, amikor esti imáját befejezte.

De azért ellenállhatatlanul kínozta a vágy, hogy megtudja, ki volt az az ember, aki megütötte; honnan jöhetett, merre ment. Arcát, egész alakját különben mélyen az emlékezetébe véste: nem kellett attól félnie, hogy valaha is elfelejti.

Sztrogof hívatta a postamestert.

A vén szibériai róka nyomban előkerült. De mert a történtek után meglehetősen félvállról nézett le vendégére, tartózkodón bevárta, hogy Sztrogof kérdezze.

– Innen való vagy? - kérdezte Sztrogof.

– Igen.

– Ismered azt az embert, aki elszedte a lovaimat?

– Nem.

– Sosem is láttad?

– Soha.

– Mit gondolsz, ki lehet?

– Úr, aki tud parancsolni.

Sztrogof Mihály e szavakra úgy nézett végig a postamesteren, mintha fel akarná nyársalni. De amaz állta Sztrogof tekintetét.

– Te! Te talán bíráskodni merészkedsz fölöttem?! - ordított rá Sztrogof.

– Igenis - felelte a szibirják -, mert vannak dolgok, amiket még a legjámborabb kalmárember sem vághat egyszerűen zsebre!

– A korbácsütésre gondolsz?

– Igenis arra, fiatalember! Elég vén vagyok hozzá, hogy ezt megmondhassam neked!

Sztrogof odalépett a postamester közvetlen közelébe, s két hatalmas öklét odarakta a két vállára. De aztán szinte valószínűtlenül higgadt hangon csak ennyit mondott:

– Eredj most, barátom, annyit mondok, eredj, mert különben megöllek!

Ezúttal értelmesnek bizonyult a postamester.

– Látod, ezt már jobban szeretem - mondotta halkan. S aztán nem is szólt többet, úgy ment ki a szobából.

Másnap, július 24-én reggeli nyolckor három friss ló volt a tarantasz elé fogva. Sztrogof és Nagya beleült, s aztán csakhamar messzi hagyták maguk mögött Isimet, amely mindkettejükben oly rosszízű emléket hagyott.

A különböző állomásokon, amelyeken ezen a napon áthaladt, Sztrogof sorra megállapíthatta, hogy az a másik postakocsi folyvást előtte robog az irkutszki úton, s hogy utasának éppen annyira sürgős lehet a dolga, mint neki, mert egyetlen másodpercet sem késlekedett a sztyeppen át való rohanásában. Délután négyre Abatszkajánál elérték az Isim folyót, az Irtis egyik nagyobb mellékfolyóját, s ezen most át kellett kelniük.

A feladat nem volt könnyű, mert az Isim éppen e helyütt meglehetősen gyors folyású. A szibériai telek idején mindezek a folyók több lábnyi mélységig befagynak, s könnyen lehet rajtuk átkelni; az utas ilyenkor észre sem veszi, mikor hajt rajtuk keresztül. De nyáridőn, mint most is, bizony két órába is beletelik, amíg a túlsó partra juthat.

A várható két óra késedelem valósággal kétségbe ejtette Sztrogofot, annál is inkább, mert a komposnak meglehetősen nyugtalanító hírei voltak a tatárok betöréséről.

Feofár kán előőrsei állítólag már megjelentek az Isim alsó folyásának mindkét partján, a tobolszki kormányzóság déli részén. Beszélték, hogy a szibériai orosz erők és a tatár bandák között, a nagykirgiz hordák határvidékén már megtörténtek az első összeütközések, ezek azonban a meglehetősen kisszámú orosz erők hátrányára ütöttek ki. Ezek az orosz csapatok ezért máris visszavonultak innen, aminek következtében a vidék parasztsága tömeges menekülésbe kezdett. Szörnyű részleteket meséltek a betörő bandák gaztetteiről: rabolnak, lopnak, gyújtogatnak, gyilkolnak. Ezért aki csak teheti, menekül Feofár kán martalócai elől. Sztrogof Mihályra nézve ez az általános, fejvesztett menekülés azzal a veszedelemmel fenyegetett elsősorban, hogy sem a városokban, sem a falvakban vagy tanyákon nem tud majd előfogatokat szerezni. Ezért mindenáron, minél előbb Omszkba kellett jutnia. Talán mégis sikerül majd a tatár lesipuskásokat megelőznie, akik az Imis völgyében nyomulnak előre, s akkor még lehet reménye, hogy nyitva lesz az útja Irkutszkba.

Végre mégis átjutott a komp az Isim túlsó partjára; itt kirakták a tarantaszt, s utasaink észvesztő iramban vágtak neki a sztyeppen át vezető útnak.

Esti hét óra volt. Az ég csupa felhő volt, sőt az eső is megeredt, aminek az lett a következménye, hogy leverte az út porát, s így kicsit megjavította az előrejutás esélyét.

Sztrogof az isimi állomás óta némán hallgatott. De azért nem kisebb gonddal ügyelt Nagyára, hogy lehetőség szerint megkönnyítse számára ezt a pihenő és alvás nélkül való utazást, bár a leány soha egyetlen szóval sem panaszkodott. Talán ha tehette volna, még maga is szárnyakat ragasztott volna a tarantasz lovaira. Valami ott belül azt súgta neki, hogy útitársának sürgősebb az útja, mint az övé. Pedig hány és hány kilométer választotta el még őket Irkutszktól!

Az is eszébe ötlött a lánynak, hogy ha a tatárok már betörtek Omszk városába, Mihálynak ott lakó édesanyját komoly veszedelem fenyegeti; bizonyára ez az aggodalom is sietteti Mihály útját, s megmagyarázza, miért iparkodik olyan türelmetlenül szülőjéhez.

Nagya helyénvalónak vélte tehát, ha Mihállyal beszélni kezd az öreg Marfa asszonyról: hogy mennyire magára hagyatott lehet szegényke ebben a rettenetes felfordulásban.

– A tatár betörések kezdete óta nem kaptál hírt édesanyádról, bátyám? - kérdezte.

– Semmit, Nagya. Az utolsó levél, amelyet édesanyámtól kaptam, két hónappal ezelőtt kelt, de akkor még csupa jó hírt hozott. Marfa erélyes asszony, bátor szibirják nő. Magas kora ellenére megőrizte teljes akaraterejét. Ha kell, szenvedni is tud.

– Ha megengeded, majd meglátogatom én is - ígérte lelkesen a leány. - Ha már kineveztél húgoddá, hadd legyek Marfa leánya is!

Mihály nem felelt. Mire a leány tovább folytatta:

– Nem lehet, hogy édesanyád már elhagyta Omszkot?

– Az bizony nincs kizárva, Nagya - felelte Mihály -, sőt egyenesen hinni szeretném, hogy máris Tobolszkban van. Marfa asszony tisztában van a tatárok természetével. Jól ismeri a sztyeppet is, nem fél semmitől, s én valóban azt kívánom, bárcsak elővette volna a vándorbotját, hogy lefelé kerüljön az Irtis partja mentén. Nincs ennek a kormányzóságnak olyan szöglete, amelyet ne ismerne. Hej, hányszor járta végig gyalog, öreg édesapámmal együtt, az egész területet, s hányszor megjártam velük gyermekkoromban a szibériai pusztaságot! Tudod, Nagya, én bízom benne, hogy édesanyám nincs is már Omszkban.

– Mikor fogod hát felkeresni?

– Hát majd amikor... visszafelé jövök.

– De ha mégis ott maradt volna Omszkban, akkor egy órácskát tán mégiscsak szakítasz magadnak, hogy felkeressed és megöleljed?

– Nem fogom felkeresni!

– Látni sem akarod?

– Nem, Nagya!... - felelte Sztrogof, akinek szíve e szavaknál nagyokat kalimpált, hiszen belátta, hogy mind nehezebbé válik számára, hogy a leány kérdéseire válaszolgasson.

– Azt mondod: nem! De hát, bátyókám, ha édesanyád mégis ott maradt Omszkban, mi okod lehet akkor, hogy elkerüld a vele való találkozást?

– Hogy mi okom, Nagya? Azt kérded, mi okom lehet rá?! - kiáltott fel Sztrogof olyan vadul, hogy a fiatal leány valósággal megremegett belé. - Hát olyan okom, amely még azt az emberfölötti, gyáva türelmet is rám parancsolhatta, amellyel zsebre vágtam annak a nyomorultnak a sértését...

Mondatát nem bírta befejezni.

– Nyugodj meg, bátyám - csitítgatta Nagya kedveskedve. - Egy dolgot tudok, vagy inkább nem is tudom, csak érzem, hogy egész viselkedéseden valamilyen szent kötelesség uralkodik, s hogy ez szentebb még a gyermeki hűségnél is!

Nagya elhallgatott, s ettől a perctől kezdve félve került el minden olyan témát, amely Sztrogof Mihály furcsa helyzetével állhatott kapcsolatban. Nyilván valamilyen titok volt mind e mögött, titok, amelyet Nagyának tiszteletben kellett tartania. S Nagya engedelmeskedett ennek a megérzésnek.

Másnap, július 25-én hajnali háromkor a tarantasz Tyukalinszkba futott be; ez a postaállomás százhúsz kilométernyivel volt már túl az isimi gázlón.

A fogatot gyorsan leváltották. De útjuk óta tán most történt első ízben, hogy a jemcsik húzódozott a továbbhajtástól; váltig erősítgette, hogy a tatár bandák már itt kóvályognak a közelben, s hogy az utasok is, a kocsi is, meg a lovak is kész prédájává lesznek a rabló társaságnak.

Sztrogofnak végül sikerült a jemcsiket leszerelnie, éspedig ezúttal is csengő pénz segítségével, miután podarozsnáját megint csak nem akarta előszedni. A távíró útján elküldött utolsó ukázt nyilván az összes szibériai kormányzóságokban megtudták, s ha most egy orosz ember jelenik meg, akinek külön felhatalmazása van arra, hogy ennek az ukáznak ellenére cselekedjék, akkor ez feltétlenül kihívja magára a közérdeklődést, amit pedig a cár futárjának mindenáron el kellett kerülnie. Vajon a jemcsik csupán a türelmetlen utasember pénzére spekulált-e? Avagy csakugyan komoly oka volt-e, hogy valamilyen kellemetlen kalandtól féltse a maga és az utasai bőrét?

De végül mégiscsak nekilódult a tarantasz, s olyan jó tempóban haladt, hogy délután háromra huszonnégy kilométerrel odébb, Kulacsinszkoje állomásán kötött ki. Egy további óra múltán már az Irtis partján állt. Innen már csak vagy húsz kilométerre volt Omszk.

Az Irtis hatalmas folyam, Szibéria egyik legfőbb ütőere, amely vizét Észak-Ázsia felé hömpölygeti. A mostani évszakban, amikor a szibériai medence valamennyi folyója alaposan megdagadt, az Irtis vize is hatalmasan kiáradt. Az átkelés tehát ezen a görgőkkel és forgatagokkal sűrűn fenyegető vízen meglehetősen nehéz volt. Úszva például egyáltalán nem lehetett volna a túlsó partra átjutni, de még komppal is ugyancsak veszélyes volt itt az átkelés.

Csakhogy sem ez, sem bármi más nehézség nem tartóztathatta fel Sztrogofot és Nagyát, akik el voltak szánva, hogy bármi akadály kerüljön is útjukba, bátran nekivágnak.

Ezúttal azonban Sztrogof azt ajánlotta a leánynak, hogy előbb majd ő maga kél át a kompon, s átviszi a tarantaszt a lovakkal; attól félt ugyanis, hogy az ilyenformán túlterhelt kompot baj érheti a víz közepén. Ha aztán szerencsésen kirakodott a túlsó parton, akkor visszajön, s átviszi magával Nagyát is. A leány azonban nem fogadta el ezt az ajánlatot. Ez ugyanis egy egész órányi késedelmet jelentett volna, s nem akarta a lelkére venni, hogy pusztán az ő nagyobb biztonsága kedvéért ilyen nagy késést vállaljanak.

A kompra szállás meglehetős nehézségeket okozott, mivel az árvíz következtében a jármű nem tudta a partot egészen megközelíteni.

Ám vagy félórai bajlódás árán végre mégis ott állott a tarantasz meg a három ló a komp hátsó részén, majd Nagya, Sztrogof és a jemcsik is felszállt, s végre elindulhatott a hajó.

Az első percekben eléggé jól ment minden. Az Irtis folyása itt szögbe hajlott, s a legkiállóbb pontjánál olyan gázlófélét alkotott, amelyen a komp eléggé könnyen kelt át. A két komphajós hatalmas szigonyokkal dolgozott, mégpedig meglehetősen ügyesen. Amint azonban a folyó tulajdonképpeni medrébe érkeztek, ott annyira mély volt a víz, hogy a szigonyoknak csak a legvége, egy alig lábnyi rész állott ki a vízből, s ezzel már bajosan tudták irányítani a kompot. Mihály és Nagya, akik a komp végében ültek, nem minden nyugtalanság nélkül figyelték a hajósok kínlódását, már csak azért is, mert tisztában voltak vele, hogy mindez csupán késlelteti útjukat.

– Vigyázz! - ordított rá az egyik kompos a másikra.

A figyelmeztető kiáltásnak az volt az indoka, hogy a komp elfordult eddigi irányától. A jármű belekerült a folyam főáramába, s nagy irammal indult el a vízen lefelé. A hajósok most nagy nehezen valami toldalékot erősítettek a szigonyok felső végére, majd a komp két oldalához erősítették, s mint valami evezőlapátot használták őket. Így aztán lassacskán mégis sikerült a kompot a folyó jobb partjához közelebb lendíteniük. Közben elmondták, hogy számításuk szerint mintegy öt-hat kilométerrel lejjebb köthetnek csak ki, ennyire fognak elsodródni az indulás helyétől; de ez most már nem is volt fontos: a lényeges csak az volt, hogy a kocsi is, a lovak is meg persze az emberek is épségben kerüljenek át a túlsó partra.

A két kompos különben, akiket a nagy borravaló ígérete amúgy is fellelkesített, váltig bizonygatta, hogy minden baj nélkül sikerül majd az egész átkelés. Sajnos azonban a két derék legény nem számított egy olyan váratlan fordulatra, amely csakugyan kívül is esett minden előre látható számításon, s amelyet az adott körülmények között semmiféle ügyeskedéssel vagy jóakarattal sem tudtak volna elhárítani.

A komp éppen a folyó közepén tartott, körülbelül egyforma távolságra mindkét parttól, s mintegy óránként két kilométernyi gyorsasággal haladt előre, amikor Sztrogof felállott ültéből, és kémlelődve figyelt a folyón fölfelé. Észrevette, hogy onnan több bárka rohanvást közeledik lefelé. Gyors tempójukat a víz áramlásán kívül még az is fokozta, hogy ugyancsak sebesen forgatták evezőiket.

Sztrogof arca elborult, s a futár önkéntelenül felkiáltott.

– Mi baj? - kérdezte a fiatal leány.

Mielőtt még azonban Sztrogof válaszolhatott volna, az egyik kompos rémülten ordította el magát:

– A tatárok! A tatárok!

Csakugyan katonákkal színültig tömött bárkák siklottak ott villámsebesen lefelé az Irtisen, s elkerülhetetlen volt, hogy pár percen belül utol ne érjék a kompot, amely súlyánál fogva sem tudott volna előlük menekülni. A tatárok megjelenésétől halálra rémült komposok csak ordítoztak, miközben abbahagyták az evezést.

– Bátorság, barátocskáim! - kiáltott rájuk Sztrogof. - Bátorság! Ötven rubelt kaptok, ha elérjük a jobb partot, mielőtt ezek a bárkák utolérnek bennünket!

A komposokba újra lelket öntöttek ezek a szavak. Nekifeszültek az evezőknek, s újra nekiláttak a manőverezésnek. De csakhamar kitűnt, hogy a baj elkerülhetetlen. Az nem látszott valószínűnek, hogy a tatárok majd békén hagyják a kompot: támadó szándékuk messziről lerítt róluk.

– Ne félj, Nagya - biztatgatta Sztrogof a leányt -, de azért készülj fel mindenre!

– Kész vagyok - felelte a leány.

– Még arra is, hogy beleugorj a vízbe, ha majd mondom?

– Mihelyt szólsz, megteszem.

– Bízzál bennem, Nagya.

– Bízom!

A tatár bárkák már csak vagy harmincméternyire voltak tőlük. Egy csapat bokharai katona volt rajtuk, akik Omszk kifosztására indultak. A komp ekkor még két hajóhossznyira volt a parttól. A két kompos megkettőzte erőfeszítéseit. Sztrogof is nekilátott az egyik evezőnek, s valósággal emberfölötti erővel dolgozott ő is. Ha sikerülne a tarantaszt idejében partra szállítania, s a lovakkal gyors iramban elmenekülnie, akkor még lehet valamelyes reménye a sikerre, mert a tatároknak nem voltak lovaik. Ám összes fáradozása végül is hiábavalónak bizonyult.

– Sarün na kicsu! - ordítozták az első bárka katonái.

Sztrogof e pár szóban felismerte a tatár rablók harci kiáltását, amelyre nincs más válasz, mint hogy az ember hasra veti magát.

S mivelhogy sem ő, sem a komposok nem engedelmeskedtek, a következő pillanatban őrült lövöldözés kezdődött, s két ló azon nyomban kiadta páráját.

Ebben a pillanatban a kompot hatalmas lökés érte: a bárkák keresztbe rohantak neki.

– Gyere, Nagya! - kiáltott fel Sztrogof, készen arra, hogy fejest ugorjék a vízbe.

A leány éppen követni készült a példáját, amikor Mihályt lándzsadöfés érte; a férfi belehullott a vízbe, amelynek áramlása nyomban elkapta. Keze még rövid ideig ott imbolygott a víz színe fölött, de aztán egyszerre teljesen eltűnt.

Nagya rettentőt sikoltott, de mielőtt még Sztrogof után vethette volna magát, a tatárok máris elkapták, s egyik bárkájuk aljába fektették.

Egy szempillantás múlva a két kompost leszúrták lándzsáikkal, a komp gazdátlanul úszott tovább a vízen, a tatárok pedig gyors evezőcsapásokkal haladtak tovább lefelé az Irtis folyón.