UTASOK BAJBAN

Csakugyan, a távolból kétségbeesett kiáltás hangzott; nyilván valamilyen bajba jutott utas rimánkodott segítségért. Sztrogof Mihály feszült figyelemmel hallgatózott. A jemcsik is felfülelt, de nyomban lehorgasztotta a fejét, mintha csak máris elhatározta volna magában, hogy neki itt nincs módjában bárkinek is segítséget vinnie.

– Utasemberek kiáltoznak segítségért! - sikoltott fel Nagya.

– Ránk ugyan hiába számítanak! - volt a jemcsik válasza.

– Már ugyan miért? - robbant ki Sztrogofból. - Amit ők hasonló helyzetben miértünk megtennének, azt nekünk is meg kell tennünk! Nem?

– Csak nem kívánja az úr a kocsit meg a lovakat veszélybe vinni?

– Gyalog megyek oda - szakította félbe a kocsis óbégatását Sztrogof.

– Én pedig elkísérlek, bátyám - toldotta hozzá Nagya.

– Nem, Nagya, te maradj itt. A jemcsik itt lesz melletted. Nem szeretném magára hagyni...

– Hát akkor itt maradok - felelte engedelmesen a leány.

– Bármi történik is, el ne hagyd ezt a zugolyt!

– Itt fogsz újra rám találni, amikor visszatérsz.

Sztrogof megszorította kis pajtása kezét, s a legközelebbi útfordulónál eltűnt előlük a sötétségben.

– Bátyja rosszul tette, hogy odament - szólt a jemcsik a leányhoz.

– Azt tette, amit kellett - hangzott Nagya válasza.

Sztrogof időközben gyors lépésekkel sietett előre az úton. Hamarosan rájött, hogy a segítséget kérő utasok már nem lehetnek túl messzire. Sztrogof ugyan még nem láthatta őket - akár mert a vihar kiverte őket a rendes útról, akár pedig, mert a sötétség áthatolhatatlan volt -, de szavaikat eléggé érthetően hozta feléje a szél. S e szavak nem kis meglepetést jelentettek Sztrogof számára.

– Jössz mindjárt vissza, te ökör!

– A legközelebbi postaállomáson véresre korbácsoltatlak!

– Hallod-e már, te ördög kocsisa! Hé, előre!

– Na, szép kis közlekedés ez itt, ebben az országban!

– S még ezt nevezik *telegá*nak, az ilyen rozzant szekeret!

– Nyomorult! Észre sem veszi, hogy itt hagy bennünket az út közepén!

– Hogy így bánhasson velem valaki! Velem, brit őfelsége alattvalójával! Csak érjek vissza a fővárosba, rögtön panaszt emelek a követségemnél, s lecsukatom a gazembert!

Aki ezeket a szavakat kiejtette, nyilván nagyon haragudhatott. De a következő pillanatban már úgy tűnt Sztrogofnak, mintha viszont a másik hang máris megbékélt volna a helyzettel, mert hirtelen és egészen váratlanul hangos hahotában tört ki, s alig tudta kinyögni a következő szavakat:

– Na, ez nem rossz, szavamra, igazán nem rossz!

– Még van kedve kacagni? - felelt most kesernyésen az Egyesült Királyság derék alattvalója.

– Hát persze, kedves jó kollégám, mégpedig szívből kacagok, s úgy érzem, ennél okosabbat nem is tudnék csinálni. Nagyon kérem, kövesse példámat. Szavamra, ilyet még nem pipáltam...

Ebben a pillanatban rettenetes mennykőcsapás viharzott bele a hegyek sorába, s visszhangja valósággal ezerszeresére növelte a dübörgés pokoli zaját. Majd amikor a dörgés végső moraja is elviharzott, egyszerre csak újra felcsendült az előbbi vidám hang:

– Igenis, nevetek, és minden okom megvan rá! Fogadni mernék, hogy Franciaországban ilyesmi nem eshetnék meg!

– De Angliában sem! - felelte az angol.

A cikázó villámok fényénél most megpillantotta Sztrogof a két utast, amint vagy húszlépésnyire, egymásnak támaszkodva, nagy búsan ott csücsültek egy szekér hátulsó deszkaülésén, míg a szekér elejét mintha a föld nyelte volna el.

Sztrogof Mihály odasietett a két utashoz, akik közül az egyik egyre csak hahotázott, a másik pedig szitkozódott. Persze hogy felismerte bennük a két riportert, akik vele együtt tették meg a hajón az utat Nyizsnyij Novgorodtól Permig.

– Hohó, jó napot, drága uram! - kiáltott fel a francia. - Végtelenül örvendek, hogy szerencsém van kegyedhez! Engedje meg, hogy bemutassam önnek leghívebb ellenségemet, Mister Blountot.

Az angol riporter röviden üdvözölte Sztrogofot, s valószínűleg most már ő mutatta volna be az illendőség szabályai szerint útitársát, Jolivet urat, de Sztrogof Mihály elébe vágott:

– Teljesen fölösleges, kérem, a bemutatkozás, hiszen jól ismerjük egymást: együtt utaztunk a *Kaukázus*on.

– Ni, csakugyan! Hát kegyed igazán jókor jött, kedves izé úr...

– Korpanof Miklós a nevem, irkutszki kereskedő vagyok - felelte Sztrogof. - De nem mondanák meg nekem az urak, miféle kalandjuk akadt, amely egyikük számára annyira mulatságos, másikuk számára viszont a siralmak forrása?

– Nos hát tegyen köztünk igazságot, Korpanof úr. Képzelje csak: kocsisunk egyszerűen meglógott ennek az ördögszekérnek az elejével, bennünket meg itt hagyott az út kellős közepén, ennek a lehetetlen közlekedési alkalmatosságnak a hátsó felével. Szóval egy telegának a lehető legrosszabb része maradt itt számunkra, de nincs hozzá se kocsisunk, se lovunk! Hát nem mulatságos ez?

– Na, mulatságosnak aztán igazán nem mondhatja! - dohogott az angol.

– De igen, kedves kollégám! Kegyed igazán nem tudja a dolgokat a kedélyesebbik oldalukról felfogni!

– És ha szabad kérdeznem, miként képzeli, kollégám, hogyan folytatjuk majd utunkat? - kérdezte Harry Blount.

– Ennél aztán nincs egyszerűbb dolog - felelte Jolivet. - Kegyed befogja magát a szekérnek abba a csekély hányadába, amely még megmaradt számunkra, én pedig majd fogom a gyeplőt, elnevezem kegyedet kis galambocskámnak, ahogy a vérbeli jemcsikek szokták, s aztán kegyed nekiindul, mint egy igazi postagebe.

– Jolivet úr, meg kell mondanom, hogy ez a szellemeskedés kissé már túlmegy a megengedhetőség határán - vágott közbe az angol.

– Nono, csak nyugodjék meg, kedves kollégám! Mert viszont ha majd kegyed kifárad, akkor én kerülök az ön helyébe, és azt csinálhat velem, ami tetszik, ha nem futok úgy, mint a nyúl.

Alcide Jolivet mindezt olyan jó kedéllyel adta elő, hogy Sztrogof ajkára is mosolyt csalt vele.

– Uraim - szólalt meg most -, nekem ennél előnyösebb ajánlatom van az önök számára. Mi itt most az Urál hegylánc legmagasabb csúcsán vagyunk, ami annyit tesz, hogy innentől már csak lefelé kell haladnunk a hegyoldal lejtőjén. Az én kocsim itt van vagy ötszáz lépésnyire mögöttünk. Én hát önöknek kölcsönzöm az egyik lovamat, ezt befogjuk az önök szekérmaradványába, s akkor aztán holnapra, hacsak valami közbe nem jön, szépen együtt megérkezünk Jekatyerinburgba.

– Korpanof úr, csak annyit mondhatok, hogy ajánlata igazán nemes szívre vall - hangzott Jolivet szava.

– Én pedig csak annyit fűzhetek még hozzá - folytatta Sztrogof -, hogy csak azért nem hívom meg önöket a magam kocsijába, mert abban mindössze két ember számára van hely, s ezt a kettőt a húgom meg én már elfoglaltuk.

– No de kedves jó uram - felelte Jolivet -, ez egyáltalán ne izgassa önt. Én meg a kollégám a kegyed lovával s ezzel a szekérhátuljával akár a világ végére is elutazunk!

– Uram - vette most át a szót Harry Blount -, a kegyed szíves ajánlatát elfogadjuk. Ami pedig azt a jemcsiket illeti...

– Ó, ne méltóztassék azt gondolni, hogy ez az első ilyen kalandja! - vágott közbe Sztrogof.

– De hát akkor miért nem jön vissza? Hiszen a nyomorult egészen bizonyosan tudja, hogy itt hagyott bennünket a pácban!

– Az? Még csak sejtelme sincs róla!

– Mit, hogy ne volna arról fogalma, hogy a szekere kettészakadt?

– Fogalma sincs róla, s tessék elhinni, hogy a legjobb hiszemben hajtja be szekere első felét Jekaterinburgba!

– Hát nem megmondtam önnek, kedves kollégám, hogy ez a világ legmulatságosabb esete? - kiáltott fel Jolivet.

– Nos hát ha az urak szívesek lennének velem jönni a kocsimhoz... - szólította fel a két utast Sztrogof Mihály.

– De mi lesz addig itt ezzel a telegával? - jegyezte meg az angol.

– Ne féljen, kedves Blount mester, nem röpül el! - kiáltott fel Jolivet. - Nézze csak, milyen alaposan belefúródott a földbe. Úgy belegyökerezett, hogy ha itt hagynók, jövő tavaszra alighanem kihajtana!

– Jöjjenek hát, uraim - szólalt meg újra Sztrogof -, majd idehozzuk az én tarantaszomat.

A francia és az angol riporter leszállt a hátsó ülésből elülső üléssé vedlett padkáról, s nyomon követte Sztrogofot. Menet közben Jolivet, akit jó kedélye soha el nem hagyott, tovább folytatta fecsegését:

– Szavamra, Korpanof úr, kegyed a jóságával ugyancsak alapos pácból ránt ki bennünket!

– Semmi egyebet nem teszek - felelte Sztrogof -, mint amit az én helyemben bárki más is megtenne. Ha az utasemberek nem segítenének egymáson, akkor igazán nem maradna más hátra, mint hogy akár útnak se induljunk soha.

– Hinni szeretném, hogy lesz még alkalmam megszolgálnom a jóságát. Ha ön is oda szándékozik, a messzi szibériai síkságra, ki tudja, hátha még összehoz bennünket a sors, s akkor...

Alcide Jolivet nem kérdezte meg Sztrogoftól nyíltan, hogy merrefelé utazik; de Sztrogof, aki nem akarta, hogy a másik azt higgye róla, hogy bújócskát játszik, nyomban így felelt:

– Omszkba készülök, uraim.

– Mi ketten pedig, Mister Blount meg én - folytatta Jolivet -, kicsit az orrunk után megyünk. Lehetséges, hogy csak valamilyen puskagolyó vár ott ránk, de viszont egészen bizonyosan egy csomó friss hír is készen áll ott számunkra.

– Szóval azokba a provinciákba készülnek, ahová a tatárok betörtek? - kérdezte Sztrogof szemmel látható érdeklődéssel.

– Éppen oda, Korpanof uram, s valószínűnek tartom, hogy ott aligha fogunk találkozni önnel.

– Ebben nagyon igaza van, uram - felelte Sztrogof. - Sem a puskagolyó, sem a lándzsadöfés soha nem tartozott kedvenc szórakozásaim közé, természetem pedig sokkal békeszeretőbb, semhogy csak úgy ukmukfukk oda menjek, ahol az emberek verekszenek.

– Sajnálom, kedves uram, végtelenül sajnálom, és ki sem mondhatom, mennyire mélyen érint, hogy ilyen hamar szétválnak az útjaink. De azért talán mégis számíthatok rá, hogy Jekaterinburgból továbbindulva, legalább néhány napig még együtt utazhatunk.

– Önök is Omszkba készülnek? - kérdezte Sztrogof, miután egy pillanatig gondolkozott.

– Talán igen, talán nem - felelte Jolivet. - Annyi azonban bizonyos, hogy most egyenest Isimbe tartunk. Ha azután egyszer ott vagyunk, a többit majd meglátjuk: aszerint döntünk, ahogy az események magukkal hozzák.

– Nos akkor, uraim, Isimig együtt tarthatunk - felelte Sztrogof Mihály.

Sztrogof nyilván szívesebben utazott volna egyedül, de mégsem tehette meg, hacsak nem akarta, hogy eljárását legalábbis ne furcsállják útitársai, miért szakadna el tőlük, amikor ugyanaz volt az útja, mint az övék. Tekintve, hogy Jolivet-nak és társának az volt a terve, hogy megállapodnak Isimben, s nem folytatják nyomban útjukat Omszk felé, nem látta akadályát, hogy az útnak ezt a részét velük együtt tegye meg.

– Szóval hát, uraim, megegyeztünk: együtt utazunk. - Majd aztán a világ legközömbösebb hangján tette fel nekik a kérdést: - Véletlenül nem tudják, kérem, legalább megközelítően, hol-merre tart most a betört tatár sereg?

– Szavamra nem tudunk többet, mint amit Permben mondottak az emberek - felelte Alcide Jolivet. - Ott úgy beszélték, hogy Feofár kán tatárjai megszállották az egész szemipalatyinszki kormányzóságot, s néhány nap óta erőltetett menetben haladnak előre az Irtis mentén. Szóval ugyancsak sietnie kell, ha még őelőttük akar Omszkba jutni.

– Úgy sejtem én is - felelte Sztrogof.

– Azt is mesélték, hogy Ogaref ezredesnek sikerült álruhában átjutnia a határon, s hogy alighanem rövidesen összetalálkozik a tatár törzsfőnökkel valahol a megszállott földön.

– De hát honnan tudják mindezt az emberek? - kérdezte Sztrogof, akit ezek az elég hitelesnek tűnő hírek igen közelről érdekeltek.

– Hogyan? Hát úgy, ahogy mindenféle más dolgot megtud az ember. Egyszerűen ott lógnak ezek a hírek a levegőben - felelte Jolivet.

– S önnek csakugyan komoly oka van azt hinnie, hogy ez az Ogaref ezredes Szibéria földjén van már?

– Még azt is hallottam, hogy valószínűleg a kazany-jekatyerinburgi vonalon jutott ki.

– Szóval ön ezt tudta, Jolivet úr? - kérdezte most Blount, akit francia kollégájának megjegyzései végre is kipenderítettek szokott egykedvűségéből.

– Persze hogy tudtam! - felelte Jolivet.

– S akkor tán azt is tudta, hogy cigány álruhában menekült ki Oroszországból? - kérdezte Blount.

– Cigányruhában! - szaladt ki a felkiáltás majdnem önkéntelenül Sztrogof Mihály ajkán, akinek most jutott eszébe a vén Nyizsnyij Novgorod-i cigány, aztán ugyanennek megjelenése a Kaukázus fedélzetén, meg az, hogy Kazanyban kiszállt a hajóról. Most már nem hallgatta tovább a két riporter negédeskedését egymással. Minden gondolata az öreg cigány meg a kíséretében levő cigányasszony körül forgott. Lázasan iparkodott visszaemlékezni arcukra, öltözetükre, hiszen a különös pár egyszeribe fontossá vált számára.

Mire elhagyott tarantaszához érkezett, Nagyának bemutatta a két utasembert, s előadta tervét, hogy az egyik lovat rendelkezésükre bocsátja.

– Hát ahogy tetszik - felelte a jemcsik. - Csakhogy akkor két kocsiról van szó, és nem egyről...

– Jól van, jól, kedves barátom - vágott közbe Alcide Jolivet, aki nyomban a helyzet magaslatára emelkedett. - Hiszen duplán is fizetjük meg!

– No, akkor hajrá, galambocskáim! - kiáltott fel a jemcsik.

Nagya újra felült a tarantaszra, amelyet Sztrogof és két társa gyalog követett. Hajnali három óra volt. A vihar most már meglehetősen elcsitult, úgyhogy aránylag gyorsan tették meg visszafelé az utat a kettészelt telega maradványáig. A hajnal első sugarai már a telega oldalán érték a tarantaszt. A szekér bizony kerékagyig süppedt az út sarába. Most már nyilvánvaló volt, hogy valamilyen alapos zökkenő okozhatta a két rész szétválását.

A tarantasz elől kifogták a vendéglovat, s kötelekkel befogták a telegamaradvány elébe. A két riporter helyet foglalt furcsa szekerük padkáján, s aztán útnak eredt a két kocsi. Szerencsére útjuk innentől kezdve már lefelé vitt, így hát semmi különösebb nehézség nem akadt.

Hat órával később a két kocsi, egyik a másik nyomában, baj nélkül be is futott Jekatyerinburgba.

Amikor megérkeztek és leszállottak, Alcide Jolivet elővette noteszét, és hamiskásan mosolyogva ezt a mondatot írta bele, amelyet nyilván az oroszországi különösségekről szóló enciklopédia címszavának szánt:

„Telega: orosz jármű, amely négykerekű, amikor az utas elindul vele, és kétkerekű, amikor céljához érkezik!”