ESTÉLY A PALOTÁBAN

– Újabb távirat, felség!

– Éspedig honnan?

– Tomszkból.

– Akkor hát Tomszk mögött el van vágva a vezeték!

– Már tegnap óta nem működik.

– Nos, tábornok, az a kívánságom, hogy feltétlen menesszenek minden órában egy-egy sürgönyt Tomszkba. És közben persze állandóan értesítsenek a fejleményekről.

– Igenis, felség - felelte Kiszof tábornok.

Hajnali két óra lehetett, amikor ez a beszélgetés lezajlott az új palotában.

Az estély ekkortájt érte el tetőpontját. A Preobrazsenszkij- és Paulovszkij-ezred zenekarai már este óta egymást váltogatva játszották műsoruk legkiválóbb polkáit, mazurkáit és keringőit. A táncospárok végtelen sora lebegett, s űzte egymást az andalító muzsika ütemére a pompás palota ragyogó termeiben, alig pár lépésnyire attól a másik, ódon kőpalotától, amelyben annyi szomorú esemény játszódott le már a történelem folyamán.

A főudvarmesternek ma éjjel elég könnyű dolga volt, hiszen maguk a nagyhercegek és nyalka szárnysegédeik, a szolgálattevő kamarások, valamint a palotaőrség tisztjei rendezték ezúttal a táncokat. Gyémántoktól roskadozó nagyhercegnők és díszruhás nemesasszonyok adtak ma itt jó példát az ősi fehér kövű város magas rangú „kincstári” és polgári hölgyeinek.

Nem volt hát benne boszorkányság, hogy abban a percben, amikor felharsant a polonaise-ra hívó kürtjel - s ennek a nemzeti táncnak itt különös jelentősége volt -, egyszeribe felsorakoztak a parketten az összes csipkés toalettek s mellettük a rendjelektől ragyogó formaruhák. A szemlélő elé táruló kép a száz csillár fényét visszaverő tükrök ragyogásában leírhatatlanul szép látványt nyújtott.

A nagyterem különben, amely méltó kerete volt a magas rangú személyiségek és ragyogóan öltözött partnernőik ünnepélyének, a palota legszebb helyisége volt. Gazdagon aranyozott boltozat borult fölébe. Az aranyozást ugyan kissé már letompította az idő patinája, de azért mégis olyan volt, mintha csupa ragyogó csillag szórta volna le róla fényét. Az ajtók és ablakok szemöldökfáiról hatalmas redőkben hullámzó brokátfüggönyök omlottak alá. Tűzvörös színük, amely a ráeső fényben szinte fel-fellángolt, meleg tónust kölcsönzött az egész teremnek. A belső és külső világításnak ez a sajátos ellentéte fel is tűnt a sötét éjszakában: mintha tűzvész dúlt volna benn a termekben.

Azok a vendégek, akik valami oknál fogva nem hódoltak a tánc szenvedélyének, odahúzódtak az ablakmélyedésekbe, s onnan nézegették a derengésben álmodozó tornyokat, amint óriási árnyékuk beleveszett az éj sötétjébe. Lenn, a gazdag faragású erkélyek alatt őrszemek jártak fel-alá, vállukra vetett fegyverrel; aranyos sisakjuk csúcsán meg-megvillant a termekből alápatakzó fény egy-egy pásztája. Az őrszemek lába pontosabban verte a taktust a kőpadlón, mint fenn a termekben a muzsika ütemére táncolók lába. Időnként hol innen, hol onnan harsant fel egy-egy őrszem „állj, ki vagy!” kiáltása vagy kürtjele, amely furcsán keveredett össze a termekben játszó zenekarok muzsikájával, s élesen vágott bele az elpihent város harmonikus csendjébe.

Amarra lejjebb, a palota homlokzata előtt az ablakokból kiverődő fénykúpok néhol megtörtek egy-egy nagyobb, sötét tömegen. Lomha, nagy hajók voltak ezek, amelyek ott csurogtak le a kis folyóvízen, amelynek szikrázó hullámtarajai megtorpantak a palota kőalapzatán.

Az estély főszemélyisége s egyben a házigazda, akit Kiszof tábornok koronás főknek kijáró címzéssel titulált, többi vendégétől eltérően a gárdavadászok tiszti uniformisát viselte. Nem színlelésből öltözött ilyen egyszerűen: életszokásává lett, hogy minél kevesebb súlyt fektessen a külsőségekre. Egyszerűségében is elegáns uniformisa mellett annál jobban feltűnt aztán a testőrségét alkotó katonáknak, a grúzoknak, a kozákoknak és a lezgeknek tündöklő, kissé hivalkodó egyenruhája.

A házigazda, ez a magas termetű, leereszkedő kedvességű, nyugodt arcú úr, akinek homlokát ugyan egyszer-egyszer befelhőzte a gond borúja, barátságosan sétálgatott az egyik vendégcsoporttól a másikig.

Igaz, nem sokat társalgott velük. Látni valóan egyként untatták fiatalabb vendégei kedélyes hangú tréfái, és a tekintélyesebb, idősebb állami főtisztviselők fontoskodó megjegyzései, sőt még az egész európai kontinenst képviselő és itt összesereglett diplomaták politizálása is hidegen hagyta. A rutinos vén rókák úgyis nagyokat hallgattak jelenlétében, mint ahogy máshoz sem szóltak sokat, ezek azonban legalább rögtön észrevették, hogy vendéglátó házigazdájuk arcát súlyos gondok felhőzik. Okát nem tudták volna megmondani, kérdéssel meg nem merték zaklatni a felséges háziurat.

A gárdavadásztisztnek láthatóan az volt a törekvése, hogy semmiképp se zavarja személyes gondjaival vendégei szórakozását; s mivel ama kevés számú felséges személyek közé tartozott, akiknek még gondolatban is engedelmeskedni tartozik mindenki, a táncmulatság víg ritmusa egy pillanatra sem halkult el.

Kiszof tábornok közben arra várakozott, hogy a felség engedélyt adjon neki a távozásra. A felség azonban hallgatott. Újra és újra végigolvasta az említett titokzatos sürgönyt, s homloka eközben mindjobban elborult.

Érdemes lett volna közelebbről megfigyelni reakcióit. Volt pillanat, amikor keze önkéntelenül megszorította kardja markolatát. Mi volt ez? Segélykérés? Félelem? Aggodalom? Majd meg hirtelen homlokához emelte kezét, eltakarva vele fél arcát... Úgy tűnt, mintha szemét védené a csillárok már-már vakító fényétől, de az is lehet, hogy ily módon próbálta megteremteni magának azt a magányosságot, amely szükséges ahhoz, hogy belemerülhessen kavargó, egész lényét betöltő gondolataiba.

– Szóval - s most az egyik ablakmélyedésbe vitte magával Kiszof tábornokot -, szóval tegnap óta nincs összeköttetésünk fivéremmel, a nagyherceggel?

– Tegnap óta semmi hírünk, felség, sőt ma már félős, hogy távirataink egyáltalán nem jutnak túl a szibériai határon.

– De remélem, hogy az Amur vidéki, a jakutszki és a transzbajkáli csapatok még megkapták a parancsot, hogy nyomban induljanak el Irkutszk felé.

– Ezt a parancsot még el tudtuk küldeni azzal az utolsó sürgönnyel, amely még eljutott a Bajkál-tó túlsó partjára.

– No és hogy állunk a jenyiszejszki, az omszki, a szemipalatyinszki és a tobolszki kormányzóságokkal? A betörés kezdete óta van-e még arra mód, hogy közvetlen érintkezésbe lépjünk velük?

– Igenis, felség. Sürgönyeinket megkapják, s a jelen percben bizonyosak lehetünk afelől, hogy a tatárok még nem jutottak túl az Irtisen és az Ob folyón.

– És arról az árulóról, Ivan Ogarefról van-e valami hírünk?

– Semmi - felelte Kiszof tábornok. - A rendőr-főparancsnok azt sem tudja, vajon átment-e már a határon vagy sem.

– Tehát tessék akkor a személyleírását nyomban közölni Nyizsnyij Novgoroddal, Permmel, Jekatyerinburggal, Kaszimovval, Tyumennyel, Isimmel, Omszkkal, Jelannyal, Kolivannyal, Tomszkkal, szóval minden távíróállomással, amellyel még megvan a távíró összeköttetésünk.

– Felséged parancsát nyomban végrehajtom - felelte Kiszof tábornok.

– És minderről egy szót se senkinek!

A tábornok, miután mély tisztelettel meghajolt a felség előtt, előbb belekeveredett a vendégek sűrűjébe, majd sietve elhagyta a termeket, anélkül, hogy távozása bárkinek is feltűnhetett volna.

A felségnek címzett tiszt néhány másodpercig mélyen elgondolkozva maradt, egy helyben állva. Mikorra aztán újra odalépett a katonák és politikusok tarka csoportjaihoz, amelyek az egyes termek különböző pontjain alakultak ki, arcára már újra rárajzolódott szokott nyugalma, amely az imént mintha kissé cserbenhagyta volna.

Az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy az a súlyos esemény, amely a felség és Kiszof tábornok között futtában kicserélt néhány szó mögött meghúzódott, alapjában mégsem volt annyira ismeretlen, mint ahogy a felség és a tábornok hitte. Igaz persze, hogy sem hivatalosan, sem félhivatalosan nem esett róla szó, tudniillik még semmiféle rendelet nem szabadította fel az illetékes ajkakat a hallgatás tilalma alól; de azért mégis akadt egy-két magas rangú személyiség, aki többé-kevésbé informálva volt azokról a dolgokról, amelyek ott túl a határon lejátszódtak. S egészen bizonyos, hogy amiről még ezek a nagyurak is csak hallomásból tudtak talán, s amiről nemigen esett szó még a diplomáciai testület tagjai között sem, arról viszont meglehetősen pontos információja volt az estély két olyan vendégének, aki sem egyenruhát nem viselt, sem pedig rendjel nem díszítette a mellét.

S ezek ketten egészen halkan ki is cserélték ez ügyben a gondolataikat.

De hát hogy is volt lehetséges, minő titokzatos úton-módon érhette el ez a két közönséges halandó, hogy amit még a legmagasabb rangúak is csak alig sejtettek, azt ők egészen pontosan tudták? Higgyük azt, hogy titokzatos jóstehetséggel, emberfeletti tulajdonságokkal rendelkeztek? Volt talán valamilyen rejtett érzékszervük, amely alkalmassá tette őket arra, hogy túllássanak a palota falain, a város, sőt az egész hatalmas birodalom határain?

A magyarázat távolról sem volt ilyen titokzatos, noha tagadhatatlan, hogy ennek a hírekből és híreknek élő két embernek a természete teljesen hozzáidomult az évek során mesterségéhez, a hír- és információgyűjtéshez. Ily nagy erő a megszokás, a foglalkozás átalakító hatása!

A két úriember közül az egyik angol volt, a másik francia. Mindketten szép szál növésűek voltak, bár soványkák. Egyikük barna volt, mint a déli Provence emberei általában; a másik pedig vörhenyes színű, mint amilyenek a lancashire-i gentlemanek szoktak lenni. Az anglonormann úr szenvtelen, hűvös, egykedvű ember volt, s mozdulataival és szavaival is fölöttébb takarékosan bánt; úgy látszott, hogy csak olyankor ejt egy-egy szót, vagy moccan meg, amikor óramű módjára működő szervezetének megfelelő rugója mozgásba lendíti. Ezzel szemben a galloromán úriember maga volt az élet; lerítt róla az élénkség. Beszédes természete egyszerre nyilatkozott meg ajkán s kezén keresztül; egymás után húszféle formában is ki tudta ugyanazt a gondolatát fejezni, míg angol társa úgy festett, mintha csak egyetlen gondolata volna, amely változhatatlanul mélyen vésődött bele agyának tekervényeibe. A két egyéniség tanulságos például szolgált volna a hozzáértőnek: ha igazi fiziognómussal kerültek volna össze, az nyomban tisztában lett volna azzal, hogy itt két ellentétes alaptermészettel van dolga, s ezt úgy fejezte volna ki, hogy a francia „csupa szem”, az angol pedig „csupa fül”.

Tény, hogy a francia férfiú látószerve a gyakorlat révén bámulatosan kifejlődött. Szeme recehártyájának érzékenysége úgy alakult, akár a szemfényvesztőé, aki a pillanat töredéke alatt felismer bármilyen kártyát vagy pedig olyan csalafintaságot, amely bárki másnak a figyelmét elkerülné. Ebben a francia emberben tehát a legmagasabb fokig kifejlődött az az érzék, amelyet a lélektan búvárai *vizuális appercepció*nak szoktak nevezni.

Az angol érzékszervei viszont úgy voltak megteremtve, hogy tisztán csak halljon és kihallgasson. Ha a fülét csak valaha is megütötte valamilyen hangbeli benyomás, azt soha többé el nem felejtette, s akár tíz-húsz év múlva is, ezer más hang közül is biztosan felismerte volna. Fülét ugyan nem tudta úgy mozgatni, mint azok az állatfajták, amelyeket a természet hatalmas fülkagylókkal ajándékozott meg; de mivel a tudósoknak immár sikerült megállapítaniuk, hogy az emberi fül csak „majdnem mozdíthatatlan”, feljogosítva érezzük magunkat annak a kijelentésére, hogy a nevezett angol úr fülének moccanthatatlanságát testének serény ide-oda forgatásával, szóval füleléssel iparkodott kipótolni.

Azt is meg kell mondanunk, hogy a látásnak és a hallásnak ez a kiváló képessége pompásan elősegítette a két urat a maga mesterségében, lévén az angol úr a Daily Telegraphnak a tudósítója, a francia úr pedig... Na igen, erről a francia úr sohasem nyilatkozott, soha nem nevezte meg lapját, ellenben ha valaki ilyen irányban érdeklődött nála, rendszerint igen udvariasan azt felelte, hogy „Madeleine nevű unokahúgával” szokott levelezni. Ez a francia úr alapjában véve azonban rendkívül agyafúrt és ügyes ember volt. Bármennyi zagyvaságot beszélt is összevissza - amit tán csak azért művelt, hogy elrejtse igazi szándékait, s hogy minél több hírt tudjon meg másoktól -, soha, egyetlenegyszer sem kottyantott ki semmi lényegeset: bőbeszédűsége voltaképpen csak arra szolgált, hogy jobban tudjon hallgatni, és könnyen lehet, hogy még hallgatag, diszkrét angol kollégájánál is óvatosabb volt.

Mindkét úr pedig azért vett részt a július 15-éről 16-ára virradó éjszakán az új palota termeiben rendezett estélyen, hogy mint újságírók minél jobban szolgálhassák olvasóik természetes érdeklődését.

Talán mondanunk sem kell, hogy a két úr szenvedélyes szerelmese volt a mesterségének, s mint az agár a nyúl után, úgy vetették magukat a legváratlanabbul lecsapó hírek nyomába. Ha megorrontottak valamit, akkor semmi sem riasztotta már őket vissza: páratlan hidegvérrel és a vérbeli újságíró rámenősségével szolgálták a maguk mesterségét. Azt is meg kell persze mondanunk, hogy lapjaik nem is fukarkodtak a szükséges pénzbeli támogatással, lévén hogy a máig ismert módszerek közül ez a legbiztosabb, a leggyorsabban ható és a legtökéletesebben működő módszere az értesülésszerzésnek. És azt sem szabad elhallgatnunk, mindkét úriember becsületére mondva, hogy soha bele nem ütötték orrukat az emberek magánéletébe, s hogy csak olyankor kezdtek munkába, ha valamilyen fontos politikai vagy társadalmi eseményről kellett beszámolniuk. Egyszóval, amit ők műveltek, az az úgynevezett „hadi és politikai nagyriportázs” körébe vágott.

Csakhogy, amint majd látni fogjuk, mindkettőjük egészen sajátságos módon szokott szembenézni az eseményekkel, s egészen egyéni módon vonták le belőlük következtetéseiket; mindez abból eredt, hogy mindkettőnek megvolt a maga sajátos anyaggyűjtő módszere. Közös vonásuk volt azonban, hogy nyílt kártyával játszottak - különben is eléggé lerítt róluk, hogy mivel foglalkoznak.

A francia újságírót Alcide Jolivet-nak, az angolt pedig Harry Blountnak hívták. Most találkoztak egymással első ízben, itt, az új palotában, ezen az estélyen, amelyről hűségesen be akartak számolni olvasóiknak. Így aztán nemcsak egymástól elütő jellemük, de bizonyos mesterségbeli féltékenység is oka lehetett, hogy nem túl nagy rokonszenvvel kerültek egymással szembe. De azért egyáltalán nem iparkodtak egymást elkerülni, sőt inkább azon mesterkedtek, hogy kölcsönösen minél több friss hírt csiklandjanak ki egymásból. Hiszen alapjában véve mindketten vadászok voltak, akik ugyanazon a területen cserkésztek. Ha netán az egyiknek a fegyvere elvéti a célt, ugyanarra a vadra a másik még egészen nyugodtan rásütheti a puskáját; sőt igazában véve mindkettőjük közös érdeke azt parancsolta, hogy lehetőleg olyan közel legyenek egymáshoz, hogy kölcsönösen láthassák és hallhassák egymást. Ezen az estén is lesen állottak, tudniillik tisztán megszimatolták, hogy valami lóg a levegőben.

„És még ha csak egyszerű kis kacsa is - gondolta Jolivet -, még akkor is megér egy puskalövést!”

A két tudósító így került egymás mellé a bál folyamán, éspedig alig néhány pillanattal azután, hogy Kiszof tábornok elhagyta a palotát. A két úr most mindenekelőtt egymás pozícióját iparkodott kitapogatni.

– Igazán mondom, kolléga úr, ez a kis ünnepség valóban pompásan sikerült - szólalt meg legkellemeteskedőbb hangján Jolivet úr, aki úgy vélte, hogy bevezetőnek éppen jó lesz ez a tipikusan franciás szóvirág.

– Én már meg is sürgönyöztem: „Ragyogó!” - felelte ridegen Blount, aki szántszándékkal használta ezt a szót, amellyel az Egyesült Királyság területén körülbelül mindent jellemezni lehet.

– Ámbár - folytatta Jolivet - kötelességemhez híven szükségesnek találtam unokahúgommal azt is közölni...

– Az unokahúgával?... - ismételte meglepetten Blount a szót.

– Ó, igen - folytatta Jolivet -, Madeleine nevű unokahúgommal... Vele szoktam ugyanis levelezni. Unokahúgom roppantul szereti, ha minél gyorsabban és minél alaposabban informálom a világesemények állásáról... Szóval hát jónak véltem vele közölni, hogy az estély folyamán őfelsége homlokán mintha valamelyes ború felhőzését vettem volna észre.

– Én igazán ragyogó kedvűnek láttam őfelségét - felelte Blount, aki így akarta leplezni, hogy a dologról máris van véleménye.

– Így hát ön természetesen megfelelően „ragyogtatta” őfelségét a Daily Telegraph hasábjain.

– Igen.

– Hát arra emlékszik-e, kolléga úr, mi történt 1812-ben Zakret falunál?

– Olyan pontosan emlékezem rá, mintha magam is ott lettem volna, kolléga úr!

– Na, hát akkor - folytatta Jolivet - jól tudhatja, hogy ott Sándor cár tiszteletére valamilyen estélyt rendeztek. Egyszer csak a bál kellős közepén híre jön, hogy Napóleon császár a francia előhad élén átlépte a Nyeman folyót. A cár viszont egyáltalán nem hagyta ott a bált, és a hír súlyossága ellenére is, amely pedig egykönnyen a trónusa elvesztését jelenthette volna számára, a legkisebb izgalom jelét sem mutatta...

– Mint ahogy a mi felséges házigazdánkon sem látszott semmi izgalom, amikor az előbb Kiszof tábornok azt jelentette neki, hogy a határ és az irkutszki kormányzóság között elvágták a távíró-összeköttetést.

– Szóval hát kolléga úr is tud már erről a kis hírről?

– No igen, hallottam róla.

– Ami engem illet, nekem aztán igazán tudomást kellett róla vennem, miután legutóbbi sürgönyöm már csak Ugyinszkig jutott el - jegyezte meg Jolivet nem minden belső elégtétel nélkül.

– Az enyém pedig, sajnos, már csupán Krasznojarszkig - felelte Blount nem kevésbé öntelt hangon.

– Szóval hát ön is tudott róla, hogy a nyikolajevszki ezredhez parancsot küldtek?

– No igen, kolléga uram, sőt arról is tudok, hogy ugyanakkor a tobolszki kozákok is megkapták a mozgósítási parancsot.

– Igen, így történt, kolléga úr; én is tudtam ezekről a rendszabályokról, és méltóztassék elhinni, hogy az én drága unokahúgocskám holnapra bőségesen tájékozva lesz!

– Mint ahogy a Daily Telegraph olvasói is élvezhetik mindezeket a híreket, kolléga uram.

– Igen, így van az, ha az ember mindent meglát, ami körülötte történik...

– Persze, persze, s ha még meg is hallja az ember, amit beszélnek körülötte...

– Egészen érdekes kis hadjárat lesz ez, kolléga úr.

– A magam részéről ott leszek, kolléga úr.

– No, akkor könnyen megeshetik, hogy valamivel veszedelmesebb talajon is találkozunk majd egymással, mint amilyen ennek a táncteremnek a parkettje!

– Ami talán kevésbé biztos, de...

– Mégsem ilyen sikamlós - felelte Alcide Jolivet, aki abban a pillanatban nyúlt a hóna alá angol kollégájának, amikor az már-már elbotlott a tükörfényes padlón.

Erre aztán a két vetélytárs búcsút is vett egymástól. Alapjában igen meg voltak elégedve, amikor így rájöttek, hogy egyiküknek sem sikerült lekonkurrálnia a másikat. Tagadhatatlan, mindketten jó játékosok voltak.

E pillanatban megnyíltak a nagyteremmel szomszédos szalon ajtajai. Csodálatosan terített asztalok kínálkoztak ott, drága porcelánon és aranytálakon minden jóval. A vendégek lassacskán odaindultak. De ekkor Kiszof tábornok sietve odalépett a gárdavadásztiszthez.

– Nos? - kérdezte ez a tábornoktól.

– Sürgönyeink már nem haladnak túl Tomszkon!

– Egy futárt, de azonnal!

A gárdavadásztiszt ekkor elhagyta a pompázatos fényárban úszó nagytermet, s belépett egy szomszédos, kisebb, bár ugyancsak elég tágas helyiségbe. Ez faburkolatos, csendes dolgozószoba volt, s a palota kiugró szögletében feküdt. A gárdavadásztiszt oly hevesen rántotta fel az erkélyajtót, mintha a szobában hirtelen elfogyott volna a levegő. Aztán energikus léptekkel sietett ki a balkonra.

A folyó felől csak úgy áradt a gyönyörű júliusi éjszaka édes illata. A tiszt szeme előtt, a hold sugaraiban fürödve, erőd árnyéka domborult, távolabb székesegyházak, paloták tornyai látszottak. E kiugró tömbök köré egy hatalmas város utcái sorakoztak, s mindez vagy tíz négyzetkilométernyi területen.

A folyó a Moszkva volt, mint ahogy a várost is, ahol a palota állott, Moszkvának hívták. A gárdavadásztiszt pedig nem volt más, mint maga a cár.