AZ INDÁK KÖZÖTT

Az inda törzs, mely több száz tagot számlált a gyerekekkel és az asszonyokkal együtt, ez idő tájt a Fitzroy folyó partjain tartózkodott, mintegy száznegyven mérföldnyire a torkolattól. A Tasmanföld északibb tájairól jöttek ide, melyeket a folyó felső folyása öntöz. Néhány nappal ezelőtt a vándorló életmód véletlenei során éppen huszonöt mérföldnyire voltak a Nagy-homoksivatagnak attól a részétől, ahol a karaván az utolsó pihenőre megállapodott a tenger sok szenvedés során, mely már minden emberi erőt meghaladt.

Ezeknél az indáknál tartózkodott kilenc éven át John kapitány és Harry Felton. A nemsokára elkövetkező események jóvoltából lehetővé válik, hogy megismerjük életük e hosszú időszakát és kiegészítsük Harry Felton közléseit, melyeket halálos ágyán mondott el.

1875 és 1881 között, mint emlékezünk rá, a Franklin személyzete az Indiai-óceán egy szigetén talál menedéket, a Browse-szigeten, mely körülbelül kétszázötven mérföldre fekszik York Sundtól, az ausztrál szárazföld északnyugat felé ívelő partszakaszának legközelebbi pontjától. Miután két matróz elpusztult a nagy viharban, a megmaradt tizenkét hajótörött hat évet töltött a szigeten, a távozás legkisebb lehetősége nélkül, míg végül az áramlás egy csónakot sodort a partra.

John kapitány mindnyájuk megmenekülésének az eszközét látta a csónakban, ezért olyan állapotba hozták, hogy nekiindulhassanak vele az ausztrál partok felé, néhány hétre elegendő élelemmel fölszerelkezve. A csónakban azonban csak heten fértek el, így John kapitány és Harry Felton öt emberrel indult el. A többi öt a Browse-szigeten maradt, s várniok kellett, míg hajót küldenek értük. Tudjuk, mint pusztultak el ezek a szerencsétlenek, mielőtt megtalálták volna őket, s milyen körülmények között bukkant a maradványaikra Ellis kapitány a Dolly-Hope második útja alkalmával, 1883-ban.

Miután sikerült az Indiai-óceán veszélyes vizein átkelniök, a csónak a Leveque-foknál ért partot Ausztráliában, végül pedig bejutott abba az öbölbe, melybe a Fitzroy folyó torkollik. A balsors ekkor úgy intézte, hogy John kapitány kis csapatát megtámadják a bennszülöttek, és a csatározásban négyen is meghaltak, bár bátran védekeztek.

A bennszülöttek, akik az inda törzs tagjai voltak, John kapitányt, Harry Feltont és a mészárlásból megmaradt egyetlen matrózt magukkal hurcolták a szárazföld belseje felé. A súlyosan sebesült matróz nem gyógyulhatott már meg. Néhány héttel később már csak John kapitány és Harry Felton volt életben a kicsiny expedíció tagjai közül.

Így kezdődött életük új szakasza, melynek első napjaiban az életükért is rettegniök kellett. Elmondtuk már, hogy az indák, éppen úgy, mint Észak-Ausztrália valamennyi vándorló vagy megtelepedett bennszülötte, igen vadak és vérengzők. A törzsek szüntelen háborút viselnek egymás ellen, a foglyokat pedig könyörtelenül megölik, sőt meg is eszik. Ez itt az egyik legrégibb és legmegrögzöttebb szokása a valóságos erdei vadakként élő bennszülötteknek: a kannibalizmus, vagyis az emberevés.

Nos, akkor miért kímélték meg John kapitány és Harry Felton életét? Ez csak a körülményeken múlott.

Mint tudjuk, a part menti és a beljebb élő törzsek között örök harc folyik nemzedékről nemzedékre. A falvakban élő törzsek faluról falura támadnak, megfogyatkoznak, de jóllaknak a fogságba esett ellenséges harcosokkal. Ugyanígy cselekszenek a vándor törzsek is: táborhelyről táborhelyre üldözik egymást, és ha győznek, náluk is elkövetkezik az emberevés szörnyű szertartása. Ezek a mészárlások elkerülhetetlenül az ausztrál őslakosság kipusztulásához fognak vezetni, éppoly bizonyossággal, mint az angolok módszerei, melyek egyes esetekben bevallhatatlan barbárságról tanúskodnak. Nemigen lehetne tetteiket másnak nevezni. A fehérek néha úgy vadásznak a bennszülöttekre, mint a vadállatokra, eltelve mindazokkal a bonyolult érzésekkel, melyeket a sportnak ez a fajtája szül; óriási területeket égetnek fel, hogy a lakásul szolgáló kéregviskókat se kíméljék jobban, mint magukat a lakókat. A megszállók még arra is vetemedtek, hogy tömegesen felhasználják a mérgező sztrichnint; ezzel a kiirtás még gyorsabban történik, így már érthető a tartalma ennek a mondatnak, mely egy ausztrál fehér telepes tollából szaladt ki: „Minden bennszülöttet, akit a legelőimen megpillantok, egy puskalövéssel leterítek, mert ezek mind megölik a jószágot, lelövök minden asszonyt, mert jószágölőket hoz világra, és minden gyereket, mert felnőve mindegyik jószágölővé válik.”

Ily módon érthető az az ádáz gyűlölet is, melyet a bennszülöttek hóhéraik iránt éreznek, és ez a gyűlölet apáról fiúra öröklődik. Nagyon ritka eset, ha a kezükbe került fehér embert nem mészárolják le irgalmatlanul. Így újra felmerül a kérdés: vajon a Franklin hajótörötteinek mért kegyelmeztek meg az indák?

Nagyon valószínűnek tűnik, hogy a szerencsétlen matróz, ha rövidesen meg nem hal a fogságba kerülés után, kénytelen lett volna az általános sorsban osztozni. De minthogy a törzsfőnök, egy Willi nevű bennszülött valamennyire kapcsolatban állt a part menti telepesekkel, volt annyi tapasztalata, hogy felismerje: John kapitány és Harry Felton - tisztek, akikből talán kettős hasznot húzhat. Mint hadviselő, felhasználhatja tudományukat az ellenséges törzsekkel vívott csatákban, mint kereskedő pedig, mert értett valamit a kereskedéshez is, busás hasznot remélt, vagyis jókora váltságdíjat, melyért hajlandó lenne a foglyait szabadon bocsátani. Így maradhatott meg életük, de kénytelenek voltak beletörni a kezdetleges vándorló életmódba, melyet számukra még az is súlyosbított, hogy az indák állandó őrizet alatt tartották őket. Éjjel-nappal rajtuk tartották a szemüket, a tábort el nem hagyhatták. Két-három ízben megpróbálkoztak a szökéssel, de eredménytelenül, sőt majdnem az életükkel kellett fizetniök.

Időnként, a más törzsekkel való összecsapások alkalmával arra kényszerítették őket, hogy legalább tanácsaikkal nyújtsanak segítséget. A tanácsok sokat értek, Willinek igen nagy hasznára váltak, hiszen ezentúl biztos lehetett övéi győzelmében. A hadi sikerek következtében ezekben az években az inda törzs lett a legtekintélyesebb mindazok közül, melyek Nyugat-Ausztrália óriási térségein kóborolnak.

Ezek az északnyugati törzsek valószínűleg ausztrál és pápua bennszülöttek keveredéséből származnak. Mint a rokon törzsek, az inda férfiak is hosszú csomóba fogott hajat viselnek; bőrük színe kevésbé fekete, mint a déli tartományokban élő bennszülötteké, akik erősebb testalkatúak; az indák termetre sokkal szerényebbek, átlag testmagasságuk egy méter tizenhárom és egy méter harminc centiméter között váltakozik. A férfiak teste erősebb felépítésű, mint az asszonyoké. Bár homlokuk kissé szűk, a szemöldökcsontok meglehetősen kidomborodnak, ami fejlett értelmi képességekre utal, ha hihetünk a néprajztudósoknak. Sötét árnyalatú szemükben tüzesen izzik a pupilla, sötétbarna hajuk nem göndörödik, mint az afrikai feketéké. Mindezzel együtt a koponyájuk elég kicsiny, és a természet nem nagyon bőkezűen látta el őket agyvelővel. Feketének nevezik őket, pedig nem érik el a núbiaiak koromfekete színét, inkább csokoládék, ha szabad ezt a szót használni, mert ez a színárnyalat fejezi ki pontosan bőrük színét.

Az ausztráliai bennszülötteknek kitűnő a szaglásuk, a legjobb szimatú vadászkutyával is állják a versenyt. Egy ember vagy állat ottjártát úgy is meg tudják állapítani, hogy végigszimatolják a talajt, vagy megszagolják a füvet és a faleveleket. Hallásuk is különlegesen érzékeny, szinte úgy tűnik, hogy a hangyabolyban nyüzsgő hangyák neszét is képesek meghallani. Az se volna teljesen jogosulatlan, ha ezeket a bennszülötteket a kapaszkodók rendjébe sorolnánk, mert nincs olyan magas vagy olyan sima kérgű gumifa, melyre ne tudnának felmászni, az úgynevezett kamin, vagyis a nádpálma hajlékony szálának segítségével, de azért is, mert a nagy lábujjuk is alkalmas a kapaszkodásra.

Amint azt már megjegyeztük a Finke folyó menti bennszülöttekről, az ausztráliai asszony nagyon gyorsan megöregszik, és általában a negyvenedik életévét sem éri meg. Queenslandben a férfiak ennél általában tíz évvel tovább élnek. A szerencsétlen asszonyok kötelesek a legdurvább munkát elvégezni a család körül. Valóságos rabok a könyörtelen és durva férfiak hatalmában. Ők cipelik a súlyos tárgyakat, mindenféle eszközt, még a fegyvereket is; nekik kell begyűjteni az ehető gyökereket, a gyíkokat, férgeket, kígyókat, mindazt, amivel az egész törzs táplálkozik. De azért emlegetjük őket itt ismételten, hogy újra elmondhassuk, milyen nagy szeretettel gondozzák kicsinyeiket, akikkel az apjuk alig törődik, pedig a gyerek teher is az asszonyoknak, mert megakadályozza, hogy minden idejét a kóborló törzs ellátására fordítsa, amiért minden felelősség az asszonyokat terheli. Emiatt lehetett egyes törzseknél olyan szörnyűséget tapasztalni, hogy levágatták az asszonyok mellét, hogy ne szoptathasson több csecsemőt. Emellett fennáll az a másik szörnyű szokás is, melynek egyébként ellentmond az előbb említett szigorúság, mellyel a gyerekek számát igyekeznek csökkenteni, szóval az is megtörténik, hogy nagy éhínségben még gyerekeket is felfalnak egyes törzseknél - ez már igazán a kannibalizmus teteje.

Mindez abból fakad, hogy az ember nevet alig kiérdemlő ausztrál törzseknél az életnek szinte egyetlen fontos eseménye az evés. Ammeri! Ammeri! - szinte mindig ez a szó visszhangzik a bennszülöttek beszédében, és azt jelenti: éhes vagyok. Ezeknek az embereknek leggyakoribb mozdulatuk az, hogy a hasukra csapnak, hiszen hasuk túlságosan is gyakran üres. Ezen a vidéken, ahol nincs vadászni való állat, ahol nem termesztenek eleségnövényt, minden adandó alkalommal nekilátnak az evésnek, nappal vagy éjszaka, méghozzá olyan megszállottan, mintha rögtön egy új és hosszú böjtölés következne. És valóban, miféle ennivalójuk akad ezeknek a bennszülötteknek, akik valószínűleg a legnyomorúságosabban élnek mindazok közül, akiket a természet a különböző földrészeken szórt szerteszét? Az utazók által gőzöltnek elnevezett kezdetleges lepény, amit gabonalisztből készítenek kovász nélkül, és nem kemencében sül, csak parázson; a mézet úgy szerzik, hogy kidöntik az egész fát, melynek tetején a méhek kaptárt rendeztek be; itt van ez a kadzserának nevezett fehér leves, amit mérges pálmák terméséből őrléssel készítenek, miután a mérges részeket előzőleg nagyon ügyesen eltávolítják; a dzsungeltyúk tojása, melyet a földbe rejt, és a nap melegére bízza a kiköltést; a különleges ausztrál galamb, mely a legmagasabb gallyakra rakja fészkét. Megeszik néhány bogárfaj lárváját is, hol az akácgallyak közül piszkálják ki őket, hol a rothadó gyökerek közül ássák ki, melyek a sűrű bozót aljazatán tömörülnek össze. Körülbelül ez minden.

Ezek alapján a megélhetésért óráról órára folyó küszködésben némileg érthető minden szörnyűsége ellenére a kannibalizmus szokása. Nem valami ősi vadság okozza, hanem a szükség kegyetlen parancsa, melyet az emberi természet ösztönzésére igyekszenek a bennszülöttek kielégíteni, hiszen különben éhen halnának. De mit is csinálnak valójában?

A Murray folyó alsó folyásánál és az északra élő népeknél az a szokás, hogy a kisgyerekeket gyilkolják le és eszik meg. Az anya kezén annyi ujjpercet vágnak le, ahány gyereket kell kiszolgáltatnia az emberlakomához. Az is szörnyű, hogy az éhező anya sokszor maga eszi meg újszülött csecsemőjét. Az utazók előtt minderről a kegyetlenségről úgy beszélnek, mint a legtermészetesebb dologról.

A későbbiek folyamán már nemcsak az éhség ösztönzi emberevésre a bennszülötteket. Ma már kifejezetten ízlik nekik az emberhús, melyet hátborzongató valószerűséggel talgorónak, beszélő húsnak neveznek. Ha erre irányuló étvágyukat fékezik is az azonos törzsbeliek között, annál inkább vadásznak az idegenekre. A folytonos háborúskodás során fő céljuk, hogy minél több talgorót szerezzenek, melyet aztán vagy rögtön, frissen fogyasztanak, vagy későbbre tartalékolnak. Karl Lumholtz orvos leírja, hogy az északkeleti vidékeken folytatott, veszélyekkel teli utazása során a csapatában levő bennszülöttek szinte állandóan szóba hozták az evést, és azt állították, hogy egy ausztrál bennszülött szemében az emberhús mindennél többet ér. Csak lehetőleg ne fehér ember legyen, mert szerintük valami kellemetlen sós mellékíze van a húsának.

Vannak egyéb okok is, melyek e vad törzseket szinte egymás folyamatos kiirtására ösztönzik. Az ausztráliai bennszülöttek is igen hiszékenyek. Borzadnak például a „rossz szellem”, ahogy mondják, a kvingan hangjától, mely felharsan a mezőn vagy főként a hegyvidékek szorosaiban, pedig ez az ausztrál madárvilág egyik legérdekesebb fajtájának, egy igen kedves kis madárnak a bánatos siránkozó éneke. Hisznek egy rosszindulatú felsőbb lény létezésében, bár ha hinni lehet a közöttük megfordult utazóknak, nem szoktak imádkozni, és nem látható, hogy vannak-e vallásos szokásaik.

De az biztos, hogy nagyon babonásak, és minthogy abban hisznek, hogy az ellenség varázslással el tudja őket pusztítani, sietnek megelőzni, és leölni az ellenséget. Mindez az emberevéssel párosulva szüntelen és határtalan pusztítást idéz elő ezeken a vidékeken.

Azt is meg kell jegyeznünk, hogy e bennszülöttek tisztelik saját halottaikat. Nem temetnek közvetlenül a földbe; a halottat levelek és faháncs szövedékébe burkolják, így fektetik alig bemélyedő sírjába, lábukat kelet felé fordítva. Van, hogy állva temetik el néhány törzs szokása szerint. E törzseknél a főnökök sírja fölé kis kunyhót is emelnek, melynek keletre nyílik az ajtaja. Mindehhez hozzátehetjük, hogy egyes kevésbé vad törzseknél él az a különös hiedelem, hogy a holtak majd fehér ember képében feltámadnak, úgyhogy - legalábbis Karl Lumholtz állítása szerint - ezeknek a népeknek a nyelvében ugyanaz a szó szolgál a lélek és a fehér ember jelölésére. Van aztán egy olyan hiedelem is, hogy az állatok előző életükben emberek voltak, ami tulajdonképpen a lélekvándorlás hitének visszafordítása.

Így élnek az ausztrál szárazföld vad népei, melyek minden bizonnyal arra a sorsra vannak ítélve, hogy kipusztuljanak, ahogy egy napon eltűntek Tasmania őslakói is. Így éltek az indák is, akik John Branicant és Harry Feltont a fogságukban tartották.

Miután a sebesült matróz meghalt, John Branican és Harry Felton kénytelenek voltak az indákkal tartani a középterületeken és északnyugaton folytatott szüntelen kóborlásban. Akár ők támadtak más törzsekre, akár őket támadták meg, mindig vitathatatlan fölénybe kerültek, mert Willi mindig kikérte és megfogadta foglyainak tanácsát. Száz és száz mérföldet jártak be a King-öböl és a Van Diemen-öböl közt, a Fitzroy folyó és a Victoria folyó völgye között, még az Alexandra-föld síkságait is. Így történt, hogy John kapitány és másodtisztje járt olyan vidékeken is, melyeket a földrajtudósok még nem ismernek, a térképeken csak fehér foltként szerepelnek; így a Tasmanföld keleti vidékein, az Arnhem-föld és a Nagy-homoksivatag egyes részein.

Nekik ez a szüntelen vándorlás és utazás végtelenül fárasztónak tűnt, az indák meg egész természetesnek vették. Ez az életformájuk, idővel és távolsággal nem törődnek, igaz, hogy nincsenek is e tekintetben pontos fogalmaik. Egy bennszülött például teljes nyugalommal mondja valamiről, ami csak öt-hat hónap múlva következhet be, hogy azonnal meglesz, egy-két nap múlva, esetleg a jövő héten. Nem tudják saját életkorukat, mint ahogy azt sem, hány óra van. Az emberi civilizáció lépcsőzetén az ausztrál bennszülöttek elég alacsony fokon állnak, szinte teljes egészében természeti lények.

John Branican és Harry Felton kénytelen volt az új életmódhoz hozzászokni. Kénytelenek voltak a mindennapos vándorlás fáradalmait elviselni. Meg kellett elégedniök a hiányos és legtöbbször ízlésük ellen való táplálékkal. És mindemellett el kellett viselniök a szörnyűséges emberevési jeleneteket, mert megakadályozni nem tudták, s melyekre minden csata után sor került, ahol százszámra hullottak el a harcosok.

Miközben ily módon megpróbáltak alkalmazkodni, John kapitány és Harry Felton szilárdan eltökélték, hogy igyekeznek a törzsbeliek éberségét elaltatni, és az első kínálkozó alkalommal megszöknek. Mi már tudjuk a Franklin másodtisztjének történetéből, mivel jár együtt ezeken a nyugati sivatagokon egy szökés. A két foglyot azonban oly szorosan őrizték, hogy alkalom csak elvétve adódott, és kilenc év alatt John és bajtársa nemigen jutott oda, hogy egy ilyen alkalmat megpróbáljanak kihasználni. Egyetlenegy esetben volt komoly esély a szökésre, egy évvel Mrs. Branican ideutazása előtt. Hogyan is zajlott le ez az esemény?

A belső területek törzseivel vívott néhány csata után az indák az Amadeus-tó partján vertek tábort, az Alexandra-föld délnyugati végein. Ritkán fordult elő, hogy ennyire mélyen behatoljanak a kontinens középső területeire. John kapitány és Harry Felton tudta, hogy csak háromszáz mérföldnyire vannak a kontinentális távíróvezetéktől, és úgy érezték, elérkezett a nagy alkalom, és most kell cselekedni. Úgy látták némi fontolgatás után, hogy jobb külön-külön megszökni, és inkább a tábortól messze bevárni egymást. Miután sikerült az őrök éberségét kijátszani, Harry Felton elindult, és el is jutott arra a helyre, ahol be kellett társát várnia. Szerencsétlenségükre Johnt éppen akkor magához kísértette Willi, a törzsfőnök, hogy orvosolja a legutóbbi csatában kapott sebét. Így Johnnak nem sikerült megszöknie, és Harry Felton hiába várt rá napokon keresztül. Ekkor úgy gondolta, hogyha sikerül eljutnia egy parti vagy egy beljebb fekvő településhez, összeállít egy kis csapatot a kapitány kiszabadítására, és ezért elindult délkeleti irányba. De annyi fáradalmat, nélkülözést, nyomorúságot kellett útközben elszenvednie, hogy négy hónappal a szökés után a végét járva összeesett a Parru folyó partjainál, Új-Dél-Wales Ulakarara nevű körzetében. Miután rátaláltak, és egy sydneyi kórházba szállították, heteken át pislákolt még benne az élet, és csak azután halt meg, hogy átadhatta még Mrs. Branicannek a John kapitányra vonatkozó közléseit.

Borzasztó csapás volt John számára, hogy hűséges társa nem volt már mellette, és a legnagyobb testi-lelki erőfeszítésre volt szüksége, hogy át ne engedje magát a kétségbeesett érzéseknek. Kivel beszélgethet ezentúl mindarról, ami szívének kedves, szülővárosáról, San Diegóról, azokról a drága teremtésekről, akiket otthon hagyott, erős lelkű feleségéről, Wat fiáról, aki a messze távolban apja nélkül nő fel, és akit talán ő már soha többé nem láthat viszont, Mr. William Andrew-ról és többi jó barátjukról? Kilenc hosszú évet töltött már John az indák rabságában, és hány esztendő fog még eltelni, míg visszanyerheti szabadságát? Mégsem adta fel a reményt, abban bízott csak, hogy Harry Felton, ha eljut a parti városok valamelyikébe, mindent meg fog tenni, ami emberileg lehetséges, hogy kapitányát megmentse.

John mindjárt a fogság első hónapjaiban megtanulta a bennszülöttek nyelvét, mely ésszerű nyelvtani szabályaival, pontos megnevezéseivel és árnyalatos kifejezéseivel arra enged következtetni, hogy az ausztráliai őslakosság műveltsége egykor magasabb fokon állt. Így gyakran tudott értekezni Willivel, és azt bizonygatta neki, milyen előnyös volna a törzsnek, ha elengedné a foglyokat, és azok Queenslandbe vagy Dél-Ausztráliába visszatérve akkora váltságdíjat küldenének számára, amekkorát csak kíván. De Willi nagyon bizalmatlan volt, és hallani se akart erről. Ha itt lesz a váltságdíj, szívesen szabadon engedi John kapitányt és helyettesét. De minthogy valószínűleg saját magát vette mércéül, hallani se akart arról, hogy ígéretekre hagyatkozzék.

Nem csoda hát, hogy Harry Felton eltűnése nagyon felbőszítette Willit, és még nagyobb szigort kezdett John kapitánnyal szemben tanúsítani. Megtiltotta, hogy bárhová menjen a pihenő alatt és vándorlás közben, és egy őrt is állított melléje, aki fejével felelt a fogolyért.

Hosszú hónapok teltek el, de a fogoly semmi hírt se hallhatott megszökött társáról. Alapos oka volt, hogy feltételezze: Harry Felton útközben elpusztult. Hiszen ha a szökevénynek sikerült volna Queenslandbe vagy Adelaide-be jutnia, bizonyára megkísérelte volna, hogy kiragadja őt az indák kezéből.

1890 első hónapjaiban, tehát az ausztrál nyár időszakában a törzs már a Fitzroy folyó völgyében tartózkodott. Willi rendszerint itt táborozott a legforróbb nyárban, mert itt elegendő élelmet találtak az egész törzs számára.

Itt tartózkodtak az indák április első napjaiban is. Táborhelyüket a folyó egy kanyarulatánál választották meg, ahová az északi sík föld felől érkező kis patak is torkollott.

Mióta a törzs itt élt, John kapitány, aki tudatában volt annak, hogy a partvidék nincs nagyon messze, azon töprengett, hogyan juthatna el oda. Ha odajutna, talán sikerülne továbbmenekülnie egy délebbre fekvő településhez, amerre Warburton ezredes nagy utazása véget ért.

John el volt szánva: mindent kockára tesz annak érdekében, hogy kikerüljön a gyűlölt rabságból, még ha életével kell is fizetnie.

Szerencsétlenségére az indák megváltoztatták szándékukat, és ez egy csapásra halomra döntötte a fogoly reményeit. Április második felében nyilvánvalóvá vált, hogy Willi fel akarja szedni a sátorfát, és téli szállásra a folyó felső folyásának vidékére akar vonulni.

Mi történhetett, hogy a törzs így fölborította megszokott életrendjét?

John kapitány végül, bár nem egykönnyen, megtudta: a törzs azért akar a folyó mentén keletebbre vonulni, mert hírül vették, hogy a fekete rendőrség a Fitzroy folyó alsó szakaszához érkezett.

Bizonyára nem felejtettük el, mit mondott Tom Marix a fekete rendőrségről, vagyis hogy amióta Harry Felton John kapitányra vonatkozó közléseit közzétették, parancsot kaptak, hogy vonuljanak az északnyugati területekre.

A bennszülöttek nagyon félnek ettől a rendőrségtől, mert minden képzeletet felülmúló kegyetlenséggel járnak el, ha üldözőbe vesznek valakit. Parancsnokuk egy százados, akit maninak neveznek; egy őrmester áll a rendelkezésére, továbbá mintegy harminc fehér származású rendőr és nyolcvan bennszülött rendőr, mindnyájan kitűnő lóval, puskával, karddal, pisztollyal felszerelve. Ez a testület, melyet hazai rendőrségnek is neveznek, biztosítani tudja a lakosság nyugalmát azokon a vidékeken, mely hatáskörébe tartozik. Minthogy könyörtelen megtorlást gyakorol a bennszülöttekkel szemben, sokan elítélik az emberiesség nevében, míg mások dicsérik a közbiztonságra való tekintettel. Nagyon fürgén látják el a szolgálatot; sokszor hihetetlen gyorsasággal teremnek elő messzi vidékekről is. Így aztán a bennszülött törzsek nem szívesen találkoznak velük; ezért határozta el Willi is, mikor megtudta, hogy a közelben járnak, hogy feljebb vonul a Fitzroy folyó mentén.

De ami az indák számára veszélyt jelentett, John kapitány számára a megmenekülést jelenthette volna. Ha sikerülne a rendőrség egy osztagával felfedeztetnie magát, ez meghozná a biztos szabadulást, a rég várt hazatérést. Talán a tábor felszedésénél mód adódik majd a bennszülöttek figyelmét kijátszani.

Azt hihetnénk, hogy Willi megsejtett valamit a fogoly szándékából, mert április 20-án reggel a Johnt őrző kunyhó ajtaját nem nyitották ki a szokásos időpontban. A bennszülött őr ott állt a kunyhó mellett. John türelmetlen kérdésére nem is válaszolt. Amikor azt követelte, vezessék Willi elé, leintették, és a főnök se volt hajlandó odajönni.

Mi történt? Talán az indák siettetik a tábor felszedésének munkáját? Így lehetett, mert John nagy sürgés-forgás zaját hallotta a kunyhó környékéről. Willi közben némi táplálékot küldött neki.

Így telt el egy teljes nap, majd még egy másik. A helyzet nem változott. A foglyot a legszorosabb őrizetben tartották. Viszont az április 22-ről 23-ra forduló éjszaka azt kellett tapasztalnia, hogy a zajok odakint megszűntek, és alig mert arra gondolni, hogy az indák talán végérvényesen elhagyták a táborhelyet a Fitzroy folyó mellett.

Másnap hajnalban a kunyhó ajtaja hirtelen feltárult.

Egy fehér ember állt John kapitánnyal szemben.

Ez az ember Len Burker volt.