MRS. BRANICAN NAPLÓJA

A sivatag fogalma elménkben többnyire a Szaharát idézi, végtelen homoktengerével, melyet itt-ott üde zöld oázisok tarkítanak. Pedig az ausztrál középterületek nem sokban hasonlítanak Afrika északi területeire, legfeljebb annyiban, hogy itt is kevés a víz. A víz árnyékba húzódott, ez a bennszülöttek szavajárása. Az utas kénytelen egyik kúttól a másikig vándorolni, pedig többnyire jó messzire találhatók egymástól. Viszont bármilyen nagy területet borít is itt Ausztráliában a homok, akár rétegesen, akár óriási dombokba halmozódva, ez a talaj mégsem szikkad ki tökéletesen. Akad itt-ott néhány csenevész bokor, apró virág is nyílik rajta, másutt egy-egy fácska - gumifák, akácok, törpe eukaliptuszok -, tehát mégsem oly csupasz, mint a Szahara. De ezek a fácskák, bokrok nem kínálnak gyümölcsöt vagy zöld levelet a karavánnak, amelynek minden falat ennivalót magával kell hoznia. Az állatvilágot itt a sivatagban legfeljebb néhány arra repülő vándormadár képviseli.

Mrs. Branican az utazásról rendszeres és igen pontos naplót vezetett. A napló néhány részlete talán hívebben mutatja be, mint a kívülálló elbeszélése, milyen nehéz körülmények között folyt a karaván útja. Hívebben tükrözi Dolly szenvedélyes lelkületét is, a megpróbáltatások közt tanúsított állhatatosságát, rendíthetetlen hitét és reménykedését, még azokban a pillanatokban is, mikor körülötte a társak nagy része már minden reményt feladott. Azt is kiolvashatjuk belőle, mi mindenre képes egy asszony, ha testestül-lelkestül egyetlen feladatnak szenteli magát.

November 10. A Liebig-hegy alatti táborhelyről hajnali négy órakor indultunk. Az a lovas futár igazán értékes felvilágosításokkal szolgált. És ez megegyezik azzal, amit Harry Feltontól tudtunk meg. Úgy látszik, az indák törzsét mindenképpen északnyugaton, közelebbről pedig a Fitzroy folyó mentén kell keresnünk. Odáig pedig több mint nyolcszáz mérföld az út! De végigjárjuk. El kell hozzájuk jutnom, még ha egymagamban is, még ha engem is foglyul ejtenek. Akkor legalább Johnnal együtt leszek fogságban.

Északnyugat felé haladunk, nagyjából Warburton ezredes útvonalán. A mi útvonalunk a Fitzroy folyóig majdnem egyezik az övével. Bár ne kellene annyi megpróbáltatást elszenvednünk, amennyit őneki kellett, ne kelljen útközben megválnunk egyetlen társunktól sem, aki belehalna a kimerültségbe. Sajnos a körülmények a mi számunkra kedvezőtlenebbek. Warburton ezredes Alice Springsből áprilisban indult útnak, ami Észak-Amerikában októbernek felel meg, tehát a meleg évszak megszűntének. A mi karavánunk éppen ellenkezőleg október végén indult el Alice Springsből, most már benn járunk a novemberben, tehát az ausztráliai nyár kezdetén. A hőség már is óriási, harmincöt Celsius-fok árnyékban, ha akad valahol is árnyék. Ilyesmit különben is legfeljebb egy futó felhőtől remélhetünk, mely néhány percre elhomályosítja a napot, vagy egy váratlanul felbukkanó bokortól, mely védelmet nyújthat.

A Tom Marix által bevezetett menetelési rend igen jól beválik. Az egyes szakaszok tartama, kezdő- és végórái igen arányosan oszlanak meg. Az első szakasz most reggel négy órától nyolcig tart, ezután délután négyig pihenő. A második szakasz négytől este nyolcig, majd újabb pihenő egész éjszaka. Így ki lehet kerülni, hogy a legtüzesebb déli órákban is menetelni kényszerüljünk. De mennyi idő elvész ily módon! Mily lassan haladunk! Ha semmi váratlan dolog sem jön közbe, akkor is csak három hónap alatt érjük el a Fitzroy folyó vidékét.

Igazán meg lehetek elégedve Tom Marix munkájával. Ő, akárcsak Zach Fren, igen határozott egyéniség; rájuk minden körülmények között számíthatok.

Néha elrémít Godfrey féktelen természete. Mindig előremegy tevéjén, gyakran már nem is tudjuk szemmel követni. Néha alig bírom itt tartani magam mellett, pedig tudom, úgy szeret engem, mintha az én fiam volna. Tom Marix szerencsére összeszidta vakmerősködése miatt. Remélem, ennek lesz foganatja.

Len Burker szinte állandóan a karaván végén tartózkodik, mintha szívesebben tartana az őrcsapat fekete embereivel, mint a fehérekkel. Régóta ismeri a bennszülöttek szokásait, kívánságait, ízlésüket. Ha idegen bennszülöttekkel találkozunk, hasznunkra válik, mert tud annyit a nyelvükből, hogy megértse őket, és magát is megértesse. Bár igazából megjavult volna szegény Jane unokatestvérem férje, de nem tudok ebben hinni. Tekintete nem változott, most is olyan alattomos, és mindig másfelé néz.

November 13. A három nap alatt semmi említésre méltó nem történt. Milyen megkönnyebbülés és vigasz számomra, hogy Jane itt van mellettem. Mi mindenről ejtünk szót a kibitkában, amelyben össze vagyunk zárva! Beszéltem neki szilárd hitemről, és ő sem kétli többé, hogy megtaláljuk Johnt. A szegény asszony mégis mindig szomorú. Én nem kínzom kellemetlen kérdésekkel, mi minden történt azóta, amióta Len Burker arra kényszerítette, hogy vele tartson Ausztráliába. Megértem, hogy nem fedhet föl mindent előttem. Néha mégis úgy rémlik, szeretne bizonyos dolgokat elmondani. Azt kell hinnem, hogy Len Burker felügyelet alatt tartja. Ha Jane megpillantja a közelünkben, magatartása rögtön megváltozik, és görcsös lesz az arca. Nagyon félhet tőle. Nyilvánvaló, hogy a férfi teljesen hatalmában tartja, hogy egyetlen mozdulatára vele menne a világ végére is.

Jane minden látszat szerint kedveli Godfreyt. Mégis, ha a kedves gyermek odajön a kibitkához, hogy elbeszélgessen velünk, Jane szinte szólni se mer hozzá és alig felelget neki. Tekintetét másfelé fordítja, fejét lehajtja. Azt hihetné az ember, hogy rosszul érzi magát a közelében.

Ma a reggeli menetszakaszban egy hosszú, mocsaras síkságon kezdtük meg az átkelést. Itt-ott pocsolyákat is látni rajta, sós ízű, sőt sólészerű vízzel. Tom Marix úgy magyarázza nekünk, hogy a mocsarak a régi tavak utolsó maradványai, és e tavak valamikor összeköttetésben álltak a Torrens-tóval és az Eyre-tavakkal, melyekkel együtt egész tengert alkottak, és kettéosztották a kontinenst. Szerencsére a tegnap esti táborhelyen elegendő vizet vettünk az edényekbe, és a tevéink is bőségesen ittak.

Úgy látszik, több ilyen lagúnát is fogunk találni, és nemcsak a mélyen fekvő területeken, hanem néhol magasabb vidéken is.

Az egész föld nedves itt; a tevék patája nyomán ragacsos sár bukkan elő, ha a lápot borító sós réteg beszakad. Néha ez a héj erősebben ellenáll a lépéseknek, de ha hirtelen csapódik rá a láb, egész sugárban fröcsköl föl a híg iszap.

Csak nagy üggyel-bajjal tudtunk a mocsáron átvergődni, mely északnyugati irányba jó tíz mérföldre is elnyúlt.

Eddig is találkoztunk már kígyókkal, mióta Adelaide-ből útnak indultunk. Elég sok van belőlük Ausztráliában, főképpen ezeken a fákkal, cserjékkel teleszórt lapos területeken. Az őrcsapat egyik tagját meg is marta egy mérges kígyó, mely legalább három láb hosszú volt, és barna színű. A tudományos neve állítólag Trimesurus ikaheca. Tom Marix tüstént kiégette a sebet. Előbb egy csipet puskaport hintett a sebre, majd meggyújtotta. A sebesült fehér férfi fel se szisszent. Én tartottam a karját az operáció alatt. Hálás köszönetet mondott. Mit tehettem? Hozattam számára egy whisky-pótadagot. Talán joggal bízunk benne, hogy ez a kígyómarás most már nem okozhat nagyobb gondot.

De nagyon meg kell nézni, hová lép az ember. Még az sem jelent tökéletes védelmet a kígyóktól, ha az ember fent ül a teve hátán. Szörnyen aggódok, hogy Godfrey el ne kövessen valami könnyelműséget. Reszketek, ha hallom a bennszülöttek kiáltásait: „vendoh”, ilyesféle az ő nyelvükön a kígyó neve.

Aznap este, rögtön azután, hogy felverték éjszakára a sátrakat, két bennszülött kísérő egy hatalmas kígyót ejtett el. Tom Marix szerint, ha igaz is, hogy az Ausztráliában bőven tenyésző kígyók nagy része mérges kígyó, mindössze öt fajtának a mérge veszélyes az emberre. Az imént megölt kígyó körülbelül tizenkét láb hosszú lehet. A boafélék közé kell tartoznia. A bennszülöttek vacsorát szerettek volna belőle főzni. Természetesen nem emeltem kifogást.

Így fogtak hozzá:

Egy jókora lyukat ástak, és az aljára jó nagy köveket raktak, melyeket előzőleg parázstűzön felhevítettek; a kövekre illatos, nagy leveleket szórtak. A kígyó fejét, farkát levágták, és a testet belegömbölyítették a gödörbe, rá megint falevelet és forró köveket tettek. Végül agyagos földdel borították, és jó sűrűre taposták, hogy a sült hús aromája el ne illanjon.

Végignéztem ezeket a szakácsműveleteket, igaz, némi undorral, de mikor a kígyó megsült, és kiszedték az alkalmi kemencéből, meg kell adni, egész finom illata volt. Se Jane, se jómagam nem kóstoltuk meg, hiába esküdözött Tom Marix, hogy bár a kígyók fehér húsa valóban eléggé ízetlen, a máj egyike a legpompásabb ételeknek.

– A legfinomabb vadpecsenyékkel is állja a versenyt - bizonygatta -, még a császármadárral is.

– A császármadár, ó, az igen, az remek! Az aztán finom! - kiáltott felélénkülve Jos Meritt.

Kért egy kis darabot a sült májból, majd egy nagyobbacskát, végül az egészet ő ette meg. Mit mondjak? Ez az a bizonyos angol természetesség.

Zsin Gi nem hagyta magát kéretni. Igazi ínyencétvággyal elfogyasztott egy jó darab párolgó kígyópecsenyét, és rögtön jobb kedvre derült.

– Ajaj - kiáltott, némi vágyódó sóhajt is megeresztve -, néhány darab Ningpóban szedett osztrigával és egy pohárka Taocsingben szüretelt borral most igazán a Tien Cung Jüanban érezném magam!

Zsin Gi készséggel elmagyarázta kérdésemre, hogy arról a híres teaházról van szó, mely a pekingi vaskapunál található.

Godfrey és Zach Fren leküzdötték ellenérzésüket, és egy-egy falatot megkóstoltak a kígyóból. Azt mondták, nyugodtan meg lehet enni. Én mindenesetre beértem az ő véleményükkel.

Mondanom se kell, a kísérő csapat bennszülöttei az utolsó falatig bekebelezték a kígyót. Még azt a néhány csepp zsírt se engedték veszendőbe menni, ami a kígyó testéből kisült.

Éjszaka többször is baljóslatú üvöltés zavarta meg az álmunkat, nem is túlságosan messziről. Egy falka dingókutya ólálkodott a közelben. A dingót Ausztrália sakáljának is nevezhetnénk, mert a kutyának és a farkasnak is rokona. Bundája sárga és vörösbarna, és hosszú, dús a farka. Szerencsére a mi vadjaink megelégedtek az üvöltéssel, és nem támadtak rá a táborra. Ha nagy tömegben ránk rohannak, nagy bajban lettünk volna.

November 19. A hőség egyre kibírhatatlanabb; az itt-ott még fellelhető patakok medre szinte kőkeményre száradt. Jó mélyen bele kell a mederbe ásni, ha a víztartók feltöltéséhez még egy kis vizet akarunk belőlük kipréselni. Hamarosan már csak a valódi kutakra hagyatkozhatunk majd; patakot többé nem találunk.

Kénytelen vagyok beismerni, hogy valami megmagyarázhatatlan, szinte ösztönös ellenszenv feszül Len Burker és Godfrey között. Meg nem szólítaná egyik a másikat. Bizonyos, hogy amennyire ez lehetséges, elkerülik egymást.

Egyszer szóba hoztam ezt Godfrey előtt.

– Nem szívleled Len Burkert? - kérdeztem tőle.

– Nem, kedves Dolly asszony - felelte -, és ne is kívánja, hogy kedveljem.

– De hát ő is az én családomhoz tartozik - magyaráztam neki. - Rokonom, Godfrey, és ha engem szeretsz...

– Ó, Mistress Dolly, önt szeretem, de őt nem bírnám soha!

Milyen titkos ok, miféle előérzet készteti ilyen szavakra az én drága Godfreymet?

November 27. Amint ma végignéztünk az előttünk elterülő, egyhangú és hatalmas sík földön, mindenütt a spinifex tűnt a szemünkbe. Ez egy szúrós levelű fűféleség, melyet találóan kereszteltek el tüskésdisznófűnek. Óvatosan lehet csak kerülgetni a néhol öt láb magasra is felnövő csomókat, mert hegyes csúcsai felsebezhetik a tevéket. A levelek sajátos színe is elárulja már, hogy állati táplálkozásra nem alkalmas. Amíg zöld és halványsárga a fiatal hajtás, addig a tevék még hajlandók lelegelni. De erről itt most szó sincs, és a tevék csak arra vigyáznak, hogy menet közben hozzájuk ne érjenek.

Persze ilyen körülmények között kínos lassúsággal tudunk csak haladni. De meg kell vele küzdeni, hiszen még száz és száz mérföldet kell megtennünk ilyen spinifexszel ékes sivatagokon. Ez a sivatag növénye, ez az egyetlen, mely Ausztrália száraz pusztáin képes eltengődni.

A hőség még mindig erősödik, árnyék már sehol sem akad. A gyalogosok különösen megszenvedik a kegyetlen forróságot. Ki hinné most közülünk, hogy öt hónappal korábbi időszakban a hőmérő higanyszála képes nulla fok alá süllyedni, ahogy Warburton ezredes is tapasztalta, és a patakok vizét egy hüvelyknél is vastagabb jégréteg borítja!

Akkor mindenütt patakok csörgedeznek, most pedig bármilyen mélyre ásunk is a medrükben, egy csepp vizet se találunk.

Tom Marix a kísérő csapat tevén utazó tagjainak azt az utasítást adta, hogy időről időre engedjék át a nyerget a gyalogosoknak. Erre azért kerül sor, hogy lecsillapítsák a feketék lázadozását. Igen rossz néven veszem Len Burkertől, hogy ebben az ügyben ő lépett fel képviselőjükként. Nem vitás, hogy sajnálatra méltó ezeknek az embereknek a helyzete. Mezítláb gyalogolni a szúrós fűrengetegben, az alig elviselhető forróságban reggel is, este is - nagyon is fárasztó. De semmi esetre sem helyes Len Burkertől, hogy irigységet kelt a fehérek osztaga iránt. És olyan dolgokba avatkozik, amikhez semmi köze. Megmondtam neki, hogy meggondoltabban járjon el.

– Én csak mindnyájunk érdekében tettem, Dolly, amit tettem - védekezett.

– Szeretném, ha így volna - mondtam elég élesen.

– Az a helyes, ha a terheket egyenlően osztjuk el.

– Ennek gondját bízza csak rám, Mister Burker - szólalt meg most Tom Marix, aki éppen beszélgetésünkre toppant oda. - Én megteszem a szükséges intézkedéseket.

Jól láttam, hogy Len Burker alig titkolt bosszúsággal távozik, sanda pillantást vetve mifelénk. Jane is észrevehette, mikor a következő pillanatban a férfi őrá szegezte tekintetét. A szegény asszony tüstént elfordította a fejét.

Tom Marix megígérte, hogy ha csak tőle függ, megtesz mindent, hogy a kísérő csapat tagjainak ne legyen semmi okuk panaszra, se a fehéreknek, se a feketéknek.

December 5. A pihenők alatt sokat szenvedünk a fehér hangyák miatt. Milliószámra özönlenek el minket ezek a férgek. A finom homok felszíne alatt nem is látjuk őket, aztán egy lépés súlyától már özönlenek a felszínre.

– Elég kemény és szívós rajtam a bőr - panaszkodott Zach Fren -, igazi cápabőr, de ezek az átkozott bogarak még ezt sem vetik meg.

Valójában még a barmok bőre se elég vastag, hogy ellenálljon rágószerveik harapásának. Nem fekhetünk úgy a földre, hogy azonnal el ne borítson a hangyaáradat. Csak úgy tudnánk elhárítani a hangyákat, ha a tűző napra feküdnénk, mert azt nem bírják. De ezzel csak csöbörből vödörbe esnénk.

Közülünk, úgy látszik, a kínait kínozzák legkevésbé a hangyák. Vagy oly mértékű a lustasága, hogy a fájdalmas csípések sem tudják belőle kizökkenteni, ezt nem tudom. De az tény, hogy míg mi ide-oda futkosunk, és felgerjedve csapkodunk magunk körül, addig ez a kivételezett Zsin Gi meg se moccan, és egy spinifexcsomó tövében elnyúlva békésen hortyog, mintha sárga bőrét még ezek az ártalmas rovarok is tiszteletben tartanák.

Meglepetésünkre Jos Meritt is igen türelmesnek mutatkozott. Bár hosszúra nyúlt alakja bő harapási felületet nyújt a támadóknak, egy szóval sem panaszkodott. Két karjával automatikusan és gépies pontossággal csapkodott, ezrével pusztítva a hangyákat, és látva a harapástól megkímélt inast, csak annyit mondott:

– Ezek a kínaiak valóban olyan lények, akiket a természet kivételes kegyébe fogadott. Zsin Gi, hallasz?

– Parancsol, Jos gazda?

– Ki kell cserélnünk a bőrünket.

– Nagyon szívesen - felelt jókedvűen a kínai -, ha ugyanakkor a rangunkat is kicseréljük.

– Ez igen, ó, ez remek! De a bőrcsere lebonyolításához valamelyikünk bőrét elsőnek kell lenyúzni, és terajtad kezdjük.

– Majd beszélhetünk az ügyről a fogyóholdnál - vágott vissza Zsin Gi.

És ismét jót alszik, egészen az ötödik keltésig, saját képes beszédje szerint, vagyis egészen addig a pillanatig, míg a karaván újra útnak indul.

December 10. A kínlódás csak akkor ér véget, mikor Tom Marix jelt ad az indulásra. Még az a szerencse, hogy a hangyák a tevék lábát nem rohamozzák meg. Már ami a gyaloglókat illeti, ők nem tudják tökéletesen lerázni a kellemetlen férgeket.

Egyébként menet közben még egy másfajta és nem kevésbé kellemetlen ellenség szüntelen rohamának vagyunk kitéve. A szúnyogoknak, melyek Ausztráliában a legfélelmesebb természeti csapások közé számíthatók. Fullánkjuk hatására a marhák, különösen az esős évszakban, mintha kóros ragályban szenvednének, lesoványodnak, tönkremennek, sokszor meg is döglenek, és nincs hatásos szer a megmentésükre.

Mi azonban sokért nem adtuk volna, ha az esős évszakban jártunk volna! Hiszen a hangyák vagy a szúnyogok kellemetlenkedése messze marad a szomjúság kínjaitól, amit az ausztráliai december hőségében kell elviselnünk. A szervezet vízhiánya végül is az összes szellemi tevékenység, minden testi erő megsemmisülését eredményezheti. A készleteink rohamosan fogynak, kis víztartályaink egyre üresebben konganak. Az utolsó patakból történt feltöltés óta a tartalmuk valami sűrű, meleg folyadék, mely a sok rázkódástól felkavarodik, és a szomjat már nem képes csillapítani. Rövidesen olyanféle állapotba kerülhetünk, mint a Vörös-tengeren a gőzhajók arab fűtői: ezek a szerencsétlenek a kazánok tűzkemencéi előtt sokszor ájultan esnek össze.

Még több izgalomra ad okot, hogy a tevék már inkább csak vonszolják magukat az eddig megszokott könnyed léptű menetelés helyett. Nyakukat mereven kinyújtják a messzi szemhatár felé, ahol a végtelen és sivár pusztaságon sehol semmi változatosság, sehol egy enyhe dombhajlat. Csak a távolba vesző sivatag, rajta a kiégett tüskés fű, mely mélyre hatoló gyökereivel még itt a homokon is megél. Sehol egy fa, sehol egy jel, mely a közelben kutat vagy forrást jelezne számunkra.

December 16. Ma a két szakaszt egybevéve se tudott a karaván kilenc mérföldet megtenni. Egyébként azt már napok óta észrevettem, hogy menetátlagunk nem lekicsinyelhető mértékben csökken. Bár az állatok egészségesek, csak bágyadt léptekkel tudnak haladni, közülük is főként a málhás állatok.

Tom Marix nagyon mérges lett, mikor észrevette, hogy az emberek egyszer csak megállnak, még mielőtt ő engedélyt adott volna a pihenésre. Odaléptetett a málhás tevékhez, végigvert rajtuk az ostorával, de az ostorsuhogtatás végül is nem sok hatást ért el ezeknél a cserzett bőrű állatoknál.

Ezt látva Jos Meritt így szólt a maga rendíthetetlen egykedvűségével:

– Úgy van, ó, ez igen! Nagyon helyes, Mister Marix! De hadd adjak önnek egy jó tanácsot: nem a tevéken kellene végigverni, hanem a hajcsárokon!

Tom Marixnek bizonyára nem esett volna nehezére erre az álláspontra helyezkedni, ha én közbe nem lépek és le nem csendesítem. Okosabb, ha az embereket elcsigázó viszontagságokat legalább nem tetézzük kegyetlen bánásmóddal. Végül néhányan még megszöknek. Nagyon tartok tőle, hogy ez is bekövetkezhet, különösen ha az őrszemélyzet bennszülött tagjaiban fogamzik meg ez a vágy. Tom Marix újra és újra igyekszik engem e tekintetben megnyugtatni.

December 17-27. Ilyen körülmények között kell az utazást folytatnunk.

A hét első felében kissé megváltozott az időjárás, nevezetesen élénk szellő kezdett fújdogálni. Nagy, kerek felhők bodrozódtak észak felé az égbolton. Mintha hatalmas bombák sorakoztak volna egymás mellé, melyeknek csak egy szikra kell, és felrobbannak.

Az egyik napon, huszonharmadikán a szikra kipattant, és hatalmas villám cikázott végig az égen. Majd sűrűn és szokatlan erővel kezdtek csapkodni a vakító villanások, de nem követte őket az a hosszú, tompa moraj, mely dombos vidéken a sokszoros visszhangból származik. Ugyanakkor olyan heves lökésekkel támadt fel a szél, hogy nem tudtuk magunkat ellenében fenntartani a tevék hátán. Le kellett szállni, sőt gyorsan a földre kuporodni. Tom Marix és Len Burker csak nagy üggyel-bajjal tudta megvédeni a kibitkát a szélrohamokkal szemben. Gondolni sem lehetett arra, hogy ilyen viharban tábort verjünk, felállítsuk a sátrakat a spinifexcsomók között. A szél egy pillanat alatt szétszórta volna minden holminkat, sőt szétszaggatta, használhatatlanná tette volna.

– Semmi az egész - mondta Zach Fren kezeit dörzsölgetve. - Egy ilyen viharnak egykettőre vége.

– Éljen a vihar, ha esőt is hoz! - kiáltott Godfrey.

Igaza volt Godfreynek, a mi jelszavunk mostanában: vizet, vizet! De megjön-e az eső? Ez volt a legfőbb kérdés.

Igen, kizárólag ez a fontos, mert számunkra most egy bőséges eső az égi mannahullással érne föl a sivatagban. Sajnos a levegő annyira száraz volt - amire a villámlások rendkívüli rövidségéből lehetett következtetni -, hogy nem kényszerítette a távoli felhők páratartalmát eső formájában kicsapódni. Pedig nemigen tudtunk volna ennél hevesebb vihart elképzelni, olyan fülsiketítő mennydörgéssel csapkodtak a mennykövek.

Most magam is megfigyeltem, amit egyszer már hallottam, hogy miként viselkednek egy égiháborúban az ausztráliai bennszülöttek. Nem félnek a villámcsapástól, a szemüket se hunyják be a villámlások elől, nem rémíti el őket a mennykövek vakító fénye. Inkább örömkiáltásban törtek ki a kísérő csapat bennszülött tagjai. Semmiféle hatással nem volt rájuk, pedig ezt a legtöbb élőlény megérzi, a levegőt telítő villamosság, még azokban a pillanatokban sem, mikor a legerősebben jelentkezett a meghasadt felhő közt a tűzben lángoló égbolton.

Ezeknek a vadon élő embereknek határozottan érzéketlenebb az idegrendszerük. Bár lehetséges, hogy csak a felhőkben rejtőzködő vízözönt üdvözölték ilyen lelkesen. A várakozás nekünk Tantalosz kínjainak tűnt minden kegyetlenségével együtt.

– Mistress Dolly, ó, Mistress Dolly - szólt hozzám Godfrey -, ott van a sok víz a fejünk felett, tiszta, jó víz, az égbolt vize, de a villámok hiába szaggatják meg a felhőket, egy csepp sem esik.

– Légy türelemmel, gyermekem - válaszoltam neki -, még ne mondjunk le róla.

– Úgy is van - mondta Zach Fren -, a felhők sűrűsödnek, és egyre alacsonyabban szállnak. Ó, csak a szél csillapodna egy kissé, a nagy égiháború helyébe rögtön egy kiadós felhőszakadás lépne.

Bizony, éppen attól kellett tartanunk, hogy a heves szél az összetornyosult felhőket elragadja dél felé, és minekünk egy csepp sem jut.

Délután három óra felé az északi szemhatár tisztulni kezdett. Úgy tűnt, hogy hamarosan vége a viharnak. Ez aztán a keserves csalódás!

– Ez az, ó, ez igen!

Jos Meritt eresztette meg szokásos mondókáját. De ez a helyeslésféle sosem volt indokoltabb. Ahogy a mi angolunk kinyújtotta karjait, felfelé fordított tenyerével megállapította, hogy néhány kövér esőcsepp hullott reá.

Most már nem váratott magára a felhőszakadás. Jó szorosan magunkra kellett teríteni a gumiköpenyeket. De ugyanakkor pillanatnyi késedelem nélkül az összes víztartó edényt kitettük a földre, hogy a jótevő zápor vizét befogadják. Sőt mindenféle vásznat, kendőt, takarót is szétterítettünk, azzal a céllal, hogy ha átitatódtak, kicsavarjuk belőlük a vizet, ami az állatok itatására felhasználható.

A tevék most helyben is enyhíthették kínzó szomjúságukat. A spinifexcsomók között egy pillanat alatt kis erecskék és tócsák keletkeztek. A síkság mintha hamarosan mocsárrá akarna válni. Volt itt víz most bőven mindenkinek. Igyekeztünk is magunkat ennél a csodaforrásnál felüdíteni, mielőtt a kiégett föld spongyaként magába szívja, vagy a lassan újra felbukkanó nap az utolsó cseppig fel nem szippantja.

Ily módon néhány napra biztosítva volt a vízkészlet. Újra lehetővé vált, hogy a testileg-lelkileg felüdült emberekkel és a lábukon újra biztosan álló állatokkal megtegyük a minden napra tervezett, szokásos útszakaszt. A tartályok színültig telve voltak. Mindent, ami vízhatlan volt, felhasználtunk vizesedénynek. A tevék sem mulasztották el a természet által nekik adományozott belső tartályokat feltölteni, melyben hosszabb időre elegendő vizet tudnak maguknak tartalékolni. Képzeljük csak el, ez a belső tömlő mintegy tizenöt gallont, azaz körülbelül hatvanhét litert képes befogadni.

Sajnos nagyon ritkák ezek a zivatarok, melyek felüdíthetnék az ausztrál kontinens nagy síkságait, legalábbis az évnek ebben a szakában, amikor a nyári hőség a csúcspontján van. Minekünk megadatott ez a véletlen szerencse, de dőreség volna továbbiakra is számítani. A vihar alig három óra hosszat tartott. A sivatagi patakok kiszáradt medre pillanatok alatt elnyeli az égből jött vizet. A kutak talán bőségesebb tartalékhoz jutottak, és akkor lennénk igazán szerencsések, ha a zivatar nemcsak helyi jellegű lett volna. Abban reménykedünk, hogy több száz mérföldes körzetben frissítette meg a végtelen ausztrál sivatagot.

December 29. Ezek után folytattuk az utazást, erősen megközelítve Warburton ezredes útvonalát. Különösebb események nélkül értünk be Waterloo Springbe, a Liebig-hegytől mintegy száznegyven mérföldnyire fekvő telepre. Itt érintette expedíciónk a százhuszonhatodik délkört, ahogy Tom Marix és Godfrey a térképről megállapította. Átléptük tehát a határt, melyet egy délről északra húzott nyílegyenes vonal képvisel, a határt a szomszédos tartományok és a kontinensnek azon óriási területe között, mely a Nyugat-Ausztrália nevet viseli.