Ennyi izgalom, megrendülés, rettegés, zavar, megrázkódtatás, a reménynek és a reménytelenségnek ennyi váltakozása már csakugyan több volt, mint amit Antifer mester elviselhetett. A testi és lelki erőnek még egy rövidjáratú kapitánynál is határa van. Juhel túlságosan megviselt nagybátyja kénytelen volt ágyba feküdni, mihelyt visszavitték a szállodába. Belázasodott - heves láz fogta el, félrebeszélt, s betegsége súlyos következményekkel fenyegetett. Elméjét kétségbeejtő látomások gyötörték, vállalkozása éppen akkor vallott kudarcot, amikor már majdnem a célhoz ért; hasztalan indulna újra kereső útra, az óriási kincs rejtekhelyét sose tudja meg, a harmadik kis sziget örökre eltűnt az ismeretlen vizeken, az egyetlen okmányt, amely pontosan meghatározza, megsemmisítette, elpusztította, elégette ez az átkozott pap, ezt a szélességi kört még a kínvallatás sem csikarhatja ki belőle, hiszen szánt szándékkal, bűnösen elfelejtette! Igen, tartani kellett tőle, hogy a malói amúgy is megviselt elméje nem bírja el ezt az utolsó csapást, s a sietve kihívott orvos nem tartotta lehetetlennek, hogy rövidesen megháborodik.

Mindenesetre ápolták, ahogyan csak tudták. Barátja, Gildas Trégomain és unokaöccse, Juhel egy pillanatra sem tágított mellőle, s ha felépül, ugyancsak hálás lehet nekik.

Mihelyt visszatértek a szállóba, Juhel azonnal tájékoztatta Ben Omárt, s az ő révén Szauk is mindent megtudott Tyrcomel tiszteletes visszautasításáról. Könnyen elképzelhető, milyen magasra szökött az ál-Nazim haragja. Ezúttal azonban nem nyilvánult meg külső jelekben - azokra a heves kifakadásokra gondolunk, amelyek mindig a szerencsétlen közjegyzőt sújtották. Mindent magába zárt, s talán azt képzelte, hogy a titkot, amelyet Antifer most elszalasztott, ő megszerezheti, és saját hasznára fordíthatja. Valóban ide összpontosult erőfeszítése, s észrevehették, hogy sem ezen a napon, sem a következő napokon nem jelent meg a szállodában.

Ami a folyami hajóst illeti, ő így szólt, miután Juhel elmesélte látogatásukat a papnál:

– Ha nem tévedek, most aztán vége az ügynek... Nem ez a te véleményed, fiam?

– Igen, Trégomain úr, lehetetlennek tartom, hogy szólásra bírhassanak egy ilyen konok embert.

– Fura egy figura mégis ez a tiszteletes; milliókat hoznak neki... ő meg elutasítja!

– Milliókat hoznak? - kételkedett a fiatal kapitány, fejét rázva.

– Hát nem hiszel benne, Juhel? Azt hiszem, nincs igazad.

– Mennyire megváltozott, Trégomain úr!

– Teringettét! Hát nem találtuk meg a gyémántokat? Persze; nem mondom, hogy a milliók a harmadik kis szigeten vannak, de mégis meglehet... Sajnos, mivel ezzel a pappal nem lehet szót érteni, sohasem tudjuk meg a fekvését!

– Nem bizony, Trégomain úr, és még a két mayumbai gyémánt ellenére se lehet kiverni a fejemből, hogy ez a pasa csak bolondított bennünket.

– Mindenesetre a dolog nagyon sokba kerülhet a te szegény bácsikádnak, Juhel. Most az a legsürgősebb, hogy kihúzzuk a pácból. Csak bírja az agya! Ápoljuk, mintha irgalmas nővérek volnánk, és ha egyszer már talpára állítottuk, ha már elég erős lesz az utazáshoz, gondolom, belemegy, hogy visszatérjen Franciaországba, és folytassa régi, nyugodt életét.

– Jaj, Trégomain úr, miért is nincs az Hautes-Salles utcai házban?

– És te, fiam, miért nem vagy a mi kis Énogate-unk mellett? Erről jut eszembe, nem felejtettél el írni neki?

– Még ma írok, Trégomain úr, és ezúttal remélem, hogy végleges visszatérésünket jelezhetem neki!

Eltelt néhány nap. A beteg állapota nem súlyosbodott. A kezdeti nagyon magas láz csökkenni kezdett. De az orvos még nem nagyon bízott benne, hogy nem lesz baj az elméjével. Egyelőre nem volt magánál. Barátját, Trégomaint, unokaöccsét, Juhelt és jövendő sógorát azért felismerte... Sógorát?... Köztünk szólva, ha a gyenge nem egyik tagját a vénkisasszonyság fenyegette, ez Talisma Zambuco volt, aki ötvenedik évének küszöbén bizony elég türelmetlenül leste a máltai lányos házban az ígért férj érkezését. De ha nincs kincs, akkor nincs férj, mivel az egyik a másikkal jár!

Ebből a helyzetből következik, hogy sem a folyami hajós, sem Juhel nem hagyhatta el a szállót. A beteg követelte, hogy éjjel-nappal a szobájában legyenek, meghallgassák panaszait, dörgedelmeit s főleg a borzasztó clergyman ellen elhangzó fenyegetéseket. Nem kevesebbről beszélt, mint hogy perbe vonja, feljelenti a kisvárosi bíróságnál, a békebírónál vagy a sheriffnél, de elmegy egészen a felső büntető törvényszékig, az Edinburghben székelő bíróságig. A bírák majd csak szólásra bírják! Nincs joga hallgatni, mikor egy szavába kerül, és százmilliós összeget dobhat forgalomba... Bizonyára a legszigorúbb, legrettentőbb büntetéssel sújtják az ilyen bűnöket, és ha a tyburni akasztófát¹ nem az ilyen gonosztevőknek szánták, vajon kit akarnak felakasztani rá stb.

Antifer mesternek reggeltől estig be nem állt a szája. Gildas Trégomain és Juhel felváltva őrködtek mellette, hacsak valamilyen heves roham nem követelte meg, hogy mindketten ott legyenek. A beteg ki akart ugrani az ágyából, el akarta hagyni a szobáját, hogy Tyrcomel tiszteleteshez fusson, pisztolyával összezúzza a fejét, s bizony a folyami hajós erős marka is alig tudta megfékezni.

Így hát Gildas Trégomain, bár nagyon szerette volna megnézni a kőből és márványból épült büszke Edinburgh városát, kénytelen volt lemondani róla. Később, majd ha barátja már a gyógyulás útjára lép, vagy legalábbis megnyugszik, akkor majd kárpótolja magát. Elmegy meglátogatni a hollyroodi palotát, a skót uralkodók régi várát, a királyi lakosztályokat, Marie Stuart hálószobáját, amely most is abban az állapotban van, mint a szerencsétlen királyné idejében, felmegy a Canongate-en egészen a Castle-ig, amely olyan kevélyen mered a bazaltbércen, oda, hol még most is látható a kis szoba, melyben az a gyermek született, akiből később a skót VI. Jakab és az angol I. Jakab lett. Megmássza majd azt az „Arthur seat”-et, amely heverő oroszlánra hasonlít, ha nyugatról nézzük, és ahonnan - 247 méterről a tenger színe felett - belátni az egész várost, amely halmokra épült, mint a cézárok városa, egészen Leith-ig, vagyis Edinburgh kikötőjéig a Forth-öbölben, egészen a Fife-partig, egészen a, Ben Lomond, a Ben Ledi, a Lammermoor-Hills csúcsaiig, egészen a végtelen tengerig...

Mennyi természeti szépség, mennyi emberkéz alkotta csoda, amelyeknek ragyogásában a pap makacssága miatt elvesztett kincset egyébként sajnáló folyami hajós nagyon szeretett volna gyönyörködni, de amelyeket nem kereshetett fel, mert a kötelesség a zsarnokoskodó beteg ágyához szegezte!

Ezért nem tehetett mást a kitűnő férfiú, mint a szálloda nyitott ablakából a híres Walter Scott-emlékművet szemlélte, melynek csúcsíves díszormai majdnem kétszáz láb magasra emelkedtek, addig is, amíg a nagy skót regényíró képzeletében született ötvenhat hős mind elfoglalja helyét a falifülkékben.

Azután, amikor Gildas Trégomain tekintete tovaszállt a Prince’s Street hosszú, egyenes vonalán Calton-Hill felé, valamivel dél előtt azt a nagy aranyos gömböt leste, mely pontosan akkor hull alá a csillagda árbocáról, amikor a nap áthalad a főváros délkörén.

Mit lehessen tenni? Ez is valami!

Közben olyan híresztelés terjedt el a Canongate negyedben, majd az egész városban, amely még jobban megszilárdította Tyrcomel tiszteletes népszerűségét. Mesélni kezdték, hogy a híres hitszónok olyan ember, aki vizet prédikál, és vizet is iszik: elutasított egy fantasztikusan nagy hagyatékot. Több millióról beszéltek, sőt több százmillióról, amit ki akart vonni az emberi kapzsiság bűvköréből. Lehet, hogy a clergyman maga terjesztette ezeket az előnyös híreket, s esze ágában sem volt titkot tartani. A dolgot a lapok is kiteregették, s most már lépten-nyomon Kamülk pasa kincseiről volt szó, melyeket egy titokzatos sziget szirtjei alá temettek. A hírlapok szerint fekvését csak Tyrcomel tiszteletes jelölhetné meg (ezt a pap nem cáfolta), pedig a valóságban a két másik örökös közbelépése is feltétlenül szükséges. Különben nem tudtak az ügy minden részletéről, és Antifer mesternek még a nevét sem említették. Természetesen egyes újságok tapsoltak a skót szabad egyház egyik hittudósának nagyszerű magatartásáért, mások megrótták, mert elvégre, ha ezeket a milliókat az edinburghi nincstelenek rendelkezésére bocsátotta volna - és isten a tudója, hogy milyen rengetegen vannak! -, sok szerencsétlen helyzetén könnyítenének, ahelyett, hogy senkinek sem hajtva hasznot szunnyadnak egy lyukban. Ám Tyrcomel tiszteletes nem hederített sem a feddésre, sem a dicséretre, s elhatározta, hogy nem veszi őket tekintetbe.

Elképzelhető, milyen sikere volt az első Tron Churchben mondott szentbeszédének, amelyet az ügy kiteregetése után tartott. Június 30-án este a hívek nagy számban gyűltek össze. Moccanni sem lehetett a templomban, amely még akkor is kicsi lett volna, ha háromszor akkora, s a nép még a főbejárathoz vezető utcákat is ellepte. Amikor a szónok fellépett a szószékre, dörgő taps üdvözölte. Az ember színházban hihette magát, amikor felmegy a függöny a terem lelkes éltetését fogadó színész előtt. Százmillió, kétszázmillió, háromszázmillió - a végén még milliárd lesz belőle - ennyit ért ez a tüneményes Tyrcomel, és mégis fütyült rájuk! És elkezdte szokásos beszédét, amelyből ez a csodálatos sikerű mondat tűnt ki:

– Olyan ember áll itt, aki egyetlen szavával százával teremthetné elő a föld méhéből a milliókat, de ő ezt a szót nem mondja ki!

Ezúttal, s ez nagyon is érthető, Antifer mester és társai nem voltak a hallgatóság soraiban. De a templomhajó egyik oszlopa mögött ott lapult egy idegen külsejű, senki által nem ismert, legfeljebb harminc-harmincöt éves, fekete hajú és szakállú, kemény vonású, nyugtalanító képű hallgató. Értette-e vajon a Tyrcomel tiszteletes által beszélt nyelvet? Ezt nem mernők állítani. Akármint is van, a félhomályban állt, és a hitszónokot nézte. Villámló szemét le nem vette róla.

Ez az ember egészen a szónoklat végéig így maradt, és amikor elhangzottak az utolsó szavakat követő tapsok, keresztülgázolt a tömegen, hogy a clergyman közelébe férkőzzék. Talán követni akarta, kikísérni a templomból, vele menni egészen canongate-i házáig? Nagyon is valószínű, mert hallatlan lendülettel tolakodott a templombejárat lépcsőjén.

Ezen az estén azonban Tyrcomel tiszteletes nem egyedül tért haza. Vagy ezer ember kísérte, készen arra, hogy diadalmenetben vigye. A mondott személy a háta mögött haladt, de nem kiabált együtt a lelkes tömeggel.

Amikor a népszerű szónok háza elé érkezett, fellépett az egyik külső grádicsra, és néhány, újabb éljent és hurrát kiváltó szót intézett híveihez. Majd elnyelte a homályos kapualj, s nem vette észre, hogy valaki utána sompolygott.

A tömeg csak lassan oszlott szét, s az utcán még sokáig hallatszott a diadalmas zsivaj.

Tyrcomel tiszteletes felkapaszkodott a harmadik emeletre a csigalépcsőn, s az ismeretlen is vele tartott, de olyan nesztelenül, hogy még a macska is nagyobb zajt csapott volna a lépcsőn.

A pap a pihenőre érve, bement a szobájába, és bezárta ajtaját. Az idegen is megállt, és a pihenő egyik nagyon homályos zugába bújva várt.

Mi történt?

Másnap a lakók meglepetten tapasztalták, hogy a clergyman nem hagyta el szobáját a szokásos időben, vagyis már hajnalban. Sőt egész délelőtt sem látták. Többen jöttek hozzá látogatóba, de hiába kopogtak az ajtaján.

A dolog olyan gyanúsnak tetszett, hogy délután az egyik szomszéd helyesnek látta értesíteni a rendőrséget. A kapitány és emberei kiszálltak a clergyman házába, felmentek a lépcsőn, bekopogtattak, s minthogy senki nem válaszolt, a karhatalom tisztjeit jellemző módon, vállukkal benyomták az ajtót.

Micsoda látvány! Nyilvánvaló, hogy valaki feltörte a zárat, behatolt a szobába, keresztül-kasul átkutatta. A szekrény nyitva, és a benne tartott néhány ruhadarab a földön hevert. Az asztal felborult. A lámpa az egyik sarokba lökve. A padlón könyvek és iratok. És emitt, a félig szétszedett ágy, a felhajtott takaró mellett megpillantották a szorosan megkötözött, felpeckelt szájú Tyrcomel tiszteletest...

Gyorsan elsősegélyben részesítették. Már alig lélegzett a vaskos pecek mögött. Teljesen eszméletét vesztette. De vajon mióta? Ezt bizony csak ő tudná megmondani, ha valaha is visszanyeri eszméletét.

Alaposan végig kellett dörzsölni, de levetkőztetni nem kellett, mert már majdnem teljesen meztelen volt, ingét letépték róla; s csupasz mellkassal, pőre vállal feküdt.

S abban a pillanatban, amikor az egyik rendőrlegény szokás szerint végig akarta dörzsölni a testét, a kapitány nem tudta visszatartani meglepett kiáltását. Avagy nem betűket meg számokat látott Tyrcomel tiszteletes bal vállán?

De igen! A clergyman fehér bőrén barna színű, még mindig jól olvasható, tetovált felírás tűnt fel. És ez a felírás így hangzott:

É. 77° 19’

Nem vitás: az olyan nagyon keresett szélességi kör! Nem kétséges: a clergyman apja, nehogy elveszítse; fia vállára írta, ki akkor még fiatal volt, és jegyzőfüzetül szolgált neki. A notesz elveszhet, de a váll nem! Így történt hát, hogy Tyrcomel tisztelendő, noha csakugyan elégette Kamülk pasának édesapjához írt levelét, mégis megőrizte ezt a fura helyre írt feljegyzést - mellesleg megjegyezve, nem lévén kíváncsi, nem nézett tükörbe, s így sohasem látta ezt a felírást.

Ám a gonosztevő minden bizonnyal elolvasta, mert míg a pap aludt, behatolt a szobába. S emez bizonyára észrevette, hogy a szekrényében turkál, iratait vizsgálja... Birokra akart kelni vele, de hiába. S a gazember, miután megkötözte, és száját betömte, elmenekült, őt meg itt hagyta félig megfúltan.

Ezeket a részleteket tudták meg magának Tyrcomel tiszteletesnek a szájából, amikor a nagy sietve odahívott orvos magához térítette. Elmesélte, mi történt. Szerinte a merényletnek nem volt más célja, mint megszerezni tőle a kincses sziget titkát, amelyet ő nem akart elárulni.

Ami a merénylőt illeti, látta, miféle alak, amikor dulakodott vele. Tehát módjában volt nagyon pontos személyleírást adni róla. Ezzel kapcsolatban elmondta azt a látogatást is, amelyet két francia és egy máltai tett nála, kik azért jöttek Edinburghbe, hogy kikérdezzék Kamülk pasa hagyatéka felől.

Ezen a nyomon a kapitány azonnal megindította a nyomozást. Két óra múlva a rendőrség már tudta, hogy a kérdéses külföldiek néhány napja a Gibb’s Royal Hotelben szálltak meg.

És bizony szerencséje volt Antifer mesternek, Zambuco bankárnak, Gildas Trégomainnek, Juhelnek és Ben Omárnak, hogy kétségbevonhatatlan alibivel tudtak szolgálni. A malói nem hagyta el ágyát, a fiatal kapitány és a folyami hajós nem hagyta el a szobát, Zambuco bankár és a közjegyző egy percre sem ment el a szállodából. Különben egyikükre sem illett a clergyman által megadott személyleírás.

Így hát kincskeresőinket nem tartóztatták le, s ismeretes, hogy az Egyesült Királyság börtönei nem nagyon szívesen bocsátják szabadon vendégeiket, akiknek ingyen és bérmentve nyújtanak kosztot, kvártélyt!

Igaz, itt volt még Szauk.

Nos hát Szauk volt a merénylő! Ő vitte végbe ezt a betörést, hogy ellopja Tyrcomel tiszteletes titkát. Most pedig, hála a clergyman válláról leolvasott számoknak, ő lett a helyzet ura. Minthogy pedig másrészt ismerte a Mayumbai-öbölben lelt feljegyzésen talált hosszúsági adatot, birtokában volt mindannak, ami a harmadik kis sziget fekvésének megállapításához kellett.

Szerencsétlen Antifer! Már csak erre az utolsó csapásra volt szükség, hogy kötözni való bolond váljék belőle!

És valóban: a lapok által közölt személyleírás alapján Antifer mester, Zambuco, Gildas Trégomain és Juhel nem kételkedhetett, Tyrcomel tiszteletesnek igenis ezzel a Nazimmal, Ben Omárnak ezzel az irodavezetőjével volt dolga, így tehát, amikor tudomást szereztek eltűntéről, megállapítottnak vették: 1. hogy ismerte a tetovált számokat; 2. hogy elindult az újabb kis szigetre, birtokába venni a hatalmas kincset.

Legkevésbé Juhel volt meglepődve köztük, hiszen tudjuk, hogy ő már régóta gyanakodott erre a Nazimra, rajta kívül pedig Gildas Trégomain, akivel közölte volt gyanúját. Szerencsére itt volt a közjegyző, akin a végsőkig felizgatott Antifer mester és Zambuco levezethette haragját.

Természetesen Ben Omár valamennyiőjüknél bizonyosabb volt Szauk bűnösségében. Hogyan is kételkedhetne, hiszen tudott szándékairól, s tudta: olyan ember, akit semmi sem riaszt vissza, még a bűntett sem.

Milyen újabb jelenetet kellett elszenvednie a közjegyzőnek! Juhel, Antifer mester parancsára, felkereste, és bevezette a betegszobába. De lehet-e beteg az ember ilyen helyzetben? És ha már egyszer, amint az orvos megállapította, Antifer mester epebántalmakban szenved, most nagyszerű alkalma nyílt, hogy kiöntse epéjét, és hogy eme epeömlés után meggyógyuljon!

Nem tudjuk leírni, hogyan fogadta Antifer mester a szerencsétlen Ben Omárt. Először is be kellett ismernie, hogy a clergyman személye ellen végrehajtott merényletet, a lopást... - igen, te nyomorult Omár! - a lopást Nazim követte el! Nahát!... Hát ez a nótárius így válogatja meg az irodavezetőit? Ilyen embert hozott magával, hogy segédkezzék neki, mikor mint a végrendelet végrehajtója ügyködik? Hát ilyen gazembert, ilyen rongyos frátert merészelt rátukmálni Antifer mesterre és társaira? És most ez a csirkefogó - igen, csirkefogó! - elmenekült, és nála van a harmadik számú sziget helyrajzi adata... és most megkaparintja Kamülk pasa millióit... ők meg nem tudják rátenni a kezüket! Hogyan is futhatnának egy egyiptomi zsivány után, aki fantasztikus összegek felett rendelkezik biztonsága és büntetlensége fedezésére?

– Jaj, Szauk!... Szauk!

Ez a név szaladt ki az elkábult közjegyző száján. Juhel minden gyanúja megerősítést nyert: Nazim nem Nazim, hanem Szauk; a Kamülk pasa által örökségéből kirekesztett Murad fia!

– Hogyhogy, hát Szauk volt?! - kiáltott fel Juhel.

Ben Omár el akarta kenni a dolgot, de viselkedése, rémülete, levertsége nagyon is arra vallott, hogy Juhel nem tévedett.

– Szauk! - ismételte Antifer mester, s talpra ugrott ágyából.

És állkapcsa olyan erőfeszítést tett, amikor kiejtette ezt a rettentően gyűlölt nevet, hogy a kavics puskagolyóként repült ki a szájából, egyenesen a közjegyző mellének.

És ha nem ez a lövedék lökte le a padlóra, akkor az az irtózatos rúgás volt az, amilyent soha nem kapott még az alfelébe egyiptomi vagy más nemzetiségű közjegyző. Ben Omár úgy elnyúlt a földön, hogy ennél már csak a hulla lehet jobban kiterítve.

Így hát Nazim nem volt más, mint Szauk, aki megesküdött volt, hogy minden eszközzel megkaparintja a kincset. Antifer mesternek nagyon is félnie kellett aljas közbelépésétől!

Egyébként Antifer mester, miután rázúdította a tengerészeti szitkok olyan áradatát, amilyen csak egy rövidjáratú kapitány készletéből telhet, valóban megkönnyebbült, és amikor Ben Omár behúzott vállal, homorú hassal kiódalgott szobájából, hogy bezárkózzék a sajátjába, már jobban érezte magát. Tegyük nyomban hozzá, hogy az a hír állította végleg talpra, melyet néhány nappal később a város egyik hírlapjában olvashatott.

Tudjuk, mire képesek a riporterek és az újdondászok! Mindenre, valljuk meg. Ez idő tájt kezdtek beleszólni a közügyekbe és magánügyekbe, méghozzá olyan lendülettel, olyan éberséggel és olyan vakmerőséggel, mint egy új végrehajtó hatalom ügynökei.

Nos, egyikük elég ügyes volt hozzá, hogy megszerezze azt a tetovált feliratot, amellyel Tyrcomel tiszteletes apja fiának a bal vállát ékesítette. Hasonmást készített róla, s ezt közölte egy napilap, amelynek a példányszáma aznap tízezerről százezerre ugrott.

Előbb Skócia, azután Nagy-Britannia, majd az Egyesült Királyság, majd Európa és az egész világ megtudta, hogy a harmadik sziget az északi szélesség 17°-a és 19’-e mentén fekszik.

A valóságban ezzel nem sokat nyertek a kíváncsiak, s nem tudták volna megoldani azt, amit már a „kincs problémájá”-nak kezdtek nevezni, mert a két szükséges adat közül az egyik, a hosszúsági fok nem volt meg nekik.

Antifer mesternek azonban - és Szauknak is - megvolt ez az adat, és amikor Juhel odaadta neki a kérdéses újságot, amikor meglátta a fakszimilét, ledobta magáról a lepedőt, kiugrott az ágyból. Meggyógyult... úgy meggyógyult, ahogyan a Királyi Kollégium sebészei vagy az edinburghi egyetem doktorai még soha beteget meg nem gyógyítottak.

Zambuco bankár, Gildas Trégomain, a fiatal kapitány hiába adta volna össze erejét, hogy megfékezze Antifer mestert. Azt mondják, hogy az izzó vallásos hit képes ilyen gyógyulást előidézni. Nos hát az Aranyistenbe vetett hit miért ne tudna szintén hasonló csodákat mívelni?

– Juhel, vettél új atlaszt?

– Vettem, bácsikám.

– A Mayumbai-öbölben talált feljegyzésen szereplő harmadik sziget, ugye, csakugyan a keleti hosszúság 15°-a és 11’-e mentén fekszik?

– Igen, bácsikám.

– És a pap vállára tetovált adat csakugyan az északi szélesség 77°-a és 19’-e?

– Igen, bácsikám.

– No hát akkor keresd meg, hol fekszik a harmadik számú kis sziget!

Juhel elment az atlaszért, fellapozta az északi tengerek térképét, körzőjével pontosan kimérte a mondott szélességi és hosszúsági kör helyét, megkereste metszőpontjukat, és így felelt:

– Spitzbergák, a nagy sziget déli csúcsa.

Spitzbergák? Hogyhogy? Hát Kamülk pasa ezt a legészakibb földet választotta gyémántjai, drágakövei, aranya temetőjéül... ha csakugyan ez az utolsó?

– Indulás! - kiáltotta Antifer mester. - Már ma indulunk, ha találunk hajót!

– Bácsikám! - esedezett Juhel.

– Ne hagyjuk, hogy az a nyomorult Szauk megelőzzön bennünket!

– Igazad van, barátom - vélte a folyami hajós.

– Indulás! - ismételte parancsolóan Pierre-Servan-Malo. Majd hozzátette: - Értesítsétek ezt az ostoba közjegyzőt is, ha már egyszer Kamülk pasa azt akarta, hogy jelen legyen a kincs feltárásánál!

Nem lehet mást tenni, mint meghajolni Antifer akarata előtt, amelyet Zambuco bankár akarata is támogatott.

– Még szerencse - vigasztalta magát a fiatal kapitány -, hogy ez a mókás pasa nem küld bennünket a világ végére!