Február 21-én a Steersman („Kormányos”) nevű angol gőzös a reggeli dagállyal elhagyta Saint Malo kikötőjét. Kilencszáz tonnás cardiffi szénszállító hajó volt, amelyet kizárólag Newcastle és Port Said között, kőszénszállításra használtak. Általában a gőzös egyetlen kikötőben sem vesztegelt. Ezúttal azonban valamilyen könnyű sérülés, éspedig a gőzvezető cső repedése javítást tett szükségessé. A kapitány pedig, ahelyett, hogy Cherbourg-ba irányította volna a hajót, kitérőt tett Saint Malo felé, hogy ott meglátogassa egyik régi barátját. Negyvennyolc óra múlva a gőzös útnak indulhatott, és most, amidőn felhívjuk rá olvasóink figyelmét, már vagy harminc mérföldnyire maga mögött hagyta a Fréhel-fokot.

De hát miért éppen ezt a gőzöst pécézzük ki és nem egy másikat, holott százával járnak az ilyen hajók a La Manche csatornán, minthogy az Egyesült Királyság arra használja őket, hogy a világ minden tájára eljuttassa velük szénbő méhének kincseit?

Miért? Azért, mert Antifer mester utazik rajta, s vele van unokaöccse, Juhel is, továbbá barátja, Gildas Trégomain. Hogyan kerültek erre az angol gőzösre, ahelyett, hogy kényelmesen üldögélnének a vasúttársaság valamelyik kocsijának fülkéjében? Ördögbe is! Hiszen ha egyszer százmilliót kell hazahoznia útjáról, igazán kényelembe helyezheti magát az utas, és nem kell törődnie a költségekkel!

Ezt tette volna Antifer mester is, a gazdag Kamülk pasa örököse, ha nem nyílik alkalma rá, hogy nagyon kellemes feltételek között utazhassék.

Cip kapitány, a Steersman parancsnoka régi ismerőse volt. Éppen ezért, amikor a kikötőben horgonyzott, nem mulasztotta el, hogy felkeresse a malóit, és magától értetődik, hogy az Hautes-Salles utcai otthonban szívélyesen fogadták. Amikor megtudta, hogy barátja Port Saidba készül, felajánlotta, hogy szerény áron elviszi a Steersman*nel. Jó hajó, ha csendes a tenger, óránként tizenegy csomót is megtesz, s csak tizenhárom-tizennégy napig tart rajta az út Nagy-Britanniától a Földközi-tenger túlsó végébe, pedig a távolság van vagy 5500 mérföld. Igaz, a *Steersman nem alkalmas utasszállításra. De a tengerészek igénytelenek. Valamilyen megfelelő fülke mindig akad, s az átkelés során egyszer sem rakodnak át, aminek szintén megvan a maga előnye.

Érthető tehát, hogy Antifer mester kísértésbe esett. Amúgy sem nagyon tetszett neki, hogy egy ilyen hosszú útra egy vasúti kocsi börtönébe zárassa magát. Úgy hitte, többet ér, ha két hetet tölt egy derék hajón, a friss tengeri szellőktől legyezve, mint ha hat napon át egy guruló dobozban szívja a füstöt és a pormolekulákat. Így vélekedett Juhel is, ha a folyami hajós nem is osztotta véleményüket, hiszen az ő hajózási területe a Rance két partja közé szorult. Ő arra számított, hogy a nyugat- és kelet-európai vasutak jóvoltából az út java részét sínen teszi meg; ám barátja másként döntött. Egy nap nem számít. Akár egy hónap, akár két hónap múlva érkeznek, a sziget a helyén marad, ott, ahol jelezték. Ezt a helyet senki sem ismerte, kivéve Antifer mestert, Juhelt és Gildas Trégomaint. Nem történhet semmi baj a kincscsel, amely már harmincegy éve a kettős K-val jelölt rejtekhelyen nyugszik, ha még vár rájuk néhány hétig...

Ebből következik, hogy bármilyen sietős volt is Pierre-Servan-Malo útja, társai és saját maga nevében elfogadta Cip kapitány javaslatát, s ez az oka annak, hogy felhívtuk az olvasó figyelmét a *Steersman*re.

Tény tehát, hogy Antifer mester, unokaöccse, barátja, Trégomain tekintélyes summa arannyal, amelyet a folyami hajós dugott az övébe, egy kitűnő kronométerrel, jó mesterember által készített szextánssal és a jövendő megfigyeléseikhez szükséges „Időtáblázat”-tal felszerelve, valamint még a sziget talajának felásásához szükséges csákányt és kőfejtő kalapácsot is magukkal vive, megfizették helyüket a szénszállító hajón. Kitűnő a hajó, remekül vezeti a kapitány, legénysége két szerelőből, négy fűtőből és vagy tíz matrózból áll. Az Aranyos Amália gazdája legyőzte viszolygását, meg kellett kockáztatnia a tengeri átkelést, bátran szembe kellett néznie Neptunus ádáz haragjával, neki, kinek eleddig csupán a folyami nimfák bájvarázsával kellett megbirkóznia. Minthogy azonban Antifer mester meghagyta neki, szedje a cókmókját, és vigye a Steersman fedélzetére, a legcsekélyebb megjegyzést sem merte megkockáztatni. Megható búcsújelenetnek lehettünk volna tanúi: Énogate gyöngéden ráborult Juhel keblére; Nanon azt sem tudta, kit ölelgessen: unokaöccsét vagy fivérét; Gildas Trégomain pedig ugyancsak igyekezett, nehogy nagyon megnyomorítsa azokat, akik elég vakmerőek voltak ahhoz, hogy kezet fogjanak vele. Végül is megígérték, hogy távolmaradásuk nem lesz hosszú, hat hét sem telik el, s a család ismét együtt lesz az Hautes-Salles utcai házban. És akkor, legyenek milliomosok vagy sem, rá tudják majd bírni Antifer mestert az olyan sajnálatosan elhalasztott esküvő megtartására... Aztán a hajó nyugatnak tartva, útnak indult, s a leány addig követte tekintetével, amíg árbocai el nem tűntek a látóhatáron.

Igaz is! Vajon a Steersman megfeledkezett arról a két személyről - bizony nem akárkik az illetők! -, akiknek el kellett kísérniük Kamülk pasa örökösét?

Csakugyan: Ben Omár közjegyző és Szauk, az állítólagos Nazim, nem volt a hajón. Talán lekésték?

Az igazság az, hogy nem tudták rábírni az egyiptomi nótáriust arra, hogy felszálljon a gőzösre. Jövet, vagyis Alexandria és Marseille között olyan istentelenül beteg volt, hogy azt még egy közjegyzőnek is sok volt elviselni. Éppen ezért most, hogy balszerencséjére ismét Szuezbe kellett volna hajókáznia, onnét pedig isten tudja, még merre, megesküdött, hogy ameddig csak elkerülheti a tengeri utazást, a szárazföldi utat választja. Szauk egyáltalán nem tiltakozott ez ellen, egyébiránt, ami Antifer mestert illeti, igazán nem pályázott rá, hogy Ben Omár legyen az útitársa. Így hát megelégedtek azzal, hogy találkozót adtak egymásnak a hó végére Szuezben, s Antifer nem mondta meg, hogy onnan még majd tovább kell menniük Masqat felé. Akkor azután a derék nótáriusnak is meggyűlik majd a baja ennek az álnok elemnek a haragjával!

Antifer mester még ezt is hozzátette:

– Mivelhogy ügyfele meghagyta: a végrendelet végrehajtójaként legyen jelen az örökség kihantolásánál, legyen csakugyan ott. Ha azonban a körülmények arra kényszerítenének, hogy együtt utazzunk, maradjunk csak külön-külön, lévén, hogy eszem ágában sincs közelebbi ismeretségbe kerülni se magával, se az irodavezetőjével!

Eme kedvesen megfogalmazott megjegyzésről a mi javíthatatlan malóinkra ismerünk.

Mindebből következik, hogy Szauk és Ben Omár még a Steersman indulása előtt elhagyta Saint Malót, ezért nem volt egyikük sem Cip kapitány utasai közt - amit persze senkinek esze ágában sem volt panaszként felróni. Különben is tudták, hogy a közjegyző, ki egyrészt félt, hogy ha nem lesz ott a kincs feltárásakor, elveszti jutalékát, másrészt teljesen Szauk hajthatatlan akaratának volt alávetve, nem fog meglépni Antifer mester társaságából. Sőt, még korábban megérkezik Szuezbe, s ott nem minden türelmetlenség nélkül fogja bevárni Antifert.

Közben a Steersman teljes gőzzel haladt a francia part mentén. A déli szél nem nagyon háborgatta, mert bizonyos mértékig még védte a föld. Ennek elsősorban Gildas Trégomain örvendett. Megfogadta: kihasználja az utazást, tanulmányozni fogja azoknak a különféle országoknak az erkölcseit és szokásait, amelyeket kénytelen felkeresni. Minthogy azonban ezúttal először utazott nyílt tengeren, nagyon félt a tengeri betegségtől. Így hát egyszerre kémlelte kíváncsian és félénken a látóhatárt, ahol a víz és az ég egybekel. A derék férfiú meg sem kísérelte, hogy adja a tengerészt, nem is próbálta leküzdeni rosszullétét, amikor a gőzös nagyon himbálódzott és bukdácsolt. Ez esetben ugyanis egyhamar kicsúszott volna a folyami hajó mozdulatlan padlójához szokott lába alól a talaj. Hátul foglalt hát helyet, a bástyafedélzet egyik padján, a feljáróhíd korlátjára könyökölve, illetve a párkányba kapaszkodva, s beletörődötten várta sorsát. Ezzel azonban rosszízű tréfálkozásra indította a könyörtelen Pierre-Servan-Malót.

– Na, folyami hajós, hogy ityeg a fityeg?

– Mostanig még megvagyok valahogy...

– No, de ez még csak amolyan édesvízi hajókázás, hiszen a part mentén haladunk, s joggal hiheted, hogy az Aranyos Amália ringat a Rance zárt partjai között. De ha majd feltámad a hűvös és heves északi szél, olyan alaposan megtáncoltat bennünket a tenger, hogy örökre elmegy a kedved a kánkántól!

– Nem is tudok kánkánt járni, barátom.

– Hát ezt csak úgy mondtam, s majd meglátjuk, milyen legény leszel a talpadon, ha kifutunk az óceánra...

– Úgy gondolod, beteg leszek?

– Méghozzá istenigazából. Ha akarod, előre aláírom neked!

Meg kell vallanunk: Antifer mesternek nagyon is egyéni módszerei voltak az ember megnyugtatására! Ezért, gondolta Juhel, nem árt némileg kiegyensúlyozni ezeknek a jóslatoknak a rossz hatását.

– A bácsikám túloz, Trégomain úr; maga éppúgy nem lesz rosszul, mint ezek...

– ...a delfinek? Én is csak ezt óhajtom - felelte a folyami hajós, és a Steersman barázdájában bukdácsoló két-három tengeri bohócra mutatott.

Este a hajó elhaladt Bretagne legszélső nyúlványai előtt. Amikor befutott a fouri csatornába, melyet Ouessant magaslatai védtek, a tenger még mindig csendes volt, pedig ugyancsak fújt a szél. Az utasok nyolc és kilenc óra közt nyugovóra tértek, s hagyták a gőzöst, hogy éjnek idején suhanjon el a Szent Mátyás-földnyelv, a bresti kikötő szűk bejárata, a Douarnenez-i-öböl, a seini keskeny, sebesen áramló víz előtt, és az Ír-csatornán át meginduljon délnyugatnak.

A folyami hajós azt álmodta, olyan beteg, hogy menten kileheli lelkét. Szerencsére csak álom volt. Reggel azután nem habozott felmenni a fedélzetre, noha a hajó egyik oldaláról a másikra billegett, előre-hátra bukdácsolt, hullámvölgyekbe merült, hogy aztán a tarajukra emelkedve megint alábukjon. Ha már egyszer a sorsa úgy fordult, hogy a tengerhajózással kell lezárnia hajóspályáját, legalábbis megkísérelte, hogy az utazás viszontagságait jól emlékezetébe vésse.

Most tehát éppen felmegy a hajólépcsőn, már az utolsó grádicsoknál tart, félig kinn is van a fedélzeten. És ugyan ki az, akit elsőnek meglát, az egyik fedélzeti nyílásrácson heverve, sápadtan, vértelen arccal, miközben bendője tartalma úgy bugyborékol belőle, akárcsak a meglékelt hordóból?

Maga Antifer mester - Antifer Pierre-Servan-Malo! Olyan elcsigázottan, amilyen csak egy törékeny angol lady lehet, aki rossz időben kel át a Boulogne és Folkestone közötti szoroson.

És a szárazföldi és tengeri káromkodások minő zuhataga viharzik belőle! És hogy adta-teremtettézik még bőszebben, amikor meglátja barátja nyugodt, piros orcáját meg azt, hogy a legcsekélyebb hányingerrel sem küzd!

– Ezer mennydörgős mennykő! - kiáltotta. - Ki hitte volna? Hogy tíz esztendeje nem tettem a lábam hajóra... én... a parthajózás mestere... betegebb vagyok, mint egy folyami dereglyegazda!

– De hát... én egyáltalán nem vagyok beteg - merészelt ellenkezni Gildas Trégomain, miközben a rá jellemző nyájas mosolyra derült.

– Nem vagy az? És miért nem?

– Magamnak is meglepetés, barátom.

– Pedig a te Rance folyód sose volt ilyen megveszekedett, mint ez a délkeleti szél korbácsolta Ír-csatorna!

– Sose.

– És még kedvetlennek se látszol...

– Sajnálom - felelte Gildas Trégomain -, mert látom, bosszant a dolog.

No, tessék! Hát lehet ennél az istenadta teremtésnél nyájasabbat elképzelni ezen a sártekén?

Azonnal hozzátesszük azonban, hogy Antifer mester rosszulléte csak múló dolog volt. Mielőtt még a Steersman, elérte volna az Ortegal-fokot Spanyolország északnyugati csücskénél, amikor még a Cascogne-i-öbölben haladt, amelynek partját az Atlanti-óceán háborgó habjai verték, a malói már talpon volt, és tengerészgyomra is rendesen működött. Ami vele történt, megesett az már sok más hajóssal is, köztük a legderekabbakkal, ha bizonyos ideig nem szálltak hajóra. Ennek ellenére igencsak gyötörte magát, és önérzetét is nagyon sértette a gondolat, hogy az Aranyos Amália gazdája, egy ilyen vacak kis ladik parancsnoka, nem volt beteg, míg ő majd kihányta a zsigereit!

Az éjszaka nagyon nehezen telt el, miközben a Steersman a háborgó habokon Lat Coruña és El Ferrol között haladt. Cip kapitány már-már azon volt, hogy lehorgonyoz, de Antifer mester úgy vélte: ki kell tartaniuk. Hosszabb késés a szuezi óceánjáró miatt nyugtalanította volna, mert az csak havonta egyszer érinti a Perzsa-öblöt. S ilyenkor, napéjegyenlőség idején mindig tartani lehet viharoktól. Helyesebbnek látszott tehát mindaddig nem kikötni, amíg az út folytatása nem volt nyilvánvalóan veszélyes.

A Steersman a spanyol partoktól kellő távolságban haladt. Baloldalt maga mögött hagyta a vigói öblöt és a bejáratát jelző három süvegcukor formájú sziklát, majd elhaladt a festői portugál partok mellett. Másnap jobbra feltűnt a Berlenga-szigetcsoport, amelyet a Gondviselés egyenesen avégett fabrikált, hogy oda építhessék a világítótornyokat, a nyílt tenger felől közeledő hajóknak jelzendő: szárazföld a közelben!

Könnyen elképzelheti az olvasó, hogy a hosszú, dologtalan órák alatt a nagy ügyről, erről a fantasztikus utazásról és biztos eredményeiről csevegtek. Antifer mester visszanyerte testi-lelki épségét. Határozott léptekkel, széttárt lábbal, kihívó tekintetet vetve a látóhatárra, járt-kelt a fedélzeten, s hogy semmit se hallgassunk el, megmondjuk azt is, hogy a folyami hajós derék arcán egyre kereste a rosszullétnek makacsul nem mutatkozó jelét.

Egy ilyen alkalommal kiáltotta felé: - No, milyennek találod az óceánt?

– Nagyon nagy víz, barátom.

– Bizony, valamivel több van benne, mint a te Rance-odban!

– Nem tagadom, de azért nem megvetendő a folyó sem, neki is megvan a maga bája...

– Nem vetem én meg, folyami hajós, csak lenézem.

– Bácsikám - vetette közbe Juhel -, senkit sem szabad lenézni... és a folyónak is megvan a maga értéke.

– Akár csak egy kis szigetnek - tette hozzá Gildas Trégomain.

Erre a szóra aztán Antifer mester is hegyezni kezdte a fülét, mert ezzel kényes pontjára tapintottak.

– Bizony: vannak szigetek, amelyeket első sorba kell helyeznünk... például az enyém!

Ez a birtokos névmás nagyon szépen mutatta, hogy milyen folyamat játszódott le breton agyában - ez aztán birtokos névmás volt a javából! Merthogy úgy vélte: az Ománi-öbölnek ez a szigete örökség révén immár az ő személyes birtoka.

– Különben a szigetemről jut eszembe - folytatta -, ellenőrzöd mindennap kronométered járását, Juhel?

– Hát persze, bácsikám, és még nemigen láttam ilyen pontos szerszámot.

– És a szextánsod?

– Bizonyos lehet benne: legalább annyit ér, mint az órám.

– Hálistennek! Hisz elég sokba kerültek!

– Ha százmilliót hoznak a konyhára - jegyezte meg okosan Gildas Trégomain - akkor nem számít az ár...

– Ahogy mondod, folyami hajós!

S valóban: nem is számított. A kronométert a bréguet-i műhelyekben készítették, s hogy minő tökéllyel, ezt nem is érdemes említeni. Ami pedig a szögmérőt illeti, méltó volt az órához, és ha ügyesen kezelték, másodpercnyi pontossággal megadta a szöget. Ami pedig most már a kezelésüket illeti, bízvást átengedhették a fiatal kapitánynak. Ezzel a két készülékkel tökéletes pontossággal meg fogja határozni a kis sziget fekvését.

Ám ha Antifer mester és két útitársa joggal teljesen megbízhatott ebben a két szerszámban, Kamülk pasa végrendeletének végrehajtója, Ben Omár iránt ezzel szemben bizalmatlansággal, a legindokoltabb bizalmatlansággal viseltettek. Gyakorta szóba jött ez, s egy napon a nagybácsi így szólt unokaöccséhez:

– Nem tetszik nekem az az Omár, és megfogadtam, hogy szemmel tartom!

– Ki tudja, megtaláljuk-e újra Szuezben? - kérdezte a folyami hajós.

– Ugyan már! - kiáltotta Antifer mester. - Ha kell, hetekig, hónapokig is várna ránk ott! Avagy nem kizárólag azért jött a zsivány Saint Malóba, hogy ellopja a szélességi körömet?

– Bácsikám - szólt Juhel -, úgy hiszem, igaza van, ha szemmel tartja ezt az egyiptomi nótáriust. Szerintem is gyanús alak, s megvallom: Nazim nevű irodavezetője még gyanúsabb!

– Én is úgy vélekedem, mint te, Juhel - tette hozzá a folyami hajós. - Annyira irodavezető ez a Nazim, amennyire én...

– ...mint amennyire te szívdöglesztő fiatal színész vagy! - mondta Pierre-Servan-Malo, s közben megpörgette foga közt a kavicsot. - Nem, ez az irodavezető igazán nem olyannak látszik, mint aki aktákat fogalmaz... Különben meglehet, hogy Egyiptomban ezek a kancellisták is sarkantyús, bajszos bégekhez hasonlítanak! Csak az a baj, hogy nem beszél franciául. Különben talán elkotyogta volna, hogy mi a titka.

– Hogy mi a titka, bácsikám? Ha nem sokat tudott kihámozni a gazdájából, még kevesebbet hámozhatna ki az alkalmazottjából, ezt elhiheti nekem! Úgy hiszem, inkább ezzel a Szaukkal kellene törődnie...

– Miféle Szaukkal?

– Hát Murad fiával, Kamülk pasa unokaöccsével, akit a mi javunkra tagadott ki az örökségből.

– Csak merje keresztezni szándékunkat, Juhel, majd én ellátom a baját! Avagy talán a végrendelet nem eléggé egyértelmű? Hát akkor mit akar tőlünk ez a pasa-sarj? Majd én levágom a lófarkos micsodáját!

– De hát, bácsikám!...

– Ej! Engem épp olyan kevéssé nyugtalanít, mint Ben Omár, s ha ez a kontraktus-szerkesztő nem úgy táncol, ahogy...

– Vigyázz, barátom! - intette Gildas Trégomain. - Nem rázhatod le a közjegyzőt... Joga, sőt kötelessége, hogy kutatóutadra elkísérjen... hogy veled menjen a szigetecskére.

– Szigetecskémre, folyami hajós!

– Jó... legyen! A végrendelet határozottan leszögezi, és minthogy egypercentes komissió üti a markát... vagyis egymillió frank...

– Egymillió fenékenbillentés! - kiáltotta a malói, kinek haragját még magasabbra szította Ben Omár óriási jutaléka.

A beszélgetést fülsiketítő fütyülés szakította félbe. A Steersman közben ugyanis a szárazföld mellé ért, s most haladt át a Szent Vince-fok és az előtte meredező szikla között.

Cip kapitány sohasem mulasztotta el, hogy üdvözölje a meredek part tetején emelkedő kolostort, s ezt az üdvözletet a prior¹ atyai áldásával viszonozta. Néhány agg barát is megjelent a fennsíkon, s a kenetesen megáldott gőzös megkerülte a hegyes földnyúlványt, hogy délkeletnek vegye útját.

Éjjel néhány mérföldre a parttól feltűntek Cádiz fényei, s elhaladtak a trafalgari öböl mellett. A Steersman másnap reggel, miután délen megpillantotta a Spartel-fok világítótornyát, egyenlő távolságban hagyta el jobbra a pompás tengeri dombokat, melyeknek lombjai alól szép fehér villák integettek, és balra a Tarifa mögött húzódó halmokat, majd befutott a Gibraltári-szorosba.

Innentől Cip kapitány, a Földközi-tenger áramától segítve, gyorsan haladt a marokkói partvidék mentén. Megpillantotta Ceutát, amely valamilyen spanyol Gibraltárként meredt a szirten, majd délkeletnek fordította a hajót, s huszonnégy óra múlva már maga mögött hagyta Alboran szigetét.

Nagyon kellemes hajóút volt ez, s az utasok élvezték is kimondhatatlan varázsát, amikor a hajó az afrikai partok előtt haladt. Nincs ennél festőibb, változatosabb látvány - a háttérben kéken kirajzolódó hegyek, a part ezer csipkéje, a meredek szirtek nyílásai között hirtelen felbukkanó, zöld lomboktól ékes s a földközi-tengeri éghajlat révén a téltől megóvott városok. Vajon a folyami hajós kellőképp megbecsülte-e a természet szépségét, s vajon ez elhomályosította-e emlékezetében szeretett Rance folyójának Dinard és Dinara közé eső kies helyeit? Mit érzett, amidőn megpillantotta Orant, amely felett büszkén meredt a sziklavár, vagy Algírt, amely a fehér fellegvár körül grádicsosan omlott alá, a félelmetes kősziklák közt megbúvó Storát, Bougie és Philippeville városát, valamint a félig új és félig ódon Bône-t, amely az öböl mélyén töppedt? Egyszóval, milyen volt Gildas Trégomain lelkiállapota a szeme előtt feltáruló pompás partvidék láttán? Sajna, erről a fontos történelmi kérdésről örökre hallgat a krónika.

A Steersman körülbelül a La Calle-i szoros mellett hagyta el a tuniszi partokat és fordult a Bône-fok irányába. Március 5-én este, amikor a nap alábukott a habokba, egy pillanatra feltűntek a vakítóan fehér égen Karthágó magaslatai. Majd éjnek idején, miután elhaladt a Bône-fok előtt, a gőzös már a Földközi-tengernek ama keleti részét szelte, amely a levantei kikötőig terjed.

Az idő eléggé kedvezett. Néha szemerkélt az eső, de javarészt szép idő volt, s a szem messze bejárhatta a látóhatárt. Így tűnt fel az utasok előtt Pantellaria szigetének hegyes csúcsa - egy szunnyadó tűzhányó, mely egyszer azért felébredhet. Egyébként ezen a részen a tengerfenék mindenütt vulkanikus, a Bône-foktól egészen a görög szigettenger legtávolabb eső csoportjaiig. Új és új szigetek bukkannak fel, mint például Santorino, és ezek egyszer talán aranyra megsokasodhatnak, hogy valamilyen új szigettengert alkotnak majd.

Igaza volt hát Juhelnek, amikor így szólt bácsikájához:

– Szerencse, hogy Kamülk pasa nem valamilyen itteni szigeten temette el kincsét.

– Szerencse, bizony szerencse! - vélekedett Antifer mester is.

És egészen belesápadt a gondolatba, hogy szigete olyan tengerből emelkedhetett volna ki, mely alatt még mindig működnek a föld alatti erők. Szerencsére ilyesmi az Ománi-öblöt nem fenyegeti. Ott nincsenek ilyen rengések, s a kis szigetet ott találják majd, ahol a földrajzi koordináták szerint lennie kell.

Gozzo és Málta szigetét elhagyva, a Steersman most már egyre jobban közeledett az egyiptomi partokhoz.

Cip kapitány ismerte fel elsőnek Alexandriát, majd miután a hajó megkerülte a Nílus torkolatának széttárt legyezőhöz hasonló vízrendszerét Rashid és Dumyat között, március 7-én délelőtt már Port Said előtt jártak.

Ebben az időben építették a Szuezi-csatornát, hiszen csak 1869-ben volt a megnyitó ünnepség. A gőzösnek tehát meg kellett állnia Port Saidban. Itt francia ösztönzésre európaias házak, hegyes tornyú kastélyok, merész vonalú villák nőttek ki a tenger, a csatorna és a Menzaleh-tó között futó keskeny homoksávon. A mederásás során kiemelt földdel betemették a mocsár egy részét, feltöltötték a talajt a születendő város számára, s az új alapokon templomokat, kórházakat, gyárakat építettek. A Földközi-tenger partján festői házsor húzódik, s a tó tele van hintve zöldellő szigetecskékkel, amelyek között halászbárkák siklanak. Két gát védi a kétszázharminc hektárnyi, félig zárt kikötőöblöt, az egyik nyugaton, világítótoronnyal, ennek a hossza 3500 méter, a másik keleten, ez 700 méterrel rövidebb.

Antifer mester és társai nagyon megköszönték Cip kapitánynak a szívélyes bánásmódot, s elbúcsúzván tőle, felszálltak a Port Saidot Szuezzel összekötő vasútra.

Sajnálatos, hogy a csatorna nem volt még készen. Juhelt módfelett érdekelte volna az átkelés, Gildas Trégomain meg egyenesen azt hihette volna, hogy a Rance két partja közt hajókázik, noha az amersi és az izmailai tó kevésbé breton jellegű, mint Dinan, és Dinard-nál is valamicskét keletiesebb.

Ami most már Antifer mestert illeti, mi tagadás, neki bizony esze ágában sem volt, hogy ezekben a csodákban gyönyörködjék! Sem azokban, amelyek a természetet dicsérik, sem azokban, amelyek az emberi észt. Az ő szemében az egész világon csak egyetlen pont létezett, az Ománi-öböl szigetecskéje, az ő szigetecskéje, amely, mint valamilyen fénylő fémgomb, egész lényét delejes varázsába vonta.

S később még Szuezből sem látott semmit, abból a városból, amely manapság olyan fontos helyet foglal el a földrajzi nevek jegyzékében. Ám azonnal felismerte a pályaudvarról kijövet azt a két embert, akik közül az egyik hajbókolva köszöngetett feléjük, mialatt a másik tökéletesen megőrizte keleti komolyságát.

A két ember Ben Omár és Nazim volt.