JÚNIUS ÖTÖDIKE ESTÉJE

Míg a gazda és családjának hajléka épült, Joam Garral a „melléképületek”, tehát a konyha és az éléstárak fölállításával foglalkozott, minthogy az útra nagyon sokféle fajta élelmiszert kell magukkal vinniük.

Mindenekelőtt rendkívül nagy mennyiségű maniókagyökeret hordtak föl a jangadára, hiszen a manióka a forró égövön élő ember egyik fő tápláléka. A hat-tíz lábnyira növő bokor gyökere leginkább a fekete retekhez hasonlít, és csomóstul terem, akár a burgonya. Az afrikai vidékeken termő manióka egyáltalán nem tartalmaz mérget, de a Dél-Amerikában termő fajtában van valami rendkívül ártalmas méreg, melyet fölhasználása előtt ki kell préselni a maniókagyökérből. A préselés után lisztté őrlik a gyökereket, a lisztet aztán tetszés szerint használhatják föl bármilyen étel készítéséhez.

A húsellátással sem lesz baj útközben, mert nem beszélve arról, hogy a jangada orrában e célra épült aklokban sok juhot visznek magukkal, az éléskamrákat megrakták kitűnő minőségű *presuntó*val, vagyis perui sonkával; no és útközben meg a vadászatban jeleskedő néhány indián majd gondoskodik friss pecsenyéről, hiszen vadban nyilván nem lesz hiány sem a szigeteken, sem az Amazonas-parti erdőkben.

A folyam egyébként bőségesen el fogja látni őket rákkal és különböző halakkal, bőven fognak majd *tambagu*t, mely az Amazonas legfinomabb hala, még a lazacnál is jobb ízű, aztán vörös pikkelyű *pira-rucu*t, mely akkora, mint a tokhal, s besózva jelentős mennyiségeket szállítanak belőle Brazília minden vidékére, és *candiru*t, melyet ugyan veszélyes halászni, de annál kellemesebb elfogyasztani, és vörös csíkos, harminchüvelyknyi hosszú *piranhá*t, más néven ördöghalat, s végül kedvükre ehetnek teknősbékát, mely egyébként a bennszülöttek egyik kedvenc eledele; egyszóval a folyam gondoskodni fog arról, hogy a gazda és a szolganép asztala el legyen látva finomabbnál finomabb falatokkal.

Hacsak mód lesz rá, mindennap halásznak és vadásznak majd.

Különböző italokról is gondoskodtak, jókora caysuma- vagy mint Brazíliában mondják, machachera-készletet vittek a jangadára; ezt a kellemes, kissé savanykás ízű italt az édes maniókagyökérből párolják. Ezenkívül visznek magukkal beiju*t, ez a pálinkaféleség a brazilok nemzeti italának számít, meg perui *chicá*t, továbbá banánból préselt és erjesztett *mazat*ot meg *guaraná*t, mely a *paullinia sorbillis kettős magvából préselt anyag, színét illetően meg éppen olyan, mint a csokoládé; ha porrá törik, és vízzel fölengedik, kitűnő italt nyernek belőle.

S ez még nem minden! Termelnek ezen a környéken egy sötétlila borféleséget, melyet az *assaipálmá*ból erjesztenek, s különös zamatáért a brazilok nagyon kedvelik. Így aztán jó néhány palackkal hordtak föl belőle a jangadára, a palackok nyilván kiürülnek, mire az utasok Parába érnek.

Az italkészletek felügyeletének megtisztelő feladata egyébként Benitóra hárult. Néhány palack xeresi, setubali és portói bor idézte Dél-Amerika első hódítóinak emlékét. Az ifjú pincemester ezenfelül fölvitetett a jangadára néhány demizson taffiát is, ami voltaképpen cukorból készült és a nemzeti beijuval ízesített pálinka.

A füstölnivalóról sem feledkeztek meg, de nem azzal a durva kapadohánnyal látták el a hajót, amit az Amazonas vidékének bennszülött lakói általában szívnak, hanem egyenesen Villa Bella da Imperatrizból hozatták a megfelelő mennyiségű készletet, onnan, ahol a legfinomabb közép-amerikai dohányfajták teremnek.

A jangada tatjában tehát a fő lakóépület és a melléképületek álltak, vagyis a konyha, az éléstárak, a borospince, ez az egész rész a Garral család és a hozzájuk tartozó szolgák és szolgálók rendelkezésére állt.

Előbbre, a jangada közepe táján húzták föl az indiánok és a négerek barakkjait. Ők is éppen úgy élnek majd a hajón, ahogy a fazendán éltek, s úgy helyezkednek majd el, hogy a kormányos parancsait követve, mindig a megfelelő irányban tarthassák a jangadát.

Természetesen több hajlékot kellett építeniük, hogy fedél legyen a sok ember feje fölött. Így aztán a jangada valóságos kis úszó falunak látszott, viszont az is igaz, hogy ezek a hajlékok szilárdabban épültek, és sokkal lakályosabbak voltak, mint a Felső-Amazonas vidékének sok kunyhója.

Az indiánok számára oldalfal nélküli lombkunyhókat emeltetett Joam Garral, vékony gömbfák tartották a könnyű lombtetőt, mely alatt szabadon járt a szél, s lágyan ingatta a kunyhókban fölaggatott függőágyakat. Ezekben a lombkunyhókban az indiánok - három-négy család is volt köztük, asszonyokkal, gyerekekkel - úgy élnek majd, ahogy a fazendán megszokták.

A jangadán a négerek is megtalálták a maguk megszokott helyét. Kunyhóik annyiban különböztek az indiánok kunyhóitól, hogy mind a négy oldalról zártak voltak, csak az egyik falba vágtak ajtónyílást, a szabad levegőhöz szokott indiánok sohasem tudták volna megszokni a néger kunyhók zártságát, amit a feketék annyira szeretnek.

Végül a jangada elejében voltak a raktárak, telizsúfolva mindazzal az áruval, amit Joam Garral Belémbe szállított, éppúgy, mint a kidöntött fákat.

A raktárakban Benito felügyelete alatt olyan gondosan helyezték el az árukat, mintha azok valami hajó rakodóterébe kerültek volna.

A rakomány legértékesebb része a hétezer arób gumi volt, a nyersgumit akkoriban fontonként három-négy frankkal fizették. Ötven mázsa szárcsagyökeret is szállított a jangada, a szárcsagyökér az Amazonas völgyének egyik legfontosabb exportcikke, azonban egyre kevesebb terem belőle, mert szedésekor a bennszülöttek nem kímélik a növény hajtásait. Visznek ezenkívül egy rakomány óriás babot, melyet Brazíliában inkább cumaru néven ismernek, és igen kelendő olajakat préselnek belőle; továbbá a sebbalzsam készítéséhez szükséges *szasszafrász*t, több köteg festőnövényt, ládaszám a különböző mézgákat; végül különböző fajtájú, rendkívül értékes faanyag egészítette ki a jangada szállítmányát, melyet majd könnyen és jövedelmezően értékesíthetnek Parában.

Az olvasóban felmerülhet a kérdés: vajon miért csak annyi négert és indiánt vittek magukkal, amennyire a jangadán végzendő munkákhoz szükség volt; vajon nem lett volna-e célszerű, ha - számolva az Amazonas-parti törzsek esetleges támadásával - több embert visznek magukkal, hogy védekezni tudjanak?

Felesleges lett volna erre gondolniuk. Közép-Amerika bennszülöttjeitől nem kell tartani, már régen elmúltak azok az idők, mikor az utasembernek fel kellett készülnie, hogy kivédhesse esetleges támadásaikat. A part menti indiánok békés törzsekbe verődve élnek, a harcos kedvű törzsek pedig visszahúzódtak a folyam és mellékvizei partján mindjobban terjedő civilizáció elől. Legföljebb a szökött néger rabszolgákból meg a brazil, angol, holland és francia fegyenctelepekről szökött raboktól kellett tartaniuk. Ezek a szökevények azonban elszigetelt, mindössze néhány emberből álló csapatokba verődve kóborolnak az erdőkön és a szavannákon át, és esetleges támadásaikat a jangada utasai könnyen visszaverhetnék.

Az Amazonas partján egyébként egymást követik a katonai őrállások, városok, falvak és missziós telepek; nem pusztaságot, hanem szinte szemlátomást beépülő folyamvölgyet szel át az Amazonas medre. Utasainak tehát nem kell támadástól félniük.

Hogy a jangada leírása teljes legyen, már csak két vagy három, nagyon különböző jellegű építményéről kell beszélnünk, melyek nagymértékben fokozták a hatalmas tutaj festőiségét.

A jangada orrában emelkedett a kormányos fülkéje. Igen, elöl, és nem hátul, ahol általában a hajók kormányosfülkéje van. Az adott körülmények között ugyanis semmi hasznát nem vették volna a kormányműnek, az ilyen hosszúságú vízi járművet nem lehet irányítani még a leghosszabb evezőkkel sem, akkor sem, ha mégolyan erős száz kar mozgatja is őket. Oldalról, a mederfenékhez nyomott hosszú csáklyákkal és rudakkal tartják a jangadát a megfelelő irányban, s ha ebből kitérne, a csáklyákkal és rudakkal szorítják vissza a megfelelő sodorba. Ilyen módon közelítik meg a partot is, ha valami okból ki akarnak kötni. A jangada egyébként visz magával három-négy ubát, két vitorlás pirogot, ezekkel bármikor könnyen partra juthatnak. A kormányosnak tehát jól kell ismernie a folyamot, a folyammeder kanyarulatait, a kikerülendő örvényeket, tudnia kell, hol vannak kikötésre alkalmas partszakaszok és öblök - ezért kellett hát a jangada elejében elhelyezni a kormányosfülkét.

A kormányos lesz tehát a jangada, e hatalmas gépezet anyagi, világi vezetője, míg egy másik személyre, Passanha atyára, az iquitosi misszió papjára a szellemi vezetés feladata hárul.

Az olyan vallásos család, mint Joam Garral családja volt, természetesen örömmel kapott a lehetőségen, mindnyájan boldogok voltak, hogy velük tart az az öreg pap is, akit mindnyájan tiszteltek és szerettek.

Az akkor hetvenéves Passanha atya evangéliumi buzgalommal munkálkodó, irgalmas szívű és jó ember volt, s azokon a vidékeken, ahol a vallás képviselői nem mindig az erény megtestesülései, ő valóságos mintaképe volt a nagy hittérítőknek.

Passanha atya ötven éve élt Iquitosban, ő volt a missziós telep vezetője; aki ismerte, szerette is, s az öreg pap rászolgált erre, a szeretetre. A Garral család is nagyra becsülte Passanha atyát, annak idején ő eskette össze Magelhães lányát és a fazendára vetődött fiatal intézőt. Ő keresztelte meg a gyermekeiket, tanította őket, és abban bizakodott, hogy a szeme előtt felnövekedett Minha és Benito házasságát is ő áldhatja meg, mikor eljön a fiatalok házasságkötésének ideje.

Passanha atya, előrehaladott kora miatt, már nem gyakorolhatta fáradságos hivatását. Elérkezett számára a nyugalomba vonulás órája. Egy fiatal misszionárius foglalta el az öreg atya helyét az iquitosi missziónál, Passanha atya pedig elhatározta, hogy visszatér Parába, és ott, az öreg papok számára fönntartott valamelyik klastromban fejezi be földi pályafutását.

Keresve sem találhatott volna jobb alkalmat arra, hogy Parába menjen, és éppen annak a családnak a társaságában, melyet szinte a magáénak tekintett. Garralék meghívták a jangadára, és ő örömmel fogadta el a meghívást; Belémbe érve így legalább ő esketheti össze az ifjú párt, Minhát és Manoelt.

Passanha atya útközben a család asztalánál fog étkezni, Joam Garral azonban azt akarta, hogy legalább külön lakhelye legyen, és Yaquita meg a lánya egymással versengve igyekezett minél kényelmesebbé tenni az öreg pap szobáját. Az biztos, hogy Passanha atya szegényes lelkészlakában még csak nem is álmodhatott ekkora kényelemről.

Lelkészlak tehát volt már, most még kápolnáról kellett gondoskodniuk.

A kápolnát a jangada közepén húzták föl, még egy kis harangtornyot is építettek rá. Kicsiny volt, ez tagadhatatlan, nem is fért volna bele a jangada minden utasa, de legalább gazdagon ékesítették; és ha Joam Garral meg a családja a jangadán utazva a saját otthonában érezhette magát, Passanha atyának sem kellett búslakodnia az iquitosi szegényes templom után.

Ilyen volt tehát az a csodálatos alkotmány, mely majd végigúszik az Amazonas vizén. Most egyelőre ott volt a homokparton, várta, hogy a hullámok a hátukra vegyék. Az árapályra vonatkozó számítások és megfigyelések szerint ez az idő már nem volt messze.

Június 5-ére mindennel elkészültek.

Előző nap megérkezett a kormányos is, ez az ötven év körüli, a mesterségét nagyon értő ember, aki azonban nem vetette meg az itókát. Joam Garral mégis nagyra becsülte, többször is rábízta már a Belémbe indított faszállítmányok irányítását, és még sohasem volt oka arra, hogy megbánja a bizalmát.

Az is igaz, hogy Araujo - így hívták a kormányost - akkor látott legjobban, ha néhány pohárka karcos taffia, a cukornád levéből erjesztett szesz tette éleslátóvá a szemét. Nem is indult soha útnak a demizsonja nélkül, melyet rendkívül nagy becsben tartott.

A folyam szintje már napok óta szemmel láthatóan emelkedett, s a tetőzést megelőző negyvennyolc órában olyan magas volt, hogy a víz elborította a fazenda folyamparti részét, de még mindig nem volt elég magas ahhoz, hogy a jangadát megmozdítsa.

Noha valamennyien tudták, hogy a jangada azért nem mozdul, mert a dagály még nem érte el felső szintjét, azért az érdekeltek mégis nagy izgalomban éltek. Ugyanis ha az Amazonas vize valami megmagyarázhatatlan ok folytán nem dagadna meg annyira, hogy hátára vehesse a jangadát, úgy az építés roppant munkáját elölről kellene kezdeniük. Minthogy azonban a dagályra gyorsan következik az apály, hosszú hónapokig kellene várniuk.

Június 5-én estefelé a jangada utasjelöltjei összegyűltek a part fölé mintegy százlábnyira magasló dombtetőn, s nagyon is érthető szorongással várták a döntő órát.

Valamennyien együtt voltak, Yaquita, a lánya, Manoel Valdez, Passanha atya, Benito, Lina, Fragoso, Cybele meg a fazenda néhány indián és néger munkása.

Fragoso képtelen volt egy helyben maradni, jött-ment, leszáguldott a partra, aztán újra fölrohant a dombtetőre, megjelölte, mikor meddig ér a víz, s hangos hurrázásban tört ki, mikor az ár elborította a leszúrt jelzőcölöpöket.

– Úszni fog! Úszni fog! El fog indulni ez az óriási hajó, mely Belémbe visz bennünket! Elindul a hajónk még akkor is, ha az ég valamennyi csatornájának meg kell nyílnia ahhoz, hogy magasra csapjon az Amazonas árja!

Maga Joam Garral a jangadán tartózkodott a kormányossal és a legénység több tagjával együtt. Őrá hárult a feladat, hogy a döntő percben megtegye a szükséges intézkedéseket. A jangadát egyébként erős kötelek horgonyozták a parthoz, nem kellett attól tartaniuk, hogy mikor a hullámok a hátukra kapják, nyomban elsodorja az ár.

A mintegy százötven-kétszáz főből álló Iquitos környéki indián törzs meg a falu valamennyi lakója a partra gyülekezett, hogy megbámulhassa a ritka látványosságot.

Csöndben, szinte síri csöndben figyelt az érdeklődő tömeg.

Délután öt óra tájt a víz szintje több mint egylábnyit emelkedett az előző napi szinthez képest, a homokpartot teljesen elborította a víz.

Remegés futott végig a hatalmas szerkezet minden deszkáján és gerendáján, a víznek azonban még néhány hüvelyknyit emelkednie kell ahhoz, hogy a jangadát a hátára vehesse.

Egy órán át szüntelenül ismétlődtek ezek a remegések. A tartógerendák recsegtek-ropogtak: a tutaj talapzata lassanként kiemelkedett a homokágyból.

Fél hét óra tájt örömkiáltások harsantak. A jangada végre a vízen lebegett, az ár a folyam közepe felé sodorta volna, de a horgonykötelek rántására szépen a parthoz simult, és Passanha atya megáldotta, csakúgy, mint ahogy megáldott volna minden tengeri hajót is, melynek sorsa valóban Isten kezében van.