ELHATÁROZÁSOK ÉS REMÉNYSÉGEK

Másnap, augusztus 30-án Benito és Manoel komoly tanácskozásba kezdett. Megértették a bíró gondolatát, melyet nem akart előttük kimondani. Most azon gondolkoztak, hogyan tudnák megszöktetni az elítéltet a kivégzés elől.

Abban ugyanis bizonyosak lehettek, hogy a Rio de Janeiró-i hatóságok szemében az okmánynak megfejtetlenül semmi bizonyító ereje nincs, holt betű, mely nem változtathatja meg a tijocai bűntényben huszonhárom évvel ezelőtt hozott ítéletet, tehát megérkezik a kivégzési parancs, minthogy az ilyen jellegű bűntényekben hozott ítélet enyhítésére nincs mód.

Joam Dacostának tehát másodszor is szöknie kell az őt olyan igazságtalanul sújtó ítélet végrehajtása elől.

A két fiatalember mindenekelőtt megállapodott abban, hogy tervüket titokban tartják, senkinek, még Yaquitának és Minhának sem szólnak róla, nehogy esetleg hiú reményeket ébresszenek bennük. Ki tudja, sikerül-e ez a szöktetési kísérlet, ki tudja, valami előre nem látható akadály miatt nem hiúsul-e meg keservesen?

Fragoso közreműködése most bizony nagyon jól jött volna. Ez az értelmes és hűséges legény nagyon a kezükre járhatott volna, de még csak nem is sejtették, merre, hova tűnt. Lina sem tudta megmondani, hová lett, mi történt vele, miért hagyta el a jangadát úgy, hogy még neki sem mondott semmit.

És ha Fragoso tudta volna, hogy az ügy így és idáig fejlődik, biztosan nem hagyta volna el a családot, hogy olyasmivel kísérletezzék, ami nyilván nem járhat komoly eredménnyel! Igen! Alighanem nagyobb haszonnal szolgálta volna Joam Dacosta ügyét, ha szöktetésében segít, és nem arra vállalkozik, hogy megkeresi Torres hajdani cimboráit.

Akárhogy is történt, Fragoso nem volt köztük, le kellett mondaniuk a segítségéről.

A két fiatalember már hajnalban elindult a jangadáról Manaus felé. Hamarosan beértek a város e korai órákban még teljesen kihalt, szűk utcáira. Néhány perc múlva már a börtönhöz értek, s hogy a helyszínt alaposan megvizsgálják, bejárták azt a hatalmas telket, melyen a börtönül szolgáló hajdani klastrom emelkedett.

Az épület egyik szögletén, a földtől huszonöt lábnyi magasságban volt annak a cellának az ablaka, amelyben Joam Dacosta raboskodott. Meglehetősen rozoga vasrács védte az ablakot, nem lenne nehéz kimozdítani vagy elfűrészelni, ha föl tudnak jutni abba a magasságba. A sok helyen málladozó fal rosszul illeszkedő kövein föl lehetne mászni, ha előzőleg sikerül egy ügyesen földobott kötelet a vasrács egyik kifelé hajló rúdjára erősíteni. Aztán már csak a vasrács egy-két rúdját kellene kifeszíteni vagy elfűrészelni, hogy egy ember átbújhasson rajta, s ha már egyszer bejutottak a fogolyhoz, a kötél segítségével valamennyien el is tűnhetnek onnan.

Az égbolt felhős volt, az éjszaka sötétnek ígérkezett, senki sem fogja észrevenni, miben mesterkednek, és Joam Dacosta biztonságban lesz, még mielőtt megvirradna.

Manoel és Benito egy órán át nagyon óvatosan, minden feltűnést kerülve, pontosan fölmérte az ablak helyét és azt, hogy honnan volna legcélszerűbb feldobni a kötelet az ugyancsak alaposan megfigyelt vasrács valamelyik rúdjára.

– Ezzel hát megvolnánk - mondta Manoel. - Vajon értesítsük erről az egészről az édesapádat?

– Ne, Manoel, ne szóljunk neki! - tiltakozott Benito. - Ne keltsünk benne olyan reményt, mely az utolsó percben is meghiúsulhat.

– Sikerülni fog a tervünk, meglátod, Benito, sikerülni fog! De mindenre fel kell készülnünk, s ha, mondjuk, a börtönőr éppen a szökés pillanatában vesz észre valamit...

– Arannyal fogjuk megvásárolni a hallgatását! - vágott közbe Benito.

– Rendben van. De hova menjen, ha már egyszer kihoztuk a börtönből? Nem volna okos, ha a városban maradna vagy a jangadán. Hol keressünk számára jó rejtekhelyet?

A börtönépülettől vagy százlépésnyire a nagy telket egy csatorna szelte át, egyik azok közül, melyek a város alatt ömlenek a Rio Negróba. Ha egy pirog várja a szökevényt, ezen a csatornán könnyen eljuthatnak a folyóra. A börtön falától a csatornáig legföljebb százlépésnyi távolságot kell befutni.

Benito és Manoel tehát elhatározta, hogy az egyik pirog Araujo kormányossal és két izmos evezőssel este nyolc órakor elindul a jangada mellől. A Rio Negrón át majd a csatornára eveznek, aztán a pirog a magas parti fűben megbújva, készenlétben áll egész éjszaka.

S ha mindez sikerül, utána mitévők legyenek?

Ez volt az utolsó kérdés, melyet az összes lehetőségek szem előtt tartásával még tisztázniuk kellett.

Visszatérni Iquitosba... Ez azt jelentené, hogy nagyon nehéz és nagyon veszélyes, ráadásul mindenképpen hosszú útra vállalkoznának, akár a szárazföldön, akár az Amazonason próbálnának eljutni Iquitosba. A szökevény sem lóháton, sem csónakkal nem tudna elég gyorsan biztonságba kerülni. Egyébként a fazenda többé nem jelentene biztonságos rejtekhelyet. Oda már nem Joam Garral gazdálkodó térne vissza, hanem a halálra ítélt Joam Dacosta, akit állandóan fenyegetne a kiadatás veszélye, s aki nem is álmodhatna arról, hogy újrakezdje hajdani életét.

Az sem jöhetett szóba, hogy a Rio Negrón át a tartomány északi vidékei, esetleg a brazil határon túl fekvő területek felé vegye útját, ehhez sokkal több idő kellene, és különben is, az a legfontosabb, hogy üldözői ne szegődhessenek rögtön a nyomába.

És ha az Amazonason ereszkedne lefelé? Nem lehet, hiszen a folyam két partján mindenütt városok, falvak, katonai őrállások, rendőrőrsök vannak. A szökevény személyleírását nyilván nyomban megkapja minden rendőrőrs, és Joam Dacostát az a veszély fenyegetné, hogy letartóztatják, még mielőtt az Atlanti-óceán partjára ér.

Benito és Manoel sorra vizsgálta ezeket a terveket, s úgy látták, hogy egyik sem keresztülvihető. Egyetlen olyan elképzelés merült fel, mely némi sikerrel kecsegtethetett, és ez a következő volt:

A szökevény, mihelyt kijutott a börtönből, beül a pirogba, a csatornáról a Rio Negróra, majd az Amazonasra eveznek vele, s a folyam jobb partján, főként éjszakánként hajózva, leereszkedik a Madeira torkolatáig.

Az Amazonasnak ez a mellékfolyója, melybe mintegy száz újabb mellékfolyó ömlik, Bolívia közepéig vezető nyílt vízi út. Egy pirog nyomtalanul végighajózhat rajta, s utasa megbújhat valamelyik faluban vagy tanyán, túl a brazil határon.

Joam Dacosta ott aránylag biztonságban várhatna, ha sor kerül rá, akár néhány hónapon át is várakozhatna, míg alkalma nyílik arra, hogy eljusson a Csendes-óceán partjára, hogy aztán ott valamelyik kikötőben hajóra szálljon. Ha ilyen módon eljuthat Észak-Amerika valamelyik államába, akkor megmenekült. Később eldönthetné, vajon minden vagyonát értékesítve, örökre távozik-e, hogy a tengeren túl, az óvilágban keressen végső menedéket, hogy Európában fejezze be olyan kegyetlenül és olyan igazságtalanul zaklatott életét.

Bárhova menjen is, családja habozás nélkül követi, ideértve Manoelt is, akit soha nem lazuló, eltéphetetlen kötelékek fűznek mindnyájukhoz.

– Induljunk! - mondta Benito. - Mindennel el kell készülnünk, mielőtt beestelednék, egy perc veszteni való időnk sincs!

A két fiatalember végigment a csatorna partján, egészen a Rio Negróig, meg akartak győződni arról, hogy a pirog útja szabad lesz, nem akadályozza sem zsilip, sem a vízen veszteglő, javítás alatt álló hajó. A város már forgalmas utcáit kikerülve, a Rio Negro bal partján tértek vissza a jangadához.

Benito nyomban az édesanyjához sietett. Úgy érezte, most eléggé ura önmagának, el tudja titkolni gyötrelmes aggodalmait. Meg akarta nyugtatni, hogy még nem veszett el minden remény, hogy az okmány titka mégiscsak kiderül majd, s hogy a közvélemény Joam Dacosta pártján van, s a hatóságok a közvélemény nyomásának engedve, haladékot adnak, hogy bemutathassák a vádlott ártatlanságának tárgyi bizonyítékát.

– Igen, anyám, így lesz! Holnap már nem kell rettegnünk apám sorsa miatt!

– Bárcsak igazad lenne, fiam! - sóhajtott Yaquita, és olyan fürkésző pillantást vetett a fiára, hogy Benito lesütötte a szemét.

Manoel pedig Minhát próbálta megnyugtatni, egyre azt hajtogatta neki, hogy Jarriquez bíró is meg van győződve Joam Dacosta ártatlanságáról, s a lehetetlent is megkísérli, hogy megmenthesse őt.

– Lehet, hogy igaza van, Manoel - felelte Minha, aki már nem tudott erőt venni a könnyein.

S Manoel ekkor elmenekült Minha közeléből, az ő szemét is elöntötték az áruló könnyek, s cáfolták mindazt, amit mondott.

Közben eljött a napi látogatás órája, és Yaquita Minhával együtt elindult Manausba.

A két fiatalember egy teljes órán át tanácskozott Araujóval. Részletesen ismertették vele tervüket, s kérték, mondjon véleményt mind a szöktetés, mind a szökevény későbbi biztonsága érdekében szőtt terveikről.

Araujo mindenben egyetértett velük. Vállalkozott arra, hogy mikor beesteledik, a csatornán - melyet pontosan ismert - föltűnés nélkül oda hajózik, ahol bevárhatja Joam Dacostát. Onnan minden különösebb nehézség nélkül eljuthatnak a Rio Negróra, majd észrevétlenül lehajózhatnak az Amazonas vizére.

Araujo rendben levőnek találta a terv második részét, tehát azt is, hogy az Amazonason lehajóznak a Madeira torkolatáig. Szerinte is ez volt a lehető legjobb elgondolás. A hajózási viszonyokat a Madeirán is jól ismerte vagy százmérföldes szakaszon. Ezeken a meglehetősen néptelen vidékeken könnyen kijátszhatják üldözőiket, ha valami elképzelhetetlen véletlen a nyomukra vezetné őket. Ha kell, elmehetnek Bolívia közepéig, s ha Joam Dacosta kitart amellett, hogy végképp távozni akar, a Csendes-óceán partján könnyebben szállhat hajóra, mint az Atlanti-óceán valamelyik kikötőjében.

Benitót és Manoelt nagyon megnyugtatta az, hogy Araujo helyeselte a tervüket. Bíztak a kormányos gyakorlati józan eszében, és ez a bizalom nem volt alaptalan. És azt is tudták, hogy odaadó hűségére is számíthatnak. A szabadságát vagy akár az életét is kockáztatná az iquitosi gazda megmentéséért.

A megbeszélés után Araujo nagy titokban máris előkészített mindent. Benito jelentős pénzösszeget adott át neki aranyban; ki tudja, nem lesz-e rá szükségük, mikor a Madeirán hajóznak? Araujo ezután előkészítette a pirogot, s bejelentette, hogy elindul megkeresni Fragosót, akinek eltűnése már mindnyájukat nyugtalanítja.

Ezután több napra elegendő élelmet rakott a pirogba meg köteleket és szerszámokat, melyekre Benitónak és Manoelnak lesz szüksége. Ők majd a megbeszélt időben eljönnek ezekért a holmikért a csatorna partján várakozó piroghoz.

A készülődés nem keltett föltűnést a jangadán, s még a kormányos által kiszemelt két evezőst sem kellett beavatni a titokba, holott biztosak lehettek afelől, hogy számíthatnak rájuk. Mikor majd ezek a derék négerek megtudják, hogy miben működtek közre, mikor a végre szabad Joam Dacosta sorsa őrájuk lesz bízva, az életük kockáztatásától sem fognak visszariadni, mindent elkövetnek majd gazdájuk életének megmentéséért.

Délutánra mindennel elkészültek. Most már csak a besötétedést várták.

De mielőtt bármit is tennének, Manoel még egyszer beszélni akart Jarriquez bíróval, hátha van valami mondanivalója az okmányra vonatkozóan.

Benito a jangadán maradt, meg akarta várni a börtönből visszatérő édesanyját és testvérhúgát.

Manoel így egyedül ment el a bíróhoz, aki egy percig sem várakoztatta.

Jarriquez bíró most is a dolgozószobájában ült, s most is rettenetesen izgatott volt. A türelmetlen kezében meggyűrődött okmány fölé hajolt, azon dolgozott most is.

– Uram - kezdte Manoel, s a hangja megremegett -, uram, kapott már valamit Rio de Janeiróból?

– Nem... - mondta a bíró - még nem érkezett meg a végzés, de bármelyik pillanatban itt lehet.

– És az okmány?

– Semmire se mentem vele. Megpróbálkoztam minden elképzelhetővel, hiába... Nem tudtam kiböngészni egyetlen szót sem! Minden hiábavaló volt!

– Hiábavaló - sóhajtott föl Manoel.

– Azaz mégsem egészen hiábavaló! Egy szót mégiscsak ki tudtam betűzni. De csak egyetlenegyet!

– És az a szó?... Uram, mi volt az a szó?

– Szökni!

Manoel szótlanul szorította meg Jarriquez bíró kezét, s visszatért a jangadára, hogy ott várja be a cselekvés óráját.