A viharban.

Jókor reggel hagyta el a Villette hadnagy vezetése alatt álló kis csapat a tábort. A nap rendkívül melegnek ígérkezett, nehéz, fárasztó út állott az emberek előtt. A meleg annyira fojtott, annyira tikkasztó volt, hogy vihartól lehetett tartani. Hiszen Djerid síkságát gyakran dúlja heves, hirtelen jövő vihar. Ám az expedíciónak nem volt vesztegetni való ideje, Pointar mérnököt és embereit minél előbb fel kell keresni.

Nicol őrmester természetesen Öreg Pajtás hátán ült és nem vált meg hű Nagyfogújától sem.

A spahik indulás előtt felszerelték magukat egész napra való elemózsiával. Sokra nem volt szükség, hiszen Gizeb oázisán felfrissíthetik majd gyümölccsel a készletet.

Míg a csapat egy része Villette hadnaggyal együtt távol lesz, a többiek Schaller mérnökkel, Hardigan kapitánnyal és a káplárral a tábort megerősítik és igyekeznek rendbehozni a feldúlt műhelyt.

Hiszen mindössze tizenkét-tizennégy óráról van szó. Az éjszaka beállta előtt a hadnagy már vissza is érkezik a katonákkal együtt. A 347 kilométer pontja és Gizeb oázisa között a távolság nem volt nagyobb húsz kilométernél.

Mézakinak is adtak lovat. Mint minden arab férfi, ő is kitűnő lovas volt. A hadnagy, Nicol őrmester és Mézaki haladt a csapat élén, a többiek pedig néhány lépésnyire követték őket.

Mihelyt az oázist hátuk mögött hagyták, a kis csapat északkeleti irányban haladt.

Ameddig csak a szem ellát, kietlen pusztaság, csak itt-ott ütötte fel a fejét a napfényben csillogó homok és az apró kavicsok közül néhány csenevész növény.

A Djeridnek ez a része úgyszólván teljesen elhagyatott. Egyetlenegy karavánt sem láttak a katonák. Sőt még szarvasmarha-gulyával sem találkoztak.

A kis csapat egy patak partja mentén haladt. A patak egészen az oázisig vezetett, melyet - mint Mézaki mondta - átszelnek habjai.

Villette hadnagy érdeklődött, van-e lakosa az oázisnak?

– Nincs, - felelte Mézaki. - Az oázis úgyszólván teljesen elhagyott.

Aztán Villette hadnagy kérdésére Mézaki elmondta, hogy Pointar, a mérnök vissza akart térni a telepre, ahol megbeszélés szerint Schaller várta, és azért küldte őt, Mézakit vissza, hogy meggyőződést szerezzen arról, vajjon a berberek elhagyták-e már a vidéket?

– Szóval, egészen biztos vagy benne, hogy a munkásokat az oázisban fogjuk találni?

– Igen. Ott hagytam el őket és úgy beszéltük meg, hogy Pointar mérnök úr ott várja be visszatérésemet. Ha egy kicsit siettetjük lovainkat, két órán belül meg is érkezünk.

Ám a hőség oly nagy volt, hogy veszedelmes lett volna az iramot meggyorsítani. De ha ilyen változatlan tempóban folytatják útjukat, akkor is elérik az oázist délre. És egy kis déli pihenő után még az éjszaka visszatérhetnek társaikhoz.

A hőség egyre növekedett. A levegő már szinte az elviselhetetlenségig tikkasztó és fojtó volt.

– Az ördögbe is, ez a hőség már tűrhetetlen - és az őrmester káromkodásba tört ki, egész Afrikát a pokolba kívánta. - El kell pusztulni ebben a - gyehennában... Még ha az ember segíthetne magán, mint Nagyfogú. Nézzétek csak, fiúk, hogy kilógatja a nyelvét, egészen a melléig ér.

– Ha csak ez a bajod, derék Nicolom, - nevetett a hadnagy - akkor rajta, lógasd ki te is a nyelvedet. Megengedem.

– Phu, - nyögött Nicol és homlokáról csak úgy ömlött a verejték - hiszen akkor még inkább melegem lesz. Hiszen ez a forró levegő valósággal megaszalja az embert.

– Hát az már igaz, hogy nagy a hőség, és az a gyanúm, hogy a mai napon még vihar lesz.

– Bizony az valószínű, - mondta Mézaki is, körülnézve az izzó hőségben fűlő pusztán. Mézaki, mint a sivatag lakója hozzászokott már a nagy hőséghez és nem szenvedett annyira, mint a franciák.

És aztán hozzátette:

– Remélem, hogy még a vihar kitörése előtt Gizebben leszünk. Ott aztán majd menedéket találunk.

– Én is remélem, - sóhajtott fel Villette. - Annyi biztos, hogy a szél még nem fúj és így jelenleg nincs mitől tartanunk.

– Jaj, hadnagy uram, - kiáltott fel az őrmester - ezeknek az átkozott afrikai zivataroknak még szélre sincs szükségük, hogy az ember nyakába szakadjanak.

De bármilyen fárasztó volt is a menetelés ebben a szörnyű hőségben, Villette hadnagy nem engedte meg, hogy a tempót meglassítsák. Minél előbb túl akart lenni a húsz kilométernyi úton, melyet az izzó napsütésben a kopár homoktengeren meg kellett tenni, a homoktengeren, mely úgy árasztotta magából a hőséget, mint valami izzó kemence.

Majd ha elérik a gizebi oázist, mindannyian kipihenhetik magukat. Ha a vihar kitör, legalább védett helyen várhatják be a végét. Aztán ha kipihenték magukat, a déli tikkasztó hőség elmultával Pointar mérnökkel együtt útnak indulnak, hogy még az éjszaka beállta előtt visszaérkezhessenek társaikhoz.

De a lovak egyre nehezebben, haladtak előre a tikkasztó hőségben, a fojtott levegőben, melyben benne vibrált a kitörni készülő vihar. Az izzó, fojtott levegőben még csak szellő sem rezdült, a sűrű, nehéz viharfelhők is csak lassan, nehézkesen közeledtek, és így a hadnagy legalább biztosra vehette, hogy még idejében elérik az oázist.

És a csapat csak ment előre a kietlen, forró, végeláthatatlan homokpusztán. Tikkadtan, a hőségtől elgyötörten, a fáradtságtól elernyedten, a katonák már alig bírták magukat a nyeregben tartani.

– Hé Mézaki, - mondta Nicol - hol a pokolban van az az átkozott oázis? Hiszen már alig bírjuk ezt a hőséget és még hozzá a zivatar is minden pillanatban kitörhet.

– Nem tévedtél el? - kérdezte aggódva a hadnagy.

– Nem, - felelt az arab - lehetetlenség eltévedni, hiszen mindig csak az oued mentén kell haladni.

– De hiszen, most már látnunk kellene, - jegyezte meg a hadnagy.

Mézaki nem szólt egy szót sem, csak kinyujtott kezével messzire mutatott.

És valóban a távolban, a látóhatár szélén fák körvonalai tűntek fel elmosódva. Az oázis fái voltak.

Gyors galoppban egykettőre elérték volna a kis oázist, ám az agyonfáradt, szegény lovak alig hogy vonszolták magukat és lehetetlen volt gyorsabb tempóba csapni át velük. Még Öreg Pajtás is csak nagyokat lihegve, nehézkesen vonszolta lábait.

Így hát körülbelül tizenegy óra lehetett, mikor az elcsigázott kis csapat elérte az oázist.

Különös dolog, de a munkások közül senki sem vette észre a katonák közeledtét.

– Furcsa, - mondta. Villette hadnagy - hogy senki se vesz észre bennünket. Pedig hát bizonyára állítottak őrszemet. Vagy talán nem lennének itt?

Szemlátomást Mézaki is nagyon meg volt lepődve.

– Én sem értem a dolgot, uram. De mindenesetre itt kell lenniök, hiszen tegnap még az oázisban tartózkodtak. Talán a vihar elől menedéket keresve az oázis belsejébe húzódtak... Néhány perc mulva biztosan megleljük őket.

– De talán jó lenne, ha előbb egy kicsit pihennénk. Hiszen az emberek és lovak már odavannak a kimerültségtől, hadnagy úr, - mondta az őrmester.

– Állj! - adta ki a parancsot Villette hadnagy.

Vagy száz lépésnyire az oázis szélétől pálmafáktól övezett kis tisztás volt. Nem messzire csobogott a patak friss vize. Ide terelték a lovakat, és az agyonfáradt állatok megkönnyebbülten pihenték ki az árnyékban az út fáradalmait.

A katonák is letelepedtek a fák árnyékában, felfrissítették magukat a patak vizében és aztán nekiláttak a magukkal hozott elemózsiának.

Míg a katonák jóízűen falatoztak, Mézaki, Nicol és Nagyfogú kutya kíséretében elindult az oázis belseje felé. Ám a munkásoknak sehol sem lelték még a nyomát sem.

– Nem értem, hol lehetnek? - mormogta bosszúsan az őrmester.

– Igazán én sem tudom magamnak megmagyarázni. Hiszen abban állapodtunk meg, hogy itt várnak meg engem, ha ugyan valami váratlanul közbejött esemény következtében nem kellett felmenniök egészen Zeribetig.

– Na még csak az kéne! - fakadt ki nagydühösen az őrmester, - hogy még odáig kelljen elvonszolni magunkat.

– Én remélem, hogy az oázis belsejében majd megtaláljuk őket, - felelt Mézaki.

– Hát egyelőre menjünk vissza a többiekhez, mert a hadnagy úr majd nyugtalankodni fog. Majd evés után úgyis átkutatjuk az oázist és akkor, ha itt vannak, biztosan meg is találjuk őket.

Azzal Nicol és az arab visszafordultak.

– Nos? - kérdezte Villette hadnagy, mikor a két férfi visszajött, - hát mi az ujság, Nicol?

– Semmi, hadnagy úr, mindeddig senkit sem láttunk.

– Hm, különös... igazán különös... - mormogta a hadnagy.

Aztán Mézakihoz fordult:

– Biztos vagy benne, hogy jó helyen járunk?

– Lehetetlen dolog Gizeb oázisát egy másikkal összetéveszteni - felelt az arab. - Hiszen a 347-dik kilométer pontjától kezdve mindig az oued mentén kell haladni.

– Akkor hát miként magyarázod meg, hogy sem a mérnök, sem pedig emberei nincsenek itt?

– Talán elrejtőzködtek az oázis belsejében a vihartól való félelmükben. Sőt azt sem tartom lehetetlenségnek, hogy valami kényszerítő körülmény miatt visszatértek Zeribetbe...

– No majd meglátjuk, - mondta a hadnagy és elgondolkozva nézett maga elé.

Mézaki időközben hátizsákjából előszedte az elemózsiát és kissé félrevonulva, néhány lépésnyire a többiektől, nyugodtan falatozni kezdett.

A hadnagy és Nicol őrmester egy datolyafa árnyékában együtt fogyasztották el az ebédet és közben megbeszélték a dolgokat.

– Azért hiába, sehogysem fér a fejembe, - hajtogatta az őrmester - hogy idáig még egy árnyékot sem láttunk.

– A kutyád, Nagyfogú sem érzett semmit?

Nicol a fejét rázta.

– Mondd csak, Nicol, - kérdezte a hadnagy, az arab felé pillantva, - talán gyanakszol erre a Mézakira?

– Hogy őszinte legyek, hadnagy úr, igen. Bár semmi határozott okom sincs reá, ez az ember már első pillanattól fogva nagyon gyanús volt előttem. De hát... Ezideig mégis csak rendesen viselkedett és végül is semmi oka sincs rá, hogy félrevezessen és elbolondítson bennünket. Miért hozott volna ide minket, ha Pointar mérnök az embereivel nincs Gizebben? És aztán... Önként magától jött hozzánk és tüstént ráismert Schaller mérnök urra. Ebből azt kell következtetnem, hogy emberünk a társaság egyik munkása volt.

Villette hadnagy elgondolkozva ült helyén.

Igen, mindaz, amit Nicol őrmester Mézakiról mondott, csakugyan úgy is volt. Ám a hadnagy szíve mégis csak nyugtalanul dobogott, ha arra gondolt, hogy a mérnök emberei, kiknek pedig számítani kellett Mézaki visszatérésére, miért nem mutatkoznak? Hiszen már messziről észre kellett venniök a spahi csapatot... Vajjon lehetséges, hogy visszamentek volna Zeribetbe? és ha igen, hát miért?... És vajjon akkor utánuk induljanak-e?... De nem, ezt a gondolatot tüstént elvetette magától. Ha Pointar mérnök és munkásai csakugyan nincsenek az oázis területén, akkor ő embereivel együtt rögtön visszafordul, hogy minél hamarabb visszatérhessen kapitányához és Schaller mérnökhöz. Akármi lesz is útjuk eredménye, ő az éj beállta előtt vissza fog térni az elhagyott táborba.

Félkettő lehetett, mikor Villette hadnagy, aki időközben kissé kipihente magát, felkelt helyéről és intett az őrmesternek. Mindketten odaléptek Mézakihoz, aki még mindig nyugodtan mozdulatlanul ült helyén.

– Át akarom kutatni az oázist, kísérj el bennünket, - mondta a hadnagy.

– Rendelkezésére állok, uram, - felelt az arab udvarias hangon és azonnal felállt.

– Nicol, végy két embert magad mellé. Ti többiek pedig itt maradtok és megvártok bennünket.

Mézaki elől ment, a többiek, a négy férfi, s mivel Nicol őrmester is köztük volt, természetesen Nagyfogú is, északi irányban indult el. Körül akarták járni az oázist, mely különben nem volt nagy, körülbelül harminc hektár terjedelmű lehetett.

A gizebi oázison sohasem laktak bennszülöttek s így ez a termékeny kis földrész csupán állomásul szolgált Biskrából a tengerpart felé igyekező karavánok számára.

Villette hadnagy és kísérői körülbelül félórát mentek északi irányban. A fák lombozata nem volt olyan sűrű, hogy az emberi tekintet keresztül ne tudott volna rajta hatolni, és így láthatták az eget, melyet nehéz fekete viharfelhők borítottak. Időnként tompa dörgés hallatszott. A vihar kitörőben volt.

Már elérték az oázis másik részét, a nélkül, hogy bárkit is találtak volna. Előttük a végtelen, csöndes és meddő homoksivatag terült el. Hogyha a munkások csakugyan elhagyták az oázist, ahol Mézaki állítása szerint tegnap tanyáztak, akkor már messze járnak.

De Villette hadnagy mindenekelőtt arról akart meggyőződni, nincs-e mégis valaki az oázis területén s ezért most ellentétes irányban, a kis folyó mentén mentek vissza társaikhoz.

Teljes óra hosszat mentek még a fák között és a hadnagy maga már egyáltalában nem bízott abban, hogy a munkásokat feltalálja. Mézaki szemmel láthatólag meg volt döbbenve és a kérdő, fürkésző, gyanakvó tekintetek sortüze alatt egyre csak azt hajtogatta:

– Nem értem... Hiszen tegnap még itt voltak. Mindannyian itt voltak... Hiszen Pointar mérnök úr küldött engem. Hacsak ma reggel el nem mentek....

– De hát hova a pokolba mehettek volna? - kérdezte a hadnagy.

– Talán a műhely felé? - felelt Mézaki.

– Akkor találkoztunk volna velük.

– Választhattak más utat is.

– De hát miért választottak volna más utat? Ez nagyon valószínűtlen.

Mézaki nem tudott erre válaszolni és elhallgatott.

Négy óra lehetett, mikor Villette hadnagy és a katonák fáradtan és rosszkedvűen visszaértek társaikhoz.

Semmi nyomot sem találtak és minden jel arra mutatott, hogy az oázis területén hosszú idő óta nem járt semmiféle csapat.

És akkor Nicol őrmester, inkább valami ösztönszerű sejtelemből, mint érett megfontolásból, megfogta az arab vállát és kutatón szemébe nézve így szólt:

– Mondd csak Mézaki, nem vezettél te minket félre?

Ám az arab keményen állta az őrmester tekintetét és csak a vállán rándított egyet megvetően, közönyösen, úgy, hogy Nicol legszívesebben rávetette volna magát, ha a hadnagy vissza nem tartja.

– Csend legyen, Nicol, - mondta szigorúan. - Mindnyájan visszamegyünk a többiekhez és ez az ember is velünk tart.

– De két spahi között, - tette hozzá az őrmester.

Mézaki arcán egyetlenegy izom sem rándult meg.

– Ahogy kívánja, hadnagy úr, - mondta és a hangja nyugodt volt és fegyelmezett, csak a szemében villant fel egy pillanatra valami furcsa láng.

A lovak már kipihenték magukat és jóllaktak a dús legelőn. Öt óra előtt néhány perccel Villette hadnagy kiadta a parancsot az indulásra. A hadnagy és Nicol őrmester haladt a csapat élén, Mézakit pedig két spahi közrefogta s állandóan szemmel tartotta.

A katonák mindnyájan igen gyanúsnak tartották ezt az embert és egymás között mondogatták, hogy bizony az őrmesternek igaza volt, ha már első perctől kezdve bizalmatlansággal viseltetett iránta.

A történtek után a hadnagy is ezen a véleményen volt, de nem tartotta helyesnek, hogy érzéséből most még bármit is eláruljon. Majd ha visszatér társaihoz, Hardigannal és Schallerrel együtt elhatározzák, hogy mi a teendő? Ám mindaddig legjobb várakozó álláspontra helyezkedni, hiszen még az is megtörténhetik, ámbár nem valószínű, hogy Pointar emberei más úton visszamentek a telepre és már találkoztak az expedícióval.

A lovak gyors iramban haladtak. A szegény állatokat rendkívül idegessé tette a közeledő zivatar, a villamos feszültséggel teli levegő. Az eget teljesen elborította a sűrű, nehéz, fekete felhők tömege, észak felől tompa dörgés hallatszott és néha-néha villámok cikáztak végig a láthatáron. És a nehéz, fullasztó atmoszféra szinte elviselhetetlenül súlyosodott az emberekre, állatokra, még csak egy kis szellő sem volt, hogy legalább valami könnyebbséget hozott volna.

A kis csapat, amennyire csak lehetett, gyors tempóban igyekezett visszafelé, hogy még a vihar kitörése előtt elérje a tábort. Mert ha a zivatar kitör, a kietlen homokpusztán sehol sem találnak védelmet.

Amennyire lehetett, nógatták hát lovaikat, de a szegény párák képtelenek voltak eleget tenni a lovasok parancsának. A fullasztó levegő, a tikkasztó meleg elvette minden erejüket és időnként meg-meg állottak, rogyadozó lábbal, mintha erejük végkép felmondta volna a szolgálatot.

A katonák is alig tartották már magukat a nyeregben. Villette hadnagynak minden önfegyelmezettségére, minden ékesszólására szüksége volt, hogy az agyonfáradt, elkínzott embereket nyeregben tudja tartani.

Estefelé hat óra tájt a hadnagy katonái felé fordulva így szólt:

– Az út háromnegyedrészét már megtettük. Bátorság emberek! Csak egy kicsit szedjétek össze magatokat, nemsokára megérkezünk.

Hogyha a napot nem takarták volna el sűrű, fekete viharfelhők, akkor már látni lehetett volna az oázis körvonalait. Körülbelül egy órára volt szükség, hogy elérjék a tábor-helyet, így tehát még a sötétség beállta előtt meg fognak érkezni.

– Előre bajtársak! Előre! Szedjétek össze magatokat! Már nem tart sokáig! - biztatta Villette hadnagy a katonákat.

De a kemény, viharedzett katonákat már egészen elcsigázta a fáradság és a hőség. A lovak alig vonszolták magukat s egyre több és több ló maradt hátra, és a hadnagy, aki tudta, hogy emberei között csak az emberfeletti kimerültség bonthatta meg a fegyelmet, ilyenkor mindig lassított, hogy a hátramaradottakat teljesen el ne hagyja.

Ha legalább egy kis szél lett volna, hiszen a megsűrűsödött, mozdulatlan, fojtó levegőt alig bírta már az emberek és az állatok tüdeje belélegzeni.

És az agyonkínzott lovak, a kimerültségtől elgyötört emberekkel csak vonszolták magukat....

És egyszerre kitört a szélvihar. Óriási felhők száguldoztak az ég boltozatján, egyik tompa, dübörgő mennydörgés a másikat követte, villámok cikáztak az égboltozaton. A szélvihar pedig egyre erősebb, egyre hatalmasabb lett és a vihar villamos feszültsége nem tudott feloldódni a záporesőben.

A szélvihar magával ragadta a földet borító homokot és port és forgószél alakjában táncoltatta, telecsapkodta vele a lovakat és az embereket. A vihar sötétségében kétségbeesett vijjogás hallatszott: a madarak hangja, amelyeket a trópusi szélvihar ereje magával ragadott.

A lovakat is elragadta a vad forgatag, messze sodorta őket egymástól. A fellegek teljesen eltakarták a lenyugodni készülő napot. Vaksötétség borult mindenre, semmit sem lehetett látni és a szüntelen mennydörgés közepette semmit sem lehetett hallani. A por és a homokforgatag, a szélvihar vitte, ragadta őket, a nélkül, hogy tudták volna, merre mennek?

Villette hadnagy a szörnyű viharban sem vesztette el lélekjelenlétét. Természetesen sejtelme sem volt arról, hogy merre veti-sodorja őket ez a fergeteg?

De végre is a szétpattanásig feszült atmoszféra megenyhült és hatalmas záporeső zuhatagként csapott le a földre. A szélroham tüstént megenyhült és a sötétben, a szakadó záporban megkönnyebbülten lélegzettek fel az emberek.

A kis csapat teljesen szétszóródott. Villette hadnagy legelső gondja az volt, hogy valamiképpen összeterelje a katonákat. Az egyre cikázó villámok fényében sikerült megállapítani, hogy nincsenek messzire, alig egy kilométernyire vannak az oázistól.

Végre hosszas keresés és kiabálás után sikerült összegyüjteni a katonákat. Éppen el akartak indulni az oázis felé, mikor Nicol őrmester hirtelen felkiáltott:

– Hát az arab? Mi van az arabunkkal?

A két spahi, akikre az arab őrizete bízva volt, mitsem tudott Mézakiról. A trópusi fergeteg elválasztotta őket egymástól és úgy látszik, az arab felhasználta az alkalmat, mert nyomtalanul eltűnt.

– Átkozott fickó, - dörmögött Nicol - gyanús volt nekem az első perctől kezdve. Persze most felhasználta a vihart és megszökött. Hozzá még a lovunkat is magával vitte.

Villette hadnagy egyetlen szót sem szólt. Tudta, hogy az őrmesternek igaza van, és szíve nyugtalanul dobogott, ha arra gondolt, vajjon micsoda sötét szándék rejtőzik az arab ravasz csele mögött?

A kis csapat megindult az oázis felé, ám egyszerre Nagyfogú, Nicol őrmester hűséges kutyája vad csaholásban tört ki és elrohant a chott irányába.

– Vissza, Nagyfogú! Ide gyere! - hallatszott Nicol hangja, de a kutya, lehet hogy nem hallotta gazdája parancsát, lehet, hogy nem akart neki engedelmeskedni, továbbrohant és a sötétség néhány pillanat alatt el is nyelte.

– Nem lehetetlen, hogy Nagyfogú Mézaki nyomát követi, - mondta az őrmester. - De akármiért szaladt is el, én holtra fáradt lovammal, Öreg Pajtással semmiképpen sem tudom követni.

Villette hadnagy egyetlen szóval sem felelt. Belsejében gyötrő, titkos aggodalom égett. Hiszen Mézaki szökése döntő bizonysága volt annak, hogy az arab kelepcébe akarta őket csalni. De vajjon mi ez a kelepce? Hiszen Mézakinak nem lehetett tisztán csak az a célja, hogy egy utat hasztalanul, eredmény nélkül tétessen meg velük.

– Előre, fiúk! - hangzott a vezényszó. - Siessen mindenki, ahogy csak erejétől telik!

A zápor még szakadatlanul ömlött, és a sötétben, melyet csak a cikázó villámok fénye világított át egy pillanatra, a kis csapat csak nagynehezen tudott tájékozódni.

S az az aggodalom, mely Villette hadnagy szívét összeszorította, a többieket is gyötörni kezdte. Most már mindnyájan tisztában voltak azzal, hogy Mézaki elárulta őket.

– Hadnagy uram, - mondotta Nicol - attól tartok, hogy ez az átkozott gazfickó valami szörnyű kelepcébe csalt bennünket. Ki tudja, mi történt a mi távollétünkben ott a telepen?...

Ám Villette hadnagy csak ennyit felelt:

– Siessünk és adja Isten, hogy későn ne érkezzünk.

És a kis csapat a szakadó esőben, gyors ügetéssel haladt az oázis felé.

A sötétségben kissé eltévesztették az irányt és az oázis baloldalára érkeztek meg, így aztán megint vissza kellett menniök egy darabon és bizony félkilencre járt már az idő, mikor Melrir szélső pontját elérték.

Egy lélek sem mutatkozott. A katonák hangosan kiabáltak. Senki sem felelt.

A záporeső kissé alábbhagyott és a spahik meggyujtottak néhány korhadt faágat, mely vörösen izzó fáklyaként világította meg az oázis kis tisztását, ahol még hajnalban ott álltak a sátrak.

És most sehol senki... Az emberek, a lovak, a sátrak, a fegyverek, az élelmiszerkészlet mind-mind eltűnt.

Villette hadnagy és emberei rémülettől dermedten bámultak maguk elé. Tudták, érezték mindannyian, hogy társaikat a bennszülöttek megtámadták és elhurcolták. Mézaki fellépése volt a csapda, melynek révén a katonák egy részét eltávolították, hogy a másik részt annál könnyebben foglyul ejthessék.