Hajnaltájt a telepesek némán visszaeveztek a barlang bejáratához; az üreget Nemo kapitány emlékére Dakkar-kriptának nevezték el. Apály lévén könnyen elhaladtak a szikla boltíve alatt és a hullám nyaldosta tövű bazaltoszlopok közt.

A bádogcsónak kijutott a barlangból, és kikötötték a kripta egyik oldalzugának hullámtól védett szögletében. Pencroff, Nab és Ayrton, fölös óvatosságból, kivontatta arra a kicsiny fövénycsíkra, amely a sírbolt szirtjének partját szegélyezte, noha a csónakot amúgy sem fenyegette veszély.

Az éjszaka folyamán elült a vihar. Utolsó dörgései most morajlottak el valahol nyugaton. Az eső már nem esett, az eget azonban még tarjagos fellegek borították. Vagyis hát október hava, a déli félgömb tavaszának kezdete nem valami kedvezően köszöntött be: a szél hol az egyik, hol a másik égtáj felől fújt, és ez nem ígért szép időt.

Cyrus Smith és társai, a sírboltot hátuk mögött hagyva, azon az úton haladtak vissza az akol felé, amelyen előző napon odaérkeztek volt. Útközben Nab és Harbert arra is gondot fordított, hogy föltekerje a kripta és a karám közt húzott vezetéket, gondolván: egyszer még hasznát vehetik.

A telepesek hallgatagon gyalogoltak. Az október 15-ről 16-ra virradó éjszaka eseményei mélyen megrázták őket. Az ismeretlen, aki oly hatékonyan segítette őket, az a férfiú, akiből képzeletük már-már védőszellemet varázsolt, Nemo kapitány nincs többé. Ott nyugszik *Nautilus*ával együtt a mélységes tengersírban. Valamennyien elárvultnak érezték magukat, elhagyatottabbnak, mint azelőtt. Úgyszólván hozzászoktak már, hogy arra a hatalmas támogatásra számítsanak, amelyben mostantól fogva nem lehet részük, s még Gedeon Spilett és Cyrus Smith maga sem tudott szabadulni ettől a szorongástól. Ezért ballagtak valamennyien oly mély csöndben hazafelé a Karám úton.

A telepesek reggel kilenc óra tájban megérkeztek a Gránitpalotába.

Mindnyájan egyetértettek abban, hogy fokozott igyekezettel kell nekifogniok a hajóépítésnek, és Cyrus Smith is úgy döntött, ezentúl minden idejét és erejét erre a munkára fordítja. Nem tudhatták, mit tartogat számukra a jövő. Mármost a telepesek úgy hitték, némi biztosítékot jelent, ha elkészül hajójuk, s elég erős lesz ahhoz, hogy hosszabb ideig is állja a tengert, s elég nagy, hogy szükség esetén távolabbi utat is megkockáztassanak rajta. Majd ha a vitorlás készen áll, a telepesek határozhatnak afelől, hogy elhagyják-e a Lincoln-szigetet, és nekivágjanak-e a polinéziai szigettenger vagy az Új-Zéland felé vezető tengeri útnak; ámbár ha erre nem szánják is el magukat, még mindig hasznát vehetik: legalább visszatérhetnek rajta a Tabor-szigetre, és elhelyezhetik ott az Ayrton hollétére vonatkozó értesítést. Ezt az óvatossági intézkedést nem hanyagolhatják el, hiszen gondolniok kell arra az eshetőségre, hogy a skót gőzös egyszer csak mégis megjelenik a sziget körüli vizeken.

Késedelem nélkül nekiláttak tehát a munkának. Cyrus Smith, Pencroff és Ayrton - Nab, Gedeon Spilett és Harbert segítségével - szakadatlanul ott dolgoztak az ácsműhelyben, hacsak sürgősebb feladat nem szólította másfelé őket. A szükség úgy kívánta, hogy a hajó öt hónapon belül, vagyis legkésőbb március elejére elkészüljön, mert napéjegyenlőség idején a szélviharok már lehetetlenné teszik a tabor-szigeti átkelést. Az ácsok tehát nem vesztegették az időt. Végtére is vitorlázat készítésével nem kellett törődniök, hiszen a Speedy vásznait és kötélzetét hiánytalanul megmentették. Tehát a hajótörzset kell mielőbb megácsolniok.

Az 1868-as esztendő utolsó hónapjai ezzel a fontos munkával teltek el, egyébbel szinte nem is foglalkoztak a telepesek. Két és fél hónap alatt helyükre erősítették a bókonyokat, és fölszögezték a palánkozat külső deszkáit. Már ekkor megállapíthatták, hogy Cyrus Smith tervezése kitűnően sikerült, és a vitorlás bizonyára jól siklik majd a tengeren. Pencroff bőszen nekigyürkőzött ennek a munkának, és feszélyezetlen dörmögéssel fejezte ki rosszallását, amikor egyik-másik telepes időnként vadászpuskára cserélte föl az ácsszekercét. Pedig hát arról sem feledkezhettek meg, hogy egyszer tél is lesz, és a Gránitpalota éléstárát rendszeresen gyarapítaniok kell. Pencroff azonban édeskeveset törődött ezzel. A derék tengerész nem győzte elégedetlenül csóválni a fejét, ha megfogyatkozott a munkások száma az ácsszérűben. Ilyenkor aztán, szüntelenül zsémbelődve, morgolódva, mérgében hat ember munkáját végezte el egymaga.

Egész nyáron rossz idő járta. Néhány napig fullasztó meleg súlyosult a Lincoln-szigetre, utána pedig roppant légrétegeket fölkavaró, heves viharokban oldódott meg az elektromossággal túltelített légkör feszültsége. Ritkán fordult csak elő, hogy valamelyik égtáj felől nem hallatszott égzengés. A földgolyó Egyenlítő környéki tájain szokásos állandó, tompa morajlás úgyszólván percnyi szünet nélkül meg-megreszkettette a levegőt.

1869. január elsején különösen szilaj orkánnal köszöntött be az új év, és villámcsapás érte a szigetet több ízben is. Hatalmas szálfákat hasított ketté a villám, köztük a tó déli csücskében a baromfiudvart beárnyékoló, dús lombozatú, óriási korallszilfák egyikét is. Vajon milyen összefüggésben álltak e légköri tünemények a föld méhében végbemenő jelenségekkel? Volt-e valamilyen okozati kapcsolat a kavargó légmozgás és a glóbus mélységeinek háborgása közt? Cyrus Smith hajlott arra a nézetre, hogy ezek a természeti jelenségek nem függetlenek egymástól, mert az oly gyakorta kerekedő orkánok kitörését vulkáni erők mozgolódása kísérte minden egyes alkalommal.

Január 3-án hajnalban Harbert fölkapaszkodott a Kilátó-fennsíkra, hogy megnyergelje az onaggák egyikét, amikor is hatalmas füstfelhőt pillantott meg: a tűzhányó csúcsából gomolygott.

Harbert tüstént értesítette a telepeseket, s azok is a fennsíkra siettek, hogy szemügyre vegyék a Franklin-hegy ormát.

– Ejha! - rikkantotta Pencroff. - Ez már nem afféle pára! Úgy látom, az óriás már nemcsak fújtat, hanem füstöt is ereget!

A tengerész hasonlata igen jól érzékeltette a kráter szájadéka körül észlelhető változást. A kráter immár vagy három hónapja csupán többé-kevésbé sűrű gőzöket lehelt; ezek csak az ásványi anyagok belső forrongásából származhattak. Ezúttal azonban sűrű füst pöffent föl a gőz után, és szürkés oszlopként gomolydult a magasba; tövénél háromszáz lábnál is vastagabb lehetett, felső végén pedig, hét-nyolcszáz lábnyi magasságban, óriási gombaként szélesedett ki a hegy csúcsa fölött.

– Begyújtottak hát a kemencébe - jegyezte meg Gedeon Spilett...

– Mi pedig nem tudjuk eloltani benne a tüzet! - felelte Harbert.

– A tűzhányókat is kéményseprőnek kéne kotornia, akár a kürtőket szokás - vélekedett Nab a világ legtermészetesebb hangján.

– Ez jó! - kurjantott föl Pencroff. - Csak az a kérdés, Nab, hogy vállalod-e azt a kis kormozást?...

És Pencroff a hasát fogta nevettében.

Cyrus Smith figyelmesen szemlélte a Franklin-hegyből előtörő vastag füstoszlopot, és feszülten fülelt maga is, nem hall-e valamerről távoli dübörgést. Aztán visszatért társaihoz, akiktől valamelyest eltávolodott.

– Bizony, barátaim - mondta -, jelentős változás következett be, nem titkolhatom. A vulkáni anyagok eddig csak a mélyben fortyogtak, most azonban már minden bizonnyal a közeli kitörés veszélye fenyeget bennünket!

– Annyi baj legyen, Smith úr, hadd lássuk azt a kitörést - kiáltotta Pencroff -, még meg is tapsoljuk, ha jól sikerül! Én úgy vélem, nem kell aggódnunk miatta!

– Én is remélem, hogy nem okoz majd gondot nekünk - felelte Cyrus Smith -, mert a láva régi járata nyitva áll, és a kráter, szerencsére, mivel ilyen az alakja, eddig mindig észak felé adta ki a tartalmát. De azért...

– ...de azért mégis jobb lenne, ha elmaradna a kitörés - folytatta az újságíró a mérnök gondolatát -, hiszen hasznunk semmiképpen sem származhatik belőle...

– Ki tudja? - erősködött a tengerész. - Hátha akad valamilyen értékes anyag ebben a vulkánban; most szolgálatkészen kiokádja a kedvünkért, mi pedig majd jól fölhasználjuk!

Cyrus Smith úgy ingatta a fejét, mint aki semmi jót sem vár ettől a rohamosan kifejlődő jelenségtől. Éppenséggel nem ítélte meg olyan könnyedén a kitörés várható következményeit, mint Pencroff. Mert bár való igaz, hogy a kráter helyzeténél fogva nem a sziget erdős és megművelt területeit fenyegeti közvetlen veszedelem, mégis tartani lehetett bizonyos bonyodalmaktól. Valóban, a kitöréseket nemritkán földrengés kíséri, és ebben az esetben még az sem látszott lehetetlennek, hogy a Lincoln-sziget, amely egyik felén bazaltból, másik felén gránitból, északi részén lávából, déli fertályán pedig porhanyó földből, tehát csupa lazán összefüggő anyagból áll - a földrengés hatására alkotórészeire bomlik. Ha tehát a vulkáni anyagok terjeszkedése nem is jelentett túlságos veszedelmet, a föld szerkezetének minden hevesebb rázkódtatást előidéző megmozdulása súlyos következményekkel járhatott.

– Úgy rémlik - mondta Ayrton, aki lehasalt a földre, és fülét a talajra szorította -, úgy rémlik, tompa morajt hallok: mintha vasgerendákkal megrakott szekér dübörögne valahol...

A telepesek feszült figyelemmel hallgatództak, és megállapították, hogy Ayrton nem téved. A morajba némelykor hangos zúgás vegyült, hol *rinforzandó*ként,¹ hol meg ismét elhalkulva, mintha viharzó szélvihar dühöngene a föld mélységeiben. A szó szoros értelmében vett dörgés azonban még nem hallatszott. Ebből arra következtethettek, hogy a gőzök és füstgázok szabad útra leltek a központi kürtőben: a szelep tehát eléggé tág, ezért sem hirtelen földcsuszamlástól, sem jelentékeny robbanástól nem kell tartaniok.

– Ejnye már! - bosszankodott Pencroff. - Hát sosem megyünk vissza a munkához? Ha a Franklin-hegynek füstölögni, zajongani, nyögdécselni, tüzet hányni, lángot okádni szottyant kedve, ez még nem ok arra, hogy tétlenül töltsük a napot! Nosza, Ayrton, Nab, Harbert, Cyrus úr, Spilett úr, gyerünk a műhelybe, most minden dolgos kézre nagy szükség van ott! Ma a koszorúpárkány beemelésére kerül sor, és ahhoz akár tucatnyi munkás is elkelne. Előre, azt akarom, hogy a Bonadventure (mert ezt a vitorlást is így nevezzük majd, nem igaz?) két hónapon belül ott ringatóddzék a Léggömb-kikötő vizén! Nahát, nincs vesztegetni való időnk!

A telepesek, minthogy Pencroff valamennyiük dolgos kezére igényt tartott, levonultak a hajóépítő műhelybe, és nekiláttak a koszorúpárkány, vagyis a hajóváz bókonyait összefogó gerendázat fölerősítéséhez. Hosszadalmas és fárasztó munka volt, valamennyien becsülettel kivették belőle a részüket.

Január 3-án tehát egész nap szorgalmasan dolgoztak, és nem törődtek többet a tűzhányóval, amelyet egyébiránt a Gránitpalota előtti fövénysávról nem is láthattak. Ám azért annyit észrevettek, hogy a napot olykor hatalmas árnyak homályosítják el, s egész napszakában szürke ívet rajzolnak a máskülönben kristálytisztán ragyogó égboltozatra: nyilvánvalóan sűrű füstfelhők kavarodtak föl a napkorong és a sziget közt. A szél a nyílt tenger felől fújt, és a füstöt nyugat felé terelte. Cyrus Smith és Gedeon Spilett tüstént fölfigyeltek ezekre a futó borulásokra, és több ízben is megállapították, hogy a vulkáni jelenségek kétségkívül egyre erősödnek, a munkát azonban nem hagyták félbe. Legfőbb érdekük, hogy a hajóépítést mihamarább befejezzék. Olyan eshetőségek előtt állnak, hogy sürgősen szükségük lehet a hajóra tulajdon biztonságuk érdekében is. Ki tudja, hátha ez a vitorlás lesz egyszer végső menedékük?

Este, vacsora után, Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Harbert ismét fölkapaszkodott a Kilátó-fennsíkra. Alkonyodott, és a telepesek azt remélték, hogy a sötétben inkább fölismerhetik, nem keveredik-e láng vagy a vulkánból előtörő izzó anyagok visszfénye a kráter nyiladékánál gomolygó gőzök és füstfelhők közé.

– Lángol a kráter! - kiáltotta Harbert; lévén a legfürgébb, társai közül ő érkezett föl elsőnek a fennsíkra.

A Franklin-hegy orma óriási fáklyaként lobogott vagy hatmérföldnyi távolságban, csúcsán kormos lángnyelvek csapdostak a magasba. Alighanem rengeteg füst, könnyű, likacsos zúzalék, por, pernye és hamu elegyült a lángok közé, mert tompa parázsfényük alig vöröslött elő az éjszaka feketeségéből. Csupán valamilyen halvány, rőt színű világosság derengett a sziget fölött, elmosódottan rajzolódott ki benne a közeli erdők lombozata. Roppant füstfátylak borították árnyba az égbolt magasát, gomolygásuk mögül csak itt-ott hunyorított föl egy-egy bágyadtan pislákoló csillag.

– Rohamosan romlik a helyzet! - mondta a mérnök.

– Nem meglepő - felelte az újságíró. - A vulkán régóta ébredezik már... Emlékezzék csak, Cyrus, akkor is láttunk már gőzfelhőket amikor a hegy alsó nyúlványai közt cserkésztünk, és Nemo kapitány rejtekhelyét kerestük. Márpedig az, ha nem tévedek, október 15-e táján történt...

– Úgy van - vágta rá Harbert -, tehát két és fél hónapja!

– Eszerint tíz teljes hétig lappangott a föld alatti tűz - folytatta Gedeon Spilett -, ezért nem meglepő, hogy most ilyen hevesen tör ki!

– Ön érzi a talaj remegését? - kérdezte Cyrus Smith.

– Valóban, érzem - felelte Gedeon Spilett -, hanem azért ez még korántsem nevezhető földrengésnek...

– Nem is állítom, hogy földrengésre kell számítanunk - mondta Cyrus Smith -, Isten őrizz! Nem. Ezt a remegést a tűzmag forrongása okozza. A földkéreg olyan, akár a kazán fala, és ön is tudja, mennyire vibrál a kazánfal a gázok nyomására. Ez a hatás érződik jelenleg is...

– Micsoda gyönyörű lángkévék! - kiáltott föl ekkor Harbert.

Ebben a pillanatban ugyanis tűzijátékszerű sziporkacsokor szökkent magasba a kráterből, oly tündöklőn, hogy még a körülötte kavargó gőzfelhők sem tudták elhomályosítani. Izzó parazsak és villogó zsarátnokok ezrei fakadtak szerteszéjjel. Némelyik áttörte a füstkúpot, és föléje röppenve valóságos szikrázó porcsóvát húzott maga után. A kitörést dörrenések sűrű egymásutánja követte, mint valamilyen gépfegyverüteg sortüze.

Cyrus Smith, az újságíró és a fiú egy órát töltöttek a Kilátó-fennsíkon, aztán leballagtak a fövénypartra, és hazatértek a Gránitpalotába. A mérnök olyan töprengőnek, sőt olyan gondterheltnek látszott, hogy Gedeon Spilett megkérdezte tőle, vajon valamilyen közeli veszélytől tart-e, a kitörés közvetlen vagy közvetett bajt okozhat-e.

– Igen is, nem is - felelte Cyrus Smith.

– Mindazonáltal - jegyezte meg az újságíró - a legrosszabb, ami bennünket érhet, nemde az egész szigetet fölforgató földrengés lenne? Ettől azonban, úgy hiszem, nem kell tartanunk, hiszen a gázok és a lávapatakok szabad kijáratot találtak, s a sziklaszorulatok közt akadálytalanul zúdulhatnak kifelé...

– Ami azt illeti - válaszolta Cyrus Smith -, olyan földrengéstől magam sem félek, amelyet a föld alatti gázok nyomására föltorlódó földrétegek helyzetváltozása okoz. Ám bizonyos más egyéb körülmények ugyancsak nagy pusztulással fenyegetnek!

– Milyen körülményekre gondol, kedves Cyrus?

– Nemigen tudom még magam sem... előbb látnom kell... megvizsgálom a hegyet, közelebbről szemügyre veszem... Néhány napon belül teljes bizonyosságot szerzek e tekintetben.

Gedeon Spilett nem faggatta tovább, és noha a vulkán morajlása szakadatlanul erősbödött, sőt még a sziget visszhangzó sziklafalai is megsokszorozták a robajt, a Gránitpalota lakói nemsokára mégis mély álomba merültek.

Három nap telt el, január 4-e, 5-e és 6-a. Ezalatt a telepesek szüntelenül a hajó építésén dolgoztak, s a mérnök - minden különösebb magyarázkodás nélkül - amennyire csak tudta, siettette a munkát. A Franklin-hegy, amelynek a tetejét baljós színezetű, sötét felhő borította, mint valami kámzsa, lángokat lövellt, és fehéren izzó sziklákat okádott, legtöbbjük magába a kráterbe hullott vissza. Pencroff, aki igyekezett vidám oldaláról fölfogni a dolgot, nem is állhatta meg szó nélkül:

– Ni csak! - rikkantotta. - Labdázik az óriás! Zsonglőrködik, mint valami vén cirkuszi bohóc!

Valóban, a kihányt anyagok mind a hegy mélyébe zuhogtak vissza, s úgy látszott, hogy a belső feszültség duzzasztotta lávatömeg még nem érte el a kráter száját. Legalábbis az északkeleti nyiladékból, amelyet részben láthattak a telepesek, nem ömlött még semmilyen lávafolyam a hegy északi lejtőire.

Bármennyire sürgette azonban őket a hajóépítés, különféle feladatok a sziget különféle más pontjaira is elszólították a telepeseket. Mindenekelőtt a karámba kellett látogatnia valamelyiküknek, hogy abrakkal lássa el a muflonokat és a vadkecskenyájat. Megállapodtak abban, hogy Ayrton másnap, január 7-én útnak indul, mégpedig szokása szerint magában, hiszen egyedül is el tudja végezni ezt a teendőt; Pencroff és társai éppen ezért bizonyos meglepetéssel hallották, amint a mérnök így szól Ayrtonhez:

– Ha holnap a karámba megy, elkísérem...

– Hohó, Cyrus úr! - méltatlankodott a tengerész. - Munkanapjainkat percre kiszámítottuk, és ha ön is, Ayrton is itt hagy bennünket, négy kézzel kevesebb vesz részt a hajóépítésben!

– Holnaputánra mindketten visszatérünk - felelte Cyrus Smith -, de a karámba mindenképpen el kell mennem... Látni kívánom, hányadán is állunk a kitöréssel...

– Kitöréssel! Kitöréssel! - dohogott Pencroff meglehetősen elégedetlenül. - Minek olyan nagy hűhót csapni ezzel a kitöréssel?! Engem bizony csöppet sem izgat!

No de bármiként vélekedett is erről a tengerész, Cyrus Smith nem tágított tervétől. Harbert szívesen elkísérte volna a mérnököt, de nem akart távol maradni a munkától, mert tudta, hogy az mennyire bosszantaná Pencroffot.

Másnap napkeltekor Cyrus Smith és Ayrton a két onagga vontatta kordéra ült, rátért a karám felé vezető útra, és gyors ügetésben hajtott célja felé.

Az erdő fölött vaskos fellegekben vonultak el a Franklin-hegy kráteréből szakadatlanul özönlő kormos gáztömegek. A légkörben terjengő súlyos felhők kétségkívül különféle alkotórészekből álltak. A tűzhányó füstje egymagában nem lehetett ilyen sűrű és átlátszatlan. Alighanem szétporlott könnyű tufa vagy vörös habkő és keményítőlisztnél is finomabb szürke hamu úszott a vastagon hömpölygő füstgomolyokban. Az efféle vulkáni hamu oly könnyű, hogy némelyik kitörés után hosszú hónapokig odafönn lebeg a magasban. Az 1783. évi izlandi kitörés után több mint egy esztendőn át annyi vulkáni por szállingózott a levegőben, hogy a napsugár is alig szüremlett rajta át.

Ám az ilyen szétporlott anyagok azért többnyire tüstént a földre hullonganak, s ez történt ez alkalommal is. Alighogy Cyrus Smith és Ayrton a karámhoz ért, máris furcsa, feketés színezetű hóesés kezdődött, finom por pergett alá a levegőből - olyasféle, mint az apróra őrölt puskapor -, és pillanatok alatt megváltoztatta a tájék képét. A fákat, a réteket, az egész vidéket több hüvelyk vastagságú hamuréteg borította. De jó szerencséjükre északkeleti szél fújt, úgyhogy a felhő legnagyobbrészt eloszlott a tenger fölött.

– Ez aztán ugyancsak furcsa eset, Smith úr - jegyezte meg Ayrton.

– Inkább súlyos, mint furcsa - felelte a mérnök. - Ez a tufa, ez a rengeteg szétporlott habkő, egyszóval mindez az ásványi por arra vall, hogy a vulkán mély rétegei háborognak...

– De hát mégis, mit tehetünk ellene?

– Semmit vagy legföljebb annyit, hogy fogalmat alkotunk magunknak a jelenség fejlődéséről... Lásson hát, Ayrton, nyugodtan dolga után a karámban. Én addig fölkapaszkodom a Vörös-patak forrásvidékéig, és megnézem, milyen állapotban leledzik a hegy északi lejtője. Aztán...

– Aztán, Smith úr?

– Aztán ellátogatunk a Dakkar-kriptába... Látni akarom, hogy... Egyszóval, két órán belül önért jövök...

Ayrton bement a karámba, és míg a mérnök visszatértét várta, abrakkal látta el a muflonokat és a kecskéket, amelyek tüstént bizonyos nyugtalanságot árultak el, mihelyt megneszelték a kitörés első jeleit.

Cyrus Smith eközben megmászta a keleti hegynyúlvány gerincét, megkerülte a Vörös-patak forrását, és arra a vidékre érkezett, ahol valamikor, az első kutatóútjuk alkalmával társaival együtt fölfedezte a kénes forrást.

Mennyire megváltozott itt azóta minden! Az egy szál füstoszlop helyén most tizenhármat számlált a mérnök, valamennyit olyan vad erővel lövellte ki magából a föld, akár a gőzgép szellentyűje. Nyilvánvaló volt, hogy a föld kérgét iszonyatos nyomás feszegeti ezen a helyen. A levegő vízgőzzel vegyült kénes, hidrogénes és szénsavas gázokkal telítődött. Cyrus Smith érezte, hogyan remegnek lába alatt a síkságon szétszórtan heverő, vulkáni eredetű tufaalakulatok, vagyis azok az egykori hamukupacok, amelyeket kemény tömbökké sajtolt az idő új lávának azonban még semmilyen nyomát sem látta.

A mérnök minderről még alaposabban meggyőződhetett, amikor megtekintette a Franklin-hegy hátsó, északi oldalát. Kavargó füstgomolyok és lángcsóvák fakadtak föl a kráterből, s apró lávatörmelékek zápora zuhogott a földre; a láva maga azonban nem ömlött ki a kráter szűk száján, ami azt bizonyította, hogy a vulkáni anyagok még nem érték el a központi kürtő legfölső peremét.

– Szívesebben látnám pedig, ha már megindulna a lávafolyás! - mormogta magában Cyrus Smith. - Mert akkor legalább bizonyosságot nyernék afelől, hogy a láva megint szokott útján készül kifelé. Ki tudja, nem özönlik-e másfelé valamilyen új nyíláson át? Ám a voltaképpeni veszedelem nem is ez! Nemo kapitány jól látta, mit forral a tűzhányó! Nem! Az igazi veszedelem nem a kitörésben rejlik!

Cyrus Smith elmerészkedett egészen addig a gigászi töltés alakú lávatömegig, amelynek nyúlványai a keskeny Cápa-öblöt kerítették. Erről a helyről alaposan, szemügyre vehette a lávapatakok egykori folyásirányát. Kétségtelen bizonyosságot szerzett afelől, hogy az utolsó kitörés igen-igen régen történt.

Ekkor visszaindult arra, amerről jött, s útközben folytonosan hallotta az éles dörejekkel váltakozó, szüntelen égzengéssé erősödő föld alatti morajt. Reggel kilenc óra tájban már vissza is ért a karámba.

Ayrton már várta.

– Elláttam az állatokat, Cyrus úr - jelentette.

– Helyes, Ayrton.

– Nyugtalankodnak szegények, Smith úr...

– Meghiszem azt, ösztönösen érzik a veszedelmet, s az állatok ösztöne ritkán csal.

– Rendelkezésére állok, Cyrus úr...

– Hozzon lámpást és tűzszerszámot, Ayrton felelte a mérnök -, és gyerünk.

Ayrton teljesítette a mérnök utasítását. A két kifogott onagga a karám udvarán kóborolt. Rájuk zárták kívülről a kaput, és Cyrus Smith, Ayrtonnel együtt, nekivágott a keleti partra vezető keskeny ösvénynek.

Amerre jártak, a füstfelhőkből aláhamvadzó puha vulkáni porréteg födte a talajt. Az erdőben egyetlen négylábú állatot sem láttak. A madarak is mind elmenekültek. Olykor az elsuhanó szellő föl-fölkavarta a hamuréteget, s a két telepes olyan homályos forgatagba került, hogy egymást sem látta. Ilyenkor zsebkendőt szorítottak szemükre, szájukra, mert úgy érezték, hogy máskülönben megvakulnának és megfulladnának.

Cyrus Smith és Ayrton ilyen körülmények közt nem haladhatott gyorsan. A levegő, mintha oxigéntartalmát részben fölemésztette volna a vulkáni tűz, oly nehézzé vált, hogy a két telepes némelykor lélegzeni sem bírt. Százlépésenként meg kellett állniok, hogy kilihegjék magukat. Tíz óra is elmúlt hát, mire a mérnök és társa följutott a sziget északnyugati partját kitöltő porfírtömbök és bazaltszirtek sziklahalmazának taréjára.

Ayrton és Cyrus Smith elindult lefelé a meredek rézsűn, s nagyjából ugyanazon a botlasztó, göröngyös ösvényen ereszkedtek alá, amely azon a viharos éjszakán a Dakkar-sírboltba vezette őket. Most, világos nappal kevésbé volt veszélyes a lebocsátkozás, s egyébiránt a sziklák sima, iszamós felületét is hamuréteg borította, úgyhogy a telepesek lába biztonságosabban kapaszkodott meg a lejtőn.

Nemsokára elérték a part menti, mintegy negyven láb magas dombvállat. Cyrus Smith emlékezett, hogy ez a dombváll enyhe hajlattal lejt alá a tenger színéig. Ámbár az apály éppen mélypontján állt, a part fövénycsíkja mégsem látszott sehol, s a vulkáni portól szennyes hullámok magát a tengerszéli bazaltszikla falat verdesték.

Cyrus Smith és Ayrton minden nehézség nélkül megtalálták a Dakkar-kripta bejáratát, és megálltak a támaszfal alsó pihenőjét alkotó szirt tövében.

– Itt kell lennie a bádogcsónaknak? - kérdezte a mérnök.

– Itt is van, Smith úr - felelte Ayrton, és odahúzta az ívtornác boltszára alatt rejtőző könnyű vízi járművet.

– Szálljunk be, Ayrton.

A két telepes beszállt a csónakba. A hullámok enyhe ringása nemsokára a kripta alacsony bolthajtása alá sodorta a ladikot, s ott Ayrton tüzet csiholt, majd meggyújtotta a lámpást. Aztán megragadta a két evezőt, Cyrus Smith pedig a ladik orrába tette a világító szerszámot, hogy előrevetítse fényét, majd a kormányhoz ült, és a sírbolt sötétlő mélyének közepébe vezette a bádogcsónakot.

A Nautilus már nem állt ott, hogy fényszóróinak sugárnyalábjaival beragyogja a vaksötét üreget. A roppant erőforrás táplálta elektromos sugárzás talán még mindig ott terjengett valahol a tenger alján, de a barlang fenekéről, ahol Nemo kapitány pihent, még halovány derengés sem szüremlett föl a felszínig.

Hajólámpásuk pisla fénye, bár csekély kört világított be, mégis lehetővé tette, hogy a mérnök a kripta jobb oldali fala mentén befelé kormányozza a csónakot. A magas bolthajtás alatt, legalábbis az üreg elülső részében, síri csönd honolt, de mennél beljebb haladt a csónak, Cyrus Smith annál tisztábban hallotta a hegy méhének föl-fölmorajló, mély, tompa duhogását,

– Ez a vulkán hangja - mondta a mérnök.

A dübörgéseken kívül nemsokára egyebet is észleltek a telepesek: különféle kémiai vegyületek éles szagát, és a kénes gőzök valósággal fojtogatták a mérnök és társa torkát.

– Lám, ettől tartott Nemo kapitány! - suttogta Cyrus Smith, és kissé elsápadt az arca. - Végére kell járnunk a dolognak!

– Gyerünk - felelte Ayrton.

Azzal nekifeszült az evezőknek, s a bádogcsónak a sírbolt hátsó fala felé siklott.

Huszonöt perccel az után, hogy a telepesek beeveztek a Dakkar-kripta bejáratán, a ladik a barlang szemközti falához ért, és ott megállt.

Cyrus Smith ekkor föllépett a csónak padjára, és széltében-hosszában végigjártatta lámpása fényét a falon, amely a tűzhányó központi kohójától választotta el a kriptát. Milyen vastag lehet ez a sziklafal? Lehet, hogy száz láb, de lehet, hogy csak tíz, senki sem sejtheti. A föld alatti moraj zúgásából azonban arra lehetett következtetni, hogy nem valami vastag.

A mérnök előbb vízszintes vonalban vizsgálta végig a falat, aztán az egyik evező végére kötözött lámpással a bazaltfelület magasabb szakaszait is megvilágította.

Ott, alig látható finom hajszálrepedéseken, tökéletlenül egybeilleszkedő sziklahasábok résein fanyar füst szivárgott keresztül: ez fertőzte oly fojtogatóvá a barlang légkörét. Hasadások erezték keresztül-kasul a sziklafalat, a szélesebbek néhol csaknem háromlábnyira húzódtak a kripta vizének szintjétől.

Cyrus Smith aggodalmasan töprengett. Aztán ismét ezt suttogta:

– Igen! A kapitánynak igaza volt! Itt rejlik a veszedelem, mégpedig micsoda irtózatos veszedelem!

Ayrton nem szólt egyetlen szót sem, Cyrus Smith intésére ismét megragadta az evezőt, és félórával utóbb a mérnök és kísérője elhagyta a Dakkar-kriptát.