A léggömb hajótöröttjei több mint két és fél esztendeje vetődtek a szigetre, és azóta semmiféle kapcsolatot sem teremthettek embertársaikkal. Az újságíró megkísérelte ugyan, hogy kapcsolatba kerüljenek a lakott világgal, és az albatroszokra bízta a helyzetük titkát föltáró tudósítást, de hát az csak amolyan reménytelen kísérlet volt, senki sem számított komolyan a sikerére. A kis telep tagjainak életében az egyetlen fordulatot Ayrton csatlakozása jelentette; tudjuk, hogy ez milyen körülmények közt történt. Most pedig, íme, ezen a napon - október 17-én - váratlanul emberek mutatkoztak a sziget láthatárán, ezen a hajó nem járta, mindig kihalt tengeren!

Semmi kétség immár! Hajó! De vajon mi a szándéka, tovább vitorlázik-e a nyílt tengeren, vagy pedig kikötőt keres? Néhány órán belül kiderül, hogy a telepesek mihez tartsák magukat.

Cyrus Smith és Harbert azonnal a Gránitpalota nagytermébe szólította Gedeon Spilettet, Pencroffot meg Nabet, és tudatták velük, mit tapasztaltak. Pencroff tüstént fogta a távcsövet, gyorsan végigfürkészte vele a horizontot, és kisvártatva megállapodott azon a jelzett ponton, amely ezt a szinte észrevehetetlen foltot okozta a fényképnegatívon.

– Ezer ördög! Ez csakugyan hajó! - jelentette ki, hangjában azonban nem csendült valamilyen rendkívüli elragadtatás.

– Felénk tart? - kérdezte Gedeon Spilett.

– Azt egyelőre még nem lehet megállapítani - felelte Pencroff -, mert csak az árbocozata bukkant a láthatár fölé, törzséből még fikarcnyi sem látszik!

– Mit tegyünk? - tudakolta a fiú.

– Várjunk! - válaszolta Cyrus Smith.

A telepesek hosszú ideig szótlanul álltak az ablaknál, gondolatok, érzelmek, félelmek, remények viharzottak bennük - hiszen amióta a Lincoln-szigetre jutottak, ennél nagyobb horderejű esemény nem történt velük.

A telepesek ugyan merőben más körülmények közé kerültek, mint azok a hajótöröttek, akik holmi puszta szigeten kénytelenek küszködni nyomorúságos életükért a mostoha természettel, s akiket szüntelenül szorongat a szükség, hogy végre-valahára viszontlássanak valamilyen - bármilyen! - lakott földet. Pencroff - de különösen Nab - sajnálta volna otthagyni a szigetüket, ahol megtalálta a jómódot és a boldogságot. Úgy érezték, hogy mindazt, amire mindig vágytak, meglelték, ebben az új birodalmukban, ahol értelmükkel és szorgalmukkal sikerült rendezett életlehetőségeket teremteniök! Az a hajó viszont végül is hírt hoz a szárazföldről, hazájuk egy darabját köszönthetik benne! Az a hajó embertársaikat hordozza a fedélzetén!... Érthető hát, hogy láttára szívük hevesebben dobogott!...

Időről időre Pencroff fogta a távcsövet, és kiállt az ablakba. Onnét tartotta szemmel roppant figyelmesen a hajót, amely mintegy húszmérföldnyire járt kelet felé. A telepesek tehát egyelőre semmivel sem adhattak jelt ittlétükről. Zászlót a hajó legénysége nem vehetett észre, dörrenést nem hallott volna meg, tűz fénye sem látszott el odáig.

Azt azonban a telepesek bizonyosra vehették, hogy maga a sziget, közepén a magasra meredő Franklin-heggyel, semmiképpen sem kerülhette el az árbockosárban őrködő matrózok figyelmét. Csakhogy miért kötne ki a hajó? Hiszen a térképek a Tabor-szigeten kívül nem jeleznek földet a Csendes-óceánnak ezen a táján, de maga a Tabor-sziget is távol esik az Új-Zéland vagy Dél-Amerika felől Polinéziába tartó rendszeres hajójáratok útvonalától! Nem lehetséges-e vajon, hogy a hajót csak a vakvéletlen vetette ezekre a vizekre?

Ezt a kérdést a telepesek mindegyike föltette magában, Harbert pedig, feleletképpen, hirtelen fölkiáltott:

– Hátha a Duncan?

Olvasóink bizonyára nem feledték még el, hogy a Duncan Glenarvan lord jachtja volt: ez tette ki Ayrtont a Tabor-szigetre, s ennek kellett egy napon visszatérnie a száműzöttért. Mármost a Tabor-sziget nem feküdt olyan távol a Lincoln-szigettől, hogy az előbbire igyekvő hajó ne kerülhessen az utóbbi látóterébe. Hiszen hosszúságban mindössze százötven mérföld, szélességben pedig csupán hetvenöt mérföld választotta el kettejüket egymástól.

– Értesítsük Ayrtont - szólt Gedeon Spilett -, azonnal hívjuk ide! Csak ő mondhatja meg, hogy valóban a *Duncan*t látjuk-e!

Ebben valamennyien egyetértettek, s az újságíró tüstént a távírókészülékhez lépett, és a következő szöveget sürgönyözte a karámba:

Azonnal jöjjön!

Néhány pillanat múlva megszólalt a csengő, és Ayrton válasza ekként hangzott:

Indulok!

A telepesek ezután folytatták a hajó megfigyelését.

– Ha csakugyan a Duncan - mondta Harbert -, akkor Ayrton könnyűszerrel fölismeri, hiszen sokáig utazott a fedélzetén.

– Velejéig megrendül, ha ráösmer Glenarvan lord hajójára! - tette hozzá Pencroff.

– Bizonyára - felelte Cyrus Smith -, de azért ne feledjük, Ayrton most már méltó arra, hogy újra a Duncan fedélzetére lépjen, és adná az Ég, bárha valóban Glenarvan lord jachtja volna ez, mert minden más hajó gyanús! Ez a tengerszakasz kívül esik a forgalmon, és én most is csak attól tartok, amitől mindig: vajon nem maláj kalózok törnek-e szigetünkre...

– Megvédelmezzük! - kiáltotta Harbert lelkesen.

– Kétségkívül, fiacskám - felelte mosolyogva a mérnök -, megvédelmezzük, ha kell; én azonban jobban szeretném, ha nem kerülne rá a sor.

– Bátorkodom megjegyezni - szólalt meg Gedeon Spilett -, hogy a Lincoln-szigetet nem ösmerik a hajósok, hiszen a legújabb térképeken sem szerepel. Nem gondolja-e, Cyrus, ha egy hajó váratlanul megpillantja ezt az új földet, éppen ez okból inkább errefelé tart, semmint hátat fordítana neki?

– Ez bizony valószínű - jelentette ki Pencroff.

– Magam is így vélem - fűzte hozzá a mérnök. - Végtére a kapitány kötelessége is, hogy jelentse minden új, térképbe még nem iktatott földdarab fölfedezését, márpedig a Lincoln-sziget annak tekinthető; a kapitánynak tehát közelebbről is szemügyre kell vennie...

– Helyes - szólt közbe Pencroff -, tegyük föl hát, hogy a hajó megközelíti a partot, és a szigettől néhány kötélhossznyira lehorgonyoz. Mit teszünk akkor?

Ez a váratlanul, nyersen föltett kérdés egy ideig válasz nélkül maradt. De Cyrus Smith csak eltöprengett kissé, aztán szokott nyugodt hangján így felelt:

– Azt tesszük, barátaim, amit tennünk kell, az pedig a következő: érintkezésbe lépünk a hajóval, fölkéredzkedünk a fedélzetére, és elhagyjuk a szigetünket, előbb azonban kijelentjük, hogy birtokba vettük az Egyesült Államok nevében. Aztán pedig egyszer talán visszatérünk, és betelepítjük a szigetet azokkal, akik vállalkoznak erre, és fölajánljuk az amerikai köztársaságnak, mint hasznos állomást a Csendes-óceánnak ezen a részén!

– Hurrá! - kiáltotta Pencroff. - Nem kis ajándékkal lepjük meg hazánkat! A település már csaknem készen is áll, nevet adtunk a sziget minden zegének-zugának... Mindene megvan, ami csak kell: természetes kikötője, édesvize, úthálózata, távíróvonala, ácsszérűje, vaskohója, üveghutája, a világnak pedig semmi egyéb teendője sincs, mint berajzolni a térképekbe a Lincoln-szigetet!

– De mi történik, ha valaki elfoglalja a mi távollétünk idején? - kérdezte Gedeon Spilett.

– Ördögadta-teremtette! - fortyant föl a tengerész. - Azt már nem tűröm, inkább itt maradok egymagam, és megvédem bárki ellen; ne legyen Pencroff a nevem, ha csak úgy hagyom, hogy ellopják tőlem, mint holmi szájtáti zsebéből az aranyórát!

Eltelt egy óra, de még mindig nem látszott világosan, vajon a Lincoln-sziget felé tart-e a hajó vagy sem. Valamelyest közeledett ugyan, de még mindig nem sejtették, milyen vitorlaállással halad. Ezt egyelőre még Pencroff sem bírta megállapítani. Mindazonáltal, mivel a szél északkeletről fújt, bizonyosra vehették, hogy a hajó jobbra feszített vitorlacsücsökkel fogja a szelet. Egyébiránt a szél járása alkalmas volt arra is, hogy a sziget felé terelje a hajót, s ezen a sima vízen bízvást megközelítheti a partot akkor is, ha a tengermélységmérés számadatait nem tünteti föl a térkép.

Négy óra tájt - egy órával a táviratváltás után - Ayrton megérkezett a Gránitpalotába. Ezekkel a szavakkal állított be a nagyterembe:

– Rendelkezésükre állok, uraim.

Cyrus Smith, ahogy szokta, most is kezet nyújtott neki, aztán az ablakhoz vezette.

– Ayrton - szólt hozzá -, komoly okból kérettük ide. Hajó jelent meg a horizonton.

Ayrton kissé elsápadt, szeme egy pillanatra ködös lett. Aztán kihajolt az ablakon, tekintetét körüljártatta az égbolt alján, de nem látott semmit.

– Fogja ezt a távcsövet - mondta Gedeon Spilett -, és nézze meg jól azt a hajót, Ayrton, mert úgy lehet, a Duncan közeledik, hogy önt a hazájába visszavigye...

– A Duncan! - rebegte Ayrton. - Máris?

Ez az utóbbi szó szinte akaratlanul szakadt fel Ayrton ajkáról; a férfi két kezébe temette arcát.

Nem találta elegendő büntetésnek tizenkét esztendei száműzetését az elhagyatott szigeten?... A megtért bűnös nem tekintette még megbocsátottnak a vétkét sem a maga, sem a mások szemében?

– Nem - mondta aztán -, nem! Ez nem lehet a Duncan!

– Nézze csak meg jól, Ayrton - biztatta akkor a mérnök -, nagyon fontos, hiszen tudnunk kell, mihez tartsuk magunkat.

Ayrton fogta a távcsövet, és a jelzett irányba fordította.

Néhány másodpercig némán, mozdulatlanul meredt a láthatárra. Aztán így szólt:

– Csakugyan hajó, de nem hiszem, hogy a Duncan.

– S miért nem? - érdeklődött Gedeon, Spilett.

– Mert a Duncan gőzjacht, márpedig én semmi nyomát nem látom füstnek sem a hajó fölött, sem mögötte.

– Talán csak vitorlával halad - jegyezte meg Pencroff. - A széljárás megfelelő, és a hajónak nyilván érdekében áll, hogy itt, minden lakott földtől nagy távolságra, takarékoskodjék a szénkészletével.

– Igaza lehet, Pencroff úr - felelte Ayrton -, talán kioltották a tüzet a kazánban... Várjunk, amíg közelebb ér a parthoz, és nemsokára megtudjuk, hányadán állunk vele.

Ayrton a nagyterem egyik sarkába vonult, és hallgatásba merült. A telepesek az ismeretlen hajóról beszélgettek, de Ayrton nem vett részt a társalgásban.

Valamennyien olyan zaklatott lelkiállapotba jutottak, hogy nem bírták folytatni munkájukat. Különösen Gedeon Spilett és Pencroff viselkedett rendkívül izgatottan: mindketten céltalanul jöttek-mentek, egyikük sem találta a helyét. Harbert inkább kíváncsiságot érzett. Nab megőrizte szokott nyugalmát. Ahol a gazdája él, ott az ő hazája. Ami a mérnököt illeti, ő gondolataiba mélyedt, és végeredményben azt látta volna szívesen, ha a hajó nem közeledik a szigethez, sőt mennél hamarább eltávolodik tőle.

A hajó azonban egyre közeledett. A látcső segítségével már föl lehetett ismerni az alakját: hosszújáratú vitorlás volt, nem pedig afféle maláj prao, amilyenen a csendes-óceáni kalózok portyáznak. Remélhették hát, hogy a mérnök aggodalmai nem igazolódnak, és a hajó fölbukkanása semmiféle veszedelmet nem hoz a Lincoln-sziget lakóira. Pencroff, miután alaposan szemügyre vette, úgy vélekedett, hogy a hajónak brigg-vitorlázata van,¹ és alsó vitorláival, sudárvitorláival és csúcsvitorláival jobb felől fogva a szelet, rézsútosan közeledik a sziget felé. Pencroff észrevételét megerősítette Ayrton is.

Ám azt is megállapíthatták, hogy ha a hajó irányváltoztatás nélkül halad tovább, akkor hamarosan el kell tűnnie a Karom-fok mögött, ugyanis egyenesen délnyugatnak húzott; ha tehát a telepesek továbbra is szemmel akarják tartani, akkor nem tehetnek mást, kénytelenek fölkapaszkodni a Washington-öböl menti magaslatok valamelyikére, a Léggömb-kikötő közelében. Ez kényelmetlen feladatnak ígérkezett, hiszen már öt órára járt az idő, és a szürkületben ugyancsak nehéz lesz a megfigyelés.

– Mit teszünk, ha besötétedik? - kérdezte Gedeon Spilett. - Gyújtsunk-e tüzet a parton, hogy fölhívjuk magunkra a hajósok figyelmét?

Nehéz kérdés volt, s ámbár a mérnököt balsejtelmek gyötörték, végül mégiscsak úgy döntöttek, hogy jelt adnak ittlétükről. Hiszen megeshetik, hogy éjszaka a hajó eltűnik a szemhatárról, eltávozik mindörökre. Márpedig vajon vetődik-e helyette valaha is más hajó a Lincoln-sziget vizeire? Mármost ki tudhatja, mit tartogat a telepesek számára a jövő?

– Igen - mondta az újságíró -, akármiféle hajó is ez, értesítenünk kell, hogy emberek élnek a szigeten. Ha nem élnénk a kínálkozó lehetőséggel, joggal tehetnénk magunknak szemrehányást, amikor már késő a bánat!

Úgy döntöttek hát, hogy Nab és Pencroff elmegy a Léggömb-kikötőbe, és amint besötétedik, nagy máglyát gyújtanak: a tűz fényére bizonnyal fölfigyel majd a brigg legénysége.

Ám abban a pillanatban, amikor Nab és a tengerész már készülődött, hogy elhagyja a Gránitpalotát; a hajó váratlanul vitorlaállást változtatott, és egyenesen az Unió-öböl felé fordult. Gyorsjáratú brigg lévén, sebesen közeledett.

Nab és Pencroff ezért egyelőre nem indult útnak, a telepesek ismét átnyújtották Ayrtonnek a távcsövet, hogy végérvényesen megállapíthassa, vajon csakugyan a Duncan közeledik-e a Lincoln-sziget felé. A skót jachtnak éppúgy brigg-árbocozata volt, mint ennek a hajónak. Ayrtonnék tehát most azt a kérdést kellett eldöntenie, van-e kémény a két árboc közt; a hajó ekkor legföljebb tízmérföldnyire vitorlázhatott a parttól.

A láthatár még ragyogó napfényben úszott. Ebben a világosságban minden részletet föl lehetett ismerni; Ayrton leeresztette szeméről a távcsövet, és így szólt:

– Ez nem a Duncan! Nem lehet az...

Most újra Pencroff fogta be a brigget a műszer látómezejébe, és megállapította, hogy három-négyszáz tonnás, csodálatosan karcsú testű, merész árbocozatú, pompásan épített jármű, alighanem egyik legfürgébb, leggyorsabb futású vitorlása a tengereknek. De vajon melyik ország hajója? Nehezen tudták megmondani.

– Pedig zászló leng a hátsó árboc vitorlarúdján - jegyezte meg a tengerész -, egyelőre azonban nem látom a színeit...

– Félórán belül bizonyosak leszünk ebben a tekintetben felelte az újságíró. - Egyébiránt nyilvánvaló, hogy a hajó kapitánya ki akar kötni, tehát ma vagy legkésőbb holnap mindenképpen megösmerkedünk vele.

– Akkor is! - dörmögte Pencroff. - Jobb, ha előre tudjuk, kivel van dolgunk, s ezért egyáltalán nem bánnám, ha fölösmerném, milyen színek alatt hajózik!...

S miközben beszélt, a tengerész le nem vette a szeméről a távcsövet.

Alkonyodni kezdett, s ahogy a szürkület leszállt, úgy halt el a nyílt tengeri szél is. A brigg zászlajának lobogó redőit már nem simította ki a fuvalom, selyme leffegett, belebonyolódott a fölhúzó zsinórba, Pencroff egyre kevesebbet látott belőle.

– Az bizonyos, hogy nem amerikai zászló - jelentette a tengerész, aki azért időről időre megszólalt -, de angol sem, hiszen annak a piros színét mindenképpen látnom kellene, és nincsenek ott sem a francia, sem a német színek... Sőt nem is Oroszország fehér² vagy Spanyolország sárga lobogója... Mintha egyszínű volna... Nézzük csak! Miféle hajók közlekednek általában ezen a tengeren?... Talán chilei? Nem, a chilei zászló háromszínű... Brazil volna? Hisz az zöld... Japán? Az meg fekete-sárga... ez pedig...

Leengedte a távcsövet; ebben a pillanatban szellő lebbentette föl az ismeretlen zászlót. Ayrton fölkapta a messzelátót, szeméhez illesztette, és döbbent hangon fölkiáltott:

– Fekete lobogó!

Valóban, gyászos sötét selyem négyszög bomlott ki a brigg árbocrúdján: a telepesek most már jó okkal tarthatták gyanúsnak a hajót!

Vajon méltán gyötörték-e a mérnököt baljós sejtelmei? Kalózhajó közeledik-e a sziget felé? Tengeri rablók kalandoznak-e a Csendes-óceán déli vizein, vetekedve a maláj praókkal, akik garázdálkodnak még errefelé? Mi keresnivalójuk van a Lincoln-sziget környékén? Talán az csábítja ide őket, hogy ez még nem ismert földterület, és ezért a rablott holmik elrejtésére igen alkalmas? Vagy csupán menedéket keres a brigg ezeken a partokon a téli hónapokra? Vajon az a sors vár-e a telepesek tisztes tanyájára, hogy gazembereknek szolgál kirepítő fészkül - afféle kalózfővárosként a Csendes-óceán közepén?

Ösztönszerűleg ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergetőztek a telepesek agyában. Afelől egyébiránt immár semmi kétségük sem lehetett, hogy mit jelent a hajó árbocán lengő zászló színe. Azt a lobogót bizony a tenger fosztogatói tűzték ki! Ilyen röppent volna föl a Duncan árbocára is, ha Ayrton és fegyenctársai gyalázatos fondorlata annak idején sikerre jut!

A telepesek nem fecsérelték fecsegésre az időt.

– Barátaim - mondta Cyrus Smith -, hátha ez a hajó talán csak azért jött, hogy szemügyre vegye a sziget partvidékét? Lehet, hogy a legénység partra sem lép. Igen, ez könnyen megeshetik. Akárhogy is: nekünk mindenképpen arra kell törekednünk, hogy ittlétünket titokban tartsuk előttük. A Kilátó-fennsíkon épült malom túlságosan szembeszökő látvány. Ezért Ayrton és Nab, menjetek, és szereljétek le a vitorláit. Mi pedig álcázzuk sűrű növényzettel a Gránitpalota ablakait. Oltsunk el minden tüzet is. Ne árulja el semmi, hogy emberek laknak a szigeten!

– És a bárkánk? - kérdezte Harbert.

– Ó - felelte Pencroff -, annak jó búvóhelye van a Léggömb-kikötőben; kötve hiszem, hogy ezek a csirkefogók ráakadnak ott!

A telepesek tüstént végrehajtották a mérnök utasításait. Nab és Ayrton fölfutott a fennsíkra, és minden szükségest megtettek azért, hogy elleplezzék az emberi település valamennyi jelét. Amíg ők odafönn foglalatoskodtak, társaik a Fénymadár-erdő szélére siettek, és ölszámra cipelték haza a gallykötegeket és indanyalábokat, ezek bizonyos távolságból nézvést nagy tömegben természetes lombozatnak tetszettek, és eléggé alkalmasnak látszottak, hogy a Gránitpalota ajtaját és ablaknyílásait elrejtsék a kalózok szeme elől. Ugyanakkor készenlétbe helyezték a fegyvert és a lőszert is, hogy váratlan támadás esetén azonnal kéznél legyen.

Miután minden óvintézkedést foganatosítottak, Cyrus Smith megszólalt:

– Nemde, barátaim - mondta, és hangjában megindultság csendült -, ha ezek a nyomorult gazemberek markukba akarják kaparintani a szigetünket, megvédjük ellenük?

– Megvédjük, Cyrus - felelte az újságíró -, és ha kell, akár meg is halunk a védelmében!

A mérnök kezet nyújtott társainak, s azok bensőségesen megszorították a jobbját.

Csupán Ayrton nem csatlakozott a telepesek társaságához, hanem még mindig ott gunnyasztott szokott helyén a sarokban. Lehetséges-e, hogy mint egykori fegyenc, még most is méltatlannak érzi magát a barátságukra?

Cyrus Smith megértette, mi megy végbe Ayrton lelkében, és odalépett hozzá.

– Hát ön, Ayrton, mit fog tenni? - kérdezte tőle.

– Teljesítem a kötelességemet - válaszolta Ayrton.

Azzal odaállt az ablakhoz, és a lombozaton át fürkészve meredt a távolba.

Ekkor már fél nyolcra járt az idő. A nap már vagy húsz perce lebukott a Gránitpalota mögött. A keleti láthatár lassanként elhomályosult. Eközben a brigg mindinkább közeledett az Unió-öböl felé. Legföljebb nyolcmérföldnyire járhatott már csak a parttól, mert miután félfordulatot tett a Karom-fok magasságában, nagyot került északnak, amerre a növekvő dagály sodra is segítette. Sőt, mondhatjuk, már be is siklott a terjedelmes öbölbe, hiszen a Karom-foktól az Állkapocs-fokig húzott képzeletbeli egyenes vonal már nyugatra maradt a hajó farának jobb csücskétől.

Vajon befut-e a brigg az öböl mélyéig? - ez volt az első kérdés. És ha befutott, vajon horgonyt vet-e ott? - ez volt a második. Beéri-e azzal, hogy szemügyre veszi a sziget szegélyét, és legénysége partra tevése nélkül továbbvitorlázik-e a nyílt tengerre? - egy órán belül mindez kiderül. A telepesek nem tehettek mást, mint hogy várakozzanak.

Cyrus Smith mélységes aggodalommal nézte a gyanús hajó árbocán csapkodó fekete zászlót. Nem nyílt fenyegetés-e ez a selyem négyszög mindaz ellen, amit ő és társai mindaddig kezük munkájával létrehoztak? A kalózok - mert most már kétségtelen, hogy a brigg matrózai kalózok - talán már jártak is a szigeten. Máskülönben ugyan miért vonták volna föl kikötés előtt a lobogójukat? Lehetséges, hogy korábban néhányszor már partra is szálltak itt, és számos, mindmáig fölfoghatatlan, sajátos eseménynek éppen ez a magyarázata? Talán egy-két cinkosuk bujkál a sziget valamelyik földerítetlen fertályán, és most arra készül, hogy kapcsolatba lépjen cimboráival?

Efféle kérdések rajzottak Cyrus Smith agyában, a választ egyikre sem tudta, csak némán töprengett; annyit azonban mindenképpen sejtett, hogy a brigg jövetele igen súlyosan veszélyezteti a telep helyzetét.

Mindazonáltal ő is, bajtársai is szilárdan elhatározták, hogy végsőkig ellenállnak. Vajon többen vannak-e náluk ezek a kalózok, és jobbak-e a fegyvereik? - milyen fontos volna tudni mindezt! Igen ám, csakhogy miképpen férkőzzenek a közelükbe?

Leszállt az éj. Ellobbantak a nap utolsó sugarai, és a visszfényüktől derengő újhold is eltűnt az égalj ködei közt. Mély sötétségbe burkolódzott a sziget és a tenger. A horizonton gomolygó tarjagos, fekete felhőkön nem szüremlett át a leghalványabb fénycsillám sem. Alkonyatkor a szél is teljességgel elcsitult. Egyetlen levél sem rezzent a fákon, egyetlen hullám sem loccsant a fövényen. A hajót is elnyelte a homály, lámpásait, úgy látszik, fényellenzőkkel födték a kalózok; a telepeseknek sejtelmük sem lehetett, hogy merre jár, sőt azt sem tudhatták, egyáltalán a sziget közelében cirkál-e még.

– Eh! Ki tudja? - fortyogott Pencroff. - Lehetséges tán, hogy ez az átkozott kalózteknő éjjel is folytatja útját, és pitymallatkor már hűlt helyét sem leljük?

A tengerész megjegyzésére, mintegy válaszképpen, hirtelen vakító fény villant a nyílt tengeren, és kisvártatva ágyúdörej rázkódtatta meg a levegőt.

A hajó tehát még az öbölben tartózkodik, és nyilvánvaló: ágyú is van a fedélzetén.

A fény fölvillanása és a zörej közt hat másodperc telt el.

A brigg eszerint körülbelül ötnegyed mérföldnyire lehetett a parttól.

Nemsokára lánccsörgés is hallatszott: a horgonylánc csikorogva gördült alá a hajóorr nyílásán.

A hajó kikötött a Gránitpalota előtt!