Kamcsatkában.

Kamcsatka, ez a hosszú szibíriai félsziget, melyet a hasonló nevű folyó öntöz, az Okhoczki-tenger s az éjszaki Jeges-tenger közt fekszik. A tartomány 1806 óta az oroszok birtoka. Nem nagyon népes, minden négyzet km-re alig egy lélek esik s a földje sem igen termékeny. Nyugati partján több természetes kikötő van, köztük legfontosabb Pietropavlovszk, mely körülbelül 250 kilométernyire fekszik a Lopatka-foktól.

Ebben a kikötőben vetett horgonyt a Saint-Enoch október 4-ikén öt óra tájban délután. A Repton már megelőzte és szintén ott horgonyzott az Avacsa-öbölben.

A tágas öblöt roppant hegyláncz veszi körül, melyben sok a tűzhányó. Maga a város szerényen meghúzódik a hatalmas sziklák aljában, s hozzájuk mérten igazi gyerek-játékszernek látszik. Akkoriban a házak legnagyobb része még fából volt, de volt a kis városnak két szobra is: egyik a dán Behring, a másik a franczia Lapérouse dicsőségét hirdette. Mind a kettő bátor, tudós tengerész volt, s a Jeges-tenger egy-egy csatornája őrzi nagy fölfedezéseik emlékét.

Bourcart kapitány csak addig akart Pietropavlovszkban időzni, míg friss húst szerez; azt, hogy hol fognak telelni, még nem határozta el, pedig már ideje lett volna, mert körmükre éghetett a dolog.

– Nem szeretnék itt telelni, - mondta Heurtaux kapitánynak; - ámbár tudom, hogy az Avacsa-öböl nem fagy be soha.

– Talán szeretne ismét Vancouverbe menni?

– Miért ne?... ott most jó ára van a halzsírnak... Igaz, hogy nem sokat viszünk a piaczra, de mégis...

– S akkor ott telelnénk Victoria kikötőjében? - kérdezte Heurtaux kapitány.

– Azt még magam sem tudom... Odáig hat hét az út... Ki tudja, nem találkozunk-e még néhány bálnával? Hisz sem az Okhoczki-tengerben, sem a Margit-öbölben nem igen sokat láttunk: valahol tehát csak rájuk kell akadnunk!

– Hátha a Behring-szorosba menekültek?

– Az lehet; de oda már nem mehetünk utánuk, mert a tél rohamosan közeledik, s oda fagyna a hajónk.

– Nem lenne-e jobb ismét Új-Zeelandba menni?

– Gondoltam erre is, - felelte Bourcart kapitány: - de egyelőre csak menjünk Vancouverbe; ott aztán majd végleg határozunk.

A legénység, mikor megtudta Bourcart kapitány terveit, rögtön bele nyugodott, csak Cabidoulin János Mária volt elégedetlen. A vitorlamester, a ki szeretett vele kötekedni, észre vette ezt s mindjárt bosszantani is kezdte:

– Tudom, öreg, hogy örülsz ennek az új útnak!

– Bolond volnék, ha örülnék! - felelte mogorván a kádár.

– Ugyan miért?

– Mert az út Vancouver felé nem biztos ilyenkor.

– Hát jobb szeretnél itt telelni Pietropavlovszkban?

– Azt sem.

– Hanem?...

– Hanem legokosabb lenne, ha egyenesen haza felé fordítanánk a Saint-Enoch orrát!

A vitorlamester fölkaczagott és vállat vonva odább ment, hogy sürgesse a legénységet, a mely szorgalmasan dolgozott az utazás előkészületein. Látták, hogy a Repton is készülődik az útra; hogy hová megy, senki sem tudta, de nem is törődött vele.

Filhiol orvos sokat kóborolt a parton és a városban. Érdeklődve tanulmányozta a bennszülött lakosságot, mely éppen nem hasonlított a szemben fekvő Aljaszka törzseihez. Széles vállú, zömök emberek voltak, pofacsontjaik nagyon kiállók, az orruk tömpe és laposra nyomott, a hajuk fekete: egész külsejök nem valami kellemetes az európai szemnek. Állatbőrből készült nadrágot és ködment viseltek úgy a nők, mint a férfiak; a tehetősebbeknek volt színes vitorlavászon ingük is. Hanem mindnyájan oly egészségesek voltak, mint a makk, úgy, hogy Filhiol orvos alighanem éhen halt volna köztük.

Október 6-ikán a Saint-Enoch legénységének nagyobb fele, a vitorlamester, Cabidoulin és a hajóács vezetésével kiment a parti hegyek erdejébe fát vágni. A Repton legénysége ugyane czélból már szintén kivonult: s bár a francziák igyekeztek távol maradni tőlük, mégis megesett, hogy összetalálkoztak, s egy kidőlt fatörzs miatt mindjárt össze is tűztek.

Mindegyik fél magának akarta lefoglalni a fatörzset, a melynek birtokáért hevesen czivakodtak, - egyelőre csak szóval: de érezni lehetett, hogy a szavakat mihamar tettek váltják föl.

Csakugyan: a Repton félig részeg hajóácsa durván félre lökte az egyik franczia matrózt. Ez rögtön torkon ragadta az angolt, letépte fejéről a sipkát és dühösen felkiáltott:

– Ha a Repton nem köszöntötte a Saint-Enochot, legalább te süvegelj meg bennünket!

– Úgy van! Jól van! - kiabáltak a francziák.

A két hajó legénysége szemtől szembe állott, készen egymásra rohanni. Szerencsére Stroke, az angolok hadnagya, és Ollive, a franczia vitorlamester közbeléptek, s megakadályozták a verekedést, a mely aligha folyt volna le vérontás nélkül. Így csak még néhány szilaj káromkodás hangzott el, s aztán mind a két hajó legénysége dúlva-fúlva dolgozott tovább.

Midőn a Saint-Enoch legénysége este hazatért s Ollive mester elmondta a dolgot Bourcart kapitánynak, ez csak ennyit mondott:

– Szerencse, hogy pár nap múlva indulunk, különben még rossz vége lehetne a dolognak.

Előbb azonban történt valami. Október 8-ikán, ámbár az idő szép, csöndes volt, a kint halászó kamcsatkaiak egyszerre csak őrült sietséggel igyekeztek bemenekülni a kikötőbe. Nagyobb részük ott hagyta veszni hálóját, mindenét, s csak a bőrét akarta megmenteni.

Mi volt az általános riadalom oka?

Fél mérföldnyire az öböltől irtózatos tengeri szörnyeteg rémítette meg a halászó csónakrajt. A mesebeli állat a víz színén úszott s farkával hevesen paskolta a tengert. A halálra ijedt halászok szerint legalább háromszáz láb hosszú és tizenöt-húsz láb széles volt; a fején bozontos sörény volt, a közepe táján föl volt fújódva és iszonyú nagy ollói is voltak, mint a ráknak.

A megdöbbentő hír villámgyorsan terjedt el a kikötőben. Bourcart kapitány aggodalmasan hallgatta a hihetetlen újságot, és gondolkodóba esett... Vajjon nem ez a szörnyeteg riasztotta-e el a bálnákat a Csöndes-tenger e részéről?... S vajjon nincs-e igaza Cabidoulin János Máriának, hogy hisz a tengeri kígyóban, vagy más efféle szörnyetegben?

Sokat vitáztak ezen a kérdésen a Saint-Enoch födélzetén. Filhiol orvos, Heurtaux kapitány, a parancsnok és Ollive mester hallani sem akartak a tengeri szörnyetegről; a két hadnagy ellenben habozott, hogy higyjen-e, vagy sem, a legénység kilencz-tizede pedig föltétlenül elhitte, hogy csakugyan a tengeri kígyó úszkál az öblön kívül.

– Nekünk mindegy, - mondta Heurtaux kapitány vállat vonva: - akár igazán látták azt a tengeri kígyót, akár csak álmodták, azt hiszem, az utazásunkat nem halasztjuk el miatta?

– Szó sincs róla! - felelte Bourcart kapitány: - sőt holnapután okvetlenül indulunk.

Ollive mester megvitte a hírt a legénységnek s szokása szerint ismét kötődött a kádárral.

– No, öreg, - mondta gúnyosan: - akár tengeri kígyó, akár nem: már mi csak utazunk!

– Csak aztán meg ne bánjuk! - felelte a kádár komoran.

– Eh, a ki gyáva, maradjon otthon!

– Én nem vagyok gyáva, - szólt a kádár halkan: - de a mi igaz, az igaz!... A tengeri kígyó itt bujkál közelünkben.

– No hát majd a szeme közé nézünk! - viszonzá Ollive mester.

– Isten ne adja! - felelte Cabidoulin János Mária babonás félelemmel és keresztet vetett magára.

Ez alatt a félelem végképp úrrá lett Pietropavlovszkban. A kamcsatkaiak úgy kerülték a tengert, mint a pokol tornáczait s csak abban reménykedtek, hogy a két hajó, a Saint-Enoch és a Repton, vagy elpusztítja a tengeri kígyót, ha útjába kerül, vagy pedig a szörnyeteg nyeli el őket, s jóllakván velük, odább áll.

Október 10-ikén mind a két hajó egyszerre szedte föl vasmacskáit, hogy a tenger apályát fölhasználva elhagyhassa a kikötőt. Mind a kettő keletnek fordult s oly közel haladt egymás mellett, mintha jó barátokként mentek volna a közös úton!...