Tizenkét évvel ezelőtt

Simon Morgaz! Ez az a név, melyet a kanadai falvak legszegényebb viskóiban is átkoznak. Ez az a név, mely hosszú évek óta közmegvetés tárgya Kanadában! Simon Morgaz! - az áruló, aki eladta testvéreit, eladta hazáját.

1825-ben, vagyis tizenkét évvel az 1837-es felkelés előtt egy maroknyi kanadai francia összeesküvést szőtt, hogy Kanadát megszabadítsa az oly súlyosan ránehezedő angol uralomtól. Merész, tevékeny és erélyes férfiak, javarészt az Új-Franciaországot alapító első telepesek előkelő és gazdag leszármazottai voltak az összeesküvők, akik sehogy sem tudtak beletörődni a gondolatba, hogy Kanadát végleg átengedjék Angliának. Még ha nem is lesznek újból urak a Cartier-k meg a Champlainek, a XVI. századbeli nagy francia felfedezők unokái, miért ne lehetne Kanada független? Igenis, joga van a függetlenségre, és ők akár életüket áldozzák ezért.

E telepesek közé tartozott de Vaudreuil is, akinek egyik ősapja XIV. Lajos alatt Kanada kormányzója volt. Olyan történelmi nevet viselt, mely sok más francia családnévvel együtt mint földrajzi név szerepel Kanada térképén. De Vaudreuil történetünk idején harmincöt éves volt, 1790-ben született az Ontario tartománnyal határos Vaudreuil grófságban, melyet délről a Szent Lőrinc-, északról pedig az Outaounais-folyó határol.

De Vaudreuil barátai, akárcsak jómaga, francia származásúak voltak, bár elődeik közül többen amerikai angol családokkal házasodtak össze, s így francia családnevük némileg módosult. Közéjük tartozott a montreali Robert Farran professzor, a chateaugayi Francois Clerc, a gazdag földbirtokos és még sokan mások, akiknek születésüknél vagy vagyonuknál fogva komoly tekintélyük volt a városok és a falvak lakói előtt.

Az összeesküvés igazi feje az amerikai származású Walter Hodge volt. Noha akkoriban már hatvanadik évét taposta, a kor nem hűtötte le tüzes vérmérsékletét. A függetlenségi háborúban „skinner” néven ismert vakmerő önkéntesek soraiban harcolt, akiknek vad szilajságát Washington tábornoknak is el kellett néznie, mert szabadcsapataik szünet nélkül zaklatták az angol haderőt. Mint tudjuk, az Egyesült Államok már a XVIII. század végén igyekezett rábírni Kanadát, hogy csatlakozzék az amerikai államszövetséghez. Ez azt is érthetővé teszi, hogy az amerikai Walter Hodge részt vett az összeesküvésben, sőt annak vezetője lett. Nyilván azok közé tartozott, akik magukévá tették a Monroe-elvet három szóban összefoglaló jeligét: „Amerika az amerikaiaké!”

Walter Hodge és társai szüntelenül tiltakoztak az angol közigazgatás egyre tűrhetetlenebb túlkapásai ellen. 1822-ben a két Sanguinet testvérrel együtt ők is tiltakoztak Felső- és Alsó-Kanada egyesítése ellen, és a testvérpár tizennyolc év múlva sok más áldozattal együtt életével fizetett a francia párthoz való ragaszkodásáért. Ezek az emberek a toll és a szó fegyverével harcoltak a földbirtokok juttatásánál megnyilvánuló igazságtalanságok ellen. A kormányzat ugyanis igyekezett a legtöbb földet a loyalistáknak adni, hogy így is erősítse az angol lakosságot. Személyesen küzdöttek Sherbrooke, Richmonde, Monk és Maitland kormányzók ellen, részt vettek a gyarmat közigazgatásában és támogatták az ellenzéki képviselők javaslatait.

Az 1825. évi összeesküvést - minthogy meghatározott célja volt - a képviselőház liberális tagjai nélkül szervezték. Papineau és barátai, Cuvillier, Bédard, Viger, Quesnel és a többiek még csak nem is tudtak a tervről, Walter Hodge mégis számíthatott arra, hogy amennyiben az összeesküvés sikerül, vívmányait valamennyien minden erejükkel támogatni fogják. Mindenekelőtt Dalhousie lordot akarták kézre keríteni, akit 1820-ban neveztek ki Anglia amerikai gyarmatainak főkormányzójává.

Eleinte úgy látszott, hogy Lord Dalhousie az engedmények politikájának híve. Kétségtelenül az ő érdeme volt, hogy hivatalosan is elismerték Quebec római katolikus püspökségét, és az is, hogy Kanadában három új püspökség alakulhatott, Montreal, Rose és Regiopolis székhellyel. Az angol kormány azonban makacsul megtagadta Kanadától az önkormányzat jogát. A törvényhozó testület tagjai, akiket az angol korona nevezett ki életfogytiglan, mind angol születésűek voltak, és teljesen elnyomták a francia többségű lakosság választotta képviselőházat. A gyarmat hatszázezer lakosa közül ötszázhuszonötezer volt a francia kanadai, a közigazgatási tisztségek háromnegyed részét mégis angolok töltötték be. S mi több, ismét arról beszéltek, hogy a franciának, mint hivatalos nyelvnek használatát betiltják a gyarmat egész területén.

Csakis erőszakos cselekménnyel lehetett útját állni ezeknek az intézkedéseknek. Ártalmatlanná kell tehát tenni Lord Dalhousie-t, valamint a törvényhozó testület vezető tagjait, majd az államcsíny után mozgalmat kell szervezni a Szent Lőrinc-völgyi grófságokban. Ideiglenes kormány intézné az ügyeket, míg a választások után megalakul az új kormány; végül a kanadai milíciák megtámadnák a reguláris hadsereget. Ez volt Walter Hodge-nak és társainak terve.

Az összeesküvés talán sikerült volna, ha az egyik résztvevő árulása meg nem hiúsítja.

Walter Hodge-hoz és társaihoz csatlakozott egy bizonyos Simon Morgaz, akit közelebbről kell ismernünk.

Simon Morgaz 1825-ben negyvenhat éves volt. Ügyvédi gyakorlatot folytatott egy olyan országban s olyan időkben, mikor több volt az ügyvéd, mint az ügyfél, csakúgy, mint ahogyan több volt az orvos, mint a beteg. Így aztán meglehetősen szűkös viszonyok között élt a Richelieu-folyó jobb partján épült Chambly városkában, túl a Szent Lőrinc-folyón, mintegy tíz mérföldnyire Montrealtól.

Simon Morgaz rendkívül határozott ember volt, erélyes magatartására már akkor felfigyeltek, mikor a francia pártiak korábban tiltakoztak az angol kormány mesterkedései ellen. Nyílt modora, megnyerő külseje mindenkiben rokonszenvet ébresztett, soha senki sem képzelte volna, hogy a vonzó tulajdonságok árulót lepleznek.

Nős ember volt. Felesége nála nyolc évvel fiatalabb, tehát történetünk idején harmincnyolc éves volt. Bridget - így hívták az asszonyt - amerikai származású volt. Apja, Allen őrnagy mint Washington egyik szárnysegéde a függetlenségi háborúban vitézségével tűnt ki. A feltétlen becsületesség mintaképe volt, s az adott szóért Regulus példájára szemrebbenés nélkül áldozta volna életét.

Simon Morgaz a New York állambeli Albanyban ismerkedett meg Bridget Allennel. A fiatal ügyvéd francia-kanadai család sarja volt, s Allen őrnagy ezt minden bizonnyal figyelembe vette, angol származású férfihez sohasem adta volna a lányát. Simon Morgaz ugyan teljesen vagyontalan ember volt, Bridget anyai öröksége azonban ha nem is gazdagságot, de bizonyos fokú jólétet biztosított a fiatal párnak. A házasságot 1806-ban, Albanyben kötötték meg.

Az ifjú pár boldogan élhetett volna, de nem így fordult. Simon Morgaz ugyan figyelmes volt a felesége iránt, akit őszintén szeretett, csakhogy egy szerencsétlen szenvedély, a kártya rabja volt. Bridget öröksége rövid pár év alatt odaveszett, s bár Simon Morgaz tehetséges ügyvéd hírében állt, munkájával nem tudta megkeresni azt, amit a játékkal eltékozolt. Nem nyomorogtak ugyan, de szorult helyzetbe kerültek, melynek következményeit Bridget példás méltósággal viselte. Sohasem vetette férje szemére a szegénységet. Minthogy a szép szó nem használt, megadással, sőt nagy lelkierővel viselte a megpróbáltatást, noha súlyos aggodalmak gyötörték a jövő miatt.

Bridget nem önmagát féltette, mikor a jövőre gondolt. Házasságának első éveiben két fia született, mindkettőt ugyanannak a névnek két változatára kereszteltette, mely francia és amerikai származásukra emlékeztetett. Joann - az idősebbik - 1807-ben, az öccse, Jean 1808-ban született. Bridget fiai nevelésének szentelte életét. Joann csendes, szelíd fiú volt, Jean pedig heves vérmérsékletű, Joann szelídsége és Jean hevessége is határozottsággal párosult. Nyilván édesanyjuktól örökölték a komolyságot, a munkakedvet, határozott és egyenes felfogásukat, mert ezeknek a tulajdonságoknak nyoma sem volt Simon Morgazban. Ez volt az oka annak, hogy bár mindig tisztelettudóak voltak atyjuk iránt, sohasem ébresztette fel bennük azt a természetes és feltétlen bizalmat, ami pedig a vér szerinti kapcsolatban is a legfontosabb érzelem. Anyjuk iránt viszont éppoly határtalan odaadással és túláradó szeretettel viseltettek, mint ahogyan anyjuk szerette őket. Bridget-t és fiait a gyermeki szeretet és az anyai érzés elszakíthatatlan, kettős szála fűzte össze.

Joann és Jean mikor már nagyobbacskák voltak, a chamblyi kollégiumba kerültek, ott jártak egy év különbséggel iskolába. Mindketten megérdemelték, hogy a felsőbb osztályok legkiválóbb növendékei között emlegessék őket. Tizenkét, illetőleg tizenhárom éves volt a két fiú, mikor a montreali kollégiumba vitték őket, ahol szintén a legelsők közé számítottak. Két évvel később már be is fejezték volna tanulmányaikat, azonban közbejöttek az 1825. évi események.

Simon Morgaz és felesége az év nagyobb részében ugyan Montrealban lakott, ahol Morgaz ügyvédi irodájának forgalma egyre csökkent, de továbbra is fenntartották szerény chamblyi házukat is. Itt találkozott Walter Hodge a barátaival, mikor már Simon Morgaz is csatlakozott az összeesküvéshez, melynek első felvonása, vagyis a kormányzó letartóztatása után Quebecben megalakult volna az ideiglenes kormány.

Az összeesküvők úgy gondolták, hogy a kis Chambly városkában, a szerény hajlék falai között nagyobb biztonságban vannak, mint Montrealban, ahol a rendőrség a legszigorúbb felügyeletet gyakorolta. Mégis mindig roppant óvatosan viselkedtek, hogy meghiúsítsanak minden kémkedési kísérletet. A fegyvereket és lőszereket ezért tudták úgy elhelyezni Simon Morgaz házában, hogy odaszállításuk senkiben a legkisebb gyanút sem ébresztette. A chamblyi házacskában futottak tehát össze az összeesküvés szálai, s innen kellett volna megadni a jelet a felkelésre.

A kormányzó és a környezete azonban valahogy mégis neszét vette a Korona ellen készülő államcsínynek, és fokozottan figyeltette azokat a képviselőket, akiket mint állandó ellenzékieket ismertek.

Ne felejtsük el, hogy Papineau képviselő és barátai mit sem tudtak Walter Hodge és összeesküvő társainak tervéről. Augusztus 25-re tervezték a fegyveres lázadást, mely meglepetésszerűen érte volna az összeesküvők barátait és ellenfeleit is.

Augusztus 24-én este Simon Morgaz házát Rip vezetésével rendőrök szállták meg, éppen akkor, mikor az összeesküvők vezetői már együtt voltak. Arra sem volt idejük, hogy elégessék titkos levelezésüket s társaik névsorát. A rendőrök a ház pincéjében elrejtett fegyvereket is lefoglalták. Az összeesküvést tehát leleplezték, s Walter Hodge-ot, Robert Farrant, François Clercet, Simon Morgazt és de Vaudreuilt vagy tíz más kanadai franciával együtt erős rendőri fedezettel a montreali börtönbe szállították.

Elmondjuk, mi történt.

Élt akkoriban Quebecben egy Rip nevű angol kanadai ember, aki egy magánnyomozó és tudakozódó irodát vezetett. Az iroda sajátos szolgálatait a kormány több ízben is eredményesen vette igénybe. „Rip és Társa” név alatt működött ez a vállalat. A rendőrségi ügyeket is csak az üzleti haszon szempontjából nézték, jó kereskedő módjára ezeket is bevezették üzleti könyveikbe, sőt akár átalányösszegért vállalkoztak házkutatásra, letartóztatásra vagy kémkedésre. Rip, az iroda vezetője nagyon ravasz, nagyon ügyes és nagyon vakmerő ember volt, aki ügyesen forgolódott a világban, sok különleges ügyben benne volt a keze, azaz sok mindenbe beleütötte az orrát. Egyébként sem volt aggályoskodó természetű, az erkölcsi érzéknek még a nyoma is hiányzott belőle.

Rip 1825-ben, mikor irodáját alapította, harminchárom éves volt. Roppant változékony kifejezésű arca, ügyes álcázó tehetsége révén már gyakran szerepelt különböző álneveken. Pár év óta ismerte Simon Morgazt, bírósági ügyekben került vele összeköttetésbe. Bizonyos jelekből - melyek másnak fel sem tűntek volna arra következtetett, hogy a montreali ügyvéd is a chamblyi összeesküvők közé tartozik. Bizalmába férkőzött, kikémlelte titkait, megfordult a házában is, noha Bridget Morgaz cseppet sem titkolta, hogy milyen ellenszenvet érez iránta.

Egy levél, melyet a postahivatalban elkoboztak, csaknem kétségtelenül bizonyította az ügyvéd bűnrészességét. A rendőrfőnök, miután Rip tájékoztatta eddigi munkájának eredményéről, azt ajánlotta, hogy ügyesen vegye kézbe Simon Morgazt, akiről úgy tudják, hogy pénzzavarban van. Egy napon aztán Rip váratlanul a következő választás elé állította a nyomorultat: vagy perbe fogják hazaárulás bűnéért, vagy százezer piasztert - egy egész vagyont - kap, ha elárulja bűntársainak nevét és felfedi a chamblyi összeesküvés részleteit.

Az ügyvéd elrémült!... Társait elárulni!... Jó pénzért eladni!... Vérpadra juttatni őket!... És mégis engedett a kísértésnek, elfogadta a júdáspénzt, felfedte az összeesküvés titkait, miután ígéretet kapott arra, hogy a gyalázatos vásár soha nem fog kitudódni. Sőt még abban is megállapodtak, hogy Walter Hodge-zsal és barátaival együtt őt is le fogják tartóztatni, ugyanazon bírák elé állítják és ugyanazon ítélet fogja sújtani őt is - s ez az ítélet nem lehet más, mint a halál. Az ítélet végrehajtása előtt majd megszöktetik.

A gyalázatos cselszövés tehát mindörökre a rendőrfőnök, a Rip iroda tulajdonosa és Simon Morgaz titka marad.

Minden a megállapodás szerint történt. Az áruló által megjelölt napon a rendőrök a chamblyi házban lecsaptak az összeesküvőkre. Walter Hodge, Robert Farran, François Clerc, de Vaudreuil és még néhány társuk Simon Morgazzal együtt 1825. szeptember 25-én állt bírái elé.

A koronaügyész - vagy közvádló, mint annak idején mondták - szavaira a franciák az angol kormány ellen felhozott helytálló és közvetlen vádakkal feleltek. A törvényes érvekre nem akartak semmi mással válaszolni, mint a legönzetlenebb hazafiasság érveivel. Hiszen mindnyájan tudták, hogy az ítélet már kész, s hogy őket semmi meg nem mentheti.

A tárgyalás már pár órája annak rendje-módja szerint folyt, mikor a tanúkihallgatások során egy véletlen fényt derített Simon Morgaz szerepére.

A vád egyik tanúja, bizonyos Turner nevű chamblyi lakos kijelentette, hogy az ügyvéd többször is megbeszélést folytatott a Rip és Társa cég főnökével. Mint a villámcsapás, úgy hatott ez a leleplezés. Walter Hodge és de Vaudreuil, akik Simon Morgaz furcsa viselkedése miatt már régebben gyanút fogtak, most Turner kijelentése nyomán minden gyanújukat igazolva látták. A nagy titokban szervezett összeesküvést nem lehetett volna ilyen könnyen felfedezni, ha nincs közöttük áruló. Rip, a nyomozóiroda vezetője meglehetősen zavarba jött a kérdésektől, melyek csak úgy záporoztak rá e leleplezés után. Simon Morgaz védekezni próbált, de olyan valószínűtlen állításokat kockáztatott meg, olyan furcsa magyarázatokba bocsátkozott, hogy az összeesküvőknek és a bíráknak is hamarosan határozott véleményük volt a történtekről. Valaki elárulta őket, s ez a valaki a nyomorult Simon Morgaz volt.

A vádlottak padján ülő férfiakban, de még a tárgyalóteremben szorongó hallgatóságban is heves utálat ébredt az áruló iránt.

– Arra kérjük a bíróság elnökét - mondotta Walter Hodge -, távolítsa el Simon Morgazt a vádlottak padjáról, melyet jelenlétünk megtisztel, de az övé beszennyezi... Nem tűrhetjük, hogy ez az ember még sokáig mérgezze körülöttünk a levegőt!

De Vaudreuil, Clerc, Farran és a többiek is mind csatlakoztak Walter Hodge kéréséhez, aki nem tudott tovább uralkodni magán, s nekirontott Simon Morgaznak, úgyhogy az árulót végül is a fegyőröknek kellett megvédeniük. A tárgyalóterem közönsége is hevesen támadta, s követelte, hogy a bíróság tegyen eleget a vádlottak kérésének. A bíróság elnöke végül is kénytelen volt úgy rendelkezni, hogy Simon Morgazt vezessék vissza a börtöncellába. A körülötte felhangzó pfujolás, fenyegetőzés világosan bizonyította, hogy becstelen árulónak tartják, akinek bűnéért a kanadai függetlenség legbuzgóbb apostolai életükkel fognak fizetni.

Walter Hodge-ot, François Clercet és Robert Farrant, mint a chamblyi összeesküvés legfőbb vezetőit valóban halálra ítélték. Harmadnap, vagyis szeptember 27-én, miután testvéreiket még egyszer hazaszeretetre buzdították, meghaltak a vérpadon.

A többi vádlott, köztük de Vaudreuil márki életének is megkegyelmeztek, vagy azért, mert kevesebb bizonyíték merült fel ellenük, vagy azért, mert a Korona csak az összeesküvés legismertebb vezetőit akarta halálbüntetéssel sújtani. Őket életfogytig tartó börtönre ítélték, s csak 1829-ben nyerték vissza szabadságukat, mikor közkegyelemben részesültek.

Hogy mi történt Simon Morgazzal a három hazafi kivégzése után? Szabadlábra helyezték, elhagyhatta montreali börtönét, aztán sürgősen eltűnt.

De nevét közmegvetés sújtotta, mely nem kímélte boldogtalan hozzátartozóit sem, pedig őket semmiféle felelősség nem terhelte az árulásért. Bridget Morgazt kíméletlenül elűzték montreali otthonából, elűzték a chamblyi házból is, ahova a per idején visszavonult. Kénytelen volt magához venni két fiát is, akiket eltávolítottak a kollégiumból, mint ahogyan apjukat eltávolították a vádlottak padjáról.

Simon Morgaz egy csendes városkában bújt meg szégyenével, pár nap múlva csatlakozott hozzá felesége és két fia is. Itt azonban csak rövid ideig maradtak, hamarosan elhagyták a montreali járást.

Bridget azonban képtelen volt elhinni, hogy férje bűnös, és a két fiú sem adott hitelt a vádnak, hogy apjuk áruló. Mind a négyen Verchères városkában, a hasonló nevű grófságban telepedtek meg a Szent Lőrinc-folyam jobb partján. Azt remélték, hogy semmi sem tudódik ki, hogy semmi gyanú nem szolgáltatja ki őket a közmegvetésnek. Vagyonuk utolsó morzsáiból éltek ezek a szerencsétlenek, mert Simon Morgaz a Rip cég közvetítésével felvette ugyan árulásának díját, de óvakodott attól, hogy a felesége és a fiai előtt e pénzhez nyúljon. Előttük szüntelenül ártatlanságát hangoztatta, átkozta az emberi igazságtalanságot, mely oly súlyosan nehezedik őreá és családjára. Hiszen ha árulást követett volna el, most jócskán lenne pénze! Nem kellene ilyen gyötrelmesen szűkös viszonyok között élniük, mely után már csak a nyomor következhet.

Bridget Morgaz belekapaszkodott a gondolatba, hogy férje ártatlan. Örült még a szegénységnek is, hiszen ez is a férje ártatlansága mellett szólt! A látszat ellene volt... Nem tették lehetővé, hogy kimagyarázkodjék... A körülmények kegyetlen találkozásának az áldozata... Eljön még az a nap, mikor ártatlanságát bebizonyíthatja... Mert ártatlan!

A jó megfigyelő azonban talán észrevette volna, hogy a két fiú magatartása a családfő iránt, némileg megváltozott. Joann, az idősebbik nagyon gyakran félrehúzódott, s még csak gondolni sem mert arra, hogy mostantól fogva milyen gyalázat tapad a Morgaz névhez. Elűzte a gondolataiban felmerülő érveket és ellenérveket, nehogy latolgatnia kelljen őket. Nem akart apja bírája lenni, mert félt, hogy elítélné őt. Lehunyt szemmel, félrehúzódva hallgatott, ha anyja és öccse az apja pártját fogták... A boldogtalan fiú nyilván attól rettegett, hogy bűnösnek találja azt az embert, akinek az életét köszönheti.

Jean viszont egész másként viselkedett. Hitt abban, hogy Walter Hodge, Farran és Clerc összeesküvőtársa nem lehet bűnös, bármilyen erős gyanú szól is ellene. Bátyjánál lobbanékonyabb természetű lévén, ítéletében kevésbé volt tárgyilagos, erősen befolyásolta a gyermeki szeretet. Valósággal belekapaszkodott a vérségi kötelékbe, melynek elszakítása oly nehéz. A nyilvánosság előtt szerette volna megvédeni az apját. Szíve vadul megdobbant, ha Simon Morgazról valami rosszat hallott, s anyjának kellett visszatartania, nehogy botrányt csináljon. Így élt a boldogtalan család Verchères-ben, álnév alatt, szörnyű erkölcsi nyomorúságban, anyagi gondok között. És ki tudja, milyen szélsőségekre vetemednék a városka lakossága, ha egyszer kitudódnék a család múltja.

Simon Morgaz neve tehát egész Kanadában, a városokban csakúgy, mint az eldugott falvakban, a leggyűlöltebb név volt. Júdás - de még inkább Black és Vitré nevével együtt emlegették -, márpedig ez a két név a kanadai francia nyelvben már régóta gyalázatos árulót jelent.

Igen! 1759-ben Denis Vitré, egy francia követte el azt a gyalázatot, hogy Quebec elé kalauzolta az angol flottát, segített abban, hogy Anglia elragadja Franciaországtól a gyarmat fővárosát! Igen! 1797-ben az angol származású Black a hatóságok kezére adott egy bujdosót, aki rábízta titkát! A bujdosó, az amerikai származású Mac Lane ugyanis részt vett a kanadaiak felkelési terveiben, s ezért menekülnie kellett. A nemes lelkű amerikait bitóra küldték, holttestét le is fejezték, szívét kitépték és elégették.

S most a Simon Morgaz név ugyanezt jelentette, mint Black és Vitré neve, mindhárom a közmegvetés, a gyalázat tárgya volt!

Verchères lakóit kis idő múlva nyugtalanítani kezdte ez az örökös visszavonultságban élő, titokzatos család, melyről senki nem tudott semmi közelebbit. Hamarosan gyanakodni kezdtek rájuk. Egy éjszaka ismeretlen kéz a Black nevet írta fel Simon Morgaz kapujára.

Másnap a férj, a feleség és a két fiú elhagyta Verchères-t. Átkeltek a Szent Lőrinc-folyamon, néhány napra az egyik bal parti városban telepedtek meg, de itt is felfigyeltek rájuk, s tovább mentek egy várossal. Földönfutó lett a család, nevéhez gyalázat tapadt. Mintha a bosszú angyala üldözné őket lángpallossal a kezében, mint ahogyan a bibliai történet szerint a testvérgyilkos Káint üldözte. Simon Morgaz és családja sehol nem lelt békés hajlékra; végigbarangolták az Assomption, Terrebonne, Deux-Montagnes és Vaudreuil grófság területét, egyre keletebbre, a ritkábban lakott falvak felé igyekeztek, de nevüket végül is mindenütt arcukba vágták.

Két hónappal a szeptember 27-én elhangzott ítélet után a családnak ismét menekülnie kellett, ezúttal egészen az ontariói területig. Kingstonban ugyan szállást kaptak egy fogadóban, de valaki rájuk ismert, s azonnal tovább kellett menniük. Csak annyi idejük volt, hogy Simon Morgaz az éjszaka leple alatt elszökhetett. Bridget és Jean hiába próbálták megvédeni, ők maguk is alig tudtak elmenekülni a bántalmazás elől, és Joann csaknem az életével fizetett, mert menekülésüket fedezte.

Kingstontól pár mérföldnyire, a tóparton találkoztak újból. A család ekkor elhatározta, hogy az északi parton megy tovább, míg el nem jut az Egyesült Államokba, hiszen már Felső-Kanadában sem lelhetnek menedéket; noha ezen a vidéken még nem terjedtek el a francia párti függetlenségi eszmék. De vajon nem ugyanez a fogadtatás vár majd rájuk a határon túl, az Egyesült Államokban is, ahol átokkal sújtották Black árulását, melynek az amerikai államszövetség egyik polgára esett áldozatul?

Okosabb lesz tehát valami eldugott vidéken, akár indiánok között megtelepedni, ahova még nem jutott el Simon Morgaz gyalázatának híre. De ezzel is hiába próbálkoztak. A nyomorult árulót mindenütt eltaszították. Mindenütt felismerték, mintha homlokán szégyenbélyeget viselt volna, mely kihívta a megtorlást.

Már november utolsó napjaiban jártak. Milyen nehéz útjuk volt a komisz időben, a tavak vidékén, ahol oly kegyetlen a tél, s oly zord szelek járnak. Ha falun vezetett át az útjuk, a fiúk bevásároltak, az apa bujkált az emberek elől. Ott pihentek meg, ahol éppen lehetett, elhagyatott kunyhókban, s ha fedélre nem találtak, hát sziklaüregben, vagy a vidék végtelen erdőségeinek mélyén.

Simon Morgaz egyre komorabb volt, egyre jobban rettegett. Szüntelenül mentegette magát övéi előtt, mintha láthatatlan vádló járna a nyomában és örökkön azt kiáltaná feléje, hogy áruló!... Áruló!... S mintha nem mert volna felesége és fiai szemébe nézni. Bridget mégis gyengéd szavakkal igyekezett bele lelket önteni, Joann ugyan továbbra is hallgatag maradt, Jean azonban folyvást erősködött:

– Apám!... Édesapám!... Ne csüggedj!... Az idő majd rácáfol a rágalmazókra!... Majd be fogják látni, hogy tévedtek... hogy csak a látszat szólt ellened! Még hogy te, apám! Hogy te árultad volna el társaidat, hogy te adtad volna el a hazádat!...

– Nem! Nem! - hajtogatta Simon Morgaz, de csak suttogva, hogy alig lehetett hallani.

A faluról falura vándorló család végre elérkezett a tó nyugati csücskéhez, a Toronto-erődtől pár mérföldnyire. Ha megkerülik a partvidéket, már csak a Niagara-folyóig kell eljutniuk, s ha átkelnek azon a részen, ahol a tóba ömlik, máris amerikai földön állnak.

Vajon itt akar megállni Simon Morgaz? Vajon nem volna helyesebb, ha tovább mennének nyugat felé, míg oly távoli vidékre érnek, ahova nem jutott el gyalázatuk híre? Vajon hova akar eljutni? Sem felesége, sem fiai nem tudták, mert csak ment, ment egyre tovább, s ők kérdezősködés nélkül követték.

December 3-án estefelé a fáradtságtól és ínségtől elcsigázott négy szerencsétlen egy barlangban talált pihenőhelyet, melynek bejáratát csaknem teljesen elzárta a sűrű bozót és futónövények szövedéke; nyilván vadállatok tanyája lehetett, de most elhagyatott volt. Maradék kis ennivalójukat letették a homokra. Bridget-t a testi-lelki gyötrelmek leverték a lábáról. A Morgaz családnak a legközelebbi faluban valamelyik indián törzstől mindenképpen ki kell könyörögnie pár napra a vendégszeretetet, amit a kanadaiak irgalmatlanul megtagadnak tőlük.

Joann és Jean kegyetlenül szenvedtek az éhségtől, most ettek pár falat hideg vadhúst. Simon Morgaz és Bridget azonban ezen az estén nem akart vagy nem tudott egy falatot sem enni.

– Apám, egyél, hogy erőre kapj! - kérlelte Jean.

Simon Morgaz nem felelt a fiának.

– Apám - mondta Joann, aki mióta Chamblyból eltávoztak, eddig egyetlen szót sem szólt apjához -, apám, nem mehetünk tovább!... Anyánk nem bírna ki újabb fáradalmakat!... Hiszen már csaknem az amerikai határon vagyunk!... Azt tervezi, hogy átlépjük?

Simon Morgaz rápillantott kisebbik fiára, s csaknem azonnal lehunyta a szemét.

– Hiszen látja, milyen állapotban van anyánk! - folytatta a fiú. - Már moccanni sem tud!... Kimerültsége megfosztotta maradék akaraterejétől is!... Holnap már nem tud lábra állni! Öcsém és én természetesen vinni fogjuk őt!... De mégiscsak tudnunk kell, hogy merre szándékozik menni, s ne felejtse el, hogy nem indulhatunk hosszú útra!... Mit határozott, apám?...

Simon Morgaz nem válaszolt, lehorgasztotta fejét, és megbújt a barlang mélyén.

Beköszöntött az éjszaka. Semmi nesz nem háborgatta a csendes magányt. Vastag felhők borították az égboltot, félő volt, hogy hamarosan áthatolhatatlan köd ereszkedik alá. Szellő sem rezdült. Egyszer-egyszer távolról felhangzó üvöltés törte meg a pusztaság néma csendjét. Havazni kezdett, vigasztalanul, sűrűn hullottak a hópelyhek.

Egyre metszőbb volt a hideg. Jean rőzsét gyűjtött, s tüzet rakott az egyik sarokban a barlang bejárata mellett, hogy a füst kiszálljon.

Bridget még mindig mozdulatlanul feküdt a füvön, amit Joann terített a barlang földjére. Csak fájdalmas, hosszú sóhajoktól megszakított, kínos lélegzése árulta el, hogy él. Joann az anyja kezét fogta, Jean meg a tüzet táplálta, hogy elviselhetőbb legyen a hideg.

Simon Morgaz a barlang mélyére húzódott, a falnak dőlt, mint akit megbénított a kétségbeesés, mintha iszonyodna önmagától, még csak meg sem moccant. A lángok fénye megvilágította vonagló arcát.

A tűz egyre csendesebben lobogott, Jean érezte, hogy hiába küszködik az álmossággal, szeme lecsukódott.

Nem tudta volna megmondani, hány óráig bóbiskolhatott. Mikor felébredt, látta, hogy a tűz csaknem teljesen elhamvadt.

Felállt, egy halom gallyat dobott a parázsra, felélesztette a tüzet, melynek fénye most újból bevilágította a barlangot.

Joann most is mozdulatlanul szendergett kábult anyja mellett. De Simon Morgaz nem volt a barlangban. Ugyan miért ment el innen, ahol a felesége és a fiai pihennek?...

Jeant szörnyű balsejtelem fogta el, felugrott, hogy kirohanjon a barlangból, s e pillanatban odakint lövés dörrent. Bridget és Joann hirtelen felegyenesedett, mindketten hallották a lövést, nagyon közelről hangzott.

Bridget rémülten felsikoltott, felállt, két fia támogatta ki a barlangból.

Még húsz lépést sem tettek, mikor a havon élettelen testet pillantottak meg.

Simon Morgaz volt. A nyomorult pisztolyával szíven lőtte magát.

Meghalt.

Joann és Jean borzadva hátrált. A múlt feltámadt előttük. Hát mégis igaz volna, hogy az apjuk áruló? Vagy talán csak a kétségbeesés kergette halálba, végezni akart magával, mert kegyetlen sorsát nem tudta elviselni?

Bridget férje holttestére borult. A karjába szorította... Nem akart hinni annak becstelenségében, akinek a nevét viselte.

Joann felemelte anyját, visszavezette a barlangba, aztán öccsével együtt bevitték apjuk holttestét, s kiterítették ott, ahol pár órával előbb pihent.

Zsebéből egy tárca esett ki. Joann felemelte s mikor kinyitotta, egy köteg bankjegy hullott a földre.

Ez volt a díj, melyért Simon Morgaz elárulta a chamblyi összeesküvők vezéreit!... Az anya és a két fiú már nem kételkedhetett bűnösségében.

Joann és Jean Bridget mellé térdelt.

Most, az áruló holtteste mellett, ki önmagára mondotta ki az ítéletet, már csak a megtört család volt, melynek neve azzal együtt fog eltűnni, aki gyalázatot hozott rá.